Part 4

A nap már magasan járt az égen, amikor a mulatság véget ért s Judexék hazatértek. Mikor az ódon ház hűvös levegője megcsapta, a leány úgy érezte, mintha börtönbe menne s minden csöpp vére visszakívánkozott oda, ahonnét megtért, a fiatalság, az élet közé. Félrehajtotta csipkés fátylát s még egyszer visszamosolygott a kocsi mellett álló Cseróczyra, azután fölszaladt szobájába, a párnák közé rejtette arcát és sírt, könyzáporban zokogott.

Helén fölébredt és ijedten gyújtott gyertyát.

– Mi bajod van, Málika? – kérdezte ijedten. – Megbántott valaki?

– Olyan boldog vagyok, Helén – felelt a leány és kipirult arcáról patakban folytak a könyek – oly végtelenül boldog…

Helén csodálkozva nézett rá, aztán neki is könybe lábadt a szeme és együtt sírtak tovább.

Így szeretett Málika Cseróczyba.

Ezen az éjszakán az ifju leány megnőtt, megszépült, kicserélődött.

Történetünk mai pontjáig az emlékezetes első báltól félesztendő mult el s ez idő alatt a lány hamarosan rászolgált a neki adományozott névre. A fiatalabb diákság, amelynek szíve még szabad volt, Judex Málikára esküdött, nagy szomorúságára a selmeci kisasszonyoknak, akik mint minden kisvárosi fiatal hölgyek irígységökben sárgaságba estek. Ha Málika valahol megjelent, a hangulat egyszerre magasabbra szökött s az ifjúság hajlandó volt a legképtelenebb erőpróbákra. Természetes, hogy ennek számtalan lovagias következménye lett, mert Málika köré nemcsak diákok, hanem egyébb fiatalság: lateinerek, hivatalnokok, keresedők sorakoztak. A párbajok, mióta Málika fölbukkant, ijesztően elszaporodtak, jóllehet a tanári kar mindig kellő erélylyel üldözte a „középkori furort“, amint ezt számos edictuma bizonyítja. Tényleg: Selmecen ez időben megverekedni nehéz dolog is volt: amelyik diákra rábizonyult, hogy lovagias utakon jár, könyörtelenül relegálták. Ezért az ifjúság nagy elővigyázattal intézte aféle ügyeit, magánlakásokban vívott meg s a résztvevők becsületszavukkal fogadták, hogy se eleven, se holt nem tudja meg harcukat. De a professzori kar is éber volt: a pedellusok szüntelen kifürkészték a viaskodási helyeket; amelyik ifjú pedig összekarcolt arccal, felkötött karral jelent meg az előadáson, minden ellentmondás dacára a párbajt sujtó paragrafusoknak esett áldozatul. Miután azonban verekedni muszáj, az ifjúság bűne leplezésére a következő utat találta ki.

Ebben az esztendőben ugyanis a korcsolyázási szezón sok balesettel járt. A dolog következőképp állott. A korcsolyahelyen egész Selmec s az egész tanári kar megfordult. Vegyük most már ezt az esetet: egy diák párbajozott s a bicepsén vitte haza a lovagiasság útlevelét. A seb elég mély volt, de lefeküdni nem volt szabad, mert akkor a professzorok _ex offo_ küldöttek orvost, aki könyörtelenül leplezte le a bűnt. De a kezet legalább is föl kellett kötni, máskülönben az egész jobb kar az ördögé lett volna. Ilyenkor a diák úgy segített magán, hogy elment a jégpályára, kinézte magának, hol iringál a direktor s aztán fájó kezével óvatosan, éppen előtte esett orra.

– Jaj, jaj – nyögte – oda a karom! oda a karom! Direktor ur, eltörött a kezem…

Véletlenül ott korcsolyázott persze doktor Blum is, aki gyorsan ápolás alá vette a diákot s a megijedt rektornak szomorúan jelentette be, hogy a „kartörés esete, kisebb folytonossági hiányokkal forog fenn.“ A diák másnap felkötött karral jelenhetett meg az előadáson, s nem is relegálták, mert az sehol sincs megírva, hogy aki nem tud korcsolyázni, azt ki kell csapni. Amikor Judex Málika virágában állott, a tudós direktor egyebet se látott a jégpályán, mint csupa szerencsétlenséget. Jobbra is, balra is folyton orra estek előtte a diákok s az akadémia lassan kórházzá alakult.

