Part 11

Borús, havas reggel virradt. Amikor hazulról elindultak, még sötét volt, a kereskedők lámpa mellett tettek-vettek a boltokban. A kocsi jobbról-balra csúszott a fagyos havon, csak nagysokára ért el Institórisz uramhoz. A nagy parókia lassan bontakozott ki a homályból. A tisztelendő úr már dolgozószobájában volt és vasárnapi prédikációján dolgozott. Judex visszavonult a tiszteletessel, hogy az akadályokat elhárítsák. A jegyespár egyedül maradt.

– Mi fog most történni? – kérdezte Málika megtörten.

A diák dacosan vetette föl fejét:

– A feleségem lesz. Ennyivel adósok vagyunk a becsületnek. Hogy aztán mi lesz a folytatása? Egyszerü. Főbelövöm magamat s akkor ön megint szabad lesz.

– Hertelendi! – kiáltott rá a leány. – Ha ilyet beszél, leugrom az emeletről. Elég embert tettem már tönkre, nem birom tovább ezt a nyomorúságot. Ne legyen ön is ellenségem!

A diák megcsóválta a fejét.

– Én más utat nem látok. Különben is, – tette hozzá könnyüvérüen, – tulajdonképp mi szükség rám a világon? Egy rossz erdészszel több vagy kevesebb, egészen mindegy. Nem sirat meg senki; sőt legalább helye lesz a többinek.

– Ne beszéljen! – csattant föl a leány. – Nem tudom mit teszek, ha ilyet mond. Nem szabad ilyesmire gondolnia… Adja a kezét, hogy lemond erről a balgaságról.

Megragadta a diák kezét.

– Majd Isten megsegít, hiszen sohasem vétettem ellene, – suttogta megtörten.

Hertelendi meghajtotta a fejét. Ő csak azt tudta, hogy az ő fejét előbb-utóbb beverik; tehát inkább előbb, mint utóbb. De ha Málika a halasztás mellett van, neki nincs kifogása ez ellen sem.

– De valamit csak kell tennünk, – jegyezte meg. – Csak nem akar tényleg a feleségem lenni?

Judex két kaputos ember kiséretében visszatért. Ismét a régi kimért, komoly ember volt, csak sápadt vonásain látszott meg, hogy valami kizavarta a nyugalmából.

– Készen vagyunk; ha úgy tetszik, mehetünk, – mondta. – Van szerencsém bemutatni a tanúkat: Möller, sekrestyés, Marsalkó, vargamester.

A jegyespár kezet szorított velük. Átmentek a templomba. A szentélyben nem volt senki sem, az oltáron álló két gyertyaszál komor árnyékokat vetett a falra. A ceremónia gyorsan folyt le. Institórisz uram látható rosszkedvvel végezte a szertartást.

Öt perc mulva férj és feleség voltak.

Judex kezet szorított Hertelendivel.

– Isten vele! – szólt fagyosan és a kalapja után nyult.

Ezzel elment, Málikához egy szót sem szólt.

A leány egy pillanatig ijedten nézett rá, aztán dacosan szegte meg fejét.

– Nem cselekedtem rosszat, nem szolgáltam rá megvetésedre, – mondta keményen. – Béke veled!

Judex nem válaszolt.

A tanúk és az új pár magukra maradtak.

– Parancsoljon velem, – szólt a diák magát meghajtva.

– Azonnal el akarok utazni, – felelt Málika határozottan. – Küldjön el Eperjesre a nagybátyámhoz. Gyűlölöm Selmecet, a világot, mindenkit!

Marsalkó uram, aki az egész dologból egy szót sem értett, elszaladt a fuvaroshoz. Nem kellett sokáig várni, újabb öt perc mulva már ott állt az ócska bárka. A fiatal asszony egy ideig töprengve nézett maga elé, aztán leoldotta a nyakláncát és a diák felé fordult.

– Tesz nekem egy szívességet? – kérdezte férjétől.

– Rendelkezzék velem.

– Ha valahol… ha találkozik Cseróczyval… – szólt ellágyulva, – akkor adja át neki ezt a nyakláncot… Ez meg fogja védeni…

Szeme könybe lábadt.

