Part 5

– Különösen ez a Cseróczy, – jegyezte meg. – Ez elinná a Dárius kincsét s valamennyi bányavárost. Csak már ezt ne látnám itt az ablakom alatt ólálkodni. Minden komoly embert elriaszt a háztól. Amióta megint visszajött az akadémiára, Málika ki van cserélve, nem lehet vele bírni. Ha ezt egyszer relegálnák, egy új csillárt adnék a templomnak.

A diákok tényleg egymásután üzték tova a legkomolyabb kérőket. Knappe gyászos távozásának okait ismerjük s meg kell említenünk, a lőcsei Fabricziuszt és az eperjesi Markusovszkit szintén a diákok riasztották el. Az ifjak nem dolgoztak a nyers erőszak fegyvereivel, ellenkezőleg, éppen a nyájasságukkal és udvariasságukkal törték ki ellenfeleik nyakát. Teszem azt: mit csináltak Markusovszkival? Ez a fiatalember bányatudományokkal foglalkozott, s az akkoriban tért ölelő gázvilágításnak volt híve. Cseróczy megismerkedett vele s azt mondta, hogy kitünő, eddig még kellőképpen nem méltányolt világító testeket ismer. Egy gyönyörü meleg délutánon elvezette Markusovszkit a bélabányai rétekre s az ott álló ezerjófüvek köré sétáltatta. Cseróczy hanyagul, cigarettázva ment a furcsa növények körül, amelyek illó ólaja, amint égő szivarkájával közelükbe ért, lángra lobbant. Markusovszki, aki úgylátszik, nem volt elég járatos a botanikában, csodálkozva nézte a tüneményt.

– Hát ez mi? – kérdezte a diáktól. – Sose láttam ilyet!

A diák csodálkozva nézett rá vissza.

– Ezt nem ismeri? Ugyan ne tréfáljon…

Markusovszki tiltakozott.

– Ha mondom… Sejtelmem sincs róla, hogy mi ég itt?

Az ifju magyarázatba kezdett.

– Ami itt ég, az az ezerjófű. A mint hozzáérek a cigarettával, – és szivarkájától újra lángra lobbant a fű, – úgy meggyullad, mint egy gyertya vagy egy petroleumlámpás… Sőt a fénye még kellemesebb is… Az egész pedig fölötte olcsó, mondhatnám, ingyen van. Képzeljen el egy gyertyát, amelynek tucatja egy krajcárba kerül…

Markusovszki elképzelte s fantáziája rögtön működni kezdett. Micsoda üzlet volna ezeket a gyertyákat akár csak krajcárjával eladni, városokat velük megvilágítani, részvénytársaságot alakítani stb. Itt hever a vagyon a földön, csak föl kell szedni… Hisz ez a magyar Kalifornia! S ezek a bolond selmeciek nem tudják, milyen kincs fekszik közöttük… Nem szólt a diáknak semmit, hanem másnap tíz szekér füvet vásárolt össze s már látta a gyöpöt aranynyá változni. Szegény flótás! csak így jött rá, hogy száraz állapotban az érdekes növény legföljebb szépítő víznek használható… Markusovszki szégyennel távozott, mert akivel Selmecen összeakadt, mindenki csak azt kérdezte tőle, mikor vezeti be már a városba az ezerjófű-világítást?

Még hamarabb végeztek a diákok Fabricziuszszal, akit vadászatra csábítottak. Fabricziusz fösvény természetü volt s amikor a hajtások véget értek, mindig a legnehezebb nyulat választotta ki magának. A diákok egyszer egy vízbefult vékonypénzü nyulat találtak a patak partján. Fölvágták a hasát s kövekkel rakták teli. Természetesen az volt a legsúlyosabb vad. Fabricziusz a vadászat után mérlegeléseket téve, szerencsésen ezt a példányt választotta ki, nagy diadallal vitte haza s fölajánlotta Málikának. A leányban volt annyi humor, hogy másnap vacsorára egy csomó követ tálalt föl Fabricziusznak, aki sietve és megsemmisülve hagyta el Selmecet.

Mind e tréfák az egész város tetszését megnyerték, de Judexnek éppen nem voltak inyére. A kiszemelt tizenkét fiatalemberből hat már kiselejteződött s Málika még mindig nem választott.

