Part 13

Treff elment, összevissza kereste a cserjést, farkával izgatottan verdeste a páfrányokat, kotort, fújt, jobbra-balra ugrott, de végre is diadalmasan hozta elő az üveget… Ezzel meg volt oldva a probléma. A diák másnap kora reggel kiment a határba és Treff egy-kettőre kifürkészte hol vannak a mohos cserepek elásva… Mire társai kiértek, a diák már ott pipázott egy frissen felbontott halomnál és ártatlan arccal kérdezte meg a községi bírót, vajon hogyan kerültek a cserepek egyszerre száz méterrel beljebb? A szepesi bírónak e boszorkányság láttára leesett az álla, fogai vacogtak és siralmas arccal vallotta be, hogy a határ végesvégig meg van hamisítva. Egyszerre előkerültek a községi írások is s huszonnégy óra alatt az egész farkasvölgyi járás föl volt mérve…

Osztropszki csak vakarta a füle tövét és álmélkodott.

– Ebből az emberből még erdőfelügyelő lesz, – mondta. – Erről vegyetek példát! Vajjon, hogyan csinálta ezt a boszorkányságot?

De Cseróczy nem árulta el titkát, csak később mondta el a dolgot úgy, ahogy én, bona fide, szavai nyomán föntebb leírtam. Bona fide – mondom, – mert a dolog, akármennyire becsülöm is a vizslákat – kissé gyanusnak látszik, mint a legtöbb kutyahistória. Különösen gyanus volt pedig azért, mert ez időben a diák sokat trécselt a bíró tenyerestalpas lányával, akinek az ügy érdekében vaskos bókokat mondogatott s aki szintén sejtett valamit a vizsla buzgólkodásán. Ám ez mellékes, a fődolog az, hogy a kérdés meg volt oldva, a munka szaporán haladt.

Mielőtt azonban a diákok búcsút mondtak volna a zeg-zúgos Szepességnek, el kell mondanunk Hertelendi egy különös kalandját, amelynek előzményei gyanánt jegyezzünk meg annyit, hogy mint az akkori időben a felvidéken mindenütt: a Szepességben is két párt állott egymással szemben: a magyar és a német, amelyek közt a gyűlölet, rosszakarat és bosszu építette falak emelkedtek.

A német párt egyik kemény embere volt Höller, a vászonkereskedő. Háza a vén sáncok tövében, takaros kert közepén állott. Igazi, otthonos kis német telek volt: a fenyőtetős ház barátságos, mint egy nagy puha fészek, a szobák mindmegannyi régi hangulatu zugolyok; bútorokon, embereken, minden tárgyon jómódu otthonosság és bizalom. A német ház szép erényét, a családot két fiatal leány képviselte, mindakettő üde és fiatal, mint a romokon végigfutó lonc. Amikor a diákok egy reggel a hegyek felé siettek, a kerítés mögött víg nevetést és magyar szót hallottak. Hertelendi, aki minden iránt érdeklődött, megállt s bekandikált a rácson. A két fiatal Höller-leány ült ott s megijedve néztek rá, azt hitték, hogy valami német polgár fedezte föl őket s most beárulja őket atyjuknak.

Hertelendi meglóbálta kalapját a magyar szóra.

– Háromszoros éljen! – kiáltotta s aztán társai után sietett.

Amikor este a sáncok felé kerültek haza, a két leány künt állt a kert előtt és mikor Hertelendi erre került, félig szégyenkezve, félig pajkosan mosolyogtak maguk elé.

A diák úgy gondolta, hogy illő bemutatkoznia. A kisasszonyok zavartan néztek rá, de aztán megbiccentették fejüket s kezet nyújtottak. Csak első pillanatban voltak elfogultak, aztán tetszett nekik a csiny, hogy szülőik akarata ellen magyarokkal, pláne diákokkal barátkoznak s huncutkodva nevettek össze.

Amikor másnap Hertelendi találkozott velük, már bizalmas barátként üdvözölték egymást. Elmondták neki, hogy titokban magyarul tanultak meg, mert apjuk mindig haragra gyúlt, ha magyar szót hallott. Akkor pedig kell benne valami kellemesnek lennie, mert hiszen tiltott gyömölcs volt, – a cigarettával is úgy voltak. De ha apjuk megtudja mire vetemedtek, kitagadja őket. Pedig a magyar nyelv nagyon szép, – mondották rapszodikusan, – tetszik is nekik, kivált a népdalok… Talán Hertelendi is tud egyet-kettőt?