– Meg fogom őt találni, akárhol is, – dörmögte a diák és megszorította Málika kezét.

– És mondja meg neki… hogy becsülöm, szeretem… Ne keressen föl, nekünk az életben többet nem szabad találkoznunk… De örökké szeretem… mindig is szerettem.

– Meg fogom neki mondani.

– Mindhalálig, – emelte föl fejét a leány. – Ön egy derék, becsületes fiú… – tette hozzá elérzékenyedve, – soha meg nem tudom hálálni azt, amit érettem tett. Isten vele!…

A két tanu tétovázva nézett egymásra. Különös egy história! A menyasszony sír és a vőlegénynek is köny csillog a szemében, amikor egy harmadik úrról beszélnek.

– Te, Möller, – súgta oda társának Marsalkó, – ki az a Cseróczy? Talán a nagysága valami rokona?

– Cseróczy? – felelt a kérdezett. – Az diák… ezelőtt, úgy emlékszem, nagyon udvarolt a Judex-kisasszonynak.

– Fura egy dolog! – csóválta fejét a vargamester.

Málika fölszállott a kocsiba. Abban a pillanatban odaszaladt Helén és sírva borult a nyakába. A kis leány hófehér volt az izgalomtól.

– Málikám, édes Málikám, – zokogott keservesen. – Ne hagyj el, ne hagyd el a te szegény Helénedet!

A fiatal asszony eleintén vissza akarta hárítani az öleléseket, óh, miért is szaladt ide ez az ostoba kis gyerek? de csak egy percig bírta elérzékenyülését visszafojtani, aztán ő is sírva fakadt, kínpadra vont szíve sűrü könyeket kergetett szemébe.

– Én nem hagylak el, Málika, – zokogta Helén, – én veled megyek!

Málika újra vissza akarta hárítani ölelését.

– Ne tedd még nehezebbé a szívemet, – mondta könyeit letörölve. – Menj szépen vissza és gondolj néha rám. Ha el is szakadunk egymástól, azért szerető jó testvéred maradok…

De a kisleánynyal nem lehetett birni. Görcsösen kapaszkodott nővérébe s oly keservesen sírt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.

– Te jó, te drága, – símogatta meg haját Málika. – Te csak mindig szerettél… Te voltál az egyetlen, aki abban a sötét házban szerettél… Ha elmégy, én leugrom a toronyból, – fakadt ki a kisleányból az elkeseredés. Aztán összeszedte magát, beugrott a hintóba és odakiáltott a kocsisnak:

– Hajts! Hajts!

Málika megadta magát.

– Ha Isten is úgy akarja, hát gyere velem… – szólt. – Induljunk, kocsis.

A bárka megindult a két síró leánynyal. Hertelendi levette a kalapját és szomoruan nézett a kocsi után. A komor téli köd már az első fordulónál elnyelte a bárkát…

Marsalkó tétován nézett társára. Beletellett egy pár percbe, amíg magához tért.

– Ugyan Möller, – kérdezte megzavarodva, – miféle furcsa házasság volt ez?

Möller a sekrestyések öntudatos komolyságával válaszolt:

– Hallottál már valamit a szerelmi házasságokról? Regényekben lehet olvasni, hogy a gróf máshoz akarja kényszeríteni leányát, de az megszökik kedvesével s titokban egybekelnek.

– Olvastam ilyenfélét. Nagyon lehet sírni rajta. Azt hiszem, színházban is láttam már, de a darab címére nem emlékszem.

– Nohát ez szerelmi házasság volt, – bólintott Möller uram és tubákkal kínálta meg a megdöbbent vargamestert.

A botrány után.

Bezzeg hangos volt eznap Selmecbánya.

