Part 7

– Felséges asszonyom, – feleltem mintha álomból ocsudnék, – az én szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Az apám egy nagybajszú és nagyszemű barna ember. Az anyám egy kis sovány jóasszony. – Isten legyen jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanitott senki, hanem csak éppen láttam, hogyan kell és addig próbálgattam, mígnem megtanultam.

S magamban csodálkoztam ismét, hogy ilyen rózsákon sétáló királyi asszony, velem, szegény poros köntösű szolgával szóba ereszkedik.

– És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? – kérdezte tovább. – Hol szerzik ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?

– Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként szolgálom.

– Önként?

– Szeretetből, – feleltem.

– Dehát ott hagytad-e érte apádat, anyádat? – kérdezte a királyné.

– Nem, felséges asszonyom. Nekem tizenkét éves koromban meg kellett váltanom az apámat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják bérbe. Az adószedő nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet. Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már nem találtak az adószedők semmi elvihetőt, hát el akarták vinni a tehenet. Az apám szegény, hét kiskorú gyermek van körülötte. A legöregebb én vagyok. Tehetett-e mást, mint azt, hogy engem eladjon?

– Az apád adott el? – kérdezte elszörnyedve a királyné.

Összecsapta a kezét, és rámmeredt a tekintete.

– Ez nálunk nem szokatlan, – feleltem nyugodtan. – A birodalom évtizedek óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép kénytelen odaadni az aratását, mindenét, gyermekeit is. Én akkor nem tudtam fölfogni: mi az, mikor az ember rabszolgává válik, csak az fájt, mikor a testvéremtől kellett elbúcsuznom, meg az édesanyámtól.

És erre a szemem könybelábadt. De azért folytattam:

– Az édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy megcsókoljam. Az anyám ránézett az apámra és megértette az arczából, hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: Nem eresztem el! Várd meg, míg meggyógyulok, s adj el engem! – És ahogy átölelve tartott, arczomat az arczához szorítva, azonmód meghalt. De még holtan is úgy szorított, hogy alig lehetett a kezét rólam lefejteni.

A nők részvéttel néztek reám. Egy percznyi csönd támadt, mert nem tudtam erről az elválásról soha megindulás nélkül szólani.

Aztán a királyné kérdezte:

– És apád mégis eladott?

– Eltemettük az anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam bemeszelt lábbal a rabszolga-piaczon.

A királyné arcza eltorzult. Amint ott ült a térdeit felhuzva s átkapcsolva, hirtelen elrugta magától az ékszeres fazekat.

– Vigyétek el! – mondotta a szolgáinak. – Átkozott római rablók! – folytatta a fejét rázva. – Mikor törjük már ki a kezükből a kormányt! Mikor jön az uj rend a világra! Meddig késik még Atilla, hogy a nyakukra tapodjon!

Én csak eldermedtem az ijedtségtől.

A királyné fölkelt és bement az ágyas szobájába. A két nő aggódva kisérte.

– Beteg vagy asszonyom? – kérdezte Emőke részvéttel.

Aztán a szoba ajtaja bezárult. Az ajtónálló két nőcselédet szólított be. Azok összeszedték az ékszereket és elvitték.

Én csak álltam ottan, mint a kővé változott juhász. Nem értettem az ügyet.

De vajjon elmenjek-e, vagy megvárjam, míg kijönnek?

Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem mondja, hogy a királynénak nincs ma már szüksége reám.

Talán valami bolondot is mondtam, s azért majd megszidnak.

Az egyik ablak nyitva volt. Odaálltam és lenéztem.

Az eső még esett. A sulyos cseppek csipp-csupp: hólyagokat vertek a tócsákban. Atilla palotája előtt nagy sereg embert áztatott az eső. A süvegök karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert, és fekete pikkelyes pánczélban. Később tudtam meg, hogy azok jászok és hogy a pánczéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.

A mi sátorunk előtt Nigró egy barna köpönyegből facsarta a vizet. A lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.

