Part 10

Az ámbituson cipőkopogás hallatszott, Frundsberg meg a rendező keresték a menyasszonyt. Kinyították az ajtót s benéztek a szobába.

– Nincs bent senki, – dörmögött a rendező, látva, hogy sötét a szoba.

Frundsberg tétován állott az ajtóban. Fejének árnyéka az ámbitus falán olyan volt, mint egy vén asszonyé. Málika önkéntelenül elmosolyodott s e derü bizalmat, bátorságot öntött szívébe. Most már nyugodtabban várta, hogy a keresők odébb menjenek…

Amikor a vőlegény és a vőfély eltüntek a szomszéd folyosón, gyorsan kisurrant az udvarra és csipkekendőjét arcára szorítva, kiszaladt az utcára. Nem látta meg senki…

Üde, éles levegő csapta meg arcát: óh, be jól esett a petroleum- és limonádé-szagu báli levegő után! A város még élénk volt ugyan, de az emberek csoportokba verődve tárgyalták, mennyi kincscsel terhelve vonultak föl a hozomány-vivő szekerek s így senkise törődött vele. Azt hitték, valami korán távozó vendég.

– Bodog fickó! – mondta valaki, a ház felé mutatva pipájával. – Így én is megházasodnám!

Málika nevetett. Hiszen jól járna, ha így nősülne meg! Még az eljegyzés napján megszökik a menyasszonya. Egyszerre visszanyerte önuralmát s mint az élet nagy pillanatai előtt, amikor hirtelen szembe kerülünk a rettegett eseménynyel s íme, egyszerre csodálatosan természetesnek s könnyünek látjuk a megoldandó dolgot: ő is szinte magától értetődőnek tartotta, hogy éj idején egyedül megy végig a városban, valami titokzatos, de éppen nem ijesztő szakadék: a jövendő felé… Hiszen mindez egyszerü: akit gyűlölünk, ahhoz nem megyünk feleségül s a szabadságot, épp úgy, mint a szeretetet az Isten oltotta a szívünkbe. Ez ellen nem lehet cselekedni… Visszanézett, a Judex-ház párás ablakán fény tódult az utcára. Az éjjeli világításban szinte rá sem ismert a szülei házra.

Az első utcán balra kanyarodott föl. A nagy zaj után egyszerre nagy némaság fogadta. Itt nem járt senki, léptei ijesztően visszhangoztak s az utca sötét gádora mintha el akarta volna nyelni karcsu alakját. Nem félt tőle: sőt érdekesnek találta a furcsa helyzetet. Még sohase járt ily késő éjszakában gyalog az utcán. Pedig érdekes Selmec ilyenkor is. Milyen különösek a púpos, fekete házak, nyakukban a hófehér prémmel, milyen titokzatosak a mélyen lógó, sürü, csillagtalan felhők, akárha itt gyülnének tanácsra, holnap ki melyik országba vándoroljon, milyen sajátságosak a kopár fák, amelyek hosszu, bogos ágaikkal, mintha meg volnának fordítva: a gyökerek állnak ég felé, a lombok pedig télen a föld alatt virulnak. A város koronájaként szögletes vonalaival ott emelkedik az Angyal-vár, hófehéren, érintetlenül, mintha cukorból faragták volna ki. Málika tágra nyílt szemmel nézte, mint a gyerek a cukrász kirakatába tett édességből csinált házakat.

Jobbra a gyertyamártótól alacsony, sötét ház terpeszkedett: papírral átragasztott, összetört ablaktábláin és nyitott kapuján meglátszott, hogy diákkvártély. Minek a kapukulcs ott, ahol éjjel élénkebb a forgalom, mint nappal s ellopni amúgy se lehet semmitse? Málika tudta, hogy Hertelendi meg Vitnyédi itt laknak; ha errefelé sétált, a két fiatalembert mindig az ablakban láthatta. Tudta azt is, hogy egész Selmecen ezek a leghívebb emberei s azért védelmet keresve, gondolkodás nélkül fordult be a kapun. Ezek a jó fiúk csak nem hagyják el élete e nehéz pillanatában? Ha azt kivánná tőlük, menjenek a tűzbe, elmennének, ha azt, hogy hozzák le a napot az égről, azt is megtennék.