– Soha ilyen ügyefogyott fiatalságot – dörmögte az öreg úr, aki nem győzött csodálkozni, hogy neki magas kora dacára még sose esett a jégen baja.

A korcsolyapálya átkozott helylyé lett s az óvatosabb családok lassan abba is hagyták a veszedelmes sportot.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy Málika töviről-hegyire fölforgatta Selmecet. Az öreg Judexnek ez nem volt inyére; az eladó leányt nem ilyennek képzelte. A leánya körül sürgő-forgó fiatalemberek éppen nem tetszettek neki: javarészt, mint tudjuk, igen közelről ismerte őket. Az ő üzletének szelleme minden más prakszissal ellenkezett. Ha az ember jó szobrász akar lenni, járjon sokat akadémiákba, ha jó zenész, hangversenyekre, ha jó orvos, a klinikára, de aki jó zálogos akar lenni, maga lehetőleg mentől kevesebbet forgolódjék ilyen üzletekben.

Akinek e téren nagy gyakorlata van, az nem jó kereskedő, hanem csapni való korhely. Micsoda vő telne ebből a társaságból, akik állandó törzsvendégei az ő üzletének?

Málika hospitalis jellegü kérőinek sem tetszett a dolog. Ők jól nevelt, kitünő gazdasszonyt, egyszerü leányt kerestek s a szépségtől részben eltekintettek volna, ahelyett azonban egy bájos, okos és éles nyelvü kisasszonyt találtak, akinek modern hajlamai és fölfogásai voltak. Ez természetesen csalódásokra vezetett. Hogy járt például a gölnicbányai gazdag kaszacsináló: Knappe Farkas? Német polgár volt, még fiatal, de megállapodott és jeles üzleti ember, akinek kaszái elárasztották az Alföldet. Mint a Judex család ugyancsak hospitalis barátja, egy nap ő is megjelent apjával, akinél szebb kecskeszakálla az egész felvidéken senkinek sem volt, s átnyujtván ajándékcikkét: egy kovácsolt vasból készült rózsacsokrot, egyúttal átadta hódolatát is Málikának. Este valami kirándúlás féle volt Kis-Iblyére s tánc kerekedett. A diákok furcsa nótát húzattak: a szövege csak ennyi volt: „Alsó Weisz – Felső Weisz“, de a zene elkacskaringózott félóráig s a diákok ki nem fogyó lelkesedéssel folyton ezt énekelték: „Alsó Weisz – Felső Weisz.“ Úgy mulattak rajta, mintha a szöveg a világ összes szellemességeit fogta volna együvé. Knappe, aki nem értett magyarul, csak nézte, nézte a jókedvü arcokat, hallgatta a minden sor végén feltörő kacagást s végül megkért valakit, ugyan fordítaná le neki németre ezt a mulatságos poemát, amely Málika tetszését oly nagy mértékben nyerte meg. A fölszólított engedett a kivánságnak és átültette a költeményt: „Oberer Weiss, unterer Weisz.“

– No és tovább? – tudakolta Knappe.

– Tovább? Nincs tovább. A sor folyton ismétlődik: „Oberer Weiss, unterer Weiss.“

Knappe azt hitte, hogy meg akarják tréfálni s mint alapos emberhez illik, még egy urat kért meg, hogy fordítsa le neki a sajátos verset. Az ugyanezt tolmácsolta, mint elődje. Erre Knappe apjával egyetemben még az este összecsomagolt és gyorsan hazautazott Gölnicbányára…

Mind e dolgok az öreg Judexet egyre komorabbá tették. Hozzájárult ehhez, hogy háza éjjeli nyugalma is megzavarodott. Alig mult nap, hogy éjféltájt zene és énekszó nem csendült volna meg ablakai alatt s amikor egy ízben egy korsó vizet öntött a csendháborgatókra, a diákok nagy nyugalommal nyitották föl esernyőjüket s úgy énekeltek tovább… A mérgesedő ügyet betetőzte, amikor egy éjjel komoly cégtábláját a szomszéd bundakereskedőével fölcserélték s reggel a zálogház kapuja előtt ilyen fölirat fityegett: „Itt mindenféle bőrök nyúzatnak, kifordíttatnak és átalakíttatnak.“ Most már erélyesen követelte Málikától, hogy hagyjon föl a diákokkal kötött barátsággal és térjen végre észre.

