Part 6

– Gyönyörü munka volt, – mondta Cseróczy megelégedéssel. – Most már nincs több bor Selmecen! Most már lelkeink megmenekedtek a kárhozattól. Gloria in excelsis!

Judex az irtózatos zajra fölébredt s kezébe kapva egy ősi alabárdot, amely nyáron laboda-gyomlálásra szolgált, úgy szaladt ki az utcára; nem gondolhatott mást, minthogy a csehek újra betörtek Felső-Magyarországba. Látva a rettenetes pusztulást, egy percre elsápadt s egy ideig nem jutott szóhoz. Aztán fölébredt benne a takarékos ember, s vedrek után kiabált, hogy a még megmenthető italt összegyűjtsék.

– Nem, – szólt komoran Cseróczy, – a bűn e fertőjéhez nem szabad emberi kézzel hozzányúlni. Hadd részegedjék meg tőle a hó, legalább vídám telünk lesz.

Judex csakhamar átlátta, hogy részegekkel van dolga.

– Önök, tisztelt uraim, – mondotta dühösen, – kötni való bolondok. Bár már a poklok fenekén láthatnám önöket. Jó éjszakát!

Ezzel összeszedelőzködött s visszafeküdt tornyos ágyába…

A hó lassan fölitta a bort. Maradt ugyan valami az árok szélén, de azzal nem törődött senki. Mindössze annyi baj volt, hogy amikor reggel a csorda legelőre vonult, megitta a szeszt s aznap minden tehénnek spicce volt…

Az ifjúság tehát boldog volt, Málika azonban nem volt megelégedve. Kisírt szemekkel, kábultan ült egy karosszékben s kétségbeesetten nézett maga elé. A hajnali világossággal együtt szeme előtt egy tudat kezdett derengeni, hogy apjának mégis igaza van s ez a Cseróczy rossz, elvetemült, szívtelen ember.

A szép Meluzina.

Időközben Málikának két újabb kérője akadt: Frundsberg és Petrides.

Frundsberg a Szepességből jött, Petrides Sárosból. Az első szárított gombákkal és borókával kereskedett és szép vagyonra tett szert, a másik bányászkötényekből gazdagodott meg. Ez kissé csodálatos előttünk, újdivatu emberek előtt, akik búzából, papírokból vagy gyapjuból, sőt regényekből akarunk vagyont szerezni, de alapjában természetes. Mert búzával és papírokkal minden második ember foglalkozik, de ki gondol arra, hogy gombákat szárítson és bányászkötényeket csináljon?

Senki; ugyan érdemes is volna, – mondják az emberek.

De szárított gombákra és kötényekre szükség vagyon s az az egy Frundsberg vagy Petrides az egész országot árasztja el termékeivel. Ilyenformán tehát szintén meg lehet gazdagodni, ahogy versenytárs híjában még kormos üvegből vagy sült tökből is meg kell tollasodni. Frundsberg is, Petrides is a Málika kedvéért jöttek el Selmecre, mind a kettő komoly, meglett ember volt, mentek az ifjúság hóbortjaitól.

Judex örömmel fogadta őket házában s jó kedve még nagyobb lett, amikor észrevette, hogy Málika se idegenkedik tőlük.

A leányban forrott a harag. Már hetek óta nem beszélt Cseróczyval, akinek utolsó csinjét nem tudta elfeledni.

Ám a fiatalembert e rossz bánásmód még úgy se javította meg. Igaz ugyan, hogy szóbeszéd közben már régebben is megígérte Málikának, hogy az úgynevezett jobb útra tér, de soha oly szentül, mint ama emlékezetes estén, amikor a leány okossága, szépsége és szeretete egész melegével fogta körül. Most, hogy Málika elfordult tőle, köszöntését nem viszonozta és útját elkerülte, elkeseredésében még vadabb lett, mint annak előtte.

