Part 12

Amikor a februári nagy cécók megindultak, az öreg úr megpróbálta, hogy Málikát és Helént is belevigye a kellemes örvénybe. De bizony nem sikerült a terve. Hiába húzta reggelig a cigány, hiába aprózta előttük a táncot a legdélcegebb Szinnyei-Merse, hiába szólott ablakuk alatt reggelig a nóta, a két Judex-leány kedve csak nem akart földerülni, s piros ajkuk körül nem játszott mosoly. A fantasztikus sárosi mulatságok nyomtalanul siklottak el mellettük, a nagy jókedvből szemernyi sem ragadt rájuk és bár szépségüknek ezer bámulója akadt, ők csak hidegek, némák, bánatosak maradtak. Az öreg úr egy ideig próbálgatta, hogy jobb kedvre hangolja őket, maga is rendezett egy mulatságot, amelyen ő járta el az első keringőt, de hiába, a jókedv madara nem akart a háztetőre szállni… A két Judex-leány csak a Garam felé vonuló nagy felhőket nézte és odasúgott nekik valamit, hogy vigyék magukkal hosszu égi utjukra… A lelkük, az vele szállt a felhőkkel, át a hegyeken és ott lebegett a zeg-zugos Selmec fölött, amelynek tarka házfalai szomorúan gubbaszkodtak a februári szürkeségben…

Hagyjuk hát magára a két leányt az ablak mellett álmodni és lássunk az eltűnt Cseróczy után.

Vitnyédi a nagy eset után ismét Cseróczyt ment keresni. Ezúttal nehezebben akadt nyomra, mint mikor barátja Vihnyén üdült. A korcsmárosok nem adhattak fölvilágosítást s a vidéki mesterlegények, akikkel Cseróczy kóborlásai között nagy szeretettel szokott megbirkózni, sajnálattal vonták meg vállukat: ezúttal senki sem verte be a fejüket. Sokáig hasztalanul kóborolt így, amikor végre fáradozását egy nap siker koronázta. Egy üveges tót vezette nyomra: a csöndes felvidéki vándor egy fiatal úriembert látott az erdőben, aki a favágónak segített fát dönteni… Ez rávallott a diákra: ha fájdalom érte, mindig testi megerőltetéssel próbálta szívét legyőzni. A jóbarát rögtön elindult e nyomon s amint beljebb hatolt az erdőbe, csakugyan rá is akadt barátjára.

Épp egy csomó favágó közt ült s egy leterített óriás fenyőben gyönyörködött, kabátja a földön hevert, izzadt üstökét fagyos szél lóbálta… A munkások csodálkozva nézték hatalmas alakját s fölgyűrt inge alól elődomborodó izmait.

Amikor megpillantotta Vitnyédit, a diák arca egyszerre borussá vált és rosszkedvüen lökte félre a baltát.

– Mit akarsz? – förmedt rá barátjára. – Nem akarok semmiről sem tudni. Hagyjatok engem békében. Én már leszámoltam veletek. Én se kereslek titeket, mi közötök hát nektek hozzám?!

Vitnyédi egy pillanatig bambán nézett maga elé, aztán egyszerre pulykapiros lett és botjával a hóba csapott.

– Hogy mi közünk van hozzád? Hogy mi közünk? – bömbölte. – Az a közünk, hogy nem türjük, hogy bolondságot csinálj. Igen: ez és semmi, egyéb. Én jó fiú vagyok, de ebben a dologban nem tűrök tréfát! Talán egész életeden végig fát akarsz vágni?… Őrült vagy, igenis őrült! Ez a közöm a dologhoz, akár tetszik, akár nem!

Cseróczy egy pillanatra meghökkent, míg Vitnyédi tűzbe jött s megrészegedve szavától folytatta:

– Velem fogsz jönni! – ordította. – Azonnal velem jösz! Ha pedig nem akarsz, hát viszlek!

– Viszel? Minő jogon? – pattant föl Cseróczy.

– Milyen jogon? egyszerüen zsebre raklak és viszlek!

– Nohát: nem megyek! – jelentette ki a favágó-diák.

– Nem-e? majd elválik!