… Az utcán pedig akkor suhant végig a hosszu péklegény árnyéka…

A diáktanyán.

Hertelendi nagy munkában volt: meg kellett erőltetnie minden sejt eszét, hogy fütőanyagot fedezzen föl. Rossz idők jártak a diákra, az apja hallani sem akart róla, s a fia legfurfangosabb ötleteinek sem ült föl többé. Pedig vele sokáig el lehetett bánni, mert az öregnek, közbevetőleg jegyezve meg, gavalléros hajlamai voltak s ha itt tudta megfogni, akkor a diáknak nyert ügye volt. De Tamás a húrt a végsőig feszítette. Ha kifogyott a pénzből, párbajafférekbe ment bele s ezen az immár nem egész szokatlan úton sarcolta meg az öreget. Orvos, terem, bepaukolás… Gentleman apa nem térhet ki ily kiadások elől. A valóságban pedig a diákok az erdőben verekedtek s tiszteletbeli doktornak Blumot vitték magukkal. Nehogy különben valaki azt gondolja, hogy a lovagias ügyek egyoldaluak voltak, ennyire naiv nem volt az apa. Tamásnak haza kellett küldenie a jegyzőkönyveket, sőt amikor az afférok nagyon elszaporodtak, az öreg úr a hiteles hely bizonylatát kivánta be… Nagyobb baj volt, hogy végül már nem akadt senki, aki Hertelendivel mérkőzni akart volna. A fiatalember nem riadt volna vissza attól sem, hogy proviziót adjon ellenfeleinek, sőt a reverzálistól sem, amelyben biztosította őket, hogy semmi kárt sem tesz bennük, de az emberek lemondtak a dicsőségről. Így hát Hertelendi szénája kezdett rosszul állani. Egy geniális eszme rövid időre fölszínen tartotta még. Apja gavalléros gondolkozására számítva, fogott egy stróhmannt, akit bepörölt. Állitólag követelni valója lett volna rajta, egy szabályszerüer lejárt és óvatolt váltó. Amikor az öreg Hertelendi, egy gőgös, tizennégy ősös földesúr a pört megtudta, dühösen robogott be Selmecre. Már a lépcsőn káromkodott.

– Ilyen szégyent hozol a fejemre, hogy pörlekedel, mint az örmény pénzváltók!? – kiáltotta fiához betoppanva. – Váltóra adsz ki pénzt? Egy Hertelendi… Nem szégyeled magad? És még be is pörölöd a szerencsétlent! Ez gyalázat! Nemes ember nem tesz ilyet!

Tamás azzal védekezett, hogy másképp nem tud megélni, sok az adóssága, az élet drága, minden fillért értékesíteni kell és végre is azt a pénzt becsületes úton, kártyán nyerte.

– Mennyi hát az adósságod? – bömbölte az öreg erre a vallomásra.

Hertelendi bevallotta az összeget s az apa… nos, mit tehet egy becsületében sértett apa: szépen kifizette. Ő, aki soha sem adott egy fityinget se, ha arról volt szó, hogy a fia váltója lejárt, most, amikor a fia váltót óvatolt, mint a jómódu bankárok szokták, szó nélkül fizetett, mert a családi becsület kockán forgott…

– Soha többet meg ne történjék ilyesmi, vagy kitagadlak! – kiáltotta még távozáskor is.

Dehát ez is régen volt. Hertelendire és Vitnyédire csakhamar újból a hét sovány esztendő köszöntött be. Színi való csak lett volna, mert a szárított kukoricaszár apróra vágva s bepaprikázva nem a legrosszabb dohány s holmi élelmességgel ebédelni is tud az ember, de a hideg, az átkozott tél nem ismer se hitelt, se részletfizetést. Füteni kell. A két diák sokáig megbírkózott a válsággal. Példának okáért: mire szükségesek a szekrények hátsó falai? Ott sem tolvaj hozzájuk nem férkőzik, sem egér be nem bujhatik. Ez tehát jobb lesz fütőanyagnak. Kiszedték Simonideszné siffonérjainak hátsó deszkáit s vígan fűtöttek vele. Simonideszné, akármilyen ravasz némber is lett légyen, arra ugyan soha sem gondolt, hogy a szekrények hátsó falait megvizsgálja. Ki is gondolna ilyen csalafintaságra? Amikor ez az anyag is elfogyott, a szalmazsákokra került a dolog s miután azok is a tűz martalékává lettek, s az ágyak vékonyak voltak, mint egy héring, a székek és asztalok lábait nyirbálták meg. Ez is jobb ügyhöz méltó pszihológiára vall, mert ugyan ki venné észre, hogy az asztal eredetileg három hüvelykkel magasabb volt?… Az a fő, hogy mind a négy láb a műtét után egyformán hosszu maradjon… De mindennek egyszer vége szakad s amikor az asztalok alig voltak nagyobbak, mint egy rattler, a műveletet be kellett szüntetni. Simonidesznénak különben egyszer föltünt a dolog s meg is kérdezte Hertelendit, mi az oka, hogy a bútorok mintha összezsugorodnának?