Az ajtó megnyílt. Emőke jelent meg. Hozzám fordult, s halkan szólott:

– A királynét nagyon fölizgatta a beszéded.

Nem is vigyáztam, amit mond, csak őt néztem. Kedves volt, amint hozzám hajolt. Nemcsak az ajka beszélt, hanem az egész arcza. És gyönyörű szemei rám nyiltak, mint a mennyország.

– Sokat szenvedtél, – folytatta. – Szegény Zéta! De nyugodj meg: Atilla összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint a hun.

– Óh kisasszony, – feleltem szintén halkan, – minden szenvedésemet elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te részvéttel nézel reám.

– A minap nem ezt mondtad. Gyülöltél.

– Holtomig bánom azt a jelenetet.

– Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked gyöngéd. De most már menj. Ma már nem rajzolunk többet.

– Kisasszony, – mondottam szinte suttogva, – megadja-e nekem valaha az ég, hogy az a percz ismétlődjék, amikor a kezedet nyujtottad.

Gondolkozva nézett a szemembe. Aztán elmosolyodott.

– Ha más kivánságod nincsen, hát ezt megadja az ég.

És a kezét nyujtotta.

Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy a madárkát szokás simogatni, s féltérdre ereszkedve, gyöngéden megcsókoltam.

– Eredj! – mondotta a kezét szeliden elvonva. Neked nincs tökéletes eszed.

És visszalebbent a szobába.

XV.

A királyné másnap nem fogadott. Pedig én már föl voltam öltözve, s vártam Emőkét. A nap kisütött, és a sarat tésztává szárította. Csáthékhoz egy tizenhét éves forma, barna fiatal ember ment lóháton. A nyakában remekmívű aranyláncz. A süvegében sastoll. Utána két szolga lovagolt. Megismertem, hogy Aladár királyfi.

Bement Csáthékhoz, és kis idő mulva Emőkével és a szeplős leánynyal tért vissza. Én a sátor előtt álltam, és mélyen meghajoltam. Nem tudom, fogadta-e a köszönésemet. A kis szürke ló csülökig járt a sárban, s én nem láttam mást, csak egy pillanatra az ő vékonyka, piros saruját, amint az aranyozott kengyelben nyugodott.

A királyfi mellette lovagolt, és valami vidám beszélgetés folyhatott köztük, mert mind a hárman nevettek.

Egy perczre megálltak Rika királyné palotája előtt, és valamit kérdeztek az őrtől. Az levette a süvegét, és háromszor is meghajolt. Azután tovább mentek, és eltüntek az Atilla házai között.

Az én mellembe sohse szúrtak még kést, de akkor úgy éreztem, mintha kés állana a mellemben.

Délután látogatóba mentünk a római követekhez. Az urak az urakkal, a szolgák a szolgákkal beszélgettek. Én nem beszéltem senkivel: az urak közé nem állhattam; a szolgáknál följebb tartottam magamat. Csak ültem a sátor egyik oszlopán, és néztem a semmit. A gazdám egyszer megszólított, hogy mi a bajom?

– Semmi, – feleltem csudálkozva.

– Azért, – mondotta, – mert sápadt vagy.

A következő napon, délelőtt, Rika királyné tiszttartója, Ádám úr járt nálunk. Kvád származású öreg úr volt az. Meghívta az urakat ebédre. Az ebéd nem a királyné palotájában volt, hanem az Ádám úr házában. Nem tudom miért.

Az urak kissé betüzelten tértek haza. Sok előkelő hun ebédelt velök, s azok hol a királynéra, hol egymásra köszöntötték a serleget. Olyankor mindig inniok kellett. Atilla ebédjén is úgy volt. A két úrnak tetszett ez a különös hun szokás, de kissé meg is ártott.

Priszkosz belefogott a napló diktálásába, de csak annyit tudott mondani, hogy a hun királyné aranyos asszony, Pulcheria császárné tanulhatna tőle.