Hogyne tudna, hiszen tisztavidéki; azonnal elő is állt egypár régi nótával Rózsa Sándorról meg Bogár Imréről.

– Jaj de szép, – tapsolt Linka kisasszony és utána próbálta énekelni. – Hanem tud ön németül?

Hertelendi bevallotta, hogy selmeci tartózkodása dacára, elvből egy szó sem ragadt rá.

– Ez hiba, – mondta Linka. – Megeshetik ugyanis, hogy apánk meglep, akkor ugyanis jaj nekünk. De tudja-e mit? Azt fogjuk neki mondani, hogy ön vándorló csipkekereskedő. Az ilyenek csomóstul fordulnak meg errefelé. Tudja mit? Majd megtanítjuk egypár német szóra s ha a papával össze találunk akadni, majd gyorsan németre fordítjuk a szót… Csak azt ne árulja el neki, hogy magyar diák!

– Kitünő! – lelkesedett Hertelendi. – Természetesen, elveim föntartása mellett. Mi lesz az a pár szó? – Megpödörte a bajszát és hozzátette. – Egy német szót tudok. Így hangzik: Liebe! Jó lesz?

Linka meg Klári összenéztek s aztán elmosolyodtak.

– Majd inkább mást, – szólt az idősebbik. – Tudja, a papa szegény már nem hall valami nagyon jól. Ha esetleg németül szólanánk önhöz, felelje csak azt: „Allerdings bin ich im Zechgelage einigermassen dumm geworden…“ Ő erre megnyugszik, a „Zechgelage“ meg az „einigermassen“ oly törzs német szavak, hogy minden szepesinek öröm, ha őket hallja s nem törődik többet önnel. A Zechgelaget az, aki Magyarországon tanult németül, sose használja. Az Wirtshaust mond.

Hertelendi gyanútlanul bólintott.

– Allerdings… Zechgelage… Zechgelage… einigermassen… valóban gyönyörü, – mondta – szörnyen ősnémetül hangzik.

A lányok összenevettek: ezt a diákot jól megtréfálták. Ha ez tudná, hogy mit mond!

Az első próba, majd az első föllépés kitünően sikerült. Hertelendi egy nap épp a rács előtt beszélt a hölgyekkel, amikor az öreg Höller megjelent.

– Ki ez az úr? – kérdezte az apa Linkától s gyanakodva nézte a fiatalembert.

Klári a füléhez hajolt és belekiáltott.

– A csipkeverőket keresi, papa.

– Fahrender Kaufmann? – kérdezte Höller jóakaró leereszkedéssel.

– Allerdings bin ich, – vetette oda a diák kellő szemtelenséggel. Szép porosz akcentussal beszélt, nem hiába, szép lányok tanították.

Az öreg bólintott.

– Wohl eingekauft?

– Im Zechgelage einigermassen, – tette hozzá Hertelendi, jobbra-balra mozgó fejbólintással, ahogy a kereskedők szokták.

Höller helybenhagyólag bólintott. A csipkeverőket tényleg legjobban a kocsmában lehet megfogni. Ha két pohárral megisznak, fejökbe száll a mindenség s elkótyavetyélik a holmit. Ki ne becsülné többre a bort, mint a cérnát? Az okos kereskedő kihasználva a csipkeverők mámorát itt csinálja a legkitünőbb üzleteket.

Höller tovább sétált.

– Dumm geworden – szólt még a diák, sok méltósággal, de azt már az öreg nem hallotta. Beszélni különben sem szeretett sokat, kivált idegenekkel, akik előtt röstelte a süketségét. A Zechgelage szó teljesen megnyugtatta, aki magyar szón nevelkedett, ugyan sose érti meg, hogy lehet ily uri csengésü szóval a dorbézolást illusztrálni…

Hertelendi ez idő alatt mérnöki kötelességeit kissé lazán teljesítette, de mentségére legyen mondva, hogy a magyar kulturának tett szolgálatot. Különösen az egyik kis leányra: Linkára volt befolyással; az oly szépen tanulta meg tőle a magyar nótákat és szokásokat, hogy egy napon Hertelendi azon vette észre magát, hogy nemcsak a dalai meg a mondásai, hanem a szíve is átköltözött hozzá…

Ez a meglepetés egy mulatságon – a rendezőség elutazása előtt – pattant ki és pedig így.