Egy szép estén végre az apa elhatározta, hogy komolyan fog beszélni leányával. Hogy szavának súlyt és ünnepélyességet adjon, magához kérette a tiszteletes urat, Institórisz Fülöpöt s akkor vonta kérdőre a leányt. A kihallgatás fölötte szolemnis volt.

– Édes leányom, – kezdte Institorisz Fülöp uram, jól ápolt kezének ujja végeit mellén összeérintvén, – atyád és lelki nevelőd, aki a konfirmáció szentségében részesített, akarnak veled beszélni.

Ünnepélyes szünetet tartott, szemét komoly méltósággal jártatta körül a szobában s aztán tovább folytatta:

– Komoly és életbevágó, jól megfontolandó kérdésről van szó. Atyádnak, a keresztény gyülekezet egyik előljáró hű sáfárjának akarata, hogy magadhoz illő párt keressél. Ez az Írás szerint és helyesen vagyon. Én plántáltam a te lelkedet az Úr szőlejébe s azért bizalmasan szólok hozzád: érleld meg immáron elhatározásodat s tekints körül azon tiszteletreméltó ifjak során, akik atyád bizalmával is dicsekedhetnek s néked is becsületedre válnak. Mert meg vagyon írva: nem jó egyedül lenni.

Málika köteles tisztelettel hallgatta a szavakat s aztán válaszolt.

– Hogy tudnék köztük választani, főtisztelendő uram? – szólt hasonló ünnepélyességgel és biblikus szavakkal. – A testnek, – tanítottak az iskolában, – az Írás szerint a szem a lámpása.

– Úgy van, – bólintotta Institorisz.

– Azért, ha a te szemed homályos leend, az egész tested is homályos lészen, mondja tovább az Írás. Ha azért a benned való világosság, homályosság: a homályosság mennyivel nagyobb lészen? Ám az én szememnek nem tetszenek azok, akiket atyám választott. Senki nem szolgálhat két úrnak: mert vagy egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megutálja. Hogy szolgálhatok hát én egyszerre szememnek, testem lámpásának és atyám akaratának?

– Mindez helyes, gyermekem, – szólt Institorisz, akit meglepett e bibliai tudomány, – látom, jól megtanultad az Írást. De atyád akarata összeegyeztethető a te akaratoddal. Nem teremthet a jó fa hitvány gyümölcsöket, mondja ugyancsak Máté apostol, s így a te gondolatod egyúttal atyád gondolata is és fordítva. Nem értem hát, miért nem választasz e derék fiatal emberek sorából? Beszélj, gyermekem.

Málika kissé hátrahajtotta fejét, behunyta szemét és sápadtan, de elhatározottan mondta:

– Én Cseróczyt szeretem.

Judex egyszerre kiesett a bibliai hangulatból és összecsapta kezét.

– Meg vagy bolondulva? – kiáltott föl. – Ezt a korhelyt? Ezt a léhaságot? Hiszen már egy házat vehetnék azon, amit zálogok kamatján rajta kerestem! (– Ime, tehát már az is baj, ha valakit gazdaggá teszünk.)

Maga Institorisz is álmélkodott, s világi hangot ütött meg.

– De leányom, egy diák! Egy csélcsap! Egy senki fia! Honnét tartson el, honnét adja meg neked azt a kényelmet, nyugalmat, amelyet édes atyád házában élveztél?

– Tekintsetek az égi madarakra, mert azok nem vetnek, sem aratnak, sem a csürbe nem takarnak, – vetette ellen egy csep gúnynyal Málika. – Salamon minden királyi dicsőségében nem öltözött úgy, mint ezek közül egy, mondja az Írás… Nemde, tiszteletes uram?

– De a madarak nem isznak reggelig Gerstäkkernél, – tiltakozott a lelkész. – Ugyancsak Máté mondja, hogy a bölcs ember kősziklán építi házát. Honnét építsen a korhely?

– Ne itéljetek, hogy ti is ne itéltessetek, – fejezte be Málika.

