Part 2

– Dehogy… Majd csak akad valami dezentor. Minek a hitel húrjait a végsőig feszegetni?

Mialatt két barátunk beburkolózik ódon felleghajtójába, mondjuk el, ki az a rejtélyesen megemlitett dezentor és hogy lehet Selmecen ingyen bort inni?

Vitnyédi és Hertelendi, mint föntebb láttuk, a Steingrubenben laktak. Ez afféle Quartier Latin, ahol a selmeci diákok testületté állnak össze; van zenekaruk, olvasókörük, bírót választanak, éjjeli őrt tartanak. Az intézmény szelleme: az ifjuságot jó erkölcsökre oktatni és a korhelykedéstől távol tartani. Ennek – hogy a feleslegesét ne említsem – egyik pontja az, hogy esti kilenc óra után kimaradni csak a „bíró“ engedelmével szabad. Takarodó után az éjjeli őr – maga is akadémikus – kellőképp fölalabárdozva, végigjárja Selmec összes korcsmáit és kávéházait. Ha valahol steingrubeni diákra talál, azt igazolásra szólítja föl. Ha van kimaradási engedélye, mulathat, ha nincs, úgy büntetést fizet. A büntetés persze kissé különös: hat liter bor, ami ott nyomban meg is ivódik…

Ennek az intézménynek nem az a konzekvenciája, hogy a diákok jobb erkölcsöket tanulnak, hanem a következő. Amikor az éjjeli őr körútjára indul, egy csomó diák abban a reményben, hogy dezentorokra találnak, vele tart. Amint engedelemnélküli mulatóra bukkanak, a bakter suite-je berohan a korcsmába és elfogyasztja a büntetésül stante pede lefizetett hat liter bort.

Mihi est propositum in taberna mori.

A Scharff-kertből hervadt levelek szaga áradt az alvó városra. Vitnyédi és Hertelendi kilépve az utcára, egy percre megálltak és figyeltek. Selmec keleti oldaláról bizonytalan zaj hallatszott, mintha egy rozzant kerekes kút nyikorogna s közben kalapácscsal döngetnék az oldalát.

– Ez az, – mondta Vitnyédi olyan arccal, mint amikor a bőrharisnya a szellő áramlatában megérezte az idegen lovas szagát. Mindkettőjük szeme fölcsillant s lépteik sebes ütemben visszhangoztak az ódon falakon.

Amint a hang forrásához közeledtek, a rozzant kút egyre jobban nyivákolt s a döngetés fokozódott. Amikor már csak száz lépésre voltak, a kút nyikorgás: a steingrubeni banda játszott… E zenekar, amint már említettem, az ifjúság kebeléből alakult, lehető exotikus alapon. Így fuvolás egy volt, trombitás kettő, nagybőgős azonban tíz. Ezt a hangszert mindenki a legvidámabbnak tartotta s e mellett praktikus haszna is volt. Zajos éjszakákon a sikerültebb élcek közé tartozik bort önteni a bőgőbe. Miért? Ki tudná megmondani! Talán azért, hogy ez a hangszer mindig csak dörmög és ellentmond s az ilyen medvéket a világ érdekében jobb kedvre kell hangolni. Szóval, egy nagybőgőbe, ha a társaság vidám, tizhusz liter bor is beléfúlt. Valaki rájött, hogy ezt az italt érdemes volna az életnek visszaadni és egy napon elmés bádogtartálylyal dolgoztatta ki a bőgője belsejét, reggel pedig szépen lepalackozta az itókát. Mivelhogy több nap van, mint kolbász, a sovány hetekben jól esett az elprédált bor, amelyet a nélkül talán a g-kulcs ivott volna meg… E példán okulva, minden nagybőgős lassan pincetokká alakította át hangszerét.

Hogy a korcsmában – nemes Gerstacker Ármin uramnál – a steingrubeni banda működött, annak bizonyítéka, hogy az éjjeli őr már a helyzet magaslatára emelkedett és beszüntette a további nyomozást.