A szakácsnék odaégették a pecsenyéket, a toronyőr elfelejtett harangozni, még a bányászok is kibújtak a Glanzenberg-kapun és csomóba verődve tárgyalták a leányvári boszorkány esetét. A terasse-on ember ember hátán állt, elzárva a forgalmat s jelentékeny kárt okozva a kereskedelemnek. Csak Márkus, a cukrász emlegette meg a délutánt, a kis bolt tele volt látogatókkal, akik ide jöttek megtudni az újabb fordulatokat. A hangulat izgatott volt; jóllehet, a kiváncsiság kaján hívei prédához jutottak, a nagy többség azon a nézeten volt, hogy Judexnek valami elégtételt kell adni. Hogy milyet, arra nézve eltértek a vélemények, de mindannyian követelték, hogy a diákságot végre megfékezzék s a maga sorompói közé szorítsák. Hiszen már a polgárok személyi, vagyoni biztonságán kívül becsületük is veszedelemnek volt kitéve. Itt tenni kellene valamit, hallatszott mindenfelől. Oszvald, a mészáros, a verekedés mellett volt, az okosabbak azonban, okulva a multakon, amelyekben rendesen a polgárság húzta a rövidebbet, a törvényesség szigoru terére akartak lépni. Legfőbb ideje, hogy rend legyen, a városban alig volt ember, akinek a diáksággal ügye nem lett volna. A kék foltok egyszerre föltámadtak s boszúért kiáltottak.

A dolog vége az lett, hogy deputáció ment föl a tekintetes tanári testülethez, hogy egész tekintélyét latba vetve, immáron vessen véget a közbotrányoknak. A küldöttség szónoka azt kívánta, hogy a notórius skandalumcsinálókat tiltsák ki az akadémiáról, a többit pedig, akik a főcinkosoknak csupán tehetetlen eszközei, szigoru fenyítékkel büntessék meg. Immáron a város érdeke az, hogy a nyugalom visszatérjen a szívekbe.

A beszéd nagyon szép volt, becsületére vált az e célra kiszemelt Molitórisz uramnak. A rektor nagy figyelemmel is hallgatta s olykor bólintott egyet fejével. Ő maga is egyetértett a kivánsággal. A tanári testület azonnal összeült s kellő alapossággal és méltósággal petraktálta a kellemetlen ügyet. Szerencse, hogy az ilyen üléseken nem eszik meg a levest olyan forrón, ahogy föltálalják s mielőtt a döntés bekövetkeznék, pro és contra megforgatják az érveket, különben a diákok pórul jártak volna. És hogy ez a megfontolás bölcs dolog volt, az alábbiak mutatják.

A tanári kar első ülésén ugyanis a hangulat igen izgatott volt, mindenki relegálással dobálózott, s csak a tartózkodva ítélő rektor tudta a heveskedőket megnyugtatni. „Aludjunk rá egyet“ mondta az öreg úr, akinek ez volt az élet-regulája. Németül ezt úgy mondják: „Zeit bringt Rath“, vagyis jó a dolgokat megrágni. Ami ma még fekete, egy éjjelen át fehér lehet, hogyha hó esik; ami most még meleg, reggelre kihülhet, mint a pékzsemle. Az ember napról-napra változik: a tegnapi heveskedő holnapra nyugodt lesz, aki mosolyog rajta, milyen bolondságot akart egy nap előtt elkövetni. Szóval, a rektor nem hagyott határozatot hozni, hanem elhalasztotta az ülést huszonnégy órára és nyugodalmas alvást kivánt. Hiszen fiatal emberek állanak a zöld asztal előtt.

Az ügyhöz természetesen a diákság is hozzája kivánt szólni. Selmecen nem volt szokásos, hogy az ifjuság csak úgy, sonica, beleegyezzék abba, amit a professzori kar a nyakába akart varrni. Ohó, kettőn áll a vásár. A tanároknak éppen olyan szükségük van diákokra, mint a diákoknak tanárra. Sőt: ha nincs tanár, még mindig van diák, de ha diák nincs, akkor csakugyan nem létezhetik tanár, vagy ha létezik, az „nem olyan“. E kétoldaluság tudata fölvilágosította az ifjúságot, hogy nem olyan könnyen lehet velök elbánni.

Nem is lehetett az adott esetben sem. Gerstakkernél még az éj folyamán diák-gyülés volt, ahol néhány épületes szónoklat után elhatározták, hogy azonosítják magukat a relegálandókkal, s ha tényleg többeket akarnának az akadémiáról eltávolítani, úgy a diákság szépen sztrájkolni fog.

