Part 3

… Fönt a Judex-házban pedig Málika keservesen sírt és párnájába fojtotta zokogását.

A leány egész éjjel hallotta, hogy lent mi történik, hallotta az éneket, a verekedés zaját és Cseróczy hangját, amelynek veszedelmes ingadozásai elárulták gazdája állapotát. Sírt és eszébe jutott, hogy mire kérte a diákot délelőtt, s minden nap, hogy tartson mértéket a korhelykedésben, mit ígért meg neki a fiatalember és mennyi ideig tartotta meg…

Helén se aludt. Könyökére támaszkodva figyelt az éjszakába.

– Milyen kedvesek ezek a fiúk, – mondotta.

Aztán egy idő mulva hozzátette:

– A papa üzlete holnap megint jól fog menni.

A Judex-ház.

Előlről nézve a Judex-ház, magas homloka és bástyaszerü falai ellenére nem látszott olyan nagynak, amilyen tényleg volt. Mint minden felvidéki városban, amely hajdan falakkal volt körülvéve, Selmecbányán is a házak hosszában, keskeny, de messzire futó udvarokkal és melléképületekkel vannak kiépitve. Az utcára két, legfeljebb három ablak nyilik, s ezek közül is olykor egy az üvegfülkébe bújtatott Szent Nepomuké vagy Szűz Máriáé, a tulajdonképpeni lakosztályok befelé vannak. A Judex-ház egyike volt a legnagyobb selmecbányai házaknak. Régi épület volt, de kitünően megalkotva, tölgyfapadlókkal, tiszafa-ajtókkal, vassá szögezett kapuval, széles falakkal s óriási tetővel, amelynek belső szerkezete száz és száz gerendán nyugodott. Az udvart tulajdonképpen három lakóház foglalta el, azonban valamennyit folyosók és ódon toronylépcsők egygyé kapcsolták össze. E házak nemcsak nagyságukra, de alakjukra is különböztek. A homlokzaton álló főépület úgynevezett Grassalkovich-stilusban, dupla fedéllel, naiv barokkban készült, az udvarban álló ház apró ablakaival, fehérre meszelt széles falaival lőportoronyhoz hasonlított, a harmadik, amely már az alsó utcára nyilott, vaskosaraival, vértezett kapujával és harcias rézkakasaival vár-maradványnak látszott.

Az egész házban mélységes csönd honolt. Ha a kapu nyilott, ha valaki végigment a folyosókon, a visszhang felelt rá. Judex a polgári erények egyik legszebbjének tartotta a nyugalmat s vigyázott, nehogy megszegjék. Vásári lárma, veszekedés nem zavarta meg a háza békéjét. Az egyetlen élő lények, amelyeknek hangját nem korlátozták, a méhek voltak. Az udvar kerti részében takaros, zöld vesszőfonta épületben laktak s mint halk tremoló kísérték a ház nyugodt életét. Szabad nyári napjait Judex Mátyás a méhek és virágok közt töltötte el. Egyik öröme volt, hogy Karácsony napján az Úr oltárán az ő két viaszgyertyája égjen s utána a tisztelendő nála egye meg az ünnepi mézeskalácsot, amely e napra egy éven át készült. Ezért tartotta a méheket. Az egyszerü szokásból lassan az idők folyamán ünnep lett s amikor Judex Mátyás Karácsony előtt megjelent a lelkészi hivatalban, hogy átadja a két vastag, zöld és piros virágfestményekkel ellátott gyertyaszálat, az egész presbitérium összegyült s kellő szolemmitással vette át őket. Másnap ugyancsak az egész előljáróság megjelent a Judex-házban, illő komolysággal ette meg a mézeskalácsot s ott maradt ebédre.

Ez ebédek a régi kor tünedező maradványai voltak.