Judex látta, hogy dogmatikus alapon nem halad a dolog s azért két kezével az asztalra támaszkodva, mint nagy őse, a soltész, amikor itéletet mondott ki, így szólt:

– Vége legyen a höbörtnek, gyermekem. Még egyszer mondom: nem akarom elhatározásodat befolyásolni. Ime tizenkét derék fiatal ember van itt: válassz köztük. Én nem vagyok az _Ármány és szerelem_ apaalakja, tisztelem a meggyőződést és az érzelmet. De ha e tizenkettő közül nem tudsz, recte: nem akarsz választani, úgy nem marad egyéb hátra, minthogy magam szemeljem ki a legérdemesebbet. Sic volo, sic jubeo.

Málika végigsimított homlokán és lassan fölindulva így szólt:

– Én Cseróczyt szeretem. Mi kifogástok van ellene? Rosszabb a szíve, mint akárkié? Gonoszabb, mint a tizenkettő? Hogy korhely?… Miért ne legyen az? Mindenkinek olyan szomoru, csöndes az ifjúsága, mint az enyém, amely lehetne egy oszlopé, egy butordarabé, de nem egy fiatal lányé? Ezért rójjátok meg? Akkor itéljétek meg a lombot, mert zöld és a szívet, mert vér van benne.

Dacosan vetette hátra fejét.

– Ha én akarom, akkor nem lesz korhely, – mondta nyugodtan. – Ha én szólok neki, akkor erkölcsösebb lesz, mint Markusovszki, Knappe és Heiligenbluth összevéve. Érzem és tudom, mert a szívem mondja.

Judex nem követte erre a térre.

– Látom, hogy ma nem lehet veled okosan beszélni. Zeit bringt Rath. A kérdésről módunkban lesz nyugodtabban és emelkedettebb álláspontról szólani. Idővel be fogod látni, hogy igazam van. Köszönöm főtisztelendő úr szives támogatását és kérem jövőre is. Béke velünk!

Institorisz még egyszer fölemelte jobb keze mutatóujját és kenet-baritonon szólalt meg.

– Leányom, gondold meg, hogy atyádnak köszönheted életedet, létedet, s az Úr után ő az első, akinek felelősséggel tartozol. Isten világosítsa meg az ő orcáját rajtad! Gondolkozzál ez irányban, leányom.

Málika lámpával kezében kísérte le a papot.

– Főtisztelendő úr, szólt szerényen és szendén, – holnap elküldjük a karácsonyi csirkéket.

Institorisz szeme fölragyogott. Minden karácsonykor egy tucat csirkét szokott kapni Judextól.

– Szépek, Málika húgom, szépek? – kérdezte egyszerre világi tenoron, mert maga is szerette s meg tudta becsülni az ízléses falatokat. – Vajjon mifélék?

– Van kendermagos és van plymouth.

– Plymouth? – lelkesedett Institorisz, ajkait összecsűcsösítve. – Plymouth? Gyönyörü!

– De a plymouthból nem küldhetek tisztelendő úrnak… Bizonynyal nem szereti…

– Én? Ne szeretném? Honnét gondolod Málika? Ez bizonynyal tévedés.

– Mert édesapám a kendermagosokat választotta a tisztelendő úrnak.

Institórisz egy pillanatra megállt a lépcsőn. (Nézze meg az ember a vén fukarját, – gondolta magában. – Lelkiatyját ilyen aprópénzzel akarja kifizetni?)

– Azért csak küld a plymouthokat, leányom, – mondta. – Én jobban szeretem s végre is: én eszem meg őket.

– Értem, – felelt Málika. – Pedig édesatyám tud választani…

– Ugyan hagyd el, – felelte Institórisz kezével legyintve, – a plymouth csak többet ér, nem? Hogy tudna atyád jót választani? Ő már öreg és elfogult…

A tisztelendő úr nyugodtan ment haza, de amikor a lakása kapuja elé ért, megállt és megdörzsölte a homlokát.

– Terringettét, – mondta, mert lassan szeretett gondolkozni, – ez a kis fruska mintha rám olvasott volna a tyúkokkal. Hiszen, nemcsak a csirkéket, de a férjet is ő választotta ki…

A bor.

– Cseróczy, – szólt Málika, amikor pár nap mulva az ifjúsági bálon vad táncban robogtak végig a termen, – ígérjen meg nekem valamit.

– Mindent megígérek, – szólt Cseróczy meggyőződéssel. – Törjem be a nagytükröt?