Öt percz mulva kitörültette velem a császárnéra vonatkozó megjegyzést, aztán azt mondta, hogy írjak az ebédről, amit akarok.

Ezen a parancson csodálkoztam.

Az uraink már napok óta sürgették a választ a fővezérnél. Mindenki szeretett volna már hazaindulni, csak én nem.

A következő napon a fővezér egy Berki nevű úrral látogatott el hozzánk. Az a Berki volt már a császárunknál két ízben is. Berkinél levél volt: Atilla válasza. Az uraink kiváncsian nézték a levél pecsétjét.

A pecséten különös jegyek voltak. Az egyik jegy hasonlított a varjulábhoz. Mink azt gondoltuk, hogy bűvös jegyek; később tudtam meg, hogy a hun ábécében az _l_ betűnek van varjuláb alakja. A pecsétre az _Atilla_ név volt nyomva.

Tehát holnap reggel korán, hajnalban indulunk.

Segítenem kellett az elrakodásnál. A gazdámnak könyörögtem, hogy eresszen föl egy negyedórára a királynéhoz, amire ő azt mondta:

– Nem lenne illő, hogy odamenj. Azt gondolná, hogy ajándékot vársz.

Erre én nem is gondoltam.

Délután körülbelül harmincz gyönyörű paripát vezettek hozzánk, meg mindenféle fegyvert hoztak. Atilla ajándékozta meg az urainkat, és a hun mágnások, akik az urainkkal megismerkedtek.

De az uraink csak három paripát fogadtak el: Maksziminosz egy pej lovat, amelyet Berki adott, a gazdám meg Csáthtól és Atillától egy-egy kék-deres lovat. A többit visszaküldték.

Míg mink a sátrakat bontottuk, az uraink bucsulátogatásban jártak a királynénál. Ádám úrnál, a fővezérnél, Csáthéknál, Edekonnál, Oresztesznél és Szabad-Görögnél.

A királyné nem fogadta őket, a feje fájt.

Estefelé két szolga jelent meg nálunk két lóval. Az egyik egy kis selyem erszényt hozott nekem.

Azt a szolgát ismertem már. A kapuban szokott állni, s három ezüst csillag volt a süvegére varrva.

– Ezt a királyné neked küldi, – mondotta. – Két öreg pénz van benne és hat apró. Azt izeni, hogy az egyik a tied, a másikat küldd el apádnak, a hat apró hat testvéredé.

Én csak elámultam. Priszkoszra néztem, hogy elfogadhatom-e az ajándékot? Intett a szemével, hogy tartsam meg. Arra így feleltem a szolgának:

– Mondd meg ő felségének, hogy holtomig tisztelem az ő nevét, és hogy semmise okozna nekem olyan örömet, mint az, ha a térdemet mégegyszer meghajthatnám előtte.

Az urak nem fogadták el a királynétól a lovakat. Azt izenték, hogy nem méltók reá, s hogy elég nekik a hálás emlékezet, amit a szivükben magukkal visznek.

Én aztán behuzódtam a sátorba és kinyitottam az erszényt. Két nagy egyiptomi aranypénz volt benne, és hat kis római: Julius Cæsar idejéből való.

Az urak bámulva nézték: mit kaptam. A két öreg aranypénz akkora volt, mint egy gyermektenyér.

– Hallod-e, – mondotta a gazdám nevetve, – most már te fogadj meg engem szolgádnak, mert te gazdagabb vagy, mint én.

A nyolcz arany persze uj gondolatok közé ragadott. Eltökéltem, hogy mihelyt hazaérünk, megtudakolom az apám állapotát, s ha még mindig ott szegénykedik, beállítok hozzá két tehénnel, sok ruhával és mindenféle ajándékkal. A megmaradt pénzen földet és házat veszek neki, s olyan ünnepet csapunk, hogy örökké emlegetik a faluban.

Ekközben ki-kinéztem, hogy megláthatnám-e a hun leányt? Ha rágondoltam, nem örültem a gazdagságomnak se. Szerettem volna griff-madárrá változni, hogy lecsapjak reá és elragadjam a felhők közé, elvigyem a hazámba.