Hertelendi a legnagyobb nyugalommal táncolt kedves barátnőivel. Ha németek közelébe jöttek, egyszerűen előszedte szókincseit s nem törődött vele, hogy háta mögött ugyancsak nevettek rajta. Amikor pedig nyugodt, kém nélküli területeken galoppoztak, akkor nagyokat sóhajtott, a torkát köszörülte és folyton ezt mondta:

– Csak szivesen!

Vajon tud-e ennek női szív ellentállani, ha egy csinos ifju egész éjjel a torkát köszörüli és ezt mondja: Csak szívesen? Én azt hiszem, nem. A Linkáé sem tudott, csakhamar fülig szerelmes volt a diákba, aki egyre sóhajtott s egyre csak a torkát köszörülte…

Eljött a tavasz. Az előszobában megjelent a mérnökök vezető munkása s jelentette, hogy a kocsik készen állanak. Búcsúzni kellett A diák szivére nehéz boru szállott.

– Linka kisasszony, – szólt elcsüggedve, – távoznom kell…

A kis lány ijedten nézett rája, úgy megszeppent, mint a kis fogoly, mikor először találkozik vizslával.

– Köszönöm önnek azt a jóindulatot, – folytatta a diák, – amelylyel fogadott s amelyet soha nem fogok elfelejteni… Isten önnel Linka kisasszony…

Kezét nyújtotta. Linka tétovázva adta oda ujjacskáit, egy szót sem tudott szólani. Hertelendi nagyot sóhajtott, aztán megköszörülte a torkát… Akkor vetődött arrafelé Höller. Hertelendi ijedten váltotta át szavait.

– Allerdings bin ich… dumm geworden…

Ez több volt, mint amennyit a kislány szíve elbírt volna. Egyszerre eszébe jutott első találkozásuk, a séták a bástya mellett, az első zöld rügy, melyet Hertelendi egy fa tetejéről hozott le neki, az a néhány nap, amit együtt töltöttek el, minden, minden, főleg az, hogyan tanította meg a selmeci diákot németül s szemébe könyek gyűltek, hangosan sírva fakadt…

A körülállók csodálkozva néztek össze: a _dumm geworden_ szó ily bűvös hatásu?

Kétségbeesésében – mire nem képes az asszonyi desperáció! – Linka apjához fordult.

– Papa, édes jó papa, – borult a nyakába.

Az öreg ama bizonyos csöndes német tipushoz tartozott, amely a szigoru, de alapjában jószívü apát szereti játszani. Ez a tipus mordizom-adtázig, prüszköl, pattog, de alapjában egy darab kenyérre lehet fölkenni… Höller látta, hogy baj van s hízelgett neki a tudat, hogy egy szemöldök-mozdulatára minden ismét jóra fordulhat.

– No, no, csak nem kell sírni, – dormögte jóakaróan, – hát mi baj? he?

Nem kellett megmondani: rá volt írva a két gyerek arcára. Höller is volt valaha fiatalember. Karon fogta a diákot, átvezette a szomszédszobába, jóindulatu ünnepélyességgel a szemébe nézett s aztán – természetesen németül, – így szólt:

– Fogja szeretni ezt a kis leányt?

Hertelendi zavartan dörmögte:

– Dumm geworden… dumm geworden…

Höller elmosolyodott zavarán.

– Hogy szereti-e? – kérdezte még egyszer.

– Feleljen bátran, csipkekereskedő barátom.

A diák most elszántan csukta le szemét és kivágta magyarul.

– Szeretem és mindig szeretni is fogom!

Az öreg hátrahökkent, Linka pedig kétségbeesetten kezdett el sírni. Mi a manó?! ez magyar? pattogott Höller, fölugrott és összeborzolta a bajuszát, ez volt nála a harag legnagyobb jele.

