Part 7

Málika dacosan is vállat vont és nem szólt semmit. De azért a hír megsebezte dacos szívét. Aznap délután visszavonult a szobájába és órák hosszat mozdulatlanul ült a nagy karosszékben. Gondolkodni akart, de nem tudott, agya zsongott, a szemei előtt szürke kárpit huzódott: a boldogtalanság sötét fátyla. Nemcsak a lelke volt ólomnehéz, minden tagja fájt, mintha egy hosszu, fáradtságos utat járt volna végig, amelynek tüskéi, rögei megtépték, megtörték… Lehunyta a szemét és várt, maga se tudta, hogy mire… Talán arra, hogy álom az egész, gonosz lidércnyomás, amely egyszerre el fog szállani, s minden újra úgy lesz, ahogy régen volt? Hátha csak káprázatban él, amely varázsütésre el fog oszlani, hátha minden hazugság, ami történt, s az igazság az, hogy ő meg Cseróczy most is, mindörökké úgy szeretik egymást, mint azelőtt? Lehet-e férfi oly szívtelen, hogy ilyet cselekedjen meg vele s lehet-e a sors oly irigy, hogy ezt a kis boldogságot is elrabolja tőle?… Az égen panaszos varjuk károgtak, szavuk azt mondta: „Vége mindennek“… Álom volt, mikor azt hitte, hogy van valaki, aki szereti, tiszteli, aki hűséges társa lesz minden földi úton, a valóság pedig az, hogy nincs senkije, nem szereti senki s szegény fiatal lelke megdermedve vergődik a havas szürkeségben…

Végisimította hideg homlokát és átment édesapjához.

– Atyám, – szólt Málika halkan, de elhatározottan, – beszélni akarok veled.

A zálogos látta gyermeke sápadtságán, hogy komoly dologról van szó. Becsukta a codexet és fölállott.

– Atyám, – folytatta Málika, szemét félig lehunyva és gyorsan lélekezve. – Beláttam, hogy igazad volt, amikor sorsomról gondoskodni akartál… Belátom, hogy dőre voltam és meggondolatlanságot akartam cselekedni… De most már higgadtabb vagyok és komolyabb… Édes atyám bizonyára szívén viseli az én sorsomat és úgy tesz, ahogy Isten és ember előtt a leghelyesebb.

Judex komolyan bólintott fejével.

– Én tehát alkalmazkodom akaratához… – folytatta a leány. Egyik kezével az asztalra támaszkodott, a feje, mint a megserétezett fogolyé, lehanyatlott. Nem tudott tovább beszélni.

Az apa megsimogatta Málika haját.

– Tudtam, – így szólt kimérten, – hogy az én vérem vagy és nem fogsz dőreséget elkövetni. Azt is tudtam, hogy jó gyermek vagy, aki belátod, hogy édesatyád a te sorsodat épp oly szeretettel, épp oly gonddal nézi, mint az önmagáét. Ezért elvállalom a felelősséget Isten előtt.

Egy kis szünetet tartott, aztán így folytatta.

– Beszéljünk hát komolyan. Házunkhoz ez idő szerint két derék ifju jár kérőként: Frundsberg és Petrides. Mindakettő egyenlő jeles családból származik, mindkettőt egyformán becsületes embernek ismerem. Akármelyiket szívesen fogadom vőmnek és meg vagyok róla győződve, hogy kipróbált kézbe teszem le gyermekem sorsát. Melyikhez érzesz több vonzalmat, gyermekem?

Málika zúgó fejjel állott apja előtt.

– Nos, melyiket választod, Málika? – kérdezte Judex még egyszer. – Petridest avagy Frundsberget?

A leány megbillentette fejét az utóbbi szóra.

– Tehát Frundsberget, – mondotta az apa ünnepélyesen.

A szép Meluzina vége.