– Ezt a fizika magyarázza meg, – mondta a fiatalember magisteri ábrázattal, – a meleg ugyanis kinyújtja, a hideg pedig összevonja a testeket… Adjon kölcsön egy pár zsák fát, fütsünk be jól és meglássa, hogy az összehúzódás meg fog szünni.

Ám Simonideszné nem volt hajlandó ezen az áron fizikát tanulni s így a testek még jobban összezsugorodtak.

Hertelendi most is, mint mondottuk, nehéz föladaton törte az eszét. Vajjon mi lesz a fütéssel? Egy elkeseredett pillanatban már a kitömött vidrával próbált szerencsét és a tűzbe lökte, de a vidra oly bűzzel égett, hogy kénytelen volt újra kirántani a kályhából. Kezét lóbálva sétált föl s alá, s éppen meg akarta magát adni a sorsnak, amikor egyszerre kopogást hallott ajtaján. A diák kinézett a deszkahasadáson s egy nőt pillantott meg.

– Ez nem lehet más, mint a mosóné, – gondolta ijedten s pillanat alatt a szekrénybe ugrott, hogy a kellemetlen vendég senkit se találjon otthon. Ijedtében még azt is elfelejtette, hogy ily késő esti órában a mosónők már alszanak.

Málika belépett és körülnézett. Miután senkit se látott, szépen leült és elhatározta, hogy várni fog. Szemeit kiváncsian jártatta körül a szobában. Ilyet még nem látott, s azért érdeklődéssel vette szemügyre a berendezést. A szobát rendetlensége ellenére sem találta kellemetlennek, sőt tetszett neki a diákszállás: az üres üvegekre tűzött gyertyamaradványok, a csipős dohányszag, a céltábláknak kitűzött ócska kalapok, az összedrótozott kályha, a beragasztott ablaküvegek, a lámpa, amelynek eltört ernyőjét egy kézelő helyettesítette s az egész szoba, amelyben szinte süvöltött a hideg. Mennyivel frissebb, fiatalabb és szebb ez, mint az ócska Judex-ház hideg pontosságával és szörnyü rendszeretetével… Hertelendi magához térve rémültéből, óvatosan kipillantott a szekrényből. Szinte kővé meredt, amikor vendégét megpillantotta.

– Málika, – hebegte ijedtében kigurulva rejtekéből, – mit keres itt Málika?

A leány kezet fogott vele és így szólt:

– Ha nem felejtették még el, amit nekem igértek, meg fognak védeni… – Halkan tette hozzá: – Szerencsétlen, elhagyatott vagyok…

Hertelendi nem értette, mit beszél.

– De éjjel… egyedül… s én is egyedül vagyok, – dadogta.

A leány kissé elsápadt s hátrább lépett.

– És Vitnyédi?… Azt hittem, hogy együtt laknak… nem?

– Vitnyédi már két hete Cseróczyt keresi… Málika, ez nagy könnyelmüség, végtelen könnyelmüség, – fakadt ki belőle egyszerre. – Ön egy percet sem maradhat itt.

Málika ránézett.

– Ön egyedül is épp oly jó fiu, mint Vitnyédivel együtt, – mondta egyszerüen. – Itt maradok, mert szükségem van a védelmére.

Leült a kis székre s maga elé bámult.

– Olyan nagyon boldogtalan vagyok, – sóhajtotta.