– No, no, – csak annyit tudott mondani mérgében és levegő után kapkodott, mint a partra lökött csuka. – No de… Ezer bomba! ezer bomba, ha mondom! no!

Dühösen járt föl és alá, aztán megállott egy pillanatra, nagyot szippantott tubákos szelencéjéből, olyant tüsszentett, hogy a konyhából a szakácsné ijedten szaladt be, mert azt hitte, hogy a petróleumos lámpa robbant föl, aztán tovább folytatta sétáját. Hertelendi nyugodtan állt és várakozott. Ő fatalista volt, aki bízott benne, hogy a sors könyvében előre van minden megírva, jó, rossz, még az is, vajon egy Höller nevü vászonkereskedő felspékeli-e őt avagy nem… Ez ellen úgy se lehet tenni…

A vászonkereskedő egy ideig dühöngött, aztán elkezdett gondolkodni. Az örök német logika megmagyarázta neki, hogy szeretni magyarul épp úgy lehet, mint németül, hogy a történelem számos példát tud róla, hogy női szívek magyarba bolondúltak, hogy… De hát vigye a kánya: végre is nem ő házasodik, hanem a leánya s ha már megfőzte, egye is meg a kását… Legelébb legyen boldog a kis haszontalan!

Höller még egyet prüsszögött, villámokat lövelt a szeméből, aztán megfogta a két gyerek kezét.

– Legyetek egymáséi, – harsogta szigoruan. – Imposztorok vagytok!

A diák boldogan hajtotta meg magát, de aztán… Aztán valami rémes dolog kezdett előtte derengeni… A múlt homályából egy szörnyü sejtés emelkedett ki, amely rögtön keserü valósággá jegecesedett…

– Szent Isten! – sóhajtotta az ifju, szerényen Linka felé. – Valamiről egészen megfeledkeztem…

Apa és lány kérdően néztek rá.

– Nekem tudniillik már van egy feleségem, – jegyezte meg a diák szerényen.

Az apa nem értette meg a csattanót, amely szerencsére magyarul volt elmondva. De bezzeg, megértette Linka, egyszerre eleresztette a diák kezét és újra sírva fakadt, hogy csak no.

– Felesége van?… és ezt most mondja? – csattant föl. – Most?… Felesége van! Óh, én szerencsétlen, én a világ legszerencsétlenebb alkotása!

– Teremtése, – javította ki Hertelendi, szokásszerűleg, – az alkotás szót csak tárgyra alkalmazzuk.

– Az mindegy, – ellenkezett Linka, – azért kikaparom a szemét! Menjen! menjen tőlem! Soha többet ne lássam! Maga kékszakáll!

Az öreg egy szót sem értett s tétován nézett hol az egyikre, hol a másikra. Vajjon mi történhetett?

– Engedjen meg Linka kisasszony, – szólt a diák nyugodtan, – ez a feleség egészen különös feleség, hogy úgy mondjam, tiszteletbeli hitves. A történet hosszu, de becsületszavamat adom, hogy ha elméselem töviről-hegyire, nem fog rám haragudni. Ám ha most elmondja a kedves papájának, hogy nekem hitvesem van, mindörökre vége mindennek; neki nem tudom hirtelenében a dolgot német nyelven megmagyarázni s akkor nincs más hátra, – tette hozzá mosolyogva, nehogy az öreg megsejtse, miről beszélnek, – minthogy a karikagyűrűt, amelyet nekem ajándékozott, a pisztolyba fojtom s agyonlövöm magamat. Isten engem úgy segéljen.

Linka halálra ijedt. Kétségbeesve kapta el a diák kezét; azt hitte, hogy az rögtön a pisztolyhoz nyúl.

– Mit beszélgettek oly sokáig? – dörmögött Höller. – Talán adósságai vannak a fiatal úrnak? He? No, csak nem kell semmit eltitkolni.

– Azt mondta, – válaszolt Linka elpirulva, – hogy én vagyok az első szerelme…

– Persze, azért sírt! – nyugodott meg az öreg. – Minden menyasszony sír. Már az én koromban is így volt.