Vitnyédi nem vette tréfára a dolgot, ledobta bundáját, kalapját s ökölre ment barátjával. Tudja Isten: a nagy elhatározás vagy a harag adott neki erőt, annyi bizonyos, hogy pokoli tűzzel támadt rá Cseróczyra. A széles Vitnyédi életében most birkózott először, arra sose volt szíve, hogy az ellenségeit bántsa. De jóbarátokkal szemben kötelességeink vannak: Cseróczyt le kellett gyűrni. Gyönyörü küzdelem támadt tehát, lábuk alatt porzott a hó, karjukon megroppant az izom. Az összegyüjtött erő ugyacsak működött s miután különben sem volt gyönge legény, Vitnyédi néhány perc mulva legyőzte a félelmetes Cseróczyt. Az ellenfél válla a havat érintette.

Cseróczyval ez még nem esett meg, csodálkozva, hitetlenül nézett maga elé.

– Nohát jösz?! – bőgte Vitnyédi.

Cseróczy terrorizálva volt.

– Látom, hogy nagyon szeretsz, – dörmögte maga elé, – majd, majd… beszélünk a dologról.

A bukás egészen összezavarta az eszét. Kishitü lett.

– Az embernek vannak kötelességei önmaga s a társadalom iránt, – parancsolt rá Vitnyédi az erősebb intoleranciájával, – s ez megköveteli, hogy velem gyere. (A logika gyönge volt, de szívből fakadó.) Mit akarsz itt csinálni? Kóborolni? Fát aprítani? Akkor, barátom, inkább lődd magad főbe… Mindenekelőtt azonban vedd föl a kabátodat, mert meghülsz és aztán induljunk!

– No jó, hát veled megyek, – dünnyögte Cseróczy, – de mi hasznod belőle?

– Az majd elválik; valahogy csak lesz. Az volna szép, ha az ilyen bikaerejü fiatalemberekre Magyarországon nem volna szükség. Gyere már! – kiáltott rá, – vagy viszlek! Még minden jóra fordulhat. A tanári kar is ezt tartja. Induljunk!

Nekivágtak a hegynek Selmec felé. A leányvár lassan bontakozott ki a távol ködéből. A birkózás után tele tüdővel szítták magukba az erős levegőt.

Cseróczy ajka többször megmozdúlt, de aztán megint csak elhallgatott. Végre összeszedte magát s megkérdezte barátjától:

– És Málika…

Vitnyédi intett a kezével.

– Úgy történt, ahogy kellett, – mondta komoran. – Hertelendi feleségül vette.

A diák megállt és fölordított.

– Nőül vette?! Hát mit akarsz tőlem, ember? És ezek után tovább menjek veled?! Kivánhatod, hogy tovább menjek?!

Vitnyédi ránézett.

– Hát természetesen, – mondta, mintha a legegyszerübb dologról volna szó. – Tehetett volna Hertelendi egyebet?

– De…

– Semmi de. Válaszolj őszintén. Másként cselekedhetett volna tisztességes ember létére az adott helyzetben?

– Igaz, – sóhajtotta Cseróczy megadással.

– És mersz-e talán azért rosszat gondolni Málikáról? – ordított rá ökölbe szorított kézzel a jó barát. – No, beszélj!

A fiatalembernek köny gyült a szemébe.

– Hogyan gondolhatnék ilyet róla… De minek is van az embernek esze meg szeme… S a világ oly rossz… Azt a pillanatot soha el nem feledem, amikor Vihnyéről hazatértem… de hidd meg, csak a gondolkozásom hitvány, a szívem egy percig sem kételkedhetett…

– De mit tehetett mást Málika? Védelmet keresett nálunk s a helyett éppen vesztébe rohant. Csak lettem volna én otthon, minden rendben lett volna. De nekem, – tette hozzá dühösen – utánad kellett csavarognom! Te okoztad az egész bajt s most még őt vádolnád!

– Igaz, igaz, – bólintott szomorúan Cseróczy. – Én vagyok a világ leghaszontalanabb embere!