De ez már nehéz volt. A jókedv a szívben gyökeredzik, az észből nem fakadnak tréfák, s a Málika jókedvének szálai is a szívéig futottak… Amikor az akadémiai esztendő véget ért s a diákság elszéledt, a leány gondolatai a Garam gyors habjai felé szálltak, oda, amerre egy könnyelmü vérü, de jószívü fiu eltünt. Amikor pedig Selmecre csönd borult s a tanulók nélkül való város visszasülyedt a maga ódonságába, a Málika jókedve is alább hagyott. A leányvári boszorkány hallgatag, ábrándozó leány lett, szeme a nyugatra szálló felhőket nézte, dehogy volt kedve tréfálózni, dehogy ültette föl a hospitális kérőket… Az öreg Judex már megnyugodott, hogy immáron rendben van.

Téli esték.

Annyit tudunk már, hogy ezen az őszön az akadémia hallgatósága néhány becsesebb erővel szaporodott meg, így Hertelendivel és a kövér Vitnyédivel, akik csakhamar jelesen illeszkedtek be az ifjúság aranygyürüjébe. Hertelendi hivatva volt rá, hogy majdan népszerüség dolgában átvegye Cseróczy örökét. Tréfákat kieszelni, végrehajtani, professzorok orra alá borsot törni, táncolni, inni s mulatni csakúgy tudott, mint Cseróczy s amellett alapjában szintoly jó fiu volt, mint barátja. Vitnyédi nem sokkal maradt mögötte, de az ő temperamentuma csöndesebb volt s ennek következtében inkább passziv szerepet játszott, hátteret alkotott, s a sörivók kényelmes álláspontjáról nézte a világot. Hertelendinek úri passziói voltak: amikor Selmecre jött, lovat tartott (szomoru végét ismerjük), Vitnyédi ellenben mindig a takarékosságot tartotta szem előtt. Ez a jellemzés az előzmények után paradokszonnak tetszik s tényleg Vitnyédi takarékosséga kissé furcsa jellegü volt. Tudjuk róla, hogyan számította ki, hogy sokkal több pénzt keres, ha nem vállal hivatalt s ez értesülésünket még a következő adatokkal lehet kiegészíteni. Vitnyédi elvből későn feküdt le, mert ilyenformán későn is kelt s megtakarította a reggelit; ha a hónap vége közeledett, nem engedte, hogy tűzifára költsenek, hanem a tankönyveivel fütött be; egy egész esztendőt erdészkedett Leobenben, kiszámítva, hogy ott a sör literenkint hat krajcárral olcsóbb, következésképp neki, aki egy nap nyolc-tíz kancsó árpalét elfogyaszt, meg kell gazdagodnia és így tovább. Bajban, örömben e temperamentumbéli különbségek ellenére egyformán elválhatatlan jóbarátok voltak s Cseróczyval együtt azt a bizonyos társaságot alkották, amelyet a világ összes professzorai minden iskolában trifólium pratense cím alatt gúnyos diadallal szoktak felfedezni.