Az asszony szekrényéből egész éven át nem használt gyönyörü szepesi damaszt került az asztalra. Ódon, kovácsolt gyertyatartók világították meg a termet s a késmárki fa-csillárról ez egy napon levették a fátyolt. Tizenkét karosszék, amelynek magas támláira hajdan a város szenátusa támaszkodott, állott az asztal mellett, s a díszhelyen, régi német szokás szerint, nem az asszony, hanem a háziúr ült. Az ételek mind nagy ezüst tálakban kerültek az asztalra s hogy némelyik milyen terjedelmü volt, mutatja, hogy ugyancsak tradiciók szerint, mindannyiszor egy őz került az asztalra, amelyet Judex Mátyás kellő méltósággal ott a hely szinén szeldelt darabokra. Az ételek is mind a multéi voltak: vajas levesek, kürtös kalácsok, besózott halak, gyömbérbe főzött husok, szagosított italok, remekművü cukros tészták.

Az ebéd imával kezdődött s végig fölötte komolyan folyt le. Javarészt egyházi ügyekről s az iskoláról folyt a szó, csak olykor vetődött föl egy-egy társadalmi kérdés, teszem azt, hová építik az árvaházat s a polgármester hol tölti a nyarat?

Ebéd után Judex Mátyás meghúzta a zenélő óra szalagját, s a zörgő szerkezet eljátszotta Telemach búcsúdalát, vagy a _Kőszobor, mint vendég_ cavatináját. Ujabb ima után az urak átmentek Judex szobájába s minden esztendőben híven végignézték könyvtárát s növénygyüjteményét. Ez volt a háziúr másik kedves tartózkodási helye. Köröskörül a falon zöldfüggönyös könyvespolcok sorakoztak, tele egyformán barna bőrbe kötött munkákkal. Kitünőbb látványosság volt az Elzevirek első _Orbis pictusa_, az Eulenspiegel legjobb kiadása, a _Messiás_ egy kézirata s egy rézkarcokkal ékesített ódon Luther-biblia. A polcok fölött képek lógtak, részben portrait-k, részben tájképek. Az utóbbiak kevés változatossággal dicsekedhettek, többé-kevésbbé dombos mezőket ábrázoltak tehenekkel s egy komoly arccal tilinkózó pásztorral vagy vadászszal, hozzájuk képest egy csendélet, amely két fölszelt dinnyét s egy halat egyesített, valósággal élet és levegő volt. Az arcképek a család régi tagjait mutatták. Jobbra az urak képei lógtak, balra az asszonyoké. Az urak fabábként álltak üvegzöld frakkjaikban, magas nyakkendővel, csipkés ingmellükkel; kezükben papírtekercset tartottak, ujjukon négyszögletü, nagy pecsétgyűrű volt. Valamennyi bajusza le volt borotválva, olyiknak azonban kecskeszakálla akadt. Hogy itt is megemlítsem a legkiválóbbat: feltünt egy fehér parókás, rózsaszínü arcu, piroskabátos öreg úr, aki kalpagját a hóna alatt tartotta, míg pecsétgyűrűs keze hosszu ébenfapálcára támaszkodott. Ez volt Judex Mátyás I., Selmec egykori soltésza.

Az asszonyok arcképei a másik oldalon lógtak. Széles szoknyáju, vuklis asszonyságok valának, kezökben néhány szál rózsa vagy viola, amelyek épp oly merevek voltak, mint a hölgyek arca és tekintete. Ezen a helyen, mint mondtuk, érezte magát Judex télen a legjobban. A széles falak, a hármas ablakok fölfogták az utca zaját, a templomcsendü helyiség alkalmatos volt a gondolatok zsongására. Itt üldögélt esténkint, nagyító üvegjével a könyveket olvasgatva, s közben el-elgondolkozva az élet csöndes folyásán, amely évekn át egyforma volt, mint a lombok közé rejtett, szerény pataké.