De micsoda földönmászó nyomorult féreg az ember!

A nap nyugvóban volt. Az urak a sátor elé ültek, hogy elköltsék a hidegsültből és sajtból való vacsorát. Nekem akkor már nehézzé vált a fejem.

Hogyan juthatnék be Csáthékhoz?… Ha végig mennék az udvaron, talán meglátnám őt… Csak még egyszer szeretném látni! A fejem zúgott. Egyszer életemben nagyon szomjas voltam. Kínszenvedés az. Most a lelkemben éreztem olyan kínos szomjúságot.

A kapu még nem volt bezárva. A lovasok ki és bejártak. A fővezér palotája mellett tizenöten is beszélgettek egy csoportban. Mit tudnak ezek a hunok annyit beszélni, meg nem foghatom!

Csáthék háza körül is mozgott néhány ember. Az ajtónálló rabszolga, egy vastag dereku dárdás éppen ásított és nyújtózkodott. Egy másik rabszolga a gyomot kapálta el a kapu körül.

Nem birom tovább! Fölkeltem és beosontam a kerítés kapuján. Hátha a ház tulsó oldalán vannak? Az est csöndes. Talán ott vacsoráznak később, gyertya mellett, a ház tulsó oldalán. Ha egy pillantást vethetnék reá, alakját beszívnám a szememmel, hogy soha el ne felejtsem egy vonását se.

Megkerültem a házat. Hátul is ajtó volt, és a ház oszlopai ott is festettek voltak, mint előlfelől. A küszöbön egy lándzsás, szőrös hun ült. Hogy arra mentem, rám nézett.

– Itthon van-e Csáth úr? – kérdeztem félénken.

– Nincs, – felelte félvállról.

– De a házbeliek itthon vannak?

– Itthon.

– Csáthné asszony is itthon van?

– Ő is.

– A kisasszony is? Emőke kisasszony is?

– Ő is.

– Mert elvesztettem egy ezüst gombot. Mikor itt jártunk, akkor vesztettem el. És az én uram megszid engem.

Erre nem felelt.

Én úgy tettem, mintha keresnék. Körüljártam a házat. Egy földszinti ablakból a kis sovány rableány, Dsidsia hajolt ki és szólott:

– Nini, Zéta bácsi.

– Te vagy, Dsidsia? – kérdeztem megkönnyebbülten.

Örültem most, hogy beszélhetek vele.

– Elvesztettem valamit, – mondottam. – Csak egy gombot.

– Gombot? Reggel megkeresem. Beviszem a sátorba. Most a kis Sugárt kell altatnom.

Akkor láttam, hogy a kis fiú az ölében van.

– Reggel már nem leszek itt, – mondottam. – Elutazunk.

– El-e?

És nagy, nyilt szemeit bámulva meresztette reám.

Aztán a nevét kiáltották bent.

– Jaj! – mondotta, – hívnak.

Letette a gyermeket. Az már aludt. És kifutott a szobából.

Darabig ott hallgatództam, aztán megint visszatértem a hunhoz. Azon az oldalon kertecske is volt s az épület emeletén szépen faragott veranda. De nem láttam ott senkit. Hátul a konyhán egy cseléd dalolt és az edények zörögtek.

Nem mertem fölnézni az emeletre, csak a gyepes földet néztem, mintha valamit keresnék.

A nap már félig lenn volt a távoli nyárfák mögött, és utolsó sugarait oda vetette. A kertben virágok vöröslöttek, s egy zöld aranybogár búgva keringélt el fölöttem.

Amint ott állok lecsüggedt fővel, elém egy rózsa hull.

Megrezzenek és fölpillantok. Csak egy ellebbenő kéz az, amit látok az emeleti ablakban.

Fölvettem a rózsát, és várakoztam. A rózsa friss volt, és a szára meleg.

Nem mutatkozott senkise.