– Ide akartam kilyukadni én is, – hagyta helyben Vitnyédi. – Sőt én tovább megyek, haszontalan vagyok én is, Hertelendi is, valamennyien! Mi volt a mi életünk? Korhelykedés, verekedés, bakafántoskodás, naplopás, semmi más. Amint egyedül baktattam végig az erdőkön, ezt a kérdést vetettem föl magam elé: „Minek is éltünk tulajdonképpen a világon? Mi szükség van reánk? Hogy a vendéglősöket gazdagítsuk, hogy a csavargók számát szaporítsuk, hogy a levegőt rontsuk? Kinek a kedvéért létezünk és kinek van öröme az exisztálásunkban?“ És arra a következtetésre jutottam, hogy senkinek. Még a férgekre is szükség van e világon, – mert miből táplálkoznának a fecskék, meg a fülemülék? – még a vadembernek is hasznát látjuk, csak mi nem nyomunk semmit a latban, mi nem érdemeljük meg, hogy az Úristen napja ránk süssön, mert nálunk nélkül ez a világ épp úgy elforogna, mint így. Cél, tartalom nélkül élünk napról-napra, mint az élősdiek, s ha egyszer a lelkünk mélyébe néznénk, meg kellene tőle undorodnunk. Fiatalság, erő, egészség – ez a te életed? Csak annyit érsz, hogy ablakokat tudsz bezúzni, csak arra vagy jó, hogy a bor erejét kibírd? Pfúj, – tette hozzá megvetéssel, – nyakon tudnám magamat ütni, ha elmult korhelyexisztenciámra gondolok.

Cseróczy szomorúan bólintgatva hallgatta barátját.

– Igazad van, – szólott megvetéssel, – csapni való naplopók vagyunk. Nem érdemeljük meg, hogy a nap ránk süssön.

Vitnyédi nem zavartatta magát.

– A bánkódás nem ér semmit, – folytatta tovább elmélkedve. – Azzal nem megyünk előbbre, ha azt mondjuk: mea culpa, és a mellünket verjük. Itt tenni kell valamit, itt meg kell mérni magunkat, tulajdonképp mennyit is érünk. Ha azt látjuk, hogy csakugyan haszontalanok vagyunk, akkor akár vissza se menjünk a világba! Ha pedig érezzük, hogy mégis van bennünk valami nemesebb tartalom, akkor ki kell fejteni lelkünkből a salakot és mindenek előtt: ki kell váltani a nemes fémet.

– A zálogházból? – kérdezte Cseróczy ártatlanul.

– A lelkünkből! – ordított rá Vitnyédi megzavartatva logikájában. – Azt akarom mondani, hogy meg kell vizsgálnunk magunkat és meg kell kisérelni végre, hasznára tudnánk-e lenni a világnak vagy csakugyan csiszlikek vagyunk?

– De hogyan? – vetette föl a kérdést Cseróczy.

– Hogyan?… Elég sokat haszontalankodtunk, most próbáljunk meg egyszer komolyan élni, ahogy a többi tisztességes emberek… Próbáljunk dolgozni, próbáljunk nemesebb tartalomra szert tenni… Legfőbb ideje, hogy a fejünk lágya benőjjön.

Cseróczy ránézett barátjára.

– Dolgozni? – mondta. – De hol? Kinek a számára?

Vitnyédi előadta tervét.

– Az akadémia félévre eltiltott az aulától, te ezt persze még nem tudod. Egyben azonban fölszólított, hogy vegyünk részt az erdőrendezésben… Ha jól viseljük magunkat, akkor megbocsátják vétkeinket, ha nem, akkor mehetünk a pokolba. Nekem ez tetszik. Akkor legalább vége mindennek, be lesz bizonyítva, hogy megértünk a kötélre… De én azt hiszem, vagy legalább próbálom hinni, hogy nem ez a sors van a mi életünk lapjára írva, én azt hiszem, hogy mi, igenis, tudunk dolgozni, tudunk tisztességes, rendes emberek lenni s reánk, igenis, szüksége van a világnak… Legalább ami engem illet, és azt hiszem, ez áll rólad és Hertelendiről is… Én ismerlek benneteket és tudom, hogy alapjában jóravaló fiúk vagytok, csak a körülmények rontottak el, úgy mint jómagamat is. És éppen azért, mert tudom, hogy a lelketek tiszta, hiszem, hogy sikerrel fogjátok megállani e próbákat és félév mulva mint becsületes, megkomolyodott, derék emberek fogtok visszatérni.