A Judex-ház az elősorolt helyiségeken kivül még egy csomó szobából állott. A középső traktusban laktak a leányok, hátul pedig az asszonyok, mert a két lánynak nemcsak anyja, hanem nagyanyja, sőt dédanyja is élt. Csodálatosan egyforma három asszonyság volt ez: az öregség oly hasonlatossá tette őket, mintha testvérek volnának: mindhármuknak egyenes, határozott arcéle volt, akár egy öreg római katonának s valamennyi nagyot hallott. Szobáik olyan tiszták voltak, mint a kápolna: az öreg asszonyságok egyebet se tettek, mint törölgettek, lerakták a polcokat s aztán megint visszatették rájuk a holmit. Ezzel telt el napjuk, mert a pletykázást Judex szigoruan eltiltotta. Az öregek egyébként egész héten nem mozdultak ki szobáikból, csak vasárnap csináltak vuklis frizurát, föltették a gyöngyszemü főkötőt, selyembe öltöztek és parazolt meg keszkenőt véve kezökbe, templomba mentek. A templomban állandóan keservesen sírtak a prédikációnak. Hogy miért, nem tudnám megmondani; hiszen egy kukkot sem hallottak belőle s a tiszteletes úr javarészt arról beszélt, hogyan lett Saulusból Paulus és mint űzte ki Urunk a templomból a galamb- és pénzkufárokat…

A vasárnap egyébként békés ünnepe volt az egész háznak. Ezen a napon egy szál cérnát sem volt szabad befűzni s szép német szokás szerint a cselédek is az asztalnál ebédeltek. Mindenki a legujabb s a legfeszesebb ruháját vette föl, kinézett az ablakon, végigsétált a fősoron s aztán egész ebéd alatt szorgosan ügyelt rá, nehogy foltot ejtsen az új asztalkendőn. Délután, ha szép idő volt, elküldtek Vietoriszhoz, a fuvaroshoz, egy pár kölcsön-lóért. Hintaja tudniillik volt a háznak, egy ódon bárka, amely a kapu alatt állott s csöndesen küzködött a rája telepedő porral. Bakjában békés tücsök lakott s vígan hegedült egész nap, a pincetok helyén tyukok költöttek.

Alkonyat felé kikocsiztak Hodrusra vagy a tóhoz, amelyhez csodálatos babonák fűződnek, avagy Vihnyére, s fölvirágozva tértek haza. Mindenki meg volt elégedve a gyönyörü délutánnal s az estét Harang és Kalapács játékkal vagy tépéscsinálással töltötték el. Néha elvetődött hozzájuk egy pár komolyabb fiatal ember: Hrehus, a gyógyszerész vagy Heiligenbluth, a postamester fia. A két fiatalember hegedült és fuvolázott, amíg a pulpitus gyertyái le nem égtek s a kakukóra nyolcat nem jelentett…

A család hétköznapokon az ambituson találkozott. Ambitus alatt nem kell folyosót érteni: ez egy terasz féle, tágas, üvegfalu helyiség, amely a széjjel fekvő szobák közt kapcsolatot létesít s amellett minden házimunkára alkalmatos. Budapesten télikertnek neveznék, a felvidéki szerénység beéri a folyosó cimmel. Itt készitik a nőiruhákat, amelyek szabási lim-lomjainak tág tere van, itt pipázhat legkényelmesebben a ház ura, itt rendezik a befőtteket, a lányok itt vagdossák ki cifra papirból a lámpa- és ablakdíszeket, szóval, mindenki napi tevékenységének alkalom és hely nyilik. Itt hányják-vetik meg a hétköznapi dolgokat: mit főznek holnapra, melyik malac kerül kés alá, mikor kell fölrakni a téli ablaktáblákat, hány zsák krumplit hoz a hodrusi föld? Itt lüktet a ház szíve, mellette van a gyomra: a konyha.