A leány viszont sértett önérzetében elhatározta, hogy addig nem áll szóba Cseróczyval, amíg az javulásának világos próbáját nem adja. Bár nagyon szerette a diákot, azért okos fejecskéjével a jövőt is tisztán látta: micsoda élet várha rá egy részeges, csélcsap fiatalember oldalán? Nem jobb-e akkor pártában elhervadni s visszavonulva a világtól, csöndes, szomoru napokat pergetni le a Judex-házban, amelynek komorsága, némasága soha oly erővel nem nehezedett le rá, mint most. Cseróczyra ez természetesen nem hatott. Málika magatartását visszautasításnak vélte s e fölött való bánatában és dacában egészen a korhelykedésnek adta magát. Az a fiatalos erő, amely izmos karjaiban, domboru mellkasában lakott, kikivánkozott s addig nem nyugodott, míg boszúját valamin vagy valakin ki nem tölthette. Éj-éj után Selmec zajos botrányoknak volt háttere. Amint a toronyórák éjfelet jeleztek, már hallatszott a helyzet magaslatára emelkedett Cseróczy hangja, amelyet nyomon követett összetört ablakok, bezúzott tükrök, földhöz vágott székek és asztalok fülsiketítő zaja. S ez így ment hajnalig. Asztalosok, üvegesek soha annyit nem kerestek, mint ebben az időben. Egy sovány tótocska, aki három hónap előtt egy szál bocskorban meg nyolc tábla üveggel a hátán jött le Zboróból, már egy kis krumpliföldet vett magának a hodrusi határban és kuba-szivart szítt… Csak azért is!

Málika életének az volt a legnagyobb martiriuma, hogy mindezt hallania és látnia kellett. Amikor éjjel kétségbeesve töprengett szobájában, egyszerre fölcsendült Cseróczy borízü hangja s a vele járó pokoli macskazene, asztalok és tükrök halálkiáltása. Ha reggel a leány kiment a piacra, az emberek egyébről se beszéltek, mint a diák legutóbbi éjjeli garázdálkodásáról és a piacon a főkötős polgárasszonyok álmélkodva, szörnyűködve csapták össze kezöket. Amikor pedig délben a Judex-család sétálni ment a bányagrófság előtti, divatos sikátorkorzóra, egy kúszált haju ifju suhant el mellettük, akit Cseróczynak hívtak. Mögötte nagyokat nevetve, visítva, füttyentve haladtak Selmec csiszlikjei…

A fiatalember megpróbálta ugyan a jobb utat is és egy este az engesztelődés jeléül egy pár késői aranyvirágot tett a fali lámpába. De hiába: a virágok ott hervadtak el a kanóc melegében. E helyett az ablakpárnán egy csokor begónia bukkant föl. Tüntetőleg néztek az utcára, ahogy vidéki leányos házaknál szokás: lássa az egész világ, hogy van, aki ránk gondol. Cseróczyt mód nélkül elkeserítette ez a kellemetlen válasz. Bizonyosan Frundsberg és Petrides küldték a virágokat, hiszen állandóan a leány körül voltak és Málika tettetett jókedvvel beszélgetett el velük. De csak kerüljön valamelyikük a kezeügyébe! – gondolta a diák. Ám Frundsberg és Petrides szerencsére sokkal bölcsebb emberek voltak, semhogy ezt a szívességet megcselekedték volna neki. Messziről kitértek Selmecbánya rosszának az útjából. A fiatalember még egy szerencsét próbált s a legelőn fölkereste a tehenet. De a jámbor postásnak nem volt már kolompja.