Hertelendi visszament a leánynyal a terembe s elmagyarázta neki különös házassága körülményeit, kezdve Cseróczyn, áttérve a selmeci élet különösségeire, a mellékkörülményekre, s befejezve Möller meg Marsalkó uramon. A leány eleintén gyanakodva, aztán érdeklődve s végül keservesen sírva hallgatta az éppoly furcsa, mint bánatos történetet. A legyezője, amely eltakarta arcát, csupa harmatos köny volt.

– Szegény Málika, mily nyomorúságosan kellett férjhezmennie, – mondta résztvevően.

– Kérem, kérem, – igazította ki Hertelendi, – ne felejtse, hogy én vagyok a férje…

Linka maga elé nézett: még mindig a leányvári boszorkány története foglalkoztatta.

– És mi lesz a történet vége? – kérdezte. – Mi lesz most mivelünk?

A diák összehúzta bozontos szemöldökét, gondolkozott. Aztán így szólt:

– Hm… Lássuk csak. Én következőkép nézem a dolgot. Málika végre is becsül valamelyest. Ha nagyon szépen megkérem, hát talán gyűlölni fog. Nem?

– Gyűlölni? Mit beszél? – nézett rá Linka.

– Engesztelhetetlenül gyűlölni. Ez ugyanis fontos válási ok… Ha igen: úgy egy év alatt legkésőbb széjjel leszünk választva, s akkor az úgynevezett ásó-kapa se választ el többet.

– Óh, bárcsak gyűlölné… – rebegte a kis lány, kezét összekulcsolva. – Majd imádkozni fogok, hogy gyűlölje…

A vendégek oszlani kezdtek. A mérnökök, látva, hogy Hertelendit nem képesek elmozdítani, már régen útra keltek. Az ablakon napsugár szökött be.

– Isten vele, Linkám, – mondta a diák és kezet csókolt a leánynak, – mindent el fogok követni, hogy úgy legyen. Isten vele! Három hét múlva megint itt leszek. Addig az öreg úrnak semmit sem szabad tudni.

– Hogy lehetne téged gyűlölni, – súgta csöndesen maga elé a leány.

… Hertelendi fölkapott egy ócska fiakerre és lóhalálában vágtatott a rendezőség után. A hegyek alatt utólérte őket s boldogan ugrott fel kis huzuljára. Csöndesen, a szokott hosszu rajban ballagtak tovább, de milyen más volt ma a vidék: az ébredő erdőből erős földszag és nyíló ibolya illata áradt, a mosolygó kék ég, ez a nagy piktor még a pocsolyák szomoru világát is égszínkékre festette át, ha pedig megálltak, hallani lehetett a rügyek csöndes pattanását. A fácánok vígan karattyoltak, a seregélyek magasra röpködtek föl s látva a tavasz jöttét, zajosan csipogva hirdették közeledését. A harkályok udvariasan megkopoktatták a fákat:

– Szabad belépni?

A tavaszi szellő megbólintotta az ágakat:

– Szabad, szabad!

– Mit akarok kérdezni, – fordult egyszerre Hertelendi társához, – ti tudtok németül. Fordítsátok le nekem ezt a mondatot: „Allerdings bin ich im Zechgelage einigermassen dumm geworden“… Ez valami érzelmes német versből van, mi?

Bajtársai összenevettek.

– Talán valaki megtisztelt ezzel a mondással? – kérdezte Vitnyédi, a fő párbaj-segéd, aki állandóan lovagias ügyekben utazott.

Hertelendi szerényen mosolygott.

– Körülbelül. Sejtelmem sincs, mit jelenthet, de nagyon szépnek kell lennie…

– Óh igen. Azt jelenti, hogy „a korcsmázásban mindenesetre kellőleg elbutultam“.

A diák kétkedve nézett rája.

– Te talán föl akarsz ültetni, hé? – szólt felfortyanva.

Vitnyédi tiltakozott.

– Örökké szárnyon vadászszak, ha nem azt teszi. Remélem, provokáltad az illetőt?

Hertelendi megcsóválta a fejét és kacagott.

– Dehogy is… Éppen ellenkezőleg, eljegyeztem: a menyasszonyom volt.

– Gratulálunk, – kiáltották a fiúk kalaplengetve, – végre egy nő, aki megértett… De szerencsére, igen velősen is fejezted ki magadat…

… S míg a diákok tovább haladtak a rejtelmesen zúgó erdőben, Linka bezárta kis szobája ajtaját, leült az íróasztalához és hosszu levelet írt Judex Málikának.