– Nem. Ellenkezőleg; arra akarom birni, tegyen le ezekről a rossz szokásokról. Lássa: az egész világ azt mondja, hogy korhely, csélcsap, soha semmi se lesz belőle.

– Az nem fáj nekem.

– Nekem fáj. Beszéljünk okosan, Cseróczy, hallgasson rám egyszer. Tegye meg a kedvemért, hogy ne igyék és ne korhelykedjék.

Cseróczy mosolygott. Málika egy ideig hallgatott, aztán látva, hogy a diák nem felel, kiegyenesedett és így szólt:

– Nem tűröm, hogy korhelykedjék.

– Az más, – felelte a fiatalember fejét meghajtva. – És miért nem tűri?

A legnagyobb forgatagban táncoltak, a notabilitások páholya előtt. Málika tudta, hogy mindenki szeme rajta csüng, s ezért nyugodtan, komolyan nézett Cseróczy szemébe.

– Mert szeretem, nagyon szeretem magát, – suttogta halkan.

Ez a pár szó, amely egyszerűen volt mondva, hogy senki észre ne vegye, miről van szó, lángba borította a fiatalembert. Málika bájos volt e percben, amint okossága, nyugodtsága lassan szerelmes tekintetbe olvadt és arca lassankint biborszínüvé változott. Egy ideig kiállta a fiatalember tekintetét, aztán mikor a forgatagból kiértek s egy pillanatra a déli növények eltakarták őket, feje Cseróczy vállára hanyatlott.

– Ígérem, szentül ígérem, – mondta a fiatalember és gyöngéden magához szorította a leányt.

Cseróczynak e pillanat óta tehát nem lett volna szabad korhelykednie, ott kellett hagynia a bort és a víg társaságot. De a bor nem az a barát, amelyen, ha nincs szükségünk rá, szó nélkül tovább lehet adni. Mert, Istenem, hányszor az életben volt már nekünk szükségünk ő rá? Ha baj ér, ha a leány megcsal, ha az élet sivárnak tetszik, ha fiatalságunk meg akar szökni, ha bizalmunk az emberekben megdől, mindig a bor az, amely híven kitart mellettünk. Csak annyit kell érte fáradnunk, amennyi munkába kerül, hogy a poharat a szájunkig vigyük s már ott van mellettünk, fölfrissíti vérünket, megedzi szívünket. Ezt a hű társat nem lehet egyszerűen a pokolba kergetni, ez a barátság kötelez. Meg kell gondolnunk, hányszor éltünk vissza a szívességével, hányszor riasztottuk föl éjnek idején, hóban, fagyban, rekkenő hőségben, porban, zivatarban, s volt-e rá eset, hogy cserben hagyott volna? Odaült mellénk és mint a jó anya, aki minden percben, éjjel-nappal ott van gügyögő gyermeke mellett, ölébe vett és mesélt, mesélt csodálatos emberekről, káprázatos vidékekről, kábulatos érzésekről. S mi nyomon követtük az ő sajátos országába, ahol az utcák aranyból vannak, és az arany sárból, ahol a gondolatok cikázva, sziporkázva suhannak jobbra-balra, ahol isteni következetlenség, bűbájos fejetlenség és csillogó haszontalanság hullámai ringatnak édes álomra. S amikor egy este a ragaszkodó Eckehardt oda akar mellénk ülni, hogy elbeszélgessen velünk multról meg jövendőről, ridegen vetjük oda neki:

– Takarodjál, korhely vagy, haszontalan vagy, borissza vagy… Nem kellesz többé!

– Bántottalak valaha? – kérdi erre szomorúan a bor. – Rád tukmáltam magamat? Megcsaltalak? Elárultalak? Odaadtam neked mindenemet: erőmet, tüzemet, bátorságomat, s te most, íme, cserben hagysz?

– Most cserben hagysz? – Igen, Cseróczy tisztán hallotta, amint a bor szelleme ezt súgta feléje. Legrégibb kenyeres pajtásától kellett megválnia, suttyomban, baráti kézszorítás nélkül. Hát lehet ez? Amikor a táncteremből kiment, az ebédlő minden sarkából, minden szemből rámosolygott az öreg barát. Kiszaladt a friss levegőre, ott se volt nyugta: a máskor csillogó, színekkel telt éjszaka ma üres és fekete volt, mint a pincegádor. Milyen más volt azelőtt: jobbra is, balra is tőle incselkedő szellemek cikáztak el, a fülébe súgtak valamit s megkápráztatták a szemét; ma olyan szaga volt a levegőnek, mint a sült töknek. Megint visszament a terembe és a diákok közé ült.