Cseróczy végre belátta, hogy kifelé áll a szekere rúdja s szíve sértett hiúságában vadul forrongott. Málika nélkül üresnek tetszett neki az egész világ, sajátságos gondolkodásának úgy rémlett, mintha egy nagy pincében járna, ahonnét kiveszett az utolsó csepp bor… Gondolatai ez időben javarészt a leányhűség fogalma körül forgolódtak s ajkáról ki nem vesztek az erre vonatkozó összes magyar népdalok. Kriza János mindenesetre jól járt volna, ha ekkor megismerkedik a selmeci diákkal. Cseróczy meg volt róla győződve, hogy az egész női nem csapodár, hogy szerelme rövidebb az egynapos légy életénél s nagy érzelmekre csak a férfi van hivatva. Igen, például ő tud szeretni. Ha most szembe jönne vele egy bőszült bika s valaki azt mondaná: „Nos, ha szereted Málikát, úgy gyűrd le ezt a vadállatot!“ hát szó nélkül nekimenne a bikának. Képes-e erre egy nő? Nem, mert nincs meg benne a férfi akaratereje, bátorsága és végtelen szerelme. S e furcsa logika szent tudatában egyszerre megállapította a férfi és a nő közötti nagy különbséget, látta, hogy testileg, lelkileg mennyire állnak ezek fölötte amazoknak és elhatározta, hogy mindennek konzekvenciájaképpen nem fog megalázkodni Málika előtt, hanem erős lesz és leszámol ifjúsága gyöngeségével. Ha a leány visszautasítja, jó, ő is dacos lesz, s ha Málika szakítani akar vele, hát nem fog koldúsként eléje állani és szerelemért könyörögni… Gombház, ha leszakad, lesz más… Egy ép fiatalembernek nem kell kétségbeesni, hogy szerelem híjján pusztul el…

Fogta magát és gyors elhatározással elment dr. Blumhoz. Az éppen egy furcsa belet rakott spirituszba.

– Öreg, – szólt Cseróczy zordonan, – szívességet fogsz nekem tenni.

– Megint párbaj? – kérdezte a doktor és ügyet se vetve vendégére tovább bíbelődött a preperátummal.

– Nem, – felelt a diák. – A dolog egyszerűbb: foghúzásról van szó.

– Fáj a fogad? – kérdezte a doktor közömbösen. – És ezért vágsz ilyen siralmas arcot? Ki fogjuk húzni.

– Tulajdonképp a szívem fáj, – nyögte Cseróczy és leült egy székre.

Dr. Blum csodálkozva nézett rá.

– Hallod, – szólt, – ha be vagy csípve, akkor feküdj le, de ne zavard a rendelési óráimat. A szomszéd szobában találsz egy divánt, az kell neked, nem foghúzás.

Cseróczy szomorúan rázta meg fejét.

– Doktorkám, – mondotta, – te félreösmersz. Én most teljesen józan vagyok. A fog és a szív pedig mégis összefüggésben van, bár a medika nem tud róla.

Nagyot sóhajtott, aztán így folytatta:

– Emlékszel arra az éjszakára, amikor földörömböztünk és te a vizi fecskendővel közénk lőttél… Óh be szép éjszaka volt…

– Gyönyörü. Mind összetörtétek a bútoraimat meg a sejtszöveteimet.

– Akkor arra kértelek, hogy ültetnél el bennem egy szem topázt, a karomba vagy a szívem fölé a bordákba… Te ezt nem tetted meg, hanem a fogamba plombáltad a drágakövet… Emlékszel?

– Hogyne emlékezném. Amikor a ráspolylyal a szájadba nyúltam, úgy megharaptál, hogy négy hétig éreztem.

– Nos, hát, doktorkám, ezt a fogamat húzd ki.

Dr. Blum a homlokára tette a pápaszemét. Kezdte érteni a dolgot.

– Komolyan kivánod ezt, Cseróczy? – kérdezte nyugodtan s ajkáról eltünt a rendes gúnyos mosoly.

– Komolyan.

A doktor vállat vont. Már nagyobb őrültségekhez is meg volt szokva. Tehát rajta. Cseróczy biztatóan tátotta ki hatalmas száját… Egy erős rántás… A topázos fog kint volt…

– Köszönöm, doktorkám, – rebegte a diák hálásan. – Örökké adósod maradok.

Az orvos valamit dörmögött.

– Inkább a füledet kellett volna kihúznom, – gondolta magában, de aztán kezet fogott páciensével és visszatért a csodálatos bélhez. Ez a bél e pillanatban érdekesebb volt előtte a legbetegebb szívnél…

Cseróczy egy kuvertába tette zápfogát és az utcasarkon megfogta a sánta hordárt, a diákság totumfacját.