Vitnyédi és Hertelendi ilyenformán nyugodt lélekkel léptek a sötét helyiségbe, amelyből csak úgy tódult a pipafüst és a káposztaszag. Alacsony homloku, hosszu terem volt, gyalulatlan fapadokkal és asztalokkal; a falakon végigfestve Hofer András egész tragédiája. A jobb sarokban ült az erdészegyenruhás zenekar, előtte pedig egy hórihorgas fiatalember állt s poharával az asztalt döngetve énekelt:

Mihi est propositum in taberna mori Vinum sit appositum morientis ori, Ut dicant, quum venerint angelorum chori: Deus sit propitius huic potatori.

A zenekar a strófa után letette szerszámait és az énekes után bömbölte a refraint:

Ut dicant, quum venerint angelorum chori: Deus sit propitius huic potatori!

A hórihorgas fiatalember megelégedéssel hallgatta a kórust, aztán tovább folytatta:

Poculis accenditur animi lucerna Cor imbutum nectare, volat ad superna; Mihi sapit dulcius vinum in taberna, Quam quod acqua miscuit praesulis pincerna!

A zenekar fuvolával, trombitával ütve a taktust, harsogta:

Mihi sapit dulcius vinum in taberna, Quam quod acpua miscuit praesulis pincerna!

Az ifju, aki oly szeretettel énekelt latin dalokat, a már föntebb Málikával kapcsolatban említett Cseróczy, Selmec legfélelmetesebb alakja volt. Széles, kemény legény, telve határozottsággal és életerővel, amely egyelőre nem talált más utat, minthogy cégtáblákat rombolt, vásári komédiásokkal bírkózott és négykrajcárosokat lapított szét. Ez az erő, mely arca kemény vonásairól, izmos melléről, hatalmas koponyájáról a világba bámult, megszépítette különben nyers alakját és az ifjut társai fölé emelte. Mindenki elismerte, hogy köztük Cseróczy a legkeményebb, a legerősebb, a legvadabb, annyival inkább, mert a vezér nem élt vissza hatalmával s erejét nem társain bizonyította be. Nevéhez a tarka kalandok hosszu sorozata fűződött. Annyi affairje volt rendőrökkel, hitelezőkkel, tanárokkal, egyéb filiszterekkel, hogy az egész akadémiának elég lehetett volna. Nem maradt el hét, hogy ad audiendum verbum ne hívták volna s hogy a nagytekintetü tanári kar nem csapta ki, csak annak köszönhette, hogy mindig nagy figyelmet tanusított a professzori kisasszonyok iránt s jégen, bálban bőven helyrehozta azt, ami csorbát hírnevén könnyelmü éjszakákon ütött.

Amikor Vitnyédi és Hertelendi alakja a küszöbön megjelent, dörgő vivát fogadta őket. A zenekar fantasztikus tust húzott és Cseróczy félbeszakította a latin verset.

– Egy ember! egy ember! – kiáltotta tele torokkal, – egy ember, akit régen keresek!

– Már mint engem? – kérdezte Vitnyédi, örömmel látván, hogy az éjjeli őr teljesen el van ázva s az alabárdját ölelgeti. – A tizedik pohár bor bejelent az audienciára!

– Gerstacker! Gerstacker! – harsogott karban. – Bort! bort! bort!

Nemes Gerstacker Ármin, egy lapátszakálu komoly ember, tele köténynyel jelent meg s a hosszu asztalra rakta az italt. A két vendég hamarosan beleilleszkedett a helyzetbe, mialatt Cseróczy ismét a zenekar elé állott és folytatta:

Suum cuique proprium dat natura munus, Ego nunquam potui scribere jejunus; Me jejunum vincere posset puer unus, Sitim et jejunium odi tanquam funus. Tales versus facio, quale vinum bibo Neque possum…

– Silentium! – dörögte Vitnyédi, aki, mint látszott, hamar elkészült az audiencia előzményeivel, – Cseróczy beszéljen! Rendelkezésére állok!

A dalnok abbahagyta az éneket és Vitnyédi mellé ült. Teljesen józannak látszott: nála ez volt a veszedelem… Napközben olyan volt, mintha mindig egy kis spice volna, de ha alaposan beivott, – avagy _beütött_, mint selmeci tolvajnyelven mondják, – egyszerre rendkívül komoly, sőt tekintélyes arcot vágott. Az ember azt hihette volna, egy törvényszéki elnök, aki végtárgyalásra megy, holott forgott vele a világ és a nyelve bolondokat beszélt.