*

A kaput már csukták. Egy rabszolga kürtöt fujt meg. A lovasok kifelé nógatták a lovukat.

Besötétedett.

Atilla palotájából nyolcz fáklya indult ki. A nyolcz fáklyát nyolcz gyalog-szolga vitte. Közöttük fehér lovon Atilla léptetett.

A fáklyások Rika királyné palotája előtt állottak meg.

Atilla leszállt a lováról, és bement.

A fáklyákat eloltották. Csak egy fáklya maradt égve. Annak a világánál tértek haza a szolgák.

XVI.

Kora hajnalban indultunk. A nap még nem kelt föl, csak a pirossága terjedt. A sátorvárost a csordások és kondások kürtje riogta be. Kihuztuk a földből az utolsó sátorfákat is, és a szekerekre raktuk. Az urak lóra ültek. Én is.

Még egy utolsó pillantást vetettem a faház felé. Az ablakokat sötétvörös kárpitok borították. Egy se lebbent félre.

De a rózsa itt volt a szivemen. Beszivtam az illatát, és azt gondoltam: Ez beszél helyette!

Egy gondolat háborgatott egész éjjel: ő adta-e csakugyan? Száz gondolatom bólintva felelt reá, az az egy gondolatom azt mondta: nem. Hátha véletlenül esett le? Hátha egy cseléd játszott velem? De hátha mégis ő!

Csak legalább távolból is látnám, hogy a süvegemmel búcsút inthetnék. De a sátorok már eltakarják a faházakat. Bőgő tehenek, és röfögő disznók futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már föllükken az éghatáron, és nappallá változtatja a világot.

És nekem mennem kell. Minden lépés meszszebb visz, meszszebb.

XVII.

Jó volna, ha az ember fejébe is lehetne zsilipet tenni. Hogy le lehetne ereszteni egypár hétre; ne forognának némely kerekek.

Az én kerekeim lám azok forogtak, hogy Szabad-Görög is rabszolga volt, s nyomorultabb rabszolga nálamnál. Nekem van nyolcz aranyom és még ezenkivül száz. Szabad-Görögnek nem volt egy denárja se, de elment a csatába és harczolt. Fölszabadították; gazdagságra kapott és hun nőt szerzett feleségül.

Itt lett volna jó megállítani a malmot!

Nem tudtam sem enni, sem aludni, mióta hazaútra keltünk. De hogyan forduljak vissza? Hogyan váljak meg a gazdámtól? Megmondhatom-e neki, hogy egy olyan leányhoz térek vissza, aki bizonyára Atilla egyik fiának van nevelve?

Arra gondoltam, hogy otthagyom a száz aranyamat s visszaszököm.

Arra gondoltam, hogy elveszek száz aranyat a gazdám pénzéből. Ezt a gondolatot szinte rémülettel vetettem vissza.

Aztán arra gondoltam, hogy leheveredek az útfélre és elmaradok a társaságtól; aztán visszamegyek Rika királynéhoz. Szolgálatot kérek tőle. Hiszen tudja, hogy szabad ember vagyok.

De hátha már elfelejtette azt a beszélgetést? Az ilyen nagyúri hölgyeknek más gondjuk is van. Hátha el se fogad! Hiszen az utolsó napokban nem fogadott! Hátha azt gondolja, hogy szökevény vagyok, s visszakisértet a gazdámhoz!

Éjjelenkint, ha ébren voltam, néztem a holdvilágot, és könnyeztem. Ha aludtam, álmomban a csaták viharában forogtam, embereket öltem; föltéptem a mellöket, és ittam a véröket: vagy engem öltek, s ők itták az én véremet. Nekem egyáltalán borzasztó gondolat volt a csata, ahol ezrek ölnek ezreket. Ha a tulajdon orromvére folyt, azt is irtózással néztem. De az a gyönyörködtető kép, hogy olyan úr lehetek, mint Szabad-Görög, minden más érzést elnyomott.