Barátságuk még erősebb lett, amikor észrevették, hogy Judex felösmerte bennük az ellenséget, akik a leányára pályáznak. Judex régen nem jó szemmel nézte Cseróczyt s lehetőleg távoltartani iparkodott tőle a leányát. A fiatalemberrel azonban nem lehetett olyan könnyen végezni, szívósan védelmezte pozicióját s minden alkalmat megragadott, hogy úton-útfélen vele találkozhassék. A szerelmeseknek postájuk is volt, még pedig furfangos. Cseróczy néhány házzal magasabban lakott, mint Judexék, de mindkét épület udvarát egy, a völgybe szaladó patak érintette. Amikor ebédre harangoztak, a patakon egy kis papiroshajócska indult el s Vénusz kedvezéséből zavartalanul ért a Judex-udvarba, ahol Málika már várta s óvatosan kihalászta. A csónak hozta az üzeneteket, meg egy szál aranyvirágot. De jött a tél s a patak befagyott; ekkor sajátos galambposta lépett életbe. Mint minden jóravaló családnak, Judexéknak is volt egy tehenük, amely nap-nap után még zord időben is kiment a csordára legelni. Cseróczy volt olyan élelmes, hogy kisétáljon a tehénpázstra és a riska kolompjába rejtse mondanivalóit. „Kis galambom merre szállsz, arra száll a szívem“, énekelte, amikor a postás-barom útnak indult s gyanutlanul kocogott haza, nem sejtve, hogy gazdáját árulta el. De ha nagy hó volt, a tehén otthon maradt s ekkor ismét más úton kellett érintkezni. Hát ez hogy volt? Anno dazumal Selmecen még nem volt a mai gázvilágítás s a fényt ódon lámpások árasztották.

A lámpák vasszegen lógtak s láncra jártak; ha az alkonyat beállott, a lámpagyujtogató leeresztette a rozzant készüléket, meggyújtotta kanócát s ismét fölhúzta az első emeletig. Csak meg kellett várni, amikor az utca egy pillanatra üres, aztán Cseróczy követte a lámpagyújtogató példáját, lebocsátotta a világító szerszámot, beletette a levélkéjét s fölszállította a magasba. Ha Málika kinyújtotta kezét az ablakon, éppen elérte a lámpást. Ime, a szerelem találékonysága.

Ilyen körülmények között persze bajos volt Málikát a választottak közül valamelyikhez férjhez adni. Arról nem is kell szólanom, hogy Cseróczy esetleges jelöltsége leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Egy világ állt közte és Judex Mátyás közt; gondolkozásban, tettben, indulatban, érzésben és nyelvben oly messze voltak egymástól, mint a porosz gránicok a tiszai révektől. Judex testestől-lelkestől régi német polgár volt, aki a multban élt, annak szentesített tradicióit követte és semmiféle előnyt se talált egy korhely diákban, akinek tanulmányai oly lassan haladtak, mint az Al-Duna az Oderához képest. Ilyen tervről tehát szó sem lehetett.

Hogy a baj ne járjon egyedül, még Helén is galibát okozott.

Vitnyédi, ama emlékezetes délután óta, amikor Hertelendi oly méltósággal mutatkozott félelem és gáncs nélküli lovagnak, folyton az ablakok alatt kószált. Ha Hertelendi tagadhatatlan genialitással és kitartással tudta szerelmét örök életben tartani, Vitnyédi maga a szerencsétlenség szelleme volt. Mint egy ügyetlen satyr forgolódott dryadja körül, esetlenül s nevetségesen, egyre-másra fizetve meg szíve érzéseit. Látva, hogy Hertelendi mily sikerrel használ föl minden alkalmat, hogy Málikával érintkezhessék, hosszas lelki tusa után, – mert Vitnyédi szörnyü testi ereje dacára bátortalan és ügyefogyott volt világéletében, – ő is megpróbálta egyszer, hogy a lámpáson át juttassa Helénhez nagyrabecsülése csekély jelét.

Itt azonban valamit előre kell bocsájtanom.

Hogyha az egész világ nevetségesnek is látta Vitnyédit, amint félénken, akadozva és esetlenül küzdött Helén rokonszenvéért, a fiatalabbik Judex-leány, aki tele volt bizonyos könyv-poézissel, meghatónak és gyönyörűnek tartotta gavallérja nemes és félénk harcát. Helén nagy mértékben fogékony volt minden romantika iránt s ha Vitnyédi kövérsége teljes gyámoltalanságában megjelent az utcasarkon s búsan sóhajtott az ablakok felé, a leány maga előtt látta Rómeót, amint Julia után eped s meg volt róla győződve, hogy a szegény fiu tüdősorvadásban fog elhunyni. Tekintettel Vitnyédi kétszázhúsz bécsi fontjára, ez mégse volt valószínü.