Reggel tényleg a tanári szobában feküdt a határozat, aláírva valamennyi diák nevével. Az írás vörös volt, vérbe vagy piros borba mártották-e a tollat, én nem tudom. De akárhogy íródott is a hevesen tiltakozó, munkabeszüntetéssel fenyegetőző felirat, a professzorokra nem volt hatással. A tudós szepességi arcok mosolyogtak. „Csak sztrájkoljatok! Legalább nem kell előadást tartani“, – vélték az opportunus tudósok, – „s az ember mégis megkapja a járandóságát. Csak sztrájkoljatok, fiaim“, – gondolták.

Az ifjuság tudomásul vévén e ravasz ellenvetést, meghajlott az érv előtt; tényleg, ezzel sem érnek el semmit. A tanárok legföljebb még jobban elhíznak. Hamarosan ujabb gyülést tartottak s itt általános helyeslés mellett macskazenével egybekötött ablakbedobálást határoztak el. Ilyesmi úgyis régen nem volt Selmecen; hadd keressenek egyszer az üvegesek is a diákokon. Ők is emberek, nemcsak a korcsmárosok és a cukrászok. A rektor, aki az akadémiai épületben lakott, kacagott, amikor a hírt meghozták neki.

– Istenem, – szólt, – bár így volna! Legalább a kormány új ablakokat csináltatna. A régi táblákon már úgy fúj be a szél, mintha hegyek közt járna az ember!

Ennek az embernek is igaza volt. Ezzel újra csak a professzoroknak segítenének. Ezt a tervet is föl kellett áldozni. A harmadik ifjúsági ülés is összeült. De mit lehetett volna még csinálni: a sztrájkkal, meg a macskazenével az ifjúság leleményessége kifogyott. Nincs több eszköz. A munició elfogyott. A diákok tétován nézték egymást és tehetetlenül vonogatták a vállaikat. A gyülés elnöke hiába várta a szónokokat, senki sem jelentkezett.

– Akkor hát le kell tenni a fegyvert, – lóbálta meg a praeses szomoruan a csengőt. – Fuimus Troaes!

Már éppen föl akart állani, hogy a csúfos határozatot kihirdesse, amikor a háttérből fölemelkedett Simonkai, egy piros szepesi fiú, akit az egész akadémián a legravaszabb rókának ismertek. Mindig valami csalafintaságon törte a fejét, hol azon, hogyan lehetne a sédákat meghamisítani, hol azon, hogyan lehet a fekete tábla sarkára ceruzával írni föl egy matematikai bevezetést, amit a professzor nem láthat meg s amit csak le kell írni krétával, meg több effélén. Most is a tizenkettedik órában volt egy terve s a diákok ismerve észjárását, feszült figyelemmel hallgattak rá.

– Kedves polgártársak, – kezdte a piros Simonkai beszédét, amelyet érdekessége miatt egész terjedelmében közlök, – kedves polgártársak; órákhosszat törjük a fejünket a szőnyegen levő kérdésen, jóllehet, a megoldás fölötte egyszerü, mondhatnám, kézen fekvő. Csodálom, hogy senkinek se jutott az eszébe, pedig ez a Kolumbus második tojása.

Itt megköszörülte a torkát és a tudós fölényével nézett végig társain, akik közül néhányan a kezére néztek, csakugyan ott fekszik-e a megoldás? s látván, hogy nincs ott, „halljuk, halljuk“-ot kiáltottak.

– Tehát halljátok, – folytatta Simonkai nyugodtan. – A tétel az, hogy a professzorok relegálni akarnak, mi pedig a szolidaritás mezejére lépünk. Ez szép, szükséges azonban, hogy módunk legyen a t. tanári kart hatalmunkban tartani. Ha látják, hogy semmik vagyunk, nem hederítenek ránk, ha látják, hogy a sarkunkra tudunk állani, akkor kalapot fognak előttünk emelni. Nos, mi ezt szimplán kivánjuk bebizonyítani. Mi nem fogunk sem ablakot betörni, sem sztrájkolni, sem macskazenélni, hanem… nos, kedves polgártársaim, hanem: egyszerűen – tanulni fogunk. Igenis: tanulni. Értsetek jól meg: tanulni.