Az epistola így kezdődött:

– Kedves jó asszonyom, akit nem ösmerek és mégis mélyen tisztelek! Ha van foganata egy szegény, szerencsétlen kis lány könyörgésének, arra kérem, hallgasson meg és ne ítéljen el. Az ön kezeiben van sorsom letéve, öntől függ boldogságom. Kérésem talán különös, de szívből jövő. Arra kérem, legyen oly szíves és gyülölje Hertelendi Tamás urat, az ön férjét, gyűlölje őt, mert én nagyon, nagyon…

A levél többi részét elmosták záporként hulló sűrű könyei.

A Hernád völgye.

Amint a rendezőség tapodtatról-tapodtatra haladt, egy tiszta reggelen megpillantották az igéret földét, a végcélt: a Hernád völgyét. Ott kanyargott kormos fűzfák jelzőoszlopai között a régen várt folyó csöndesen, szerényen, meg-meglapulva a sovány partok között. Jámbor ez a víz, mint a felvidéki riska; jóakaró és minden munkára alkalmas, akár a sárosi mindenes, akit ma paradés kocsisnak használhatsz, holnap eke elé foghatsz; halban, vadban szegény, mint a nép, amelynek szolgája s barátja. Hullámai nem hasonlítanak a topázra, büszke taréjük sincs, medre nem hordoz karcsu hidakat, csak szerény pallókat, árja nem vet termékeny iszapot, hanem öklömnyi kavicsot, élete csöndes és egyszerü, ha teheti, elbujik a szederindák közé s apró fodru hullámai fölé ködfátyolt tűz. Körülötte apró faluk, kukoricafedelü viskók, tépett juh-kosarak, omlatag malmok, amikre mind ő keres. Ha ősz tájon partján végigjársz, erősen kenderszagu a vidék s a vékonypénzü pázsitokon fakó rongyokat szárít a szél; ha télen arra vetődsz, jeges országutat találsz, amelyen legbiztosabban vándorol a felvidék drótos tótja, vásárt kereső asszonya, supplikáns diákja: a Hernád nem téved el. Itt is, ott is eret vágnak rajta s habjai fűrészmalmokat mozgatnak, egy-két szálkás hal is akad benne, kacsa is puskacső elé kerül, a szarvasmarha pedig jobb szereti vizét, mint a kórós sarjut. Ilyen derék és sokoldalu jószág a Hernád. Nem csoda, ha a tót ragaszkodik hozzá, megemlékszik róla imájában s husvétkor „odaáldoz“ neki egy csöp pálinkát vagy zabos vakarcsot…

Tehát már nem kellett messzire menni, a diákság szíve megkönnyebbült. A munka is simábban haladt, a sárosi tótok nem akarnak földet elvenni senki elől. Ki tudná megművelni? Napszámosra nincsen pénz, itt még a pap is maga fogja meg az eke szarvát s hétköznap gereblyével a kezében tart a szántóföldén hivatalos órákat. Takarékosan kell hát bánni kenyérrel, földdel, sőt még a hittel is. Amint egy pap van csak messzi földön, a vallás is csak egy.

Nagyapám Girálton volt lelkész s ifjúságom egy részét, a nyári hónapokat, ott töltöttem. Istenem! beh különös volt a fővárosból odaszakadt s finoman kiélezett vallásban nevekedett serdülő gyerekésznek, (hiszen tanáraim révén azt is tudtam, hogy keresztény és keresztyén közt óriási a különbség), amikor a templomba vetődtem s a szertartást végignéztem. Bizony összeolvadt benne a protestáns, a katolikus, sőt még az orosz ritus különböző vonása; a pap a kórushoz énekelt, mint a pápistáknál, az ó-hitüek a mellüket verték s a luteránusok úrvacsorát szedtek. A falakon Mária-képek, szentek szobrocskái sorakoztak, senkinek nem volt ellene kifogása, csak úgy mint az ellen sem, hogy a protestánsok nem vetettek keresztet s nem hajtottak térdet. Azért szépen összefértek valamennyien, s úgy hiszem, az Úrnak sem volt ellenvetése, mert nagyatyám ritka magas kort ért, s amikor meghalt, az égen komor felhők úsztak, mintha odafönn is szomorkodnának a jó pásztor elhunytán.