– Hallgass rám, Vitnyédi, – kezdte szigorúan – és intézkedjél. Te e világon már minden voltál, jogász, katona, mérnök és medikus. Igenis: medikus és ebben a minőségben szállok az úrhoz.

– Állok elébe, – emelte föl poharát Aesculap volt növendéke.

– Nézz ide és csodálkozzál, – bólintott Cseróczy. – Csodálkozásod pedig fúljon borba.

Valamenyien varázsütésre kiitták borukat s figyeltek.

Cseróczy a zsebébe nyúlt s egy selyempapírba göngyölt kis topázszemet vett elő. Kemény vonásai némileg ellágyultak, nagy szájából apró sóhaj röppent a világba… Az óriásoknak is van szívök.

Hertelendinek valami megvillant az eszében. Mintha már látta volna ezt a követ ma. De hol is? Teringettét, persze! a Málika nyakán lógó keresztben csillogott topáz. No, ez hamar átkerült Cseróczyhoz…

– Gyönyörü! – ordított az egész társaság. – Ezt nemde elisszuk? – kérdezték örvendezve.

Cseróczy körülnézett, mire csönd támadt.

– Ezt én kaptam, – szólt közömbösen, de a hangja egy csöppet mégis megcsuklott, – hogy kitől, mellékes… A fő, hogy –

Mindenki tudta, mi következik, az, hogy _igyunk_ s máris egy pillanat alatt kiürültek a poharak. A balekok[1] friss bort hoztak.

Cseróczy hangja dörmögövé vált, ami nála ellágyulás-félét jelentett.

– De jól el kell tennem az ajándékot, filiszter meg ne lássa, el ne vehesse, magam el ne veszíthessem, el ne prédikáljam. Szóval, talizmán legyen, a mely minden utamon elkisér.

– Ez férfias elhatározás, – lelkesedett Vitnyédi, – de vajjon hová teszed?… Megvan. Hogy volna, ha Judexnél helyeznéd el? Annak tűzmentes vasszekrényei vannak és az ember még pénzt is látna…

– Olvaszd föl egy pohár borban, mint Cleopátra, – indítványozta Hertelendi, akivel már forgott a világ, – és idd meg!

– Nagyszerü! nagyszerü! – lelkesedett a kar.

– Nem, – jegyezte meg Cseróczy szárazon, – szebbet gondoltam. Vitnyédi, te ugyebár medikus voltál?

– Meghiszem! A legelsők közül való! – tódította szokása szerint a kövér.

A diák szünetet tartott, aztán ünnepélyesen így szólt társához:

– Itt a karom, vágj bele a késeddel (és Cseróczy fölgyűrte kabátját, amely alól egy Herkules izmai villantak föl), tedd oda a topázt és varrd össze. Ásó-kapa se választhatja el tőlem!

Zajos vivát tört ki az eszme nyomán. Vitnyédi azonban a fületövét vakargatta.

– Barátom, – mondta, – ilyen operációt még nem végeztem. Sőt, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem értek az ilyen mesterséghez… Én a medikát javarészt a Báthoriban hallgattam s ott legfeljebb zsebeket metszettek, nem húst. Hanem az elhatározás férfias, lovagias, gyönyörü, Jaquin Vilmosra[2] mondva, hatalmas! Hallottatok már ilyet? fiuk, balekok, valéták,[3] ebből okuljatok, hogy kell tisztelni a nőket! Ez isteni eszmének nem szabad füstté válnia.

Fölemelte poharát és egy hajtásra kiitta. Mindenki tudta, kinek szól az ital s fenékig ürítették a kupákat. Aztán a földre tették a poharakat és összetiporták őket: más ne igyék belőle. Így szokás leányok egészségére inni.

Hertelendi fölugrott az asztal tetejére és kiadta a jelszót:

– Föl doktor Blumhoz! A topázt neki kell elhelyezni! És pedig rögtön, uraim!

Doktor Blum az ifjuság kedvenc sebésze volt, aki abszenciák esetén egy jó szóért orvosi bizonyítványokat állított ki és párbajoknál a titoktartás szelleme volt. (Meg kell ugyanis jegyezni, hogy a tanári kar szigoruan üldözte a duellumokat, a miről később részletesen lesz szó.)