– Hadd szorítsak veled hát utóljára kezet, – dörmögte maga elé s hatalmas serleget rakott az asztalra. – Búcsúzzunk a bortól.

Belenézett a csillogó folyadékba, a fölületén mosolygott az öreg barát ábrázata.

– Málikáról fogok mesélni, – dörmögte feléje. – Jer velem, cimbora!

Cseróczy megragadta a poharat és fenékig üritette. Hiszen utoljára történik ez… Az első poharat követte a második, a harmadik, a tizedik s a fiatalemberrel forogni kezdett a világ. Szörnyen komoly és kimért lett: nála ez volt a becsípés biztos jele; arca tiszteletet parancsoló vonásokba burkolódzott, hangja mélyen és ünnepélyesen csengett, jóllehet, a feje zúgott, mint az ördögmotola. A szék, amelyen ült, nagyokat ugrott vele, de ő fölséges gőggel ült rajta, mint a régi püspökök, amikor háborúba vezették seregeiket. Néha fölemelte kezét, mint a királyok, amikor megnyitják az országgyűlést…

Amikor Málika arra ment, azonnal tisztában volt a helyzettel, s a torka összeszorult.

– Judex de genere Melius Amália úrhölgy, – állott föl előtte a fiatalember, – kitűntet azzal a bizalommal, hogy velem egy táncot ellejt?

A leánynak először köny szökött a szemébe, azután összeszorította ajkát és nem válaszolt.

– Úgy, – mondta Cseróczy egy szeptemvir komolyságával és homlokát összeráncolta, – ön, kisasszony, tehát nem hajlandó, hogy e kegyet velem szemben gyakorolja. Tudomásul vétetik: tiszteletteljesen és változatlan indulattal.

Ezzel, mint egy dölyfös grand, ismét leült és olympusi nyugalommal öntött sót, paprikát és gyufafejeket italába, amelyet egy hörpintésre eltűntetett a világból…

Málikának ökölbe szorultak az újjai. Szeme a haragtól könybe lábadt, de aztán összeszedte magát és odalépett a diákok asztalához.

– Cseróczy, – szólt izgatottságával küzködve, – maga megint be van csipve… Maga… maga el van ázva…

A megtisztelt újra fölállott és szemét az ég felé fordította. Most körmondatokban szónokolt:

– Mely méltatlan és rút visszavonás tolmácsolta ezt önnek? – szólt csodálkozva. – Megállapíthatom, hogy a józanság jegyében állok és nem szolgálok rá e, mindenesetre igen tisztelt oldalról, amelynek jóindulatát kétségbe nem vonom, de mégis igaztalanul jövő inszinuációra…

Mindezt nyugodtan, a parlamenti rétorok ösmert modorában mondotta el. Ha józan volt, nem tudott két összetett mondatot egymás mellé állítani. A diákok kacagtak.

– Ne nevessenek, – szólt Málika kipirulva, – inkább szégyeljék magukat s vigyék el a barátjukat aludni!

Cseróczy megnyugtató mozdulatot tett.

– Erre semmi szükség sincs. Gyertyaszál nem lehet egyenesebb, kőszikla biztosabb, mint én. Szólítsam tán föl táncra az öreg Judexet s bizonyítsam be rajta, mily szabályosan tudok ugrálni is?

– Cseróczy! – felelt Málika most már haragosan, – ha azonnal el nem takarodik, többet nem beszélek vele. Menjen, – tette hozzá és egyszerre eszébe jutott az apjával és a tiszteletessel való jelenete s hangja megcsuklott, ajkai megremegtek. – Menjen… – ismételte halkabban.

A diákok hirtelen elcsöndesedtek, megérezték a leány szaván a rejtett bánatot és lesütötték szemüket. Málika szeméből könycsep csordult ki. Cseróczy ránézett s egyszerre lehorgasztotta a fejét.