– És te hiszel benne? – kérdezte Cseróczy fölcsillanó szemmel. – Gondolod, hogy még jóra is fordulhat minden?

– A világon már nagyobb csodák is megestek, – jegyezte meg Vitnyédi áhitatosan. – E hat hónapra ki vagyunk küldve a rendezőséghez. Ha tudtunk bálokat és verekedéseket rendezni, talán az erdővel is tisztába jövünk.

Lassan tovább haladtak. A leányvár nyájasan, biztatóan mosolygott feléjük. Az öreg harangok lassu kongással üdvözölték a megtért vándorokat…

Estére beérkeztek Selmecre s még aznap jelentkeztek a tanári karnál s tudomásul vették az itéletet. Azután útra csomagoltak: egy vadászzsákba belefért minden holmijuk: egy pokróc, fehérnemü, egy teaforraló, egypár könyv, meg egypár pisztoly. Ennyi éppen elég a kéthónapi csavargásra.

Amint összekészültek, megjelent Hertelendi is. Csak egy pillanatra néztek össze s aztán szemök megértette egymást, Cseróczy megölelte barátját, az viszonozta ölelését s kezet szorított vele.

Amint Cseróczy kinyitotta kezét, ott találta benne Málika nyakláncát… Szeme egyszerre megtelt könynyel s a kemény legény zokogott, mint a gyermek.

Az erdőkben.

A februárius dermesztő hideggel illeszkedett a tél havas keretébe. Amikor a hónap végén a diákok útra keltek, még olyan fehér volt a világ, mint karácsonykor. Az égbolt kék volt, éjjel gyönyörűen csillagos, mintha kedvére volna a pattogó hideg, amely határozott, kemény vonásokat adott a vidéknek. Úgy látszott, mintha a tél ezúttal nem könyörülne a természeten és jogarát harcba akarná vinni a messziről közeledő tavaszszal, amikor egy nap egy lanyha fuvallat ereszkedett s a Tátra „könyezni kezdett“.

A gyertyánfák csodálkozva rázkódtak össze és a hó lecsúszott róluk a földre. „Lehetséges-e?“ A nagy fenyők kiemelkedtek társaik sorából és zöld fejükkel kémkedve tekintettek a völgybe, látják-e már a tavaszt? S azután visszailleszkedtek a zöld sorba és lassan azt mondták, hogy igen, jön már, nemsokára itt is lesz… Kora tavasz az erdőben, sejtéseiddel, halk leheleteiddel, titokzatos hangjaiddal be szép vagy! Milyen nehéz lesz a szív, ha estere elborul az égbolt, csak nehezen mondva búcsút az ébredésnek, s a párás fehér hótakarók fölött könnyü lehelet száll északnak. Milyen mohón szívod magadba a friss föld szagát, amelynek illata átnyomul a hó szagán! A fülednek mily bájos zene, amikor, engedve a langyos szellőknek, a jég, a hó, a fák, a kövek pattogva, hosszan zúgva törik szét a tél bilincseit s a zajtól megriadva, messziről egy fácán karattyol vagy egy róka ugat…

Az ifjaknak azonban nem lehetett a természetben gyönyörködni, amint az idő enyhült, elkezdődött a mérési munka.

Egyhangu és sívár föladat volt ez, egész nap nem láttak egyebet, mint a mérőpóznát s a piszkossárga sárba olvadó havat, este tűz köré ültek s rosszkedvüen szárították átázott ruháikat, éjjel pedig nyirkos, jéghideg sátrakban háltak. Magasan a városok és falvak fölött jártak, élelmiszert hétszámra kellett magukkal vinni, az is elposhadt, megromlott, tiszta és szép, csak az istenadta víz volt, amely csillogó patakokban, szivárványszínü port hintve a nyomorúságos, elrothadt levelekre, s egyéb tavalyi avatagra szaladt úton, útfélen.