Helén mindig mélyen volt meghatva, ha a fiatalember vele szóba állott s túláradó boldogsággal válaszolt minden kérdésére. Ennek dacára Vitnyédi folyton rémeket látott, kétségbe volt esve, hogy őt senki se szereti a világon s az egész női nem csak gúnyt és megvetést tartogat számára. De ne veszítsem el a fonalat. Egy téli estén, amikor Helén és Vitnyédi együtt korcsolyáztak s a fiatalember egész délután egy szót sem szólt, míg Helén úgy csacsogott, mint a fogságból kiszabadult kis tengelic, Vitnyédi végül komoran és akadozva így szólalt meg:

– Helén kisasszony… szabad… szabad valamit kérdezni?

Helén mélyen elpirult és félrefordítva fejét, ezt suttogta:

– Szabad…

Vitnyédi kétségbeesve nézett körül és így gondolkozott:

– Mily rideg hozzám, mily végtelenül rideg; íme, alig válaszolt! Oh, hogy megvet az egész világ!…

Aztán összeszedte magát és nagynehezen ennyit mondott:

– Megengedi, hogy önnek egy csekélységet… egy kis emléket… úgy mint Tamás… (nagyot nyelt s a torka megkottyant) küldjek… A lámpán át… ha meg nem veti…

Helén boldogan intett fejével és szívdobogva leste a folytatást. Vitnyédinek azonban éppen elég volt ennyi, szörnyen megijedt a saját bátorságától s erről a tárgyról dehogy mert volna egy szót is többet szólani. Az arca égett és a szíve hevesen dobogott… Egész délután az állami csemete-kertekről beszélgetett Helénnel, aki sóhajtva hallgatta az erdőkultura magvas tételeit…

Korcsolyázás után a diák hazament, a tükör elé ült és előszedvén a papírvágó ollót, legszebb hajfürtjét, – titokban már egy hónap óta nevelte erre a célra, – levágta és zsebébe rejtette. Amikor már egészen besötétedett és szép Selmecre csöndes havas felhő borult, Vitnyédi Fiescoként beburkolózott köpenyegébe és elindult rejtelmes útjára. Az idő kedvezett: sehol egy lélek sem volt. Amikor a lámpát leeresztette, az ég is kedvezett szándékának s egyszerre sürü havas záport bocsájtott az utcára. Vitnyédi elhelyezte a hajfürtöt s gyorsan fölhúzta a lámpást, maga pedig vacogó foggal a sarokról leste a hatást. A hatás tényleg nagy volt. A lámpa meggyujtotta a fürtöket, aminek következtében az ódon üvegtáblák széjjelpattantak, az utcára pokoli bűz áradt. Az üveg csörömpölésére Judex kinyította az ablakokat és méltó haraggal kiabált rendőr és tüzoltó után. Vitnyédi menekült, de siettében még hallotta, amint Judex szigoru hangon konstatálta, hogy valaki kutya szőrével tömte meg a lámpáját, s hogy sikerültebb élcet is látott már életében… A diák kétségbeesve sompolygott odébb; ily szomoru véget udvariasság még nem ért. Csak Helén méltányolta törekvését, ő látta a szándék tisztaságát és a fiatalember meleg érzését. Amikor a házilegények letépték az égő lámpát, lopva kiment az utcára és összeszedte az elégett fürtök maradványait. Olyan szaguk volt, mint a füsfaragó cirokseprőjének, de Helénnek úgy rémlett, mintha rezedaillatot érezne…

A szerencsétlen kisérlet után Vitnyédi egy ideig nem mert mutatkozni. Sötéten, meghasonolva járt-kelt a világban, készen arra, hogy bármely pillanatban gyufaoldatot igyék. Amint így komoran, magába vonulva morzsolta napjait, egy délután a posta levelet hozott neki. Az írás rövid volt; gyöngyvirágos, rózsaszínü papírlapon ez állott: „Igaz szívből köszöni az emléket Tusnelda.“ Mellékelve egy hajfürt s egy csinos kis matric, amilyet iskolás gyerekek szoktak gyüjteni, s amely egy nyíl által keresztüllőtt szívet ábrázolt. A levélkében, bár rövid volt, körülbelül benne rejlett Helén egész jelleme. A matric volt a naivitás, a hajfürt a ragaszkodás, a Tusnelda álnév a poézis.