Másnap köztudomásu lett a dolog: Judex meghívta régi jóbarátait és rokonságát a kézfogóra. Az egész város érdeklődött az eljegyzés iránt; előrelátható volt, hogy a családi ünnep a legfényesebb lesz, amilyen Selmecen kevés esik tíz esztendőben. Rá volt ez írva a ház utolsó zugára is: kárpitosok és ácsok érkeztek, akik a szobákat átalakították, fölcifrázták, sőt az udvaron deszkasátort is építettek, hogy a vidékről érkező vendégeket mind elhelyezni lehessen. Az esztergomi delizsánc nap-nap után hordta a málhákat: bársonyokat, szőnyegeket, ajándékokat, déligyümölcsöt, szalagokat, kössöntyüket, szöveteket, ruhákat s egyéb cifraságot, amelyre netán még szükség lehetett. Berzencéről négy erdőlegény vállára vetett póznákon hozott egy óriás vaddisznót, Liptóból hordóstul érkezett az ostyepka meg a túró, Sárosból a mézeskalács, Tiszolcról a fenyőpálinka. Csoda volt, hogy az óriási házban mindennek helyet lehetett találni; pedig az ő kebléből is sok minden fölszínre került. Az almáriumokból előszedték a híres gölnici, harminc rőf hosszu damaszt abroszokat, az üvegszekrényből a gyönyörü Brenner-ezüstöt, a szekrények mélyéből az ünnepi arany főkötőket meg a selyemkendőket, a pincéből a legmohosabb palackokat, a padlásról a cselédség üvegzöld libériáit. Fiókos szekrényét kinyitotta a nagyanya is és legféltettebb kincsei közül egy évszázados lókoponyát szedett elő. Ennek nagy jelentősége van. Ha az eljegyzés előtt kiszögezik a kapu fölé, elűzi a gonosz lidérceket, amelyek meg akarják rontani az új frigy boldogságát.

Az a láz, amely az elkövetkezendő ünnepségeket jelentette, természetesen nem hagyhatta érintetlenül a diákokat sem. De a hatás itt más volt. A víg társaságra egyszerre csöndes ború szállt alá. Hogy a dolog így fejlődjék, senki, legkevésbbé Cseróczy hitte volna. Ő meg volt győződve róla, hogy Málika csak dacol vele, de azért, ha jobban meggondolja a dolgot, mégis csak megbékél vele. Ebben a várakozásban most egyszerre rettenetesen megcsalódott, a derült égből lecsapott a mennykő.

A diák éppen Gerstakkernél ült és az akrobatanővel vacsorázott, amikor Hertelendi sápadtan rontott be. Alig bírt szólani.

– Tudod, mi ujság? – kérdezte lelkendezve Cseróczytól.

– Talán Jörgl úr megint párbajozni akar? – kérdezte a diák.

– Ne tréfálj! – pattant föl mérgesen Hertelendi. – Málika eljegyezte magát Frundsberggel!

Cseróczy nem akarta elhinni barátja szavait. Mosolygott, mintha tudná, hogy nála nélkül az ilyesmi nem eshetik meg.

– Ne nevess, szerencsétlen, – ordította már most Hertelendi. – Menj ki az utcára és kérdezz meg akárkit, mindenki tudja már. És ha éppen bizonyiték kell, hát itt az eljegyzési kártya.

Egy aranyszegésü kártyalapot dobott az asztalra. A papíroson frissen nyomott cifra betükkel ez állott: Frundsberg Sámuel, Judex Amália: jegyesek, Selmec. Cseróczy úgy összerázkódott, hogy a szép Meluzina, aki ott ült mellette, azt hitte, a villám csapott beléje. Álla leesett, szeme kidőlt s egy pillanatig oly kétségbeesetten nézett maga elé, mint mikor matézis-vizsgán több ösmeretlenből álló egyenletet kellett megfejtenie. A következő percben aztán fölugrott, messzire kirúgta maga alól a széket, öklével az asztalra csapott s így kiáltott barátnőjére:

– El mellőlem sátán, el! Azonnal el, vagy valami rettenetes fog történni!

A szép Meluzina ijedten nézett rá.

– De édesem, – mondta selypítve, ahogy akkor beszélt, ha kedveskedni akart, – de édesem, nem értem a dolgot…

Cseróczy újra az asztalra csapott. Az asztal érezte, hogy e drasztikus gesztusok ismétlődni fognak s azért szó nélkül kettéhasadt.

– Én értem, – bömbölt Cseróczy, – teljesen értem! Haszontalan, csapni való gazember vagyok, megértetted? Igenis, az vagyok s nem tűrök ellentmondást! Az vagyok!