Haladtak, lassan haladtak az Alacsony-Tátra gránitpadozatán, a Polyána trachitján át a messze Hernád-völgy felé. Már hetek óta végezték a robotot. Egyik nap olyan volt, mint a másik, tele munkával, fáradtsággal, nyomorúsággal. A természet lassan elvesztette előttük varázsát, a hatalmas tölgyek összezsugorodtak, a szakadások eltűntek, mintha mindig ebben a környezetben forogtak volna… Semmi ujság, semmi változás: mindig csak kövek, bundapálinka, nyirkos fák, piszkos bárányok és kormos szénégetők. Még a felhők is bárány- meg szénégető alakot öltöttek, a folyókban is ez tükröződött vissza, az álomban is az kisértett. Mikor találkoznak már legalább egyszer egy kecskével?

Egy nap aztán lecsapott rá a válasz; elkezdődtek a villongások. A tótok nem engedték talpuk alól a földet kihúzni s az unalmat csatazaj váltotta föl.

A nép, amely télen vacakjaiban aludta medveálmát, arra a hírre, hogy a mérések megkezdődtek, egyszerre talpra állt s nyomon követte a csapatot. Akármerre jártak, mindenütt megjelent a község bírája, egy hatalmas tót s a nyomában járó tömeg nevében tiltakozott a közigazgatás ellen. Ez már nem volt tréfa. A nép még emlékezett a szabadságharci véres időkre s kaszával, villával fölfegyverkezve erősítgette jogait. A tót máskülönben jámbor, isten- és emberfélő, de ha a földről van szó, amelyet véres verejtékével táplál, nem ismer sem Istent, sem embert s legkevésbbé félti a maga szegény bőrét. Nem volt nap, hogy kisebb-nagyobb összeütközések elő ne fordultak volna s a kirendeltség háborus életre rendezkedett be. Eleintén próbáltak szép szóval, rábeszéléssel, aztán szigorúsággal meggyőzni az embereket, de egyik eszközzel se boldogultak. Akkor nem maradt más hátra, mint a puskatus. Bizony, ha nem tudták másként a bírónak megmagyarázni az enyémet meg a tiédet, előkapták a karabélyt s azzal diktálták bele a törvénytiszteletet. Azt megértette, de persze, ez nem ment olyan símán.

Akárhányszor megesett, hogy egy-egy diák munkájánál az erdő sűrűjéből puskadörrenés hallatszott s a mérő-készülék darabokra zúzódott. Egy-két szem sörét a mérnököt is érte. A sebesültnek ilyenkor nem volt szabad teketóriázni, beléfújt havasi kürtjébe, amely bajtársainak a veszedelmet jelentette, s aztán uccu! rohant neki a lesipuskásnak. Ha elcsípte, jól elnadrágolta, de megtörtént az is, hogy egész csomó vad ábrázatu tótra akadt s akkor a golyónak is dolga akadt. Heves, hosszu csaták következtek, a mérnököknek minden erejüket kellett megfeszíteniük, hogy megállják helyüket. Ha csak egyszer is engednek, elvesztek volna, de látva elhatározottságukat s erejüket, a tótok az utolsó pillanatban mindig meggondolták a dolgot s apróbb-nagyobb sebek árán visszavonultak. Akkor az erdőrendezőségnek volt egy percnyi ideje pihenni, kiszedni a bicskát és kikaparni a bőr alól a sörétet, aztán megint hosszu rajvonalra bomlottak föl s mintha mi sem történt volna, folytatták munkájukat. Az emlékezésre s elmélázásra nem sok idő maradt.