– Szfeno, – szólt hozzá, – ezt a levelet elviszed Judex Málika kisasszonynak és a saját kezébe adod. Érted?

– Igenis, értem, – ugrott egyet a hordár, – Válasz nem lesz?

– Nem kell válasz. Sőt ajánlom, hogy amint átadtad a boritékot, azonnal állj odébb, mert nincs kizárva, hogy egy korsó vizet öntenek a fejedre… Indulj!

Szfeno elsietett.

Amikor már a sarokhoz ért, Cseróczy egyszerre úgy érezte, hogy utána kellene szaladni s ki kellene venni kezéből a levelet… A szíve dobogott, a torka összeszorult… Kiáltani akart, de nem tudott…

A hordár eltünt a Judex-házban. Tehát késő!

– Eh! – gondolta magában Cseróczy. – Most legalább túl vagyok rajta! Vége van!

Céltalanul, rosszkedvüen bolyongott az utcákon, a máskor vidám Selmec halálosan unalmas volt. A cukrászdában nem volt senki, Márkus, a tulajdonos ott bóbiskolt a pudli mögött, kezéből kiesett a légycsapó. A terrasz is üres volt, a szél sárga leveleket kergetett rajta. A diák éppen be akart fordúlni az ifjúsági körbe, hogy bánatán egy partie piramidlivel enyhítsen, amikor szeme egyszerre egy plakátra tévedt. Hosszu piros papiroson ez állott:

Chevalier-czirkusz.

A szép Meluzina, akrobatanő a világ nyolczadik csodája.

Továbbá:

Jörgl ur a havasi óriás kretin, 30 rostélyost eszik meg egymásután.

Ezenkivül a fényes műsor, Chevalier ur szabad idomitásával.

!!!Csak néhány napig!!!

Cseróczyt, mint atlétát, ez természetesen érdekelte, főleg Jörgl úr, mert enni ő is sokat tudott, jóllehet nem szerette volna, ha ezért a havasi óriás kretin címmel tüntetik ki. Azt ugyan még nem próbálta meg, hogy harminc rostélyost egy helyben le tudna-e gyűrni, de hivatottságot érzett magában rá, tehát igen kiváncsi volt, Jörgl úr hogyan oldja meg e problémát. Fordult egyet és elment a Chevalier-cirkuszba.

Az előadás éppen elkezdődött, a piactéri szellős sátor tele volt nézőkkel. Először a direktor mutatott be, mérsékelt érdeklődés között, néhány idomított bolhát. Gyér taps hangzott föl. Most a szép Meluzina következett, egy hatalmas, hordótermetü hölgy, paszomántos pruszlikban és lengyel csákóval a fején. Különböző tornászati dolgokat mutatott be: súlyokat emelt, láncokat szakította szét, végül pedig mellére emelte a zenekart, amely vígan játszott egy cepperl-polkát… Ez a mutatvány már nagyobb tetszést aratott s a szép Meluzina kalapnagyságu kacsóival számos csókot hinthetett széjjel…

Most következett az est clouja: Jörgl úr.

A cirkuszban az izgatottság moraja hallatszott, amikor a jelt adó csengetyü megszólalt, sőt némelyek az előleges bizalom jeléül tapsolni is kezdtek.

A havasi óriás kretin kilépett a porondra, s meghajlott. Közel két méter magas volt, akkora kezekkel, mint egy hordó. Tiroli öltözetet viselt: rövid bőrnadrágot és tollas vadászkalapot, golyvás nyakát az ing szabadon hagyta. Olyan volt, mint az osztrák hegyek parasztkamaszai, csupaszképü, nagyfogu, esetlen és előrehajlott fejü, a szokott tiroli alakoknál nagyobb kiadásban. A butaság, ha szabad ezt a kifejezést használnom, sugárzott róla csöndesen, de állandóan vigyorgott s a szeme bambán meredt ki. Chevalier úr diadalmasan mutatta be a nézőknek:

– Ime, Jörgl úr, a havasi óriás kretin.

A tiroli oly büszkén hajtotta meg magát, mintha azt kiáltották volna ki róla: Jörgl úr, az Académie Francaise tagja.