Már jól elhagytuk az Iszter-folyót, amelynek neve más nyelvekben Duna, midőn az előre menő katonáink szembejövő csapatot jeleztek.

Vigilász volt az, aki Eszlászszal s valami harmincz szökevénynyel utazott visszafelé Atillához. Az ebéd ideje még messzé volt, hát csak rövid beszélgetésre állottunk meg. Az uraink elmondták, hogy Atilla mit válaszol a császárnak, azzal elváltunk: ő ment északnak, mi mentünk délnek.

Délben elő kellett vennem az írószereket Útközben három karóba húzott embert láttunk, – én csak messziről, – Priszkosz azt iratta fel velem, meg más apróságokat. Azután hogy a nap igen melegen sütött, az urak lefeküdtek aludni.

Erdőben voltunk, és csak sátorvonás nélkül egy tölgyfa hűvösén ebédeltünk. Én egy szomszédos fa árnyékán ültem. Előttem papiros és kalamáris. Az uramra néztem. Hanyattfekve aludt. Három rabszolga legyezte őket csendesen.

Egy gondolat ébredt bennem, a mely szinte elkábított a terhével.

Tiszta papirost vettem ki a tékából és ezt írtam reá:

Tisztelettel Csáth úrnak.

Uram, te a lefolyt napok alatt oly szives voltál hozzám, hogy az úton szüntelen azon gondolkoztam: miképpen viszonozhatnám a jóságodat? Te adtál nekem egy gyönyörű paripát, én adok neked egy rabszolgát, a kinek még félesztendeje van leszolgálni való.

Ez a rabszolga kincset ér: a memóriája olyan, mint a viasz. Száz különféle számot mondhatsz el előtte, utánad mondja. Száz idegen nevet mondhatsz el előtte, megtartja a fejében. Tud görögül, latinul és hunul. Jártas a históriában, filozófiában, geografiában, grammatikában és kaligrafiában. A neve Theofil, de én Zétának neveztem, s erre a névre szokott. Fogadd őt tőlem ajándékul.

Tisztelőd

_Priszkosz rhetor_.

Az uram pecsétje ott volt a kis tábori iróasztalban. Bepecsételtem a levelet és a keblembe rejtettem.

Ismét az urakra néztem. Aludtak jóizűen. A szolgák is bólogattak.

Irtam egy másik levelet is ekképpen:

Priszkosz rhetornak, uramnak és atyámnak.

Bármennyire szeretlek is uram, elválok tőled. Nem mondhatom meg az okát, csak arra kérlek, ne vádolj engem hálátlansággal, mert én könnyes szemmel gondolok reád örökké.

Száz szoliduszt voltál kegyes nekem ajándékozni. Én ezt egy hiján kivettem a tarsolyodból, s kérlek, hogy ezért ne haragudjál. Az az egy, a ló ára, a melyre szükségem van.

Isten veled! Élj boldogul!

Holtig rád emlékező szolgád _Zéta_.

Ezt belezártam az iróasztal fiókjába, s a kulcsot meg a gazdám ünnepi tógájába tettem. Majd megtalálja otthon.

Azután rémültre torzítottam az arczomat: a szolgákhoz mentem, s azt mondtam nekik, hogy a pénzem elveszett; bizonyosan akkor esett le, a mikor itattunk; csak azt nem tudom, reggel-e vagy délben?

Láttam az arczukon, hogy örülnek a bajomon. Irigyeim voltak és rosszakaróim.

– Mondjátok meg az uramnak, – szóltam a lovamra ülve, – hogy ha estére nem térek vissza, ne aggódjék. Meghálok valahol, és holnap vagy holnapután utólérem a társaságot.

S elügettem.

Amint túl voltam az út elhajlásán, sebes vágtatással mentem tovább.

Vigilászékat két óra mulva utólértem. Elmondtam nekik, hogy a gazdám valami fontos ügyben visszaküld és kéreti, hogy engem tekintsen az úton a maga szolgájának, noha én már rabszolga nem vagyok.