Hertelendi hallgatott: soha életében nem volt ily különös helyzetben. Zavartan húzta le ujjairól a vívókeztyüt, amelyben éjjelente aludni szokott, hogy a hideg ellen védekezzék.

– Nagyon zord az idő, – mondotta mentegetőzőleg s tüzelő után nézett. – Nem parancsol teát?

Málika is fázott, tehát ráhagyólag intett.

Hertelendi most már nem sokat habozott, hanem kitéve magát Simonideszné teljes haragjának, fölkapott egy széket, darabokra törte s aztán befűtött vele. Pár perc alatt vidám tűz lobogott, fényével és melegével enyhébbé téve a szoba rideg hangulatát.

A téa elkészült, Málika kitöltötte két ócska pohárba.

A fiatalember tétován ült le mellé. Egy szót sem tudott szólani; bár máskülönben elég bátor legény volt, most nem jött hang ajkára. Egy ideig így ültek egymás mellett, végre a leány törte meg a csendet.

– Mit gondol, mit tegyek már most? – szólt.

Minden átmenet nélkül csak büszke fejét hátra szegezve tette hozzá:

– Olyan nagyon, nagyon szeretem Cseróczyt…

Hertelendi a tűzbe bámult.

– De ha valaki megtudja, hogy itt járt… – mondta megborzongva. – Mi lesz akkor?

– Maga fél? – kérdezte a leány.

– Én megverem az egész várost, – jegyezte meg Hertelendi meggyőződéssel. – Önért mindenre kész vagyok.

Egy ideig újra csönd volt.

– Mit tehetnénk? – töprengett a diák. – Én Isten ucscse oly ostoba vagyok: ha kell, sosem jut semmi az eszembe, – tette hozzá dühösen.

A leány látva barátja ügyefogyottságát, önkéntelenül elmosolyodott.

– Akkor hát hallgassa meg, – mondotta, – hogyan gondolkozom én a helyzetről. Amint pirkad, ön elvisz Gölnicbányára a nagynénémhez, egy áldottlelkü, okos asszonyhoz, aki bizonynyal nem hágy el a bajban. Ha keresni is fognak odahaza, senki sem sejti, hogy itt vagyok. Hogy is gondolhatnának ilyet? Reggel tehát az ön felelőssége megszünik.

– Aláírom. Bárcsak már hajnalodna, – tette hozzá önkéntelenül Hertelendi.

– Ugyan szívesen látja a vendégeit, – biggyesztette föl ajkát Málika. – Hány óra most?

– Tizenegy.

– Álmos?

– Egy időre kiment szememből az álom.

– Hát mulattasson egy kicsit. Nekem majd leragadnak a pilláim. Képzelheti, hogy nem nagyon sokat aludtam az utolsó napokban… Még eltalálok aludni ezen a széken.

Hertelendi szolgálatkészen ugrott föl. Egyéb hijján bemutatta a szállásukat.

– Íme, itt van lakásunk minden dísze, – szólt körüljárva a lakást, – egy havasi kürt, egy pár puska, kardok, plasztronok, vívóálarcok… Érdeklik ezek a dolgok?

Málika biccentett a fejével.

– Fujjak bele a havasi kürtbe? Nagyon szép hangja van. Ha úgy parancsolja…

Belefújt a hosszu tölcsérbe, amely panaszos, nyikorgó hangot adott, mint egy kenetlen szekér, azután vaktöltéssel ellövöldözgette egy gyertya lángját, majd bemutatta a vívóálarcot, mint teaszűrőt. Szabadalmat lehetett volna rá kérni: a sodronyháló kitünően fogta föl a tea leveleit. Még az ébresztésre berendezett fali órát kellett megmagyarázni. Ez is pátens volt. Úgy volt konstruálva, hogy amint a láncra fűzött súly bizonyos mélységig leereszkedett, feldöntött egy polcra állított korsót, amelynek tartalma az alvó ábrázatára fordult.

Málika megitta téáját, amelynek kellemes melege elbágyasztotta. Csak most érezte a nap fáradalmait és izgalmait, amelyek emléke ott zúgott-búgott a fülében. Úgy rémlett, mintha egy nagy fekete madár repdesne előtte és hol a szeméhez, hol a füléhez csapdosná nagy, sötét szárnyait… Hess, csunya madár!… A teaforraló lassan zsongott, mint az jól nevelt regényekben szokásos… Amint a leány szemét félig lehúnyva Hertelendire figyelt, feje egyszerre csak lecsuklott s a következő pillanatban a vendég elaludt… A diák ijedten nézte az újabb fordulatot. Málika már mosolygott is álmában.