Zenészek, balekok, valéták összeszedelőzködtek és indultak.

Libasorban.

A raj kitódult a ködös utcára.

Libasorban vonultak végig a lejtős utakon: elől Cseróczy, hátul a tíz nagy bőgős, vállukon a komoly instrumentumokkal, amelyek csendesen kotyogtak az éjszakába. Sehol ember nem járt, a világosság is gyér volt. A város régebben kimondta, hogy a petróleum-égetés csak a lumpok számát neveli s ezért beszüntette az éjfél után való fényosztogatást. Itt-ott egy rendőr alakja suhant a mellékutcák hátterébe. Amióta az ifjúság kicserélte őket, lehetőleg nem avatkoztak az akadémikusok ügyeibe. Hogyan cserélték ki őket?

Elmondom pár szóval.

Egy zajos éjszakán a selmeci rendőri kar szükségesnek tartotta, hogy az ifjuságot a csendzavarás jogi következményeire figyelmeztesse. Az akadémikusok tisztelettel fogadták az intést és elcsendesedtek. Propter bonum pacis aztán meghívták a rend őreit egy pohár borra. Egy pohárból kettő, kettőből tizenkettő lett, végül Hermandad összes hívei elkészültek. Most pokoli dolog következett. Az éj sötétjéből tíz fiakker kocsi állt elő s a homály leple alatt Garam-Berzencére vitte a társaságot, rendőrt, akadémikust vegyest. A garam-berzencei rendőrség fölötte megörült kollégáik látogatásának s a diákok fölszólításának, hogy igyanak együtt egy pohár bort, nem tudtak ellentállni. Egy pohárból kettő, kettőből tizenkettő lett, végül a berzencei rendőrség is elkészült.

Most a diákok a berzencei közbiztonságot ültették kocsira és Selmecre vitték, a selmecieket pedig Berzencén hagyták. A rendőrök az utóbbi merényletről már nem tudtak semmit. Úgy aludtak, mint a tej, s képzelhetni megdöbbenésüket, amikor reggelre kelve vadidegen viszonyok közt találták magukat… Nem tudták mire vélni a dolgot, hogy Berzence egyszerre zeg-zúgos és lejtős lett, Selmec pedig síma és egyenes. Azt hitték, hogy még a macskajaj dolgozik bennök s nem mertek szólni. Végezték tehát teendőiket, kiálltak az utca-sarokra, kergették a csiszlikeket, közbe pedig egyre kereszteket vetettek: vajh Isten mulasztaná el ez ördöngösséget! talán ismét kitört a Paradicsom-hegy és lávával öntötte el a vidéket? avagy a Garam árasztá el a várost és változtatta meg a képét? Minden más; a házak, a polgármester arca, a boltok, az emberek, csak a rendőrkollégáik ugyanazok. Délben audienciára mentek a kapitányukhoz, de a kapitányuk is más volt! A selmecinek szakálla volt, a berzencei pedig csupaszra borotválkozott! Tovább már nem bírták, térdre estek előttük s akkor derült ki a csalafintaság. Még aznap a legnagyobb csöndben visszacserélték őket s az akadémikusokat megkérték, hogy a városok érdekében hallgassák el a különös esetet. Ez meg is történt s azóta a rendőrség nagy reverenciával viseltetett az ifjúság iránt.

Tehát, hogy visszatérjünk történetünk fonalára: – Föl doktor Blumhoz!

Doktor Blum jókedvü, apró, csupa szakáll ember volt, fogékony az ifjúság tréfái iránt. Maga is szívesen csinált élceket: vendégségeknél észrevétlenül pezsgőport töltött a poharakba, úgy hogy amikor bort öntöttek beléjük, a hab a padmalyig szökött, vagy viszkető port hintett el s ilyesfélét egyebet cselekedett, ami átkozotul megtréfálta a társaságot. Amikor tehát a jókedvü ifjak letépték a csengőjét, nem haragudott meg, hanem kinyitotta az ablakot s egy rejtélyes alaku vízi-fecskendővel a diákok közé lőtt. A víz azonban hamarább elfogyott, mint az ifjúság türelme. Doktor Blum végre is megadta magát s nehogy tovább döngesék vadonatúj kapuját, ledobta a kulcsot.