– Jörgl úr, – folytatta Chevalier beszédét, – a világ legnagyobb evője s e téren a rekordot évek óta tartja. Jörgl úr megeszik egyhuzamban hatvan pár virstlit, vagy hetven szafaládét, avagy huszonöt adag töltött káposztát, vagy ami a legnehezebb, harminc rostélyost, hozzá tizenöt-husz kenyérrel. Kivánatra megeszik akár egy egész borjut és megiszik rá huszonöt liter sört… Amit éppen az urak rendelnek neki, – tette hozzá diszkrétül mosolyogva.

A csendes fölszólításnak foganata volt. A diákok hamarosan gyüjtést rendeztek és harminc rostélyosban állapodtak meg.

– Tehát harminc rostélyos, – szólt Chevalier úr méltósággal. – Jörgl, – fordult a kretinhez németül: – Heut frisst’ dreisich Rosbratl.

A kretin boldogan vigyorgott. Mialatt a legények átszaladtak Gerstakkerhez a rostélyosért, a direktor még egy megjegyzést tett:

– Jörgl úrral a kontinensen már többen föl akarták venni a harcot, de minden próbálkozás alapos kudarccal végződött. Meg kell ugyanis mondanom, hogy aki Jörgl urat legyőzi, az egy nagy aranyérmet kap, selyemszalagon. Van talán valakinek kedve az urak közül Jörgl úrral megmérkőzni?

Csend volt, – ugyan ki mert volna ilyen vállalatba bocsájtkozni, – és a direktor már tovább akart beszélni, mikor egyszerre egy erélyes hang hallatszott:

– Én fölveszem vele a küzdelmet!

Mindenki fölugrott és kiváncsian nézett a hang irányába. A közbeszóló Cseróczy volt…

A közönség meg volt lepve. Egyik része azt mondta, hogy a diák őrültséget követ el, de barátai, akik e téren való képességét ismerték, zajosan helyeseltek és éljeneztek. Cseróczy az erő nyugalmával nézett körül a cirkuszban.

– Legyen szerencsém, – szólt a direktor és gyanakodva nézegette a diák hatalmas testi arányait. Jörgl úr vigyorgott és pillantásra se érdemesítette vetélytársát; hülyén bámult maga elé és várta a rostélyosokat.

A cirkuszszolgák ezalatt terített asztalt hoztak a porondra s aztán föltálalták az első tucat pecsenyét. Jörgl úr mohón startolt és felébe vágva a húst, gyorsan tömte szájába. Cseróczy sokkal nyugodtabban ment a harcba. Gondosan megélesítette kését, asztalkendőt kötött a nyakába, megsózta, megpaprikázta a húst és szabályos részekre vagdalva kezdte enni. Az első tucat rostélyos a nézők izgatottsága közben gyorsan elfogyott mind a két versenyzőnél. Jörgl úr sört ivott, azonban Cseróczy, aki tudta, hogy az árpalé hamar megtölti a gyomrot, karcost rendelt, amelyet apró kortyokban töltött magába.

A második tucat pecsenye is aránylag gyorsan tűnt el a gyomrokban, azonban Jörgl úr már lassabban kezdett enni, sőt olykor-olykor pihenőt is tartott. A közönség most már lélekzetvisszafojtva várta a csatát eldöntő harmadik tucatot. Látszott, hogy kemény küzdelem lesz.

A szolgák behozták a harmadik részletet.

Az első néhány falat hamar elfogyott, de a negyedik rostélyosnál Jörgl úr már gyanakodva nézte a diákot. Cseróczy, bár ő is torkig volt, hidegen viszonozta a kretin tekintetét és megnyalogatta a száját, mintha most jönne meg az étvágya… A tiroli egy csöppet megborzadt, aztán összeszedte magát és halálmegvetéssel gyűrte le két rostélyost.

– Harminc, – jegyezte meg Chevalier úr és ő is kissé sápadtan pillantott a diákra.