Vitnyédi nem tudta, mire vélni a levelet. In camera caritatis megmutatta Hertelendinek, megjegyezvén, hogy ez bizonynyal ama kiméletlen gúny, amelyet Helén részéről már több ízben volt alkalma tapasztalni.

Hertelendi kacagott.

– Soha ne légy szerelmesebb, mint Helén tebeléd, – mondta. – Mit tegyen még egyebet? A szívét csak nem teheti postára? Hátha a levélhordó nem kézbesíti, hanem magának tartja meg?

– Te is csak gúnyolsz, Tamás, – szólt Vitnyédi zordonan. – Az útszéli ebet nem rugdalják meg úgy, mint engem…

Hertelendit fojtogatta a kacagás. Elmagyarázta barátjának az egész esetet: mily nagy dolog az, ha egy szép leány valakinek levelet, hát még hajfürtöt küld, ha megengedi, hogy ez emléktárgyakat viszonozzuk, ha mindig ott van az ablakban, amikor arrafelé sétálunk, ha pirulva fordítja félre fejét, amikor azt mondjuk: – Szabad öntől valamit kérdezni, Helén kisasszony? – s ha végül Tusnelda név alatt érintkezik velünk. Igen: a Tusnelda szó a legfőbb bizonyíték, az a költészet, a bizalom, a szerelem!

Vitnyédit, aki mint szeretettel mondogatta: a hangulatok embere volt, végre is meggyőzték az érvelések. Balsejtelmei elszálltak. Szokása szerint egyszerre a másik szélsőségbe esett.

– Mit gondolsz, mit tegyek ezután? – kérdezte élénken barátjától. – Kérjem meg a kezét? Szöktessem meg?

– Természetesen viszonoznod kell a figyelmet, – vélte Hertelendi. – A te helyedben mindenekelőtt egy szép rózsacsokrot rendelnék.

– Meg fogom venni az egész selmeci kertészetet, – ébredt föl Vitnyédiben a magyar Gascogne. De rögtön előbújt belőle a takarékosság szelleme és eszébe juttatta, hogy tél van, a rózsák pedig méregdrágák. – Tönkre fogok menni, – sóhajtotta, – de nem bánom. Három rózsaszálat fogok venni Glatznál. De hogy jutassam el?

Hertelendi egy ideig gondolkozott, aztán így szólt:

– Kitünő eszmém van, méltó arra, hogy egy hölgyért epedő lovag megvalósítsa.

Vitnyédi most már lánggal égett.

– Beszélj: menjek a tűzbe, vagy hozzam le a göncölszekerét? Öljek vagy raboljak? Menjek az oroszlánketrecbe?

– Az bizonyos, – fejtegette nyugodtan a lakótárs, – hogy postán nem küldheted ajándékodat. Hordár még úgy se viheti; mind a két út Judexen át vezet. Tehát elszállítod magad!

Vitnyédi összeborzadt. Ő maga merészkedjék be az oroszlán barlangjába?

– Judex agyon fog verni, föl fog nyársalni s aztán ki fog dobni, – ellenkezett szerényen.

– Álruhában mégy! – pattantotta ki a nagy eszmét Hertelendi. – Mily gyönyörü eszme: álruhában, mint a középkori dalnokok… Már van is hozzá gondolatom: mint drótos tót mégy be. Te úgyis sárosi vagy, az arcod is tótos, beszélni is tudsz tótul, csak be kell öltöznöd. Zsebedbe teszed a rózsákat, aztán bekiáltasz a házba: drótozni, fótozni – s ha szerencséd van, ott lesz az udvaron Helén is. Vagy inkább a lámpással próbálsz szerencsét?

– Nem, nem, – tiltakozott Vitnyédi, aki még nem felejtkezett meg a hajfürtök szomoru sorsáról. – Meg fogom kisérelni eszmédet, mert valóban gyönyörü és szerelmes szívhez illő. A tűzbe ugyan szívesebben mennék Helénért, de végre is, az igaz érzelem minden áldozatra kész.

Drótostót pillanat alatt akadt, a felvidéken minden második ember drótostót. Egy pohár pálinkáért az atyafi átengedte gúnyáját. Vitnyédi szívdobogva szaladt el Glatzhoz, három darab rózsáért s aztán felöltötte a bocskort, meg a darócujjast.