A három diák méltóan állotta meg a helyét, most látszott csak, hogy Selmec minden ízében tudományos város, még a verekedésre is jól kioktatta őket. Vitnyédinek és Hertelendinek is akadt egy-két szép munkája, de mindenek előtt járt Cseróczy. Ez neki való hivatás volt. Goromba és könyörtelen volt a tótokkal, az állam jogát nem hagyta megcsorbulni s ha a legkisebb morgást hallotta, már fölkapta Vojteket vagy Velikit, a bírót s vele páholta el a többit. Elszántsága lassan a vakmerőségbe csapott át, a legmegbízhatatlanabb munkással járt, dacos megvetéssel mindig hátat fordított a veszedelmet rejtő erdőnek, s ha úgy tetszett, még puskát sem vitt magával. Amíg társai kétes esetekben inkább engedtek egyet-mást a népnek, Cseróczynak hiába jött ki a falu apraja-nagyja a pappal az élén, egy paraszthajszálnyit sem tágított az állam területéről. S ez az elszántság hatott, a nép nem mert a diákkal kikezdeni s ha esett is rá a rejtekből egy-két lövés, látva, hogy Cseróczyt ez éppen nem alterálja, csak arra a meggyőződésre lyukadtak, hogy az ördöggel cimborál s bőre sebezhetetlen. A három jóbarát példája egyébként lassan az egész rendezőségre átragadt: mindenki szégyelte volna, ha elmarad mellőlük, valamennyien az ő bátor rendszerük szerint dolgoztak s a munka haladt is, mint a karikacsapás.

Ünnep volt, ha város közelébe értek, kettős ünnep, ha legalább pár napig benne lakhattak. Már hosszu ideje kószáltak hegyről-völgyre, – a tavaszi erdőben szalonkák berregtek, – amikor elvetődtek Lőcsére. A tótokat cipszerek váltották föl, kevésbbé elszántak, de ravaszabbak amazoknál. Ezekkel már nehezebb elbánni. A cipszer mindjárt egy macskaugrással az örmény után következik. Ők már tudták, hogy a régi határokat cserepek jelzik s azért nem vasvillát, sem dorongot nem ragadtak, hanem szépen meghamisították a jelző-dombocskákat, megsemmisítették a régieket és újakat építettek, persze a saját tetszésük szerint, a saját imitált cserepeikkel megtöltve.

– Most légy okos Domokos! – szólt Osztropszki, a rendezőség vezetője, amikor az első hamisított határjelzőre bukkantak. – Itt a világ vége. Az örményt tíz zsidóból főzik, a cipszert pedig tíz örményből. Most visszatérhetünk Selmecre, mert ezeken nem fogunk ki.

A rendezőség lehorgasztott fejjel tanakodott, mitévők legyenek? A régi térképek elpusztultak a szabadságharcban, a községi följegyzések pedig valószínüleg éppen olyan hamisak, mint a földbe dugott cserepek. Osztropszki esze megállt, fogta hát magát, leült és hosszu jelentést küldött a minisztériumnak, hogy mitévők legyenek? Míg a válasz megérkezett, a társaság kiülhetett a Poprád partjára pipázni és lapos kavicsokkal kacsázni. Két napig szórakoztak ilyen módon, amikor egy délután Cseróczy, aki valami nagy dolgon törhette az eszét, mert egész nap föl és alá járt és nagyokat fújt, diadalmas arccal állott Osztropszki elé.

– Mester uram, – szólt büszkén. – A cipszerek meg vannak fogva.

Tekintetén látszott, hogy valami különös dologra bukkant, ezért a parton kacsázó társaság egyszerre talpra ugrott és kiváncsian fogta körül.

A diák egy ideig gyönyörködött az általános izgalomban, aztán néhány torokköszörüléssel még jobban feszítette meg a kiváncsiság amúgy se laza húrját s végül így szólt:

– Tisztelt uraim! Aki foglalkozott valaha pincészettel, – s én foglalkoztam vele, – az tudhatja, hogy a földbe dugott borospalackok üvege, aszerint, hogy rövidebb-hosszabb ideig a homokban fekszik, színben lassan átváltozik. Látom csalódott ábrázatukról, hogy ezt mindenki tudja. A kérdés azonban azon fordul meg, milyen módon változik meg a palackok színe? A legtöbben azt hiszik, hogy az üveg a homokban megtompul. No, ez nem áll. A frissen elásott palack ugyanis, uraim, csillogni fog, mert a homok ahelyett, hogy megtompítaná, az ásás súrlódása révén még fényesebbé teszi az üveget. Két-három év kell hozzá, míg a palackok színe tompulni kezd, egy évtized míg színe elborul. De a pincészetnek egy másik titka, a rája boruló homok után ítélni meg az elásott palack korát. A frissen elföldelt üvegről, uraim, a homok magától pereg le, amint a palackot kiássuk. De az évek során át elásott üvegen a homok már úgy tapad, hogy kezünkkel két-háromszor kell rajta végigsimítani, hogy a por elváljék tőle… Ezt jól megtanultam Gerstakkernél s most az uraknak rendelkezésére bocsájtom, ama megjegyzés kiséretében, hogy Selmecen még a korcsmákban is tudományon táplálkozik az ember.