E szó fölött nem lehet ily gyorsan tovasiklani, ez a főzőhelyiség a komolyság és ünnepiesség. Tág, világos terület, akár egy fegyverterem; falain lógnak az asszonyok félelmetes szerszámai: hegyes, hosszu nyársak, rézvörös vedrek és edények, különböző alaku sütők és fazekak, olyan fedelekkel, mint egy-egy pajzs. Hatalmas tölgyfaszekrény rejti a konyha gyógyszertárát: a gyömbért, szegfüszeget, vaniliát, borsot, babérlevelet s egyéb ingredienciákat, amelyek hervadt szaga kicsap a fiókokból s jelentős részt követel a konyha vegyes illatából. Mert különböző szaggal van tele a helyiség: emitt a fenyőfa parázsának kellemes füstje kavarog, odébb a pecsenye egészséges, erős illata száldogál, egy kondérból az égetett cukor édeskés szaga árad, míg arrébb a nyers hus hirdeti jelenlétét, s velök összevegyül, terjed a friss káposzta, a fokhagyma, a sült kenyér, a meleg bor, a fagyott burgonya, a frissen párolt gyümölcs szaga. Két helyről indul szét az illat: a kis tűzhelyből, amelyen a napi ételek készülnek s a nagy, bástyaszerü kemencéből, amelynek belseje olyan, mint a tűzokádó hegy krátere. Ebben készülnek a nagy ebédek, az egydarabban sült őzek és disznók, a hatalmas kenyerek, amelyeknek elkészítése mindig huszonnégy órás munkával járt, a régi német szilvás és gesztenyés kalácsok, amelyek heteken át süstörögnek a gádorban. A leghatalmasabb eféle tészta karácsonyra készült, még pedig nyolc nappal az ünnep előtt. A tésztába pénzdarabokat, apró ékszert dobtak, s aki mit magának leszelt, azt megtartotta… Természetes, hogy a konyhának az illatokhoz meg volt a maga zenéje is: itt egy huspároló fazék pöfögött csöndes méltósággal, emitt a saját zsirjában sülő hal sziszegett, ott, mint nyári záporeső pattogott a frissen sülő husszelet, itt lassu sercegéssel készült az ünnepi tészta, ott a nagy kemence vadul lobogó lángjának zihálása hallatszott. Csupa élet volt a nagy konyha, telve színnel és asszonyos tudománynyal, méltó a Brillat Savarin, s nem az én tollamra.

A Judexék konyhája hires, nevezetes volt az egész felvidéken. Ha valaki leányát férjhez adni akarta, nem mulasztotta el, hogy tiszteletét ne tegye Judexnénál, meginstálván őt, hogy leányát néhány heti oktatásra vegye föl. Judexnének hizelgett a megtiszteltetés és hat hét alatt megtanította az ifju lánykát ama művészetre, amelynek felvidéki konyha a neve. Recipéit messze földre vitték el s még a székely menyecskék is megcsodálták.

Egy-egy főztjének híre, – akár ma egy párbajé – országszerint tovaszállt. S ha hozzájuk ment vendégségbe, a bányagróf is tizenkét órát éhezett, hogy annál nagyobb ájtatossággal kezelje a nagykanalat. A konyha mellett volt az éléskamra: méltó a szomszédjához. A hosszu polcok görnyedésig rakva befőttekkel, konzervekkel, rizikével, gombákkal, még egy hordó kolozsvári káposzta is akadt, amelyből minden héten egyszer levettek egy réteget, a többit pedig gondosan eltették. Itt lógtak a hatalmas sódarok, az oldalasok, odébb csillogó zsiros bödönök sorakoztak, mellettük gyönyörü tégla vajak és turók, friss gyümölcsök, hideg pecsenyék, aztán téli főzelékek takaros zsákokban, utánuk óriás ecetes üvegek, amelyeknek peremén teleszítt szivacsként áll az anyaecet. Ki tudná felsorolni mindazt a gazdagságot, amely e két teremben összetalálkozott s földolgoztatását várta?

Még meg kell emlékeznem egy sajátos szobáról, amely ma már szintén a multé. Ez a lomkamra, telve évszázadok elnyűtt, régi portékáival, molyokkal és békén nyugvó emlékekkel. A Judex-házban nem dobták félre az elhasznált holmikat, mert ki tudja, mit mire lehet még fölhasználni? Itt van például az óriás, évszázados foltzsák, amelyről a mai kor emberei már alig tudnak. Mint a mult hiénája fogyasztja el mindazt, amit az idő a csatatéren hagyott. Van benne velencei selyem, török rongy, rácvászon, spanyol, virágos rokokó és sok tarka fátyol, foszlány, szövet meg szepesi posztó, sőt még egy bőrköpönyeg romjai is itt lesték metamorfózisukat. A kortörténet ismerője visszamehetett volna a tizenhatodik századig. Vele rokon egy másik, kisebb zsák, amely a gombokat őrizte. Ez is tarka begyü volt: kezdve az empire pillangós bronz csattocskáin, a tizenhetedik század polgármesteri gombjáig, amelylyel törököt lehetett volna agyonütni, a mándli-pitykétől a karneólig, megtalálhattad itt minden divat maradványait. A fakult aranypaszomántok, prémek és zsinegek ott hevertek mellettük. Oldalt a falakon s fennt a padmalyon ócska függönyök, madárkalitok, foszlott esernyők, kézi lámpák, gyerekbölcsők, összecsuklott, zöldülni kezdő csizmák, paradicsomkarók, régi újságok, szakadozott kosarak, rozsdás egérfogók és – egy finom, virágokkal ékesített, kék és piros színekkel váltakozó selyemnapernyő álltak tarka sorban. Hát ez hogy került ide?