– De ha megint megisszátok a preperatumaimat, agyonlőlek! – kiabálta le útravalóul. Egy ízben ugyanis vacsorára diák-vendégei voltak, akik megitták a borát, sörét, borovicskáját s végül a spirituszba rakott csodalényeit: egy kétfejü békát meg egy hatlábu nyulat.

A fiatalság betódult a házba és Cseróczy szép beszédben előadta kérését.

Doktor Blum halálra nevette magát. Hogy ő talán ékszerész? Soha; azonnal elvennék a diplomáját. És egészséges embert vágjon? Hátha inficiál valamit, ha a seb genyed s Cseróczynak le kell vágni a karját? Mivel emeli föl akkor a boros poharat?

De a fiatalember megmaradt kivánságánál. A többiek is elhatározottan ütötték az asztalokat:

– Rajta! rajta! rajta!

Doktor Blum látva a harcias hangulatot, engedett.

– Jó, nem állok ellent a közóhajnak, – szólt meghajolva. – Beléd fogom ültetni a topázt. Nyisd ki a szádat!… Bele plombálom a fogadba! – tette hozzá diadalmasan.

A diákok tapsolták.

– Óriási! – lelkesedett Vitnyédi. – Ez a legbölcsebb megoldás. Benned lesz és mégsem kell vérnek folynia! Ez lesz a világ legbecsesebb foga.

– Nem bánom, – szólt vállat vonva Cseróczy és kinyitotta a száját. – De vigyázz a bölcseségfogamra.

– Engedd meg, hogy egy orvosi meghatározással feleljek, – szólt dr. Blum. – Dixit olim Szekeres, ubi nincs ott ne keress.

Ezzel nekigyűrközött a munkának, fúrt, faragott, izzadott s végre a sajátos plombe-ot beleillesztette az egyik zápfogba. Amikor elkészült, az egész kar csodálkozva nézte a gyönyörü műtétet. Doktor Blumot vállaikra emelték s körülhordozták a termen, vadul énekelve:

Zwar bin ich gescheidter, als alle die Laffen, Doktoren, Magister, Schreiber und Pfaffen; Mich plagen keine Scrupel, noch Zweifel, Fürchte mich weder vor Hölle, noch Teufel!

Azután letették a prüszkölő doctissime-t és távoztak.

A folyosón egyikük kiadta a jelszót:

– A Judex-ház elé!

– A Judex-ház elé! – hangzott föl karban.

Megint az utcán voltak és döngő léptekkel haladtak a belső város felé.

Az idő már nagyon előrehaladt. A csillagok lassan halványodni kezdtek; fönt a Leányvárban kemény, komor kalapálás jelezte, hogy az éjjeli bányamunkásokat most váltják föl. Virradni kezdett. A selmeci dupla fedelek halaványzöld háttérre rajzolódtak.

A Judex-ház feketén bámult a világba, a hajnali szellő lassan lóbálta a halálfejes cégért.

Valamennyien levették fövegüket és megálltak, azután elkezdtek énekelni. Eleintén mindenféle latin és német dalokat: a „Mihi nunquam spiritus prophetiae datur“-t meg az „Ein Hering liebt eine Auster im kühlen Meeresgrund“-ot, sok érzéssel, de semmi hatással. A fekete épület meg se mozdult, az ablakok sötétek maradtak. Akkor összenéztek és elkezdték:

Zöld erdő harmatát, Piros csizmám nyomát Hóval lepi bé a tél, Hóval lepi bé a tél…

Erre aztán megmozdult a Judex-ház vidéke. Tudni kell ugyanis, mit jelent ez a nóta a régi Selmecen. Azt, amit negyvennyolc után az, hogy: „Debrecenben kidobolták, hogy a dongót ne danolják, csak azért is dongó!“; magát a revoluciót. A bányaváros mindenben német volt s különösen a forradalom lezajlása után bizonyult annak. Az akadémián német nyelven tanítottak, a város szelleme és polgársága is az volt. A kiegyezés után nehéz volt a változás: a professzoroknak meg kellett tanulni a magyar nyelvet, de ez még könnyebb volt, mint a polgárságnak elfeledni a németet. Sok fej tört be, amíg a memória lassan megpuhult. A magyar elemet az ifjúság képviselte, köröskörül azonban minden germán volt, le a bányagróftól, egész Szfenyóig, a sánta hordárig.