Az nagy nyugalommal nyelte le a harmincadik pecsenyét és a harmincegyedikbe kezdett… Jörgl úron már a fáradtság jelei mutatkoztak, szája lassan mozgott s a halántékán néhány csepp verejték gyöngyözött.

– Ne hagyd magad, – súgta neki oda a direktor. – Most mutasd meg, hogy igazi kretin vagy.

A kretinnek, mint a lónak, ha a végső küzdelemben ostor éri, még egyszer fölcsillant a szeme és utolsó erőmegfeszítéssel fölfalt egy adag húst. Cseróczy olimpusi flegmával cselekedte meg ugyanezt… A nézők ezalatt a nagy izgalomban mind fölálltak és úgy buzdították a versenyzőket.

– Előre, Jörgl!

– Ne hagyd magad, Cseróczy! Húzd le!

Amint Jörgl úr halálsápadtan a harmincegyedik rostélyost megette, nem bírta tovább. Fölállt, révetegen nézett körül, aztán egyszerre mint a zsák zuhant le a porondra.

A közönség, mintha valami igen örvendetes dolog játszódna le előtte, látva a kretin elájulását, lelkes éljenzésbe tört ki. Cseróczy a tapsviharban könnyen fogyasztotta el a harmincegyedik adagot, sőt, hogy fölényét bebizonyítsa, még egy harminckettediket is bevágott. Mialatt a sápadt direktor egy lavor vizet öntött legyőzött starjára, a diákok vállukra kapták Cseróczyt és a zenekar éles tussa mellett hordták körül az arénában… A havasi óriás kretin tehát le volt győzve, a magyar nemzeti érzelem fennen loboghatott… Mátyás király a Dunán nem kapott annyi éljent, mint a selmeci diák, aki harminckét rostélyost tudott bekebelezni… A közönség örömmámorban úszott, a haza becsülete meg volt mentve, a magyar Szent György legyőzte a sárkányt.

Amikor Cseróczy diadala helyéről később Gerstakker felé tartott, az est homályában egy izmos alak ugrott rá és kétszer hatalmasan pofonütötte. Legalább a fiatalember nyakleveseket érzett. Cseróczy meg volt róla győződve, hogy ez a kretin boszúja, s éppen viszontszolgálatra készült. Ám tévedett: aki ráugrott, nem Jörglnek bizonyult, hanem a szép Meluzinának, s a két pofon két csók volt, amelyet a hírneves akrobata nő az ifju arcára nyomott. Cseróczy, aki mint mondom, éppen viszonozni akarta a pofonokat s csak a döntő pillanatban vette észre, hogy hölgygyel áll szemben, nagyot sóhajtott fájdalmában s aztán udvariasan megkérdezte, mivel szolgált rá a kegyre?

A szép Meluzina lelkesedve beszélt:

– Uram! Amit ön ma művelt, az a világ legszebb rekordjai közé tartozik. Bevallom, életemben már sok művészt láttam, egy szlahcic Lembergben öt nyúzott macskát evett meg s lőporos kantusovkát ivott rá, de a szlahcic másnap fölfordult s így ez a produkció nem számít, különben is az egyik macskáról kiderült, hogy csak patkány volt. De ön valóságos harminckét rostélyost evett meg és eddig sem föl nem fordult, sem pedig nem csalt patkányok igénybevételével. Ez hőstett! Én önt csodálom s tisztelem, mert ön, uram, igazi művész!

Cseróczy meghajtotta magát.

– Nagysád, – felelt zavartan, – le vagyok kötelezve. Örvendek, hogy iparkodásomat méltányolni tudja. Ön nyilván szakértő e téren?

– Óh, én értek hozzá, – jegyezte meg a szép Meluzina, – magam is szeretem a rostélyost…

– Ha nagysádnak nincs ellenére, – szólt előzékenyen, – talán elmehetnénk együtt Gerstäkkerhez.