A napernyő egykor Málikáé volt, de, amint Judex a „maskarát“ megpillantotta, apai szigorát latba vetette s a cifraságot kiküszöbölte a házából. Ilyen napernyőt csak színésznők viselnek, – mondotta a családfő, aki ennél szigorúbb ítéletet nem tudott. Ez tehát nyakát szegte a tarka jószágnak. A szegény napernyő most egy drótozott fazék s egy molyette vadászmellény közt várta megújhodását…

Málika kérői.

Amint a két leány eladó sorba jutott, a házhoz szállingózni kezdtek a kérők.

A Judex-családnak a felvidéken mindenütt voltak ismerősei. Már tizenhat esztendő óta, ha a ház ura kimozdult Selmecbányáról vagy valamelyik ismerőse keresztülutazott a bányavároson, Judex szóba hozta a _leányt_ s a vendég a _fiut_, aki akkor még gimnáziumba, vagy elemibe járt. Akit Judex ezzel a bizalommal megtisztelt, jó emberének kellett lennie, de így is voltak vagy tizenketten, akikkel valamelyes hallgatólagos egyezségre lépett. Eperjesen, Gölnicbányán, Szomolnokhután, Iglón, Lőcsén, Körmöcbányán, de sőt még Brassóban is volt egy-egy barátja, akit évszázados hospitális viszony fűzött a családhoz. Amikor az idő haladt, a régi barátok sorban visszaemlékeztek a rég elmult téli esték bizalmas beszélgetéseire s egy-egy napon megjelentek Judexnél. A háziúr régi szeretettel fogadta őket, megcsókolta az apát s a fiút, aki illemtudó szerénységgel egész nap egy szót sem szólt, hanem figyelmesen hallgatta az öregek beszélgetését, s nem mert Málikára nézni. A vendégek egy hétig voltak ott, átadták ajándékaikat: egy-egy darab szepesi vásznat vagy dobsinai hímes tojást, szomolnoki fenyőfákból faragott asztalkendőgyürüt s effélét egyebet, aztán továbbmentek, jövő esztendőben visszatértek s folytatták a barátkozást.

Amikor az első háztűznéző megérkezett, Judex családi tanácsot tartott. Szobájába hítta az asszonyokat meg Málikát, s midőn elhelyezkedtek s egy percnyi mély csönd keletkezett, kifejtette a házasságról való nézeteit. Az öreg asszonyok mindjárt az első szónál sírni kezdtek s végig sírták a fejtegetést, jóllehet, amint tudjuk, az egészből édes keveset hallottak. Judex okos ember volt s szépen beszélt. Egyszerü színekkel festette meg a kor romlottságát, amely immáron a legnemesebb intézményeket is aláásta s a házasság egykori szent bástyáit is lerombolja. Hitszerü kötelessége azoknak, akik magukat becsületes embereknek gondolják, e sáncokat megvédeni. Azt is kifejtette, hogy nem barátja az egyéni szabadság korlátozásának; a leány akaratát figyelembe kell venni. Éppen azért tetszésére bízza, hogy ama válogatott tizenkét fiatalember közül, akiknek családját a Judex-házhoz évszázadok kipróbált barátsága csatolja, annak nyújtsa kezét, akit leginkább megkedvelt. Ne hamarkodja el a dolgot, fejtegette tovább, Jákob is évek hosszu során át várt Sárára, s ő maga is hat évig járt jegyben feleségével. Idő nélkül az érzelem gyökér nélküli virág… Miután mindezeket puritán méltósággal elmondotta volna, közölte Málikával annak a tizenkét fiatalembernek a nevét, akiket méltónak tartott arra, hogy valamelyikét vejéül fogadja.