Minden kis városban a diákság régi ösmert éjjeli harcos ellenfelei a mesterlegények. Ki tudná megmondani, honnét ered e viszály, amely oly régi, mint a filiszteusok és a zsidók küzdelmei? Diák és mesterlegény nappal sosem látják egymást, éjjel azonban pontosan, mint a szerető pár, egymásra akadnak, s akkor a fütykösé a szó. Így van ez Patakon, Eperjesen, Egerben, Kassán, mindenütt. A selmeci ifjúság nem volt az a kivétel, amely e szabályt megerősíti. Gyönyörü küzdelmeik voltak a mesterlegényekkel, szívós harcaik, amelynek nyomát ott viselték ábrázatukon, s Bellaria kedvezése szerint hátukon vagy mellükön.

A mesterlegény-csapat erős volt, de fegyelmezetlen, míg a diákság összetartott s szubordinációval dolgozott. Az utóbbiak vezére Cseróczy, az előbbieké „der lange Sepi“ volt. A hosszu Sepi péklegény vala, hihetetlen hosszu karokkal, amelyekkel a harcban szélmalomként kalapált; akit eltalált, egy pár hétre harcképtelen lett. Még veszélyesebb volt, ha kimerülvén a hadonázásban, lekapta fapapucsait s azokkal vett valakit célba. A mesterlegények természetesen vadnémetek voltak, s ha magyar nótát hallottak, mintha kígyó csípte volna meg őket. Akkor biztos volt a verekedés. Most is az alvégben tivoliztak, amikor egy hirnök megüzente nekik, hogy a Judex-ház előtt a diákok magyarul énekelnek. Ez piros posztó volt. A hosszu Sepi iziben fölkapta papucsait és szaladni kezdett, a többiek dákókkal, asztallábakal, botokkal fölfegyverkezve utánuk. A legényeknek is volt egy törzs-nótájuk, ez:

Wo a kleins Hüttla steht, Ist a kleins Gütle, Wo a kleins Hüttla steht, Ist a kleins Gut.

Amikor a német csatadal fölhangzott, a diákság tisztában volt a helyzettel, azonnal rendbe sorakozott s készen várta az ostromot. Nem is tökéletes egy átdorbézolt éj, ha nem jár vele verekedés. Tehát: rajta, rajta!

A csata élénk volt. A legények új rendszert akartak kipróbálni és hátat háthoz támasztva, nagy gomolyagban támadtak a diákokra. A magyarok ezzel szemben a rajvonal védelmét választották, hosszu közökben állottak föl, készen arra, hogy egy ember föláldozza magát a többiért.

A mesterlegények bősz üvöltéssel rohantak neki Vitnyédinek és úgy fellökték, mint a foxterrier az egeret. Amikor azonban püfölni kezdték a földön heverő széles diákot, a magyarok gyürüje egyszerre összezárult körültük s a következő pillanatban a németeket trombitákkal és flótákkal hatalmasan döngetni kezdték.

Most élénk tusa kerekedett. A legények ki akarták magukat vágni, a diákok meg nem engedték. Zuhanások, ütések, káromkodások hallatszottak, míg a steingrubeni banda karmestere egy okarinán kétségbeesve fújta a rajta-rajtát. A hosszu Sepi lekapta a fapapucsait és azzal csépelt maga körül, míg Cseróczy egy bőgővel úgy verte a legényeket, mint csapóval a legyet. Rémes lárma volt; mindenütt kinyíltak az ablakok és hálósapkás alakok jelentek meg bennük, részben kétségbeesve, részben dühösen kiabálva le a csatázókra, akik azonban nem láttak és nem hallottak semmit, csak csépeltek és csépeltek…

Egy pillanatra rendőr is fölbukkant a látóhatáron, de megpillantva a diákokat, szédítő gyorsasággal távozott.