Félóra mulva már ott járt Judexék háza előtt és vacogó fogakkal támolygott be az udvarba.

– Drótozni, fótozni! – kiáltotta szomorúan, mialatt a ház vadul forgott körülötte. A kerítés olyanokat ugrott, mint egy bakkecske, s a méhes szilaj keringőt járt. Az udvar köveit mintha jobbra-balra rángatták volna a lába alatt…

Széjjelnézett az udvaron. Helén nem volt ott, helyette Judex sétálgatott a kert dermedt rózsafácskái között.

– Drótozni, fótozni! – ismételte Vitnyédi még egyszer s kalapját mélyen szemére húzta.

Judex visszafordult.

– Várjon csak, barátocskám, – szólt jóakaratulag, mert látta, hogy a szegény tótlegény nagyon didereg, – talán van itt egy pár rossz lábas. Anna! – kiáltott föl az ambitusra a cselédnek. – Hozzátok le az összetört tálakat…

Vitnyédi fogai hangosan vacogtak. Mi lesz itt? Csak nem drótoztatnak vele? Az udvar most már nem forgott vele, hanem repült, repült a végtelen ürbe, a sötétségbe, a megsemmisülésbe. Úgy reszketett, hogy a bocskorai csoszogni kezdtek, akárha jégen járna, pedig tapodtat se mozdult.

– Szegény pernehajder, – esett meg Judex jó szíve, – ülj ide az istállóba, itt melegebb van, jobban dolgozhatsz. Annyi munkát kapsz, hogy estig se készülsz el vele. Ne félj, lesz kenyérre.

– Zekujem, – nyögte az akadémikus megtörve.

A fiatalember belépett az ólba; a tehén – Cseróczy postillion d’ amourja, – bizalmas bőgéssel fogadta s kaputjához dörzsölte széles orrát.

– No én szép csávába kerültem, – konstatálta magában a gavallér és teljesen megtörve leült a szalmára.

Csakhamar egész halom tört tálat, fazekat, csuprot raktak eléje. Judex sehogyse akart mellőle tágítani. Őt, mint dolgos embert, minden munka, így a tótok foldozása is felette érdekelték. Neki kellett hát látni a szomoru munkának. Vitnyédi sohase hitte volna, hogy a drótozás ily komoly és előtanulmányokat kivánó munka. Verejtékezve övezte körül a tálakat és forrasztotta össze a bögréket. Félóráig tartott, míg egy drótot összebogozott a másikkal s hamar körülhálózta az egész fazekat, egyszerre zsupsz, a háló kicsúszott a kezéből s ott volt, ahol kezdte… A diák e percben a csillagászattannál is nehezebb tanulmánynak vallotta a drótozást… Nyögve és fogcsikorgatva haladt tányérról-tányérra. Végre, délben a háziúr fölment ebédelni s az ifju földhöz vághatta az egész pereputtyot. Kiszaladt az udvarra; az emeleti folyosón éppen akkor ment Helén az ebédlő felé. Tehát legalább némi kárpótlás! A fiatalember balkezét sokat mondólag szorította szívére, jobbjával pedig a rózsák után nyúlt… Nyúlt, nyúlt, de semmit se talált zsebében… A tehén kiette őket a kaputjából… Szégyenében félig elsülyedve támolygott ki a házból, míg Helén keserü könycseppeket ejtett utána… Ő azért mégis szerette a drótos tótot.

Látni való, hogy ilyeténképpen Judex méltán félthette a leányait.

– Ezek az átkozott diákok, – mondogatta a család matrónáinak, – vajjon mit találnak rajtuk a leányok? Isznak, énekelnek, korhelykednek, s együttvéve nem érnek egy fakovát!

Az asszonyok bólintgattak; ők mindenre bólintottak, amit Judex mondott.

– Ideje volna, hogy rendet csináljak, – szólt később a ház ura s az asszonyok megint bólintottak, – Valóban ideje, – tette hozzá meggyőződéssel.

Judex, mint a nyugodt véráramlat képviselője, lassan gondolkodott s csak félóra mulva szólalt meg ismét.