A munka vége felé közeledett.

A rendezőséget vezető erdőmester egy nap Budapestre utazott, hogy a kormánynak eljárásukról jelentést tegyen. A távozását megelőző éjjelen lopás történt: Cseróczynak eltűnt a fűzfahusángja, amely nemcsak arról volt nevezetes, hogy non sine gloria közreműködött az ellentétek elsimításában, hanem mint vésési remekmű is elismerésre tarthatott számot. A diák ugyanis, a bot egyik oldalán csinos reliefekben örökítette meg a bejárt terület térképét, a másik oldalon pedig számokkal véste föl ama négyzetölek számát, amelyet idegen kézből sikerült visszahódítania. Az erdőmester távozásakor még egy ember tűnt el: Hertelendi is kereket oldott s merész elhatározással Eperjes felé ment… A feleségéhez!

Lássuk, mit végzett hát Presován (ez t. i. Eperjes neve tótul).

Málika és Helén szomorú időket éltek. Hírt sem hallottak egykori jóbarátaikról, szüleikről, a világról, amely mintha kivülök élt és virult volna. A jelennek nem tudtak élni, a multnak nem mertek, a jövőtől ijedten riadtak vissza. Mily szomoru fiatalság!

Az oltárterítők száma nőtt, nőtt s ahány volt, mindmegannyi keserü könycseppet tett le az Ur asztalára. Az öreg úr hasztalan próbálgatta őket vidítani, csodálatos meséi, évről-évre regényesebb megemlékezései a katonaságnál töltött ifjúságáról: a lengyel citerásleányról meg a bresciai esetekről vigasztalanul tűntek a semmiségbe. Pedig már olyanokat füllentett, hogy maga is megrémült… De hiába, nem segített a bajon. A fiatal leányoknak csak az tetszik, ha fiatalemberek hazudnak az öregek füllentései nem érdeklik… A két Judex-leány szomorúan ült az ablaknál és sóhajtva nézte a felhők járását…

Ez időben érkezett Eperjesre Hertelendi. Fejében már elkészült a szabadulási terv, ki volt az dolgozva az utolsó betüig. Mindenekelőtt bement a kollégiumba s a teológusok közül két urat fölkért, hogy legyen hiteles tanúja.

– Nagyon szívesen, – mondták a papnövendékek, – végrendeletről van szó? Vagy esküvő?

– Nem, – felelte a diák, – a feleségemet akarom meglátogatni.

A teológusok gyanakodva néztek rá. Talán őrülttel van dolguk?

– Küldtem az alumneumnak egy kecskét, – jegyezte meg gyorsan Hertelendi, hogy megnyugtassa őket.

Ah! ez már értelmes beszéd. Az alumneum, mint tudjuk, jótékony alapítványokon nevelkedett intézmény, amely részben ingyen, részben pedig csekély pénzért kosztot ád a szegény diákoknak. Persze, az élelem is szerény, délre egy kis hús meg brugó, estére főzelék. Vannak azonban jószívü emberbarátok, akik néhanap küldöznek egy fél disznót, öreg kotlósokat, miegymást, amiből aztán telik néha vacsorára is. Ez az ünnepnap. Egy kecskéért tehát érdemes segédkezet nyújtani, még ha őrültségről is van szó.

Fölkeresték az asszonyt. Amikor Málika megpillantotta Hertelendit, elsápadt, kipirult, s aztán mintegy félve, hogy a látomány eltünik, megragadta kezét. Hát mégis él még a régi világ? Nem álom, hogy valaha Selmecen volt, szeretett és a szíve boldogan dobogott?

– Bocsánat, – szólt Hertelendi, kezét kivonva a leányéból (én már csak leánynak nevezem) – nekünk gyűlölnünk kell egymást. Megkapta a menyasszonyom levelét?

– Megkaptam, – bólintott Málika. – Óh, milyen boldog vagyok, – fordult ki egyszerre szívéből az öröm, – hogy önt láthatom… olyan nagyon boldog… Hát van még valaki, aki nem felejtett el?

Hertelendi sokat jelentően bólintott.