– Nohát, ez gyönyörü helyzet. Most már egyenesen meg kell őrülni! – állapította meg a fiatalember és nagyot fújt.

Hozzálépett és gyöngéden megérintette a leány vállát.

– De amikor oly nagyon szeretem, – sóhajtott Málika álmában. – Olyan nagyon…

Nem volt szíve, hogy fölébreszsze: szegény gyermek, hadd álmodjék szépet, úgyis ki tudja mi lesz holnap?

Lábujjhegyen a fogashoz lépett és minden eshetőséggel számítva, megtöltötte a fegyvert. Úgy sejtette, hogy ma még lesz valami. Azután nyakába terítette köpönyegét és kiment a folyosóra. Leült a földre és a csillagtalan éjbe bámult.

– Vajjon mi lesz mindebből? – kérdezte magától.

Szerencsére nem volt képzelődő lélek, hanem mindent úgy vett át, ahogy az élet adta. A holnappal nem szokott törődni, az messze volt tőle, mint az ifjúkor a hófehér öregségtől. Nos, majd csak eligazodik hát ez a dolog is; nagyobb esetek is előfordulnak s azért a városháza meg az akadémia mégis csak áll, s ha az Úristen úgy akarja, évszázadokon át sem omlik össze…

Csöndesen pipázott a folyosón, nehogy ő is elaludjon.

Jó félóra mulott így el, aztán egyszerre csöndes zsongás hallatszott a piac felől, mintha méhraj szabadult volna el. Aztán megint néma lett minden. De pár perc mulva újra zaj hallatszott, most már közelebbről. Lépések kopogtak, egy-egy hang kitörtetett a többi közül és elrepült a Simonidesz-házig.

– Bizonyosan a mesterlegények, – gondolta Hertelendi és visszaemlékezett az utolsó nevezetes csatára, amikor Sepinek a nagybőgőt a fejéhez vágták. – Nyilván Gerstakkerhez mennek, – tette hozzá az associatio idearum nyomán.

De a hangok egyre jobban közeledtek; most a szomszéd sarkon dörmögtek, most már az utcában vannak, s egyszerre olyan vadul harsognak, mintha egy hegyi patak szabadult volna Selmec közepére. Itt valami baj van, az bizonyos. Sokan lehettek az utcában, a lábak kopogásán hallatszott. Mind egyszerre beszéltek, úgy, hogy egy szót sem lehetett érteni, csak azt, mikor egy öblös torok ezt kiáltotta:

– Ez az a ház!

A következő percben már száz ököl kezdte döngetni a rozoga kaput.

– No, ez szép dolog, – gondolta a diák és szépen letette a pipát az ablakpárkányra, maga pedig fölkelt. – Úgy látszik, tudják már, hová lett Málika!

Lent Simonideszné vijjogása hallatszott.

– Mordio! – kiabálta szünet nélkül. – Mordio! mordio! (A felvidéken úgy látszik ez a legnagyobb rémület szava.)

A tömeg kivülről rákontrázott.

– Nyisd ki! – ordította az előbbi öblös hang, – vagy beverjük a kaput!

A háziasszonynak se kellett több, úgy megijedt, hogy fogvacogva leszaladt a pincébe és egy hordó mögé bújt. Meg volt róla győződve, hogy a hussziták, a felvidék rémei, amelyekről annyit hallott nagyapjától, betörtek a városba s mindenkit megölnek, fölperzselnek, a házakat, a kerteket, az embereket, a tyukokat, még a kanári madarakat is…

A tömeg látva, hogy belülről nem mutatkozik senki, nem sokat teketóriázott, hanem egy-kettő, nekifeszült a kapunak, s nagy recsegés, ropogás közt kilökte sarkaiból. Pillanat alatt az udvar tele lett izgatott, hadonászó, kiabáló polgárokkal, rendőrökkel, bányászokkal, fehércselédekkel. Ott volt, halálsápadtan, esti díszruhájában Judex is, mellette Frundsberg, aki reszketett, mint a nyárfalevél s az egész vendégkoszoru, némelyiknek még a szalvéta is a nyakában fityegett… A furcsa képre néhány hirtelenében előszedett istállólámpa vetett halvány fényt… Az eljegyzés ugyan furcsán végződött.