Le akart csapni az asztalra, de miután asztal már nem volt, lábának adta át a szerepet s olyat dobbantott, hogy Gerstakker ijedten szaladt föl a pincéből. Attól tartott, hogy végre bekövetkezik az, amitől mindig rettegett: hogy a szép Meluzina alatt leszakad a padló.

– Köztünk vége mindennek, – kiáltotta oda Cseróczy a művésznőnek, – menthetetlenül vége! Óh, én hitvány földönfutó! Én gazember, én himpellér! Van-e gonoszabb ember nálam a föld kerekségén?

A szép Meluzina sírva fakadt; könycseppjei megtöltöttek volna egy vizes csöbört.

– Elkergeted magadtól a te kis mókuskádat? – kérdezte s a mókuska egyszerre úgy elkezdett bömbölni, hogy az ablakok belereszkettek s a padmalyról egy meglazult malterdarab esett le. – Elhagysz, eltaszítasz?… hűtlenül… igen?… megtudod hasítani e szívet? elűzöd a te kis prücsködet?…

Cseróczy nem válaszolt. Legjobban szerette volna, ha a szép Meluzina nekiront s fejbe vágja, ah, micsoda gyönyörűség lett volna, ha most valaki jól elveri! Soha ember még úgy meg nem érdemelte volna! Most látta csak, hogy mit követett el, milyen hitvány a jelleme, mennyire nem érdemelte meg, hogy egy tisztaszívü leány feléje fordítsa a tekintetét. Örökké hálásnak, alázatosnak kellett volna neki lennie, tenyerén kellett volna hordania Málikát, s ő e helyett ivott, dorbézolt s egy haszontalan fehércseléddel adta össze magát. Óh, hogy megvetette magát, hogy útálta az életét!

Forgott vele a szoba, a tető rá akart szakadni. Fölugrott és föveg, kabát nélkül rohant ki az utcára. Vakon rohant, amerre lábai vitték.

Csikorgó hideg volt odakint. Ó-Bánya felől metsző szél fújt, de ő nem érezte. Egy pár diák üdvözölte, nem vette észre. Céltalanul bolyongott föl s alá az utcákon, lement Hodrusig és vissza, aztán a Leányvárra, anélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik. Nem tudott, nem is akart gondolkozni, azt érezte, mintha a szíve óriási sziklatömb volna s ott kalapálna a torkában. A polgárok kitértek az útjából, csak egy kóbor eb, akár a bánat jelképe, csatlakozott hozzá s kullogott vele. Nyilván épp oly nyomorúltnak érezte magát, mint Cseróczy s nyomorúságának osztályosát találta meg benne.

A Leányváron a tűzőr, – egy öreg, értelmes magyar ember, – ráismert Cseróczyra, s látta, hogy baj van.

A fiatalember haja, bajusza csupa zúzmara volt, a homlokáról verejték csurgott. Amikor a tűzőr karonfogta, ki akarta magát tépni a kezéből. De az őr is még erős legény volt, nem engedte a diákot szabadon. Birkózni kezdtek az éjszakában.

– Mit akarsz? – kérdezte Cseróczy tompán. – Hadd menjek az útamra!

– Nem engedem így el a tekintetes urat, – ellenkezett az őr. – Akinek ilyen az ábrázata, meg a a ruhája, az nem jóban jár. Tessék bejönni velem szép szerével a toronyba, vagy elősípolom a legényeket s majd csak elbánunk a diák úrral!

Cseróczy még egy ideig küzdött, aztán csüggedten eresztette le karját.

– Vigyél hát be, – szólt dörmögve. – Nekem már úgyis mindegy minden…

Bementek a kis szobába.

A diák mozdulatlanul ült és komoran nézett a kemence tüzébe. Az öreg kétszer is beszédbe próbált vele elegyedni, de nem kapott választ, hagyta hát kedvére búsúlni… Sejtette, hogy miről van szó, de azt is tudta, hogy az ilyesmire az idő a legjobb orvosság. Csöndesen rágyújtott pipájára és visszaemlékezett valami fehércselédre, aki miatt egyszer ő is le akart ugrani a toronyból. Régen volt, talán már nem is igaz.