A gyülekezet álla egyszerre leesett. No, ez megadta; talán a professzorok vesztegették meg, hogy ilyen tervvel huzakodik elő? Micsoda bosszu az, ha tanulnak, hiszen ez a megadás, a gyászos leszerelés. A kis diákot büntetik meg úgy, hogy verset vagy egyebet magoltatnak be vele. Sokan kacagtak, néhányan fütyültek is. De Simonkai nem zavartatta magát.

– Nem hagytok kibeszélni, – mondta csöndesen, – következtetni pedig nem tudtok. Mert aki következtetni tud, az már most levonta volna a helyes konzekvenciákat. (Halljuk! halljuk!) Nos, tehát. A tanulás igérete csak első pillanatban látszik értelmetlen elhatározásnak, de közelebbről tekintve, ott látjátok benne, kedves polgártársaim, a fullánkot, amely halálra fogja sebezni a tanári kar bosszúra fölemelt karját. (Tetszés.) Azt mondom: tanuljunk jól, olyan jól, hogy senki meg ne bukjék (Ellentmondások.) Mert mit jelent ez? Azt, hogy ha nem bukik meg senki, nincs pótvizsga. És mit jelent az, hogyha nincs pótvizsga? Azt, kedves elégedetlenkedő polgártársak, hogy nincs pótvizsgapénz! És mit jelent e szó: pótvizsgapénz? A t. tanári kar legkedvesebb, legkellemesebb mellékjövedelmi forrását! (Halljuk! halljuk!) Miből vett Werther professzor úr nyaralót a Hodruson? A szépen összegyüjtött pótvizsgapénzekből! (Zajos helyeslés.) Miből báloztatja Berzencén a leányait Schultze professzor úr? A pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.) És miből telik Götz professzor úrnak két lóra meg bricskára? A pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.) De, uraim, – tette hozzá emelt hangon, – ha egyszer tanulni fogunk, ha senki meg nem bukik, akkor Schultze uram soha férjhez nem adja a leányait, Werther úr szépen Selmecen nyaral és Götz úr gyalogszerrel mehet, ha csak az ördög hátára nem ül! (Óriási tetszés.) Tehát mondjuk ki a határozatot, hogy ezentúl tanulni fogunk, meg nem bukunk s ezzel együtt legérzékenyebb pontján támadjuk meg az igen tisztelt professzorokat, akiket az Úristen egyébként sokáig éltessen. (Zajos éljenzés, szónokot számosan üdvözlik.)

Az ifjúság megértvén a bölcs beszédet, vállain hordozta körül a ravasz Simonkait, s még aznap tudtára adta a tanári karnak elhatározását. A professzorok a fejüket vakarták. Teringettét! ezek a ravasz rókák megint kifogtak rajtuk. És még csak a miniszterhez se lehet fordulni jogorvoslásért, kormánybiztosért, akadémia bezárásért, mert hiszen az ifjúság, csak a kötelességét teljesíti, amikor tanul, sőt dicséretet is érdemel érte. A tanári kar ujabb értekezletre gyült össze, s itt a hangulat már korántsem volt oly izgatott, mint első napon. A relegálás szó elszállott a hegyek fölé, csak arról folyt a vita, hogyan lehetne a tanárikar tekintélyének sérelme nélkül az ügyet elintézni. Hosszu tanácskozás után végre meghozták az ítéletet, amely jóval enyhébb volt, mint a milyennek az utolsó hirek jelezték. A tekintetes tanári kar megelégedett azzal, hogy az ifjúság fejét általánosságban keményen megmosta, a három főbűnöst: Cseróczyt, Hertelendit és Vitnyédit pedig félévre eltiltotta az aulától. Ellenben kimondotta, hogy ha a félévet, mint az erdőrendezés nehéz műveletének dijtalan segédei, hasznos munkával töltik el, úgy a tanárok szíve irgalmat fog ismerni s elvesztett szemeszteröket javukra tudja be. Immár rajtok áll, hogy bűnüket jóvá tegyék. Ebbe az ifjúság belenyugodhatott.