Az udvarra jutva, egy pillanatra megállott a helyi viszonyokkal ismeretlen tömeg, de csakhamar egy szabó, aki sokat járt pénzért a diákokhoz, kijelentette, hogy Hertelendi az emeleten lakik. Mindnyájan iziben nekiugrottak a lépcsőnek, s kettesével, tizesével rohantak föl a lépcsőn.

Amint az első csoport a folyosóra ért s jobbra akart kanyarodni, a sötétből valaki rájuk szólt:

– Megálljatok, egy tapodtat se tovább!

Hertelendi volt, aki egy kissé elsápadva, de mindenre eltökélve várta a történendőket. A fegyver a kezében volt.

– Puska van nála! – rémült halálra Frundsberg, aki csaknem belészaladt a csőbe. – Meg akarnak ölni! Segítsetek!

Gyorsan visszaugrott a lépcsőház bolthajtásának védelme alá, s példáját többen követték. A selmeci filiszterekben nem sok bátorság lakott. Ám egy ember nem ijedt meg, kibontakozott a tömegből és a diák elé állt… Judex volt.

– Csak lőjjön keresztül, uracskám! – kiáltotta magából kikelve. – Csak bátran, hiszen csupán az apja vagyok! Ez legalább méltó befejezése lesz a komédiának!

Hertelendi látta, hogy kétségbeesett emberrel van dolga. Leeresztette a fegyver csövét.

– Ez az én lakásom, – szólt határozottan, – ide belépni senkinek sincs joga. Nem is értem, hogy mit akarnak itt éjnek idején?

Judex közbe vágott.

– A leányomat! a leányomat akarom! – kiáltotta, de hangja egyszerre megcsuklott, erőtlenné lett. – Uram, – tette hozzá szinte könyörögve, hogy tagadó választ kapjon, – csakugyan itt van a leányom?

Kínos volt nézni az erős, kemény ember vergődését. Az arca halotthalvány volt, az ajka bizonytalanul ejtette ki a szavakat. Apró szeme körül sötét, idegesen rángatózó ráncok feküdtek. Tíz évvel öregebbnek látszott, magasan hordott kemény feje előrehajlott.

– Nincs itt, – szólt Hertelendi halkan, de nem tudott Judex szemébe nézni, félre kellett fordítani a fejét.

– De itt van! – kiáltotta Frundsberg a lépcsőház oltalma alól. – A péklegény is látta, hogy idejött s ha nem volna itt, akkor ön beengedne a szobába.

Az udvaron álló emberek belevegyültek a lármába: – Nem engedjük, hogy tisztes polgárokkal így bánjanak, – pattantak föl. – Majd megmutatjuk, ki parancsol Selmecen? Mi, akik adót fizetünk, s teljesítjük polgári kötelességünket, vagy azok a naplopó ficsurak?! Ki kell őket söprüzni a városból!

Föltüzelve e szavaktól, a tömeg újra nekirohant a lépcsőnek s egymást buzdítva, ugrált föl a fokokon.

A helyzet aggályossá vált. Hertelendi dacosan hátraszegezte a fejét, fölemelte fegyverét és mindenre elkészülve, ezt kiáltotta:

– Jaj annak, aki egy ujjal hozzám nyúl! Keresztüllőlek, hitványok!

Ebben a pillanatban megnyilt a szoba ajtaja és Málika lépett ki.

– Itt vagyok, – mondotta halkan és lehajtotta a fejét.

Judex visszahökkent s a rohanó tömeg egyszerre megállt. Halálos csönd támadt. De az apa megdöbbenése csak egy pillanatig tartott, aztán Judex kiegyenesedett, szeme szikrázott s kétségbeesett ordítással vetette magát a leányra.

– Most meghalsz! – kiáltotta és fölemelte nehéz öklét. – Most véged van!

De a szülői ököl nem tudott lezuhanni. Hertelendi közéjük vetette magát s megragadva Judex kezét, félrelökte az apát.