Igy ültek egy ideig, aztán az óra nyolcat ütött, harangozni kellett. Az őr fölkelt a kemence padkájáról.

– Nekem most harangozni muszáj, – szólt pipáját letéve. – Itt marad a tekintetes úr, vagy bejön a kötelekhez? Ha itt marad, – tette hozzá nyugodtan, – akkor rázárom az ajtót, nehogy elszökjék.

– Veled megyek, – dörmögött Cseróczy és kitámolygott a szobából.

Lementek a haranglábhoz. A kötelek ott lógtak szépen sorjában, itt a régi püspöki harangé, amott az estélié, emez pedig az elszállt lelkeké. A tűzőr ledobta kabátját és munkához akart kezdeni. Mielőtt azonban belefoghatott volna, Cseróczy megfogta a kezét és kivette belőle a kötelet.

– Add nekem, – szólt, – jól fog esni a munka.

Meghúzta a kötelet s fönt mély hangján megszólalt az esti harang. Tömören, keményen és mégis megnyugtatóan röpültek világgá a harang szavai: békét, nyugalmat hirdetve a városnak. Cseróczynak eszébe jutott a messze tiszamenti falu, ahol született: a nagyharangnak éppen ilyen volt a szava s ha vasárnapra megkondult, gyermeki hittel ment édesanyjával a templomba, az Úr színe elé, akit jónak és öregnek képzelt, mint egy melegszívü nagyapót. Hogy tudott hozzá imádkozni és hogyan hitte, hogy szeme állandóan rajta csüng! Amikor kijöttek az Istenházából s ő titokban megvallotta volt a jóságos atyának, hány madárfészket rabolt ki s hányszor verte meg a pajtásait, szíve fölújhódott, ragyogónak látta az egész világot s a gyermekek repeső boldogságával ment haza. Talán azóta sem volt templomban… Húzta-húzta a harangot s egyszerre megtalálta azt, amit hiába keresett a Hodruson, a havas lejtőkön s a néma erdőben: megeredtek a könyei és záporként patakzottak érdes arcára… Isten tudja, mióta nem sírt, talán soha életében. Pedig milyen jóleső érzés fölolvasztani a bánatot, kizokogni azt, ami a szívet nyomja s érezni, hogy az ember, az élet, a boldogság véges, s egy örökkévaló csak: a szomorúság. A könyek lassan peregnek a földre s a hány kifakad a szemből, annyival könnyebb lesz a bánat, amely a lelken rágódik.

– Elég lesz már a harangozásból, tekintetes úr, – szólt a tűzőr. – Hol lakik a deák úr?

– A Steingrubenben, – felelt Cseróczy, eleresztve a kötelet.

– Le fogom kísérni. Most váltanak föl.

Tényleg éppen jött is a másik őr, átvette a kulcsokat meg a kürtöt. A diák és a tűzőr lassan elindultak a város felé. Amikor néhány percig mentek, találkoztak Hertelendivel meg Vitnyédivel, akik Cseróczynak a vendéglőben hagyott köpönyegjét, kalapját cipelve keresték a diákot. Jobbról is, balról is rögtön belekapaszkodtak Cseróczyba és vitték magukkal haza…

Egyikük sem szólt egy szót sem. A hó erősen hullott. Szép Selmec fekete falai szomorúan tetszettek át a fehér fátyolon.

… Amikor reggel Hertelendi fölébredt, Cseróczy már nem volt ott. Alig aludt el két bajtársa, fölkelt, fölöltözött és hazatért. Ott levette a falról vadászfegyverét, tölténytáskáját és zsákját, s azzal elindult az Érchegységbe. Egy öreg erdőmester barátja már régen hítta a rengetegbe s most úgy érezte, hogy a magány meg fogja vígasztalni. Az öreg úr a Szitnya mögött lakott gyönyörü fenyves óriások között, félig elfeledve, félig maga felejtkezve meg a világról s annak sok bajáról. Cseróczy gyalog vágott neki a havas végtelenségnek. Az utolsók, akik látták, a szomszéd falubeli legények voltak, akik a bacsófalvi tavon jégbottal dobálóztak.