Az erdőrendezés az alkotmányos éra kezdetével akkor folyt országszerte. A szabadságharcot követő időkben a felvidéki tót és német lakosság ugyanis rajta volt, hogy a zavarost mentől jobban meghalászsza. Az egyes emberek és községek határai ugyancsak kibővültek, az állami erdők pedig szemmelláthatólag összezsugorodtak. Ilyenformán uj felmérésre volt szükség s a nagy munka az egész erdészeti kart mobilizálta. Hogy nem volt könnyü föladat, följebb is jeleztem; elképzelhetjük, hogy az alacsonyabb néposztály nem szívesen egyezett bele néhány év óta kellemesen élvezett határai helyesbítésébe s így a véres összeütközések napirenden voltak. Az erdőrendezésnél szolgálni annyi volt, mint háboruba menni. Nos, erre a munkára jelölték ki a három jóbarátot.

Mialatt a diákok útjokra indultak, lássuk, mit csinálnak a Judex-lányok az emlékezetes esküvő óta?

Helén és Málika ezalatt elérkeztek Eperjesre. A családnak volt egy javithatatlan bácsija, aki itt töltötte öreg korát. Javithatatlanság alatt azt kell érteni, hogy egykoron katona volt, – a familia ama bizonyos, úgynevezett rossz útra tért sarja, – aztán megunta a verekedést és mellében egy golyóval, rajta egy érdemjellel, visszatért a porosz gránicról. Kis kuriájában szítta a pipákat és nem rosszakaratból, sem lelki szükségből, hanem szórakozásból nagyokat mondogatott. Hajdan szép asszonyoknak hazudott, most, öregkorában nem volt oly válogatós s bárkit megtisztelt kalandos fantáziájával. Soha szebb környezetet nem találhatott volna, mint a magyar Gascogne-t: itt megértették és méltányolták, mert a szívével és nem az eszével hazudott, s erről lehet a sárosi embert megismerni. Amint tehát az öreg úr ott üldögél pipatóriumában és nézi, hogy szállnak át Lengyelországból a havas felhők, egyszerre csak betoppan hozzá két unokahuga, s kijelenti, hogy most már itt fognak nála lakni.

Az öreg szó nélkül fölugrott.

– Fényesen lesztek itt, – szólt. – Tudtam én, hogy ez lesz a vége, megmondtam apátoknak már negyvennyolcban (akkor még egyik lány sem élt) nem való nektek az a vén bagolyles!

S ezzel az ügy el volt intézve, többet sor rá nem került. A két testvér visszavonultan, csöndesen élt a szomorúan szép felvidéki városkában. Egyik nap követte a másikat anélkül, hogy az idő tengeréből kagylót vetett volna föl. Eperjes csöndesebb, mint Selmec s a síkon fekvő városok néma hangulata még jobban megtompítja a színeit. Az ember itt messzire követheti a felhők járását s a szíve tovább fáj, ha elgondolkozik, hová repül a boldog égi vándor. Látnivaló nincs sok a városon, a kopár, törmelékké vedlő torony egy csomó egyforma, hosszu udvaru házba néz, az utcák szerények és hallgatagok, a tótok szomorúak s megdermedtek. Ha pedig kimégy a városból, a világ csupa cirokkerítés, agyagos vacak és juhkosár; a hegyi legelőkön nagy szikladarabok hevernek, mintha nyomtatéknak lennének a füvön, nehogy a szél az egész mindenséget elhordja. Mert a szél a legnagyobb úr errefelé. Végigsívit a Branyickótól a messze fenyves erdőkig és sehol semmi sincsen, ami neki ellentálljon: földig hajlanak előtte a vékony nyárfák, a borókás bokrok, a szegénység virága: a mák meg a napraforgó s maguk a tótok is, akiknek még szentelt gyertyára se telik, ami az alföldi magyart az ilyen istentelen időjárástól megvédi…