– Még ön se fog hozzányúlni! – kiáltotta rá Judexre. – És ha darabokra téptek, sem juttok a közelébe! – Hangja félelmetesen csengett a visszhangzó házban. Az emberek, akikben elsősorban a csúnya kiváncsiság működött, nem óhajtották próbára tenni fegyverét. Végre is, nem érdemes golyót kapni egy leányért, aki diákok szállására megy… Ők megvédeni jöttek Judexet, de segíteni itt úgy látszik már nem lehet. Végezzék el egymás közt a többit. Az éjjeli alakok egyenkint haza kezdtek szállingózni.

Judex egy pár lépést hátra tántorodott a lökéstől, amely kijózanította. Leeresztette öklét, nem kiabált, fásultan nézett maga elé. A nagy izgalom után egyszerre mintha minden idege megtompult volna, gyöngeség fogta el. Letörölte verejtékező homlokát és sóhajtott.

– Menj el, – fordult Frundsberghez. – Mindnyájan menjetek el… Hadd maradjunk egyedül…

A nép engedett akaratának. Az udvar lassan kiürült, az emberek zaja egyre messzebbről hallatszott.

Judex tétován állt egy ideig a folyosón. Hertelendi az ajkát harapta.

– Menjünk a szobába, – szólott egy idő mulva az apa a diákhoz és a márványszoborként álló Málikához.

Bementek a diákszállásba. Judex lehanyatlott egy székbe s becsukta a szemét. A melle zihált, a keze remegett. Hertelendi szólni akart, hogy megmagyarázza az előzményeket, de nem találta a megfelelő szavakat. Végre aztán belefogott.

– Ön félreismeri a helyzetet, Judex úr. A mi itt történt, az…

Judex fáradtan intett kezével.

– Hagyja el, – felelte, – itt nem lehet magyarázni. Majd én próbálok beszélni, ha kicsit összeszedtem magamat…

Csönd támadt. A lámpa halovány fénye szomorúan világította meg a három embert, a kályhából kiváncsi szemek, – pislákoló parázs – lesték a történendőket.

Végre az apa sóhajtott egyet és megszólalt:

– Hallgasson rám, uram, – kezdte, de a szeme csukva maradt. – Be fogja látni, hogyha romba döntötte házamat, tönkretette életemet, becsületemet, legalább az elégtétel némi látszatával tartozik egy tisztességes embernek.

A diák meghajtotta fejét.

– Most éjfél van, – folytatta Judex. – A reggel nincs már messze. Akkor elmegyünk Institóriszhoz és ha ön, – itt fölemelte szempilláit és égő tekintetét rávetette Hertelendire – és ha ön, mondom, tisztességes ember, akkor elveszi a leányomat. Ennyivel tartozik a becsületemnek, de talán az önének is.

A _tisztességes_ szót élesen hangsulyozva mondta, mintha egy kis gúny is lett volna benne.

A diák keményen viszonozta a tekintetet.

– Ahogy ön kivánja, – mondta férfiasan. – Az én becsületem éppen annyit ér, mint a Judexéké.

Az apa intett a fejével.

– Jőjjön a lakásomra, – fejezte be szavait. – Reggelig elintézzük az elvégzendő formalitásokat, azután istenhozzádot mondunk egymásnak mindörökre.

Málika rémülten nézett az apjára s meg akarta fogni a kezét. De Judex elhárította magától leányát s megindult az ajtó felé.

Málika utána szaladt és eléje állt:

– Apám! – sikoltotta kétségbeesetten. – Apám! Ez lehetetlen! Ezt nem kivánhatja!

Judex kiegyenesedett és két arca vérpiros lett.

– Akarom! – kiáltotta és szeme sötéten, vésztjóslóan csillogott. – Akarom és összezúzlak, ha ellenkezni próbálsz!

A leány még nem látta ilyennek Judexet, egy más, egy új ember állott előtte, egy szörnyü árnyék, akinek szeme vérben forog, s akin látszik, hogy beváltja azt, amit igér. Málika reszketve hajtotta le fejét előtte és nem szólt többet.

Szótlanul mentek végig az üres gyalogjárókon.

A Judex-házon a hajnali szellő meglengette az ünnepi zászlókat és a virágdíszt.

Az esküvő.