A következő esztendők tehát a házasság előkészületeinek szóltak. Az ambituson már készültek a Málika fehérnemüi s ruhái, Judex pedig elutazott a Garamra s egy régi kipróbált asztalosnál, a híres Bischofnál rendelte meg a tiszafa-butorokat. Málika tehát válogathatott, s egyúttal a világba is lépett. A téli hangversenyekre elvitték, sőt részt vettek egy valéta-bálon is. Itt ismerkedett meg Málika Cseróczyval…

A szíves olvasó, akit kitéréseim eddig is bizonynyal kifárasztottak, engedje meg, hogy még egyszer visszaéljek türelmével és egy valéta-bál rövid leirásával próbálkozzam meg.

Valétának hívják Selmecen, mint fentebb is jeleztem, az akadémiát végzett tanulót, aki a régi dal szerint így távozik: „az út hazámba visszaint, filiszter leszek ott megint“. Elvégezvén tanulmányait, fenékig ürítve a diákélet serlegét, megy vissza a maga csöndes kis városkájába erdőt őrizni, fát eladni, deszkát fürészelni s a szép diákéletnek menthetetlenül vége. Természetes, hogy ez alkalom bizonyos ünnepélyességgel van egybekötve, rendesen pedig táncvigalom keretében zajlik le. A táncolók közt könnyü a távozó ifjakat észrevenni. A valéták között ugyanis egy sincs, akinek váll-szalagja ne volna; tanulói pályájának ez a legszebb trofeája. Hosszú, széles selyemöv ez, amelyet a jobb váltól a bal csípőig keresztbe húzva viselnek.

A zöld vagy kék színü pántot egy-egy selmeci szép leány olykor egész esztendőn át hímezte s adta örök emlékül… Ha megfordulsz valamelyik öreg erdész házában, a fegyverek közt elfakult, régi időkről beszélő szalagot fogsz látni. Ha megkérdezed gazdájától, mit jelentsen e különös selyemhímzés, az öreg vadász szeme talán könybe fog lábadni. Zászlómaradvány az: az ifjúság, a boldogság, a szerelem egykor diadalmas lobogójának foszlánya…

A valéták utolsó mulatságára egész Selmec, élén a bányagróffal és a tanári testülettel, megjelent. Ez nem a rendes vad táncestély volt, ahol az ifjúság tűze szertecsapkod s lángba borítja az egész termet: a kedélyeket a jövő ismeretlensége, az emlékek varázsa és az élet változandóságának érzése tartotta bilincsben, a fiatalság lángja csak megötvözte a hangulatokat.

Judex Málikának ez volt az első bálja: a családi otthon csöndes, örökké változatlan s multban, jövőben egyforma képe után egy új világ sajátos színei jelentek meg előtte. Összeakadt egy csomó emberrel, akik eleintén furcsák, nevetségesek, aztán őszinteségük s közvetlenségük révén érdekesek, majd kedvesek lettek előtte. Nyugtalanságuk, lelkesedésük és csüggedésük, erejük, szilajságuk az ifjúságot hirdette, a gyors fergeteget, amely telve izgalommal, rejtelemmel és ismeretlen érzéssel. Amikor a leány először indult táncba, idegenkedve símult a fiatalemberek karjához: így férfi őt még nem érintette, ily különös, szinte lázba borító levegőt nem ismert. De csakhamar fölébredt ő benne is a fiatalság, lelkéből egy csomó idegen, szilaj és meleg érzés fakadt; érezte, hogy az ifjúság összekapcsolja őket s gyönyörrel engedte át magát az új világ rejtelmes lázának, amely fölvillanyozta s minden gondolatát mint egy csapásra megváltoztatta. Alig fordult meg párszor a teremben s már úgy látta, hogy csupa régi ismerős közt jár s amikor táncosa karjához símulva szemét félig lehunyta, a hideg, komoly szülői ház messze, ködös távolban maradt mögötte… Furcsának, lehetetlennek látszott a rendes esti családi kör, a békén világító lámpa, az ódon falak, a néma környezet… Milyen más világ ez! Hogy is lehet, hogy eddig nem tudott róla?