A két lány egyetlen szórakozása az volt, hogy kisétálgattak a távoli hegyekhez, a sóvári bányák, vagy a borkút felé s azután visszatérve oltárterítőket himeztek, meg a furcsaalaku, alacsonyan járó sárosi felhőket nézték. Málikát a viszontagságok komolylyá és hallgataggá tették, Helén pedig egyre sírt, anélkül, hogy lelke közelről is annyit szenvedett volna, mint nénjéé. Sírt, ha aludt, sírt, ha sétált, sírt, amikor puliszkát evett, sírt, amikor csinosította magát és sírva-ríva egyre jobban hízott s olyan pirospozsgás lett, mint az alma. Az öreg úr nem szerette ezt a szomorúságot, s hogy megvigasztalja a két bánatos virágszálat, próbálta őket társaságba, emberek közé vinni. Hiszen a magyar Gascogneban, tessék csak rám hallgatni, lehet ám mulatni is!

Sárosban nem ritkák azok az emberek, akik augusztusban kukoricát, szeptemberben krumplit, októberben puliszkát, novemberben borsót s decemberben káposztát, januárban száraz babot ebédelnek, februárban azonban csörgős négyes fogaton járnak Zborótól Abaujig s még a kutyákat is feketekávéval traktálják. Február a sárosi Saturnália hónapja. Akkor tartják a híres megyebálokat, a disznótorokat, az eljegyzéseket, meg egyéb cécókat, amelyek gyülekezésre szólítják a sárosi szlahcicokat. A megye egyszerre csodálatosan átváltozik: a cigányok leteszik a vályogot s hegedüt meg klarinétot ragadnak, a Cincinnatusok elmennek az eke mellől és kipödörvén bajszukat, berobognak Eperjesre, a lovakat tök helyett zabra veszik s megnyírják, megvasalják, kicifrázzák, a lakásokba új függönyök meg butordarabok kerülnek, az asszonyok, akik egész nyáron gyöngélkedtek, nehogy a tavalyi kalapjukban kelljen járniok, iziben suhogó selyembe ruházkodva sétálnak végig a főtéren s maga az egész megye mintha nekifiatalodnék s a Tarca meg a Tapoly közti tér bálterem volna, ahol még a szalmafedeles viskók kalapja is félre van csapva. Egész éven át a nehéz sor az úr, februárban következik el a Saturnália s a röghöz csapott, hétszilvafás nemes Kosciusko gőgjével mulatja el a gyapju meg a pohánka árát. Itt még van érzék a régi világ előkelő gyönyörüségei iránt; ócska rudasokon meg nyergeseken hajtóvadászatot rendeznek farkasra meg rókára s útmestereket, végrehajtókat, megyei irnokokat, piros frakkban, kezökben hajító dárdával és oly büszkén, mint lord Durham láthatsz lovagolni; mesés lampiónos, muzsikás szánkó-kirándulások történnek Ceméthére, majd hatalmas körvadászatok következnek s ebédnél cigány játszik, tokaji bor folyik; a kaszinóban híres ferblitársaságok verődnek össze; a táncterem tele van gyönyörü, királynői megjelenésü lánykákkal.

Mindenütt terített asztal, fűtött kemence: a nagy kürtőkből kacskaringózó füst az égbe is hírül viszi, hogy van pénz vendégségre. S ha elmúlt február, egyszerre varázsütésre az éj homályába vész a látomány, a lovakról leszedik a csipkés szerszámot meg a csörgő zablákat, a parforce-lovasok hallgatagon másolják a belügyminiszteri rendeleteket, a híres polonaise-táncosok visszavonulnak apró, fekete kúriáikba s a drága fa helyett kukoricacsutkával fűtenek, az asszonyok pedig megint betegeskednek, mert új kalapra csak jövő februárban telik… De mindez természetes, megszokott és senkisem sajnálja az eltékozlott garasokat, senki sem kéri vissza a cigánytól a nagy bankót, senki kétségbe nem esik a sors forgandóságán. S nem a dínom-dánom: ez az igazi virtus, a mulatság után kiállani a borús következményeket, derűs megadással viselni a nehéz gazdasági helyzetet s lemondani minden hívságos költekezésről.

Aranyos vármegye, amely szerényen tud szegény lenni s gőgösen gazdag, okosságában balga s balgaságában okos.