Osztropszki a homlokára ütött. Hogy az neki nem jutott eszébe! Természetes, hogy így van, nem is lehet másképen, a Columbus tojása nem volt egyszerűbb. Azonnal kimentek a határba és megvizsgálták az üvegcserepeket. Bizony azok csillogtak, mint a jég a napon s a homok pergett róluk, mintha fizetnék… Osztropszki arca ragyogott az örömtől, egyszerre azonban elborult. Megvakarta a fejét.

– Mindez nagyon szép, – szólt nyájasan, – de mit érünk vele, ha a cipszerek tagadnak? Mit tehetünk, ha kétségbevonják a fizika törvényeit? Hátha azt állítják, hogy a szepességi üvegcserepek mások, mint a hontiak?

Cseróczyt ez se hozta zavarba.

– Erre is gondoltam, – felelt homlokára mutatva. – Adjatok egy üveg mohos rajnai bort s holnapra a kérdés másik része is meg lesz oldva.

Osztropszki ránézett. Egy üveg rajnai bor? Hát az mire jó? Talán a diák be akar csípni, hogy aztán megálmodja a megoldást? Avagy talán meg akarja tréfálni a főnökét?… Tagadólag intett fejével.

Cseróczy vállat vont.

– Nekem úgy is jó, – mondta és rágyújtva pipájára, elindult sétálni. – Alászolgája.

Az erdőrendező gondolkodóba esett. Hátha tényleg tud valamit az a fiatalember? Az előbbi bevezetése is teljesen logikus volt s végre is, Cseróczy annyi időt töltött a különböző pincékben, hogy bizonyára gyakorlata van e téren…

– Megálljon, – szólt Osztropszky hirtelen. – Az üveg rajnai bor rendelkezésére áll, de ha felültet, akkor fegyelmi jogomnál fogva három annyira itélem… Megértette?

Cseróczy bólintott s bement a városba. A vendéglősnél kiválasztotta a legrégibb palackot, – amelyen moha nőtt s amelynek homokját késsel kellett levakarni – s aztán elindúlt az erdőbe. A titokzatos útra nem vitt magával senki emberfiát, csak Treffet, öreg vizsláját, amelynek, mint a diák mondogatta, annyi esze volt, hogy egy fejben nem is fért el. Éppen azért a kutya a fele eszét kiadta albérletbe a selmeci patikusnak. (Mint látjuk, a gyógyszerészek szellemi képességét már akkor is kevésre becsülte a rosszindulat.)

Az erdő mélyébe érkezve, Cseróczy mindenekelőtt leült egy mohos törzsre és élvezvén az ébredő tavasz szépségeit, lassan kiszürcsölte a palack nemes tartalmát. Amikor ez megtörtént, a földhöz vágta az üveget s aztán egy cserepet megköpött – ahogy azt a falusi gyerekek kövekkel szokták, mikor apportirozni tanítják a fiatal kuvaszokat – és a bokrok közé dobta. Az öreg vizsla természetesen, szó nélkül bement a rekettyébe és óvatosan kihozta az üvegdarabot. Cseróczy megsimogatta az eb fejét, aztán párszor még megújrázta a produkciót, a vizslának mindannyiszor odadörmögve:

– Hozd el az üveget!

Amikor a kutya már járatos volt a kutatásban és meg tudta különböztetni az üveg mohos szagát. Cseróczy egy fához kötötte Treffet s maga puskalövésnyire ment az erdőbe s ottan elásta az egyik cserepet.

– Hozd el az üveget! – szólt ekkor a kutyára.