Farsang.

Selmec hangos volt a vígasságtól, az útcákon álarcos, maskarás alakok tolongtak, a korcsmákban szólt a bányászzenekar, a mulatságok egymást érték. A Judex-ház is megnyílt a honorációrok számára: hadd mulassa ki magát még egyszer a menyasszony, úgyis közel az eljegyzés. Ekkor rendezték a Judexék házában azt a híres álarcos bált, amelyről sokáig volt szó a városban, sőt a vidéken is s amelyről épp azért részletesen meg kell emlékeznem.

Miután az őrültségben is van rendszer, a bolond estélynek is magva kell, hogy legyen. A Judexék mulatsága egy akkori időben fölötte népszerü középkori bányászünnep volt és ehhez alkalmazkodtak a résztvevők ruhában és tréfákban. A német bányatörténetek, mint tudjuk, Tacitus óta meglehetősen egyformák: vezető szerepet játszik benne a bányarém, a zöld vadász, Perchta istenasszony és a velencei ember, aki a sziklaoldalakban sasszemével minden szem aranyat fölfedez s azonnal magához is kaparítja, végül a jó és rossz manók. E vékonyka szálakat történetté csomózni évszázadok írói kisérlették meg. Nem sikerült: én se próbálok vele szerencsét. Elég az hozzá, hogy a velencei ember ezúttal is megkisérlette hogy a bánya kincsét, – ezt a szerepet Málika játszotta, – elragadja, de a manók nem hagyták magukat s miután pro meg kontra a rémek, sellők, villik, boszorkányok, tündérek fölvonultak és táncok alakjában harcokat vívtak, a velencei ember megszégyenülten volt kénytelen odébb állani s a Selmec város címerében álló két zöld gyík vídám polkában járta körül a termet. Ebből állott az ünnep.

A fölvonulásban részt vett a diákság is, azonfölül egész Selmecbánya apraja-nagyja. Menjünk hát el mi is a vendégszerető Judex-házba és nézzük végig az ünnepséget. Ime, éppen jön is a menet. Elől harsogó zenekar léptet, sípon és dobon játszva a régi bányászindulót. Utána haladnak a kardtáncosok, tizenkét fehérruhás bányász, szablyájukat magasan fejük fölé tartva. Nyomukban ugrál egy csomó manó, zöldek, fehérek és feketék, hosszu szakállal, nagy potrohhal, kezükben vesszőkkel, amelyeknek a legenda szerint aranynyá kellene változni. Utánuk a tél és a nyár allegóriái következtek: amaz prémes sipkában, kezében zuzmarás fenyőfácska és száncsöngő, ez szalmakalapban, napernyővel és övében egy csokor rezedával. A tél szerepére Vitnyédit kérték föl, a nyarat Helén adta. A furcsa párt a jó Perchta asszony követte, összefogott kötényében a mondabeli ajándékokkal, leányoknak pántlika meg lentekercsek, fiatalembereknek szivar és bicska. Szomszédja volt a rejtélyes Saint Germain gróf, a bűvész, selyemfrakkban, zöld pápaszemmel, nyakába akasztott árusító deszkáján ott hevernek a jövendő tolmácsai: tükrök, amelyekben következendő időket lehet látni, aztán egy hatalmas suholy, amely a mátkánk arcképét húzza ki egy dobozból, továbbá lenmag, amelyet fiatal leány, ha tudni akarja, ki lesz a férje, el ne mulaszszon megvásárolni; szentelt ostor, amely a boszorkányokat elűzi; pentagrammok, bűvös kréták s más efféle csodálatos holmi; jelentőségüket javarészt már csak Magdolna asszony, a nagyanya ismeri. Az öreg asszony ott halad a bűvész mellett: jobbról is, balról is cifra ruhás apródok vezetik, harsonával adva jelt, hogy mindenki tisztelettel köszöntse. Nincs az a bűbáj, amelynek legyőzéséhez a matróna nem értene, ő volt a család kalendárioma, orvosa és gazdája. Például, ő mindjárt megmagyarázza a járatlanoknak, hogy kell a lenmagot használni: ha a kis leány Luca-napján lefekszik, dobja a magot háta mögé s akkor álmában meglátja a férjét. Tudja azt is, hogy a zöld vadászt úgy kerüli el az ember, ha leguggol előtte, a leányvári boszorkányt, – az igazit, – pedig ostorpattogtatás űzi el. De jaj annak, aki jó tündér jelenlétében pattogtatja korbácsát, a szellem tovaszáll és soha többet föl nem keresi a házadat. Csak az öreg asszony tudja megérteni Karácsony éjszakáján a beszélő állatokat, ő tudja a köszvény gyógyszerét, a cserezetlen birkabőrt alkalmazni, ő ismeri legjobban a sempervivum menykőelhárító jelentőségét, ő tudja, hogyan kell a boszorkányszögeket megrajzolni, s a bányászok ünnepén a Borbála-nap jelentőségének, szokásainak ő a megmondhatója. Hajdan mint klenódium szállt anyáról leányra e sokféle ismeret, ma már nincs szükség rá, megfejtette őket a tudomány és a kalendáriomcsinálók. Minden gazdasági zsebnaptár elárulja, hogy Márton-havában kell a fát ültetni, Jakab rázza meg a gyümölcsöt és Mihály szedi le, Orbánkor megyünk hegyi legelőre, a tehenek betegsége ellen pedig többet ér egy ügyes veterinárius, mint a dupla háromszög.