A fiatalság csakhamar megérezte, hogy új szövetségesre akadt; Málika a bál királynője lett, körülötte hemzsegett a táncos had, őt ünnepelték valamennyien s ő is oly kedvesnek, oly ragaszkodónak s hozzája tartozónak látta valamennyit. Amikor éjfél beköszöntött, a terem zajos hangulata kissé leszűrődött. Most következett a valéták búcsúzója.

A táncosok hosszu félkörben állottak föl s lassu sétára indultak. A teremben csak a gyertyák sercegése hallatszott, mindenkin ünnepies hangulat vett erőt. Elől ment az akadémia akkori büszkesége: Ocsovai, egy deres haju, élete delén levő férfi, aki nemrég szabadult ki Kufsteinból s azóta látott neki a tanulmányoknak. Utána a többi valetáns, míg a fiatalabb diákok oldalt sorakozva, tiszteletteljes csöndben nézték végig a fölvonulást. Málika Cseróczyval állt a terem egy sarkában.

A menet egyszer megkerülte a termet, aztán hirtelen minden lámpa kialudt s a széles helyiséget egy szál gyertya világította meg. Csöndesen zendült meg a régi diáknóta:

Ballag már a vén diák tovább. Isten hozzátok cimborák – tovább! Az ut hazánkba visszaint, Filiszter leszek ott megint, Tovább! tovább! tovább! Fel bucsucsókra cimborák!

Isten tudja, ennek a nótának a szövegében nincs semmi rendkívüli gondolat s a melódiája se szárnyal magasan, mégis a mint kísérteties világításban, őszintén, a szívből, mintegy az elmult fiatalság panaszos sóhajaként fölhangzott, szem nem maradt szárazon a teremben. Málika azt érezte, hogy Cseróczy erősebben fogja meg a karját s félig elérzékenyülve, félig elkábulva az ösmeretlen, nem sejtett képtől, a diákélet allegóriájától, amelyben a saját lelke visszfényét látta, önkéntelen odasímult a fiatalemberhez, az ifjúsághoz, az élethez. Azután fokozatosan lassu zsongással véget ért a dal s a terem megint kivilágosodott.

Málika végighúzta kezét homlokán s a fiatalember szemébe nézett. Vére lüktetett, feje egy cseppet szédült s édes láz rázkódtatta meg testét. Behúnyta szemét s átengedte magát új gondolatok és hangulatok hullámainak, Cseróczy pedig érezte, hogy a leány repkényként símul hozzá, amint végigröpülnek a termen…

A búcsúének után az ifjúság jókedve magasra csapott. A lámpákat újra fölgyújtották s a zenekar víg nótába kezdett. A kép most más. A terem telis-tele csupa féktelen táncossal, akik úgy robognak végig az ócska fenyőpadlón, mintha rohamra mennének. A cigány nem bírja a muzsikálást, szüntelenül húznia kell, de a táncos párok fáradhatatlanul nyargaltak föl s alá. Egy-egy sarokban éveken át egymáshoz nőtt s most mindörökre elváló diákok csókolóznak össze, az étteremből, mintha szüntelenül csilingelnének, poharak összeütése hallatszik. Málika körül tömött sorokban állottak a fiatalemberek, boldog volt, aki egy percre körültáncolhatott vele; mindannyian megállapodtak benne, hogy ő az est dicsősége. Málika nevetett, tréfált és valamennyivel egy csöppet kacérkodott is. Bűn-e a kacérság? Hogyan volna, hisz az egész ifjúság kacérság: az élettel, a jövővel, a szerencsével, a boldogsággal; csalóka ígéretek szószólója, dőre remények ébresztője, tarka lonc eltakarta sötét szakadék. Széles jókedvvel élte hát világát a fiatal leány is. Málikára még ez éjen ráragadt a leányvári boszorkány neve.