Vigilász a fiával utazott, a kit világlátni vett maga mellé. Mafla és tudatlan fiú, hebegő is, de igen komoly.

Vigilászt meglepte az odaérkezésem. Jódarabig faggatott, hogy mi dolga van az én uramnak Csáthtal? Azután, mikor látta, hogy én nem tudom, tünődve tért vissza a tiszthez, a ki a szökevényeket kisérte, s a kivel az úton folyton beszélgetett.

Én hátra nézegettem, hogy nem üldöznek-e? Az arczom égett. Szívem remegett, mint a nyárfalevél. Oh hogyisne: loptam, csaltam, gazságot követtem el! Soha nem hittem volna magamról, hogy ennyire elaljasodok!

XVIII.

Egy augusztusi estén elértük a Dunát, Atilla országának a határát.

A nap már lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem lenne-e jobb az innenső parton vonni sátort?

Mert a tulsó parton határsértőket és szökevényeket szoktak kivégezni, s a holttesteket ott hagyják a fákon intőjelül. Hát ez nem estére való látványosság.

Eszlász azt gondolta, hogy Vigilász a határőrző hunok kelletlenkedéseitől akarja magát kimélni.

– Dehogyis, – felelte. – A határőrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk csak át. Ezzel is beljebb vagyunk.

A kürtjéhez nyult és hunosan megfujta.

De negyedóra is beletelt, míg megindult a komp a tulsó parton. Két födetlen fejü hun hajtotta át, gyorsan kapkodva a kötélhez.

– Ördög bujjék a bocskorotokba! – káromkodott Eszlász, – hol a pokolba tátogattok!

– Akasztanak, – felelte az egyik hun. – Azt néztük.

– Mi nézni való van azon, – dörmögött Eszlász. – Nektek itt a helyetek!

– Római szokás szerint akasztottak: keresztre, – mentegetődzött a hun. – Ilyet nem mindennap látni. Aztán nem is egyet, hanem kettőt.

Megpöködte a markát és megint szólt:

– A rómaiak bezzeg értik. Nem hiába tanult nép az, de tudják is a módját! Igaz-e Kovács!

– De igaz ám, – feleli a másik, – az hát mögemlögeti a másvilágon is, a kit így kűdenek oda.

Mink némán állottunk a lovaink mellett. A víz aranyosan vibrált a távolban. Az Iszter talán legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig csodálkozás fog el, mikor azt a rengeteg édesvizet meglátom. De akkor valami nehéz érzéssel néztem.

A partra léptünk. Ott már tiz-tizenöt hun várt bennünket. Valamennyien ingben és gatyában voltak. A révész-gazda előlépett, és kérdezte Eszlászt, hogy mit parancsol?

– Süssetek két birkát, – felelte Eszlász. – De hamarosan! Ha marad belőle, a raboknak is juthat.

Eszlász mindig evett s mindig ivott és sokat pörölt, de máskülönben csupa jóság volt az az ember.

A szolgák egy kerek kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már készen voltak a lyukak és ki volt taposva a föld. Két kereskedőféle is sátorozott ott. Azok visszatérőben voltak Konstantinápolyba.

Ahogy megfordultam keletnek, csak összerettentem. Egy kis kopár dombon ott állt a két keresztfa s rajta fehérlett két meztelen ember.

Figyelmeztettem Vigilászt. Ő is összeborzadt.

– Eredj a sátorba! – kiáltott a fiára. – Oda ne nézz!

– Mit vétettek ezek? – kérdezte Eszlász az egyik huntól.

– Hát a gazemberek megölték a gazdájukat és megszöktek. Ide jönnek ma egy hete, hogy vigyük őket által. A révész-gazda látja a pofájukon, hogy rabszolgák. Azt mondja: hol a szabadságlevél? A két római megijed. Hebegnek, hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk őket. Kivallattuk, hogy hová valók? Egy lovaslegény tegnap este hozta meg a hírit, hogy megölték az urukat, asszonyukat, két kis gyermeket is, s hogy