A következő pillanatban Cseróczy úgy érezte, mintha két százfontos vasrudat akasztottak volna bicepsére: a szép Meluzina a karjába kapaszkodott. Együtt mentek el Gerstäkkerhez, ahol csakhamar kiderült, hogy a művésznő nem ok nélkül mondott véleményt a rostélyosevés terén. Bizony szép néhány adagot vágott be. No, ez nem a legbájosabb nőiesség, de végre szépség és gyomor még nem zárják ki egymást. Hogy ugyanis igazságos legyek, meg kell jegyeznem, hogy a Meluzina neve elé tett szép szó, – vidéki mértékhez – képest, némi igazságot tartalmazott. Bár nem volt sokkal könnyebb, mint a Szentháromság-szobor és öklei olyanok voltak, mintha kéz helyett ágyúgolyók lógnának a karja végén, mégis az erő és egészség rokonszenvessé tette és kackiás arca, amelynek vonásai olyanok voltak, mintha bárddal faragták volna ki őket, a mérsékeltebb igényeket joggal kielégíthette. Oroszlánsörényre emlékeztető haja, pompás fogai voltak s általában minden vonása szabályos volt, csak fölötte nagy: mintha az ember közelről nézne távcsővel egy formás fehércselédet.

Cseróczy megsodorta a bajuszát és a szép Meluzina szemébe nézett. Az akrobata nő visszamosolygott s az asztal alatt úgy megszorította a fiatalember kezét, hogy annak a karja beléroppant.

Cseróczynak tetszett a mulatság és visszaszorította Meluzina kacsóját, úgy hogy ujjai mint a sortűz pattogtak. Ez az ismerkedés így folyt egy ideig s a barátság rohamlépésben nevelődött. Éjféltájt a szép Meluzina megevett négy nagy almástortát és megivott rá egy pint bort, majd Cseróczy fölültette a csaposlegényeket az asztalra s fölemelte őket a levegőbe. Később a szép Meluzina a fogaival kapta meg Cseróczyt és körülhordozta a teremben, majd a fiatalember cselekedte meg ugyanezt. Nagyon kedélyes mulatság volt, bár nem éppen ideális alapu, de hol van az a regényíró, aki a szívek egymáshoz való vonzalmának titkát megfejthetné? Egyik embernek az tetszik, ha az asszony gyenge violaszál, a másiknak kedvesebb a tölgyfa.

Innét datálódott kettejük barátsága, amely másnap már szóbeszéd tárgya volt. Amíg a Chevalier-cirkusz Selmecen működött, Cseróczy mindennap ott volt a manégeben és tüntetőleg gyönyörködött a szép Meluzinában. Viszonyuk olyan volt, mintha a jegesmedve és a bölény barátkoznának és kétségtelen mulatságára szolgált a bányavárosnak. Cseróczy egyszerre csak azon vette magát észre, hogy Selmecbánya mind csak róluk pletykáz. Vállat vont s nem törődött vele; ha már Málika haragszik rá, hát legyen a pohár csordulásig tele… Legalább megmutatja a leányvári boszorkánynak, hogy nem nehéz női szívre találni! Ime, itt az új gombház, sőt gombpalota, ha az arányokat figyelembe vesszük.

A szép Meluzina egyébként, legyünk végig őszinték, nem kis mértékben mulattatta; ha vállára borult, a diák azt hitte, hogy a Paradicsomhegy esett rája; ha a nő nevetett, az utca népe megállt és ijedten nézett az ég felé, vajjon nem griffmadár rikolt-e, s ha sírt, a keserves bőgésre köréje gyűlt Selmecbánya valamennyi ebe s vele együtt bömbölt… Az akrobatanő t. i. amilyen hatalmas fehércseléd volt, úgy szeretett sírni; ha a kakas ferdén nézett rá, már elpityeredett és egy vitorlát sírt tele. A női gyöngeség különben is jelentékeny jellemvonása volt: szeretett dalolni, még pedig virágokról és pillangókról, szerette a verseket és olyanokat sóhajtott, hogy két szélmalmot hajthatott volna el vele. Cseróczy belekábult e sok furcsaságba, s azért nem volt ellenére, ha a szép Meluzina, mielőtt az előadáson négy vizeshordót emelt föl lábaival, bánatos mosolyt röpített felé…

Persze a liaison híre hamar elrepült a Judex-házba.