De térjünk vissza a menethez.

Az öreg asszony után következett az erdő szelleme; szakálla mohával van benőve, csipője gyökérben végződik. Mellette megy a zöld vadász, rémes mordálylyal, megdermedt jobbkézzel, párja a leányvári boszorkány, míg utánuk egy csomó csaholó, röfögő, bömbölő európai és afrikai vad halad, amelyek immár több mint háromszáz esztendeje űzik a szerencsétlen vadászt. Nem kevesebb borzalmat kelt a víziember, akit Hertelendi személyesített sok méltósággal. A habok réme csupa moszat és víz volt, balkezében halat tartott, zsebretett jobbjában pedig teleitatott szivacs volt, hogy a monda ama kivánságainak, miszerint a vízi király zsebéből víz csurog, kellőleg megfelelhessen. De nem akarok hosszadalmas lenni, kikoptam a báli riportokból. Még csak Frundsberget, a boldog vőlegényt említem meg, aki a velencei embert játszotta, – zöld frakk, csattos cipő és fehér paróka, – meg Judexet, aki a bányagróf méltóságos szerepében aratott nagy sikert.

A fölvonulás általános tetszést aratott, csak Frundsberg, a velencei ember érezte magát kellemetlenül. A víziember ugyanis minden fordulónál hozzá dörzsölődött, úgy hogy Frundsberg zöld frakkja csupa víz meg moszat lett. Nem kisebb kellemetlenséget okozott neki egy bakkecske, amelynek tulajdonképpen a zöld vadászt kellett volna üldöznie, ehelyett azonban folyton a vőlegényt böködte. Nem nehéz volt kitalálni, hogy ez a diákság boszúja volt. Frundsberg egy ízben kissé izgatottan meg is kérte a kecskét, hogy kímélje őt meg tréfáitól, de a kecske zokon vette a dolgot, a két hátsó lábára állott és az állattan méltó megdöbbenésére átnyújtotta a névjegyét… Frundsberg most már látta, hogy aknamunka készül ellene, de nem tehetett ellene semmit. Egész estéje nem volt egyéb, mint kínszenvedés. Most a bűvész sanzsirozott ki orrából egy szamárfület, itt egy boszorkány csípett rajta nagyot, majd a bohóc esett neki és öntötte le liszttel, végül pedig egy óvatatlan pillanatban melléje tették a suholyt, amely óriási derültség között húzta ki füléből a gyapotot. (Frundsberg nagyon félt a léghuzamtól s állandóan gyapottal tömte be a fülét.) Mit tehetett? Megadással viselte sorsát s vígasztalta a tudat, hogy a legszebb leány mégis az övé.

Még egy szerencsétlen ember akadt a teremben: ez Vitnyédi, a rideg tél volt. Egész este Helénnel volt együtt s egy szó nem jött a torkára.