– Üssön nyakon, Málika, – szólt akadozva, amiből látszott, hogy hirtelen kijózanodott, – üssön nyakon, ha egy kissé becsül…

A leány nem tette meg neki ezt a szívességet s faképnél hagyta; szótlanul visszament szüleihez a terembe. Nagyon el volt keseredve, úgy érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a kebléből. Nem sírt, de arca sápadtsága és ajka rángatódzása elárulta izgatottságát. Ennyire becsüli hát Cseróczy, ennyit ér adott szava? És csak ennyi hatalma van fölötte?…

A diák egyedül maradva, kétségbeesetten kiabált:

– Hát nincs senki a világon, aki nyakon üt? Üssetek már nyakon, ha valamire becsültök!

Nem akadt senki. A diák megivott egy óriás kancsó bort.

– Hány embernek tettem meg ezt a szívességet, – panaszkodott szomorkodva, – s most senki se viszonozza. Gyalázat, hálátlanság! Hej, pedig de megérdemelném! Azt a jégen kopogóját, de megérdemelném!

Judexék hazamentek. Vitnyédi is kétségbe volt esve.

– Épp ebben a pillanatban akartam Helénnek szólani, – mondta, – s épp most viszik el.

Ez az „éppen ebben a pillanatban“ már hetek óta tartott. Ha Helénnel találkozott, mindig föltette magában, hogy érzelmeit leleplezi, de amikor együtt voltak, folyton halasztgatta a nyilatkozatot, amelynek visszautasításáról különben szentül volt meggyőződve. Csak azért akart neki „szólani“, hogy lelkén könnyítsen. Nehogy valaki szemrehányást tehessen magának. Hiszen az ember dőre, még a lehetetlenben is hisz… Vitnyédi elszontyolodva vetődött Cseróczy asztalához.

– Barátom, – kiáltott föl Cseróczy, akit az újabb ital megint komolylyá tett, Vitnyédit megpillantva, – itt az idő, hogy újra nagyot s nemeset alkossunk! Itt az idő! Átkozott bor, tönkretesz, elpusztít valamennyiünket. Igen, igen, cimbora. Ime, például mit csinált belőlem? Szószegő, hitvány frátert, aki méltó a közmegvetésre. Azt bizony. Ez már szörnyűség s nekünk: a haza reményének ezt tovább tűrnünk nem lehet. Igazam van-e fiúk?

A diákok egyhangulag igazat adtak neki.

– Fogat fogért: meg kell boszulnunk magunkat, rajta. Megboszulni; e szó nem menti bűneit; egyszerűen kipusztítjuk a világból a bort, a világ legnagyobb bűnét. Akkor békesség lészen.

– Ez az emberiség legszebb eszméje, – lelkesedett Vitnyédi. – Csak a kivitellel nem vagyok tisztában. Le akarod szúrni, mint egy kutyát?

– A kivitel? Egyszerü. A föladat az: a bort kiirtani a földről, akkor nem lesz módja bennünket romlásba dönteni. Ez csak világos. Ime, nézzétek, így kell cselekedni!

Hatalmas karjával fölemelte a boros üvegekkel telirakott asztalt, meglóbálta a levegőben s aztán földhöz csapta. Az ital a padmalyig fecskendezett, üvegcserepek és asztaldarabok röpültek szét, a lámpa leszakadt és tüzes esőt borított a teremre. A selmeci polgárok rémülten menekültek ki a szobából. Vége a a bálnak, következik a verekedés! Gyorsan haza!

– Utánam! – vezényelte Cseróczy és sipkáját szemére vágva elindult a hideg éjszakába. – Föl Gerstakkerhez! Boszunk szörnyü lesz! A bor ma meg fog halni! Igenis, meg fog halni, uraim!

Dalolva vonultak végig a holdvilágos utcákon Gerstakkerhez.

A korcsmáros már aludt; a selmeci csaplárosok egyébként is mintaszerü emberek voltak. Este hét órakor, ha a polgárság megitta a maga kancsó étvágycsináló sörét, bezárták az ajtót s lefeküdtek. Ha valakinek éjjel volt kedve mulatni, az az ablak deszkáin dörömbölt. A korcsmáros ilyenkor fölkelt, lámpát gyújtott, s megkérdezte, mivel szolgálhat.