A legények nem tudtak a körből szabadulni s minden bizalmuk már csak a hosszu Sepiben összpontosult. A péklegény, meg kell hagyni, derekasan működött, fapapucsai nagyokat csattogtak s lőcslábaival úgy rugott, mint egy mustang. Egy pillanatig nem állt nyugodtan, jobbra-balra forgott, püfölt, buzdította társait és rekedtre ordította magát. De az ő ereje se tartott örökké, izmai lankadni kezdtek… Ekkor új terve támadt. Amikor már keze kifáradt, a nyakát, mint a bika, lecsapta és fejjel rohant neki két diáknak, hogy föllökvén őket, utat vágjon a körben. De a terv nem sikerült. Abban a pillanatban, ahogy neki akart rugaszkodni az ellenfeleknek, hátulról egy izmos kar megragadta a kabátját és olyat rántott rajta, hogy Sepinek mind lepattogtak a gombjai.

– Én vagyok itt! – kiáltott Cseróczy, mert ő kapta el a Sepi frakkját. – Most végre le fogunk számolni!

A két csapat vezére tehát, mint az époszokban szokás, egymásra talált s nekem itt segítségül kellene hívnom a Múzsát, hogy támogasson a harc leírásában. Ezt azonban nem teszem, nem mintha tiszteletlen volnék a régi formák és a költészet nemtője iránt, hanem mert a küzdelem, sajnos, éppen nem méltó rá, hogy a Múzsa szemtanuja legyen. Mert, mi történt?

Amint a hosszu Sepi észrevette Cseróczyt, olyat ugrott, mint egy kakas és elüvöltötte magát.

– Most megvagy! – kiabálta és zsebébe nyúlva, egy marék lisztet kapott ki belőle. – Nesze pajtás! – folytatta szavait és Cseróczy szemébe csapta a lisztet. A diák arca olyan lett, mint a bohócé.

De most rajta volt a sor. A magyarok vezére nem sokat válogatott. Eszébe jutott neki Lehel, aki kürtjét vágta a német ellenség koponyájához és ő is úgy tett. Fölkapta a nagybőgőt s úgy hozzácsapta Sepi fejéhez, hogy az instrumentum eltört s a beléje öntött bor zuhatagként ömlött a péklegényre. Az meg volt zavarodva; vele is már megtörtént, hogy boros edényt vágott valakihez, de sohasem telit… Most, hogy a bőgőből csőstül ömlött rá az ital, mód nélkül megijedt s nagy szájával, mint a partra húzott harcsa kapkodott. Összehúzta magát és mint a kutya, mikor ostort lát, a diák fenyegetően felemelt ökle előtt meghunyászkodott… Ezzel a csata eldőlt, a mesterlegények ijedten borultak térdre és kegyelemért könyörögtek. A hosszu Sepi szégyenszemre pardont kért.

– Meine Herren, – kezdte sápadtan, elfojtott dühvel, – ich…

– Magyarul! – dörgött oda Cseróczy. – Magyarul, ha jót akarsz.

Sepinek vérbe borult a szeme. Önkéntelenül a papucsa után kapott.

– Vigyázz! – szólt Cseróczy vésztjóslóan és megmutatta neki a nagybőgő roncsait.

A péklegény lehorgasztotta nagy fejét.

– Bocsánat, – dörmögte ökleit összeszorítva.

A magyarok nagylelkűen elengedték a legényeket. Azok a legyőzöttek némaságával kullogtak északnak. Amikor azonban a sarokhoz értek, a hosszu Sepi fölemelte az öklét:

– Megbánod ezt még Cseróczy! – kiáltotta s aztán futva menekült társaival.

A diákok nevettek, győzelmüket ez már nem kisebbítette.

A hegyek mögül előbújt a nap és csodálkozva nézte Lehel kürtjének második kiadását.

– A nagybőgő e fényes diadala egy eszmét ád ajkamra, – kiáltotta Hertelendi. – Verjük a többieket csapra!

Csakugyan: erre nagy szükség volt. A harc hevében kiszáradtak a torkok s a korcsmák már zárva voltak. Valahonnan előkerítettek egy csapot s poharakat, a bőgőket rátették a házak előtt álló padokra s egymásután léket ütöttek beléjük, akárcsak söröshordók lettek volna. Látszott, hogy e műveletet sok szakértelem vezette, a csap jelesen működött s ha az italnak némi gyantaíze is volt, azért jól esett és hamar elfogyott.