– Egy pillanatra se hagynak egyedül, – sóhajtott kétségbeesve, pedig mindenki látta, hogy szerelmes párt alkotnak és tiszteletteljes távolságban maradtak tőlük.

Helén elragadó nyár volt, csupa öröm, napfény és melegség. A télnek tulajdonképp el kellett volna olvadnia, a helyett zordabb volt, mint a hógörgető január.

Amint így zord arccal járt-kelt s Leander harcaira gondolt, egyszerre nyakon csípi egy jegesmedve.

– Amice, – szólt a furcsa állat, – gyere csak ide az ebédlőbe.

Vitnyédi követte a medvét, aki hátra tolta álarcát és föltette pápaszemét. A különös fenevad, amely szemüveget viselt, doktor Blum volt, az orvos. Leültek egy szögletbe.

– Kedves barátom, – szólt a doktor szigorúan, – neked valami bajod van… Már az est kezdetétől megfigyellek. Sápadt vagy, majd az arcod kigyúl, a szemed csillog. A hábitusod nem jót igér, mutasd a nyelvedet.

A diák megrémült, vágtató fantáziája rendes szokása szerint meg volt róla győződve, hogy meg kell halnia. Messzire kinyújtotta a nyelvét.

– Ahá! – szólt dr. Blum. – Megmondtam… A gyomrodban nincs elég szénsav. Mindjárt láttam, hogy baj van.

Vitnyédi megtörülgette homlokát.

– Honnét vegyek én szénsavat a gyomromba? – kérdezte ijedten. – A patika már be van zárva.

Dr. Blum gondolkozott, aztán így szólt:

– Hm… Majd folyékony szénsavval próbálunk szerencsét… Mindenekelőtt ülj le és meríts erőt, mert két liter folyékony szénsavat kell bevenned. Nemsokára visszatérek.

Ezzel elment és ott hagyta a fogvacogó diákot. Pár pillanat mulva egy hatalmas sötétzöld palackkal tért vissza. Vitnyédi félve kémlelte a flaskó tartalmát, de nem tudta kifürkészni, hogy mi lehet. A sötétzöld üvegen át csak annyi látszott, hogy a folyékony szénsav erősen habzik…

– Állj föl, – szólt komoran az orvos, – és nyisd ki a szájadat. Vigyázz jól arra, amit mondok. Addig igyál, míg azt nem mondom: elég. Én, meg Nádaskai majd tartjuk az üveget, te pedig nyelj, egyfolytában nyelj.

A diák kitátotta száját s a két doktor kezdte önteni belé az italt. Vitnyédi azt hitte, hogy valami émelyítő históriát fognak beléje diktálni s most kellemetesen volt meglepve: az ital ugyan kissé keserü volt, de éppen nem rosszizü. Mentől tovább nyelte, annál jobban esett, a folyékony szénsavnak ize hasonlított a söréhez… A doktor már régen azt mondta, hogy: elég, de Vitnyédi még nagyokat szívott az üvegből… Amikor a végére ért, kellemes szédülést érzett, a szeme csillogott.

– Most gyorsan eredj táncolni, – szólt dr. Blum, – hogy a vérkeringésed ismét fölélénküljön. Nézd, ott ül Helén, eredj és kérd föl egy táncra…

A jégember a „folyékony szénsav“ hatása alatt kicserélődött: ugrált, táncolt, kurjantott, sőt szerepe méltóságáról teljesen megfeledkezve, prémes sapkáját is több izben a földhöz vágta. A jó fiu rémes gyorsasággal keringett végig Helénnel a termen s a nyelve is megeredt.

– Helén kisasszony, – mondta kissé bizonytalanul, de határozottan, – ha ön meg is vet és gyülöl, de nem tudom tovább magamba fojtani: én önt szeretem, nagyon szeretem…

A lány – mit tehetett egyebet – elpirúlt.

– Most pedig üssön nyakon szemtelenségemért, – tette hozzá Vitnyédi, megijedve a bátorságától.

– De Gáspár, – szólt halkan Helén, – vétettem én valaha önnek?

A diák szembe nézett a leánynyal és gyorsan galoppozva át a termen, még egyszer megkockáztatta a kérdést:

– Szeret, vagy nem szeret? Öljön meg vagy emeljen föl!