– Gerstäkker Ármin, – szólt Cseróczy zordonan, – lilientháli Gerstäkker Ármin, van önnek kedve egy szép munkához kezet nyújtani?

A korcsmáros illemtudóan emelte meg taplósipkáját.

– Hogyne, Cseróczy uram, – felelte, – állok rendelkezésére.

– Helyes, – folytatta a vezér. – Nos hát, hány hordó bora van a pincéjében? Tudja pontosan?

– Szót sem érdemel. Van egy tízakós, meg tán két ötakós hordóm, no meg egy-kettő apró.

– Im, ezek a bűn tartályai, – szólt Cseróczy komoran. – Conburantur ex sententia. Mit szól hozzá Gerstäkker uram?

– Res convenit inter nos, – felelt Gerstäkker. – Usu venit. Önök megvásárolják a hordókat?

– Sequitur. Megvásároltatnak. A többi az én dolgom.

Gerstäkker többet nem szólt, hanem egy ódon, óriási tölgyfaszekrényhez lépett s kinyitotta. Ez volt az ő Wertheim-szekrénye, még pedig följegyzésre ugyancsak érdemes pénztára. Nem volt abban ugyanis egy krajcár sem, hanem – egy nagy szobaajtó, telerajzolva kréta-vonásokkal. Ezt így kell érteni: nappal az ajtó az ivószobát választotta el Gerstakker lakásától s ha valaki hitelbe ivott, úgy a korcsmáros rája írta a követelését. Éjjelre azonban, mint jó üzletemberhez illik, el kellett csukni a főkönyvet s ekkor Gerstakker kiemelte sarkából az ajtót s a tölgyfaszekrénybe zárta… Egyébként évtizedek hosszu ideje alatt soha sem esett meg, hogy bárkivel is differenciája lett volna. A diák elment Selmecről, erdőhivatalnok vagy bányász lett s pontosan fizette a maga részleteit. Az akadémia becsületébe nyílt ez az ajtó, – mindenki respektálta. Gerstakker tehát elővette a főkönyvet s bejegyezte a tartozást.

Most a pincekulcsokra került a sor.

A lakatokat a ház asszony kezeli, a korcsmáros tehát fölkeltette a feleségét.

Pár perc mulva, rendes fekete ruhájában, főkötővel, övén a kulcsokkal megjelent Gerstakkerné és a pincébe vezette a társaságot.

Minden simán ment.

Egymásután görgették föl a nagy hordókat, amelyek komoran, ormótlanul álltak az éjszakában. Miután az anyagi rész el volt intézve, a házaspár visszavonult. Bor már nincs, hát korcsmáros sem kell.

A diákok most megkezdték a munkát.

Tudni kell, hogy Selmec lejtőn épült, amely a mai vasútállomástól a városházáig emelkedik. Az ifjúság szépen fölcipelte a hordókat a város legmagasabb pontjára. Itt Cseróczy még egyszer megragadta a szót és terjengős vádbeszéd után halálra ítélte a bort, minden gonoszság kútforrását. A diákok hozzájárultak az itélethez és végrehajtásához láttak. A hordókat le fogják gördíteni… Amikor az első hordót meglódították, az eleintén lassan, majd egyre gyorsabban indult neki s végül lavinaként rohant le a völgybe. Pokoli robaj verte föl az éjszakát, a hordók nagyokat ugorva, döngve, csattogva futották be útjukat, némelyik útközben darabokra tört és nagyot pukkanva locscsantotta szét tartalmát, a másik nekiment egy-egy háznak s magával sodorta a pihenő padokat, útszéli fákat, a harmadik nyilegyenesen, magasra porozva a havat, mint az ördög szánkája, vágtatott le a völgybe. Egy-egy ablak a nagy zajra kinyilott s a békés polgárok megijedve kiáltottak éjjeli őr után. De a bakter rémülten bújt el, ő meg volt győződve, hogy a Paradicsom-hegy újra kitört… A hordók viszontagságos utat futva be, a legmélyebben fekvő Judex-ház előtt állottak meg, az ódon épület bortengerből emelkedett ki. Még ilyen botrány Selmecen nem volt!

Amikor már egy bűnös sem akadt a hordók közt, a diákok rebus bene gestis lementek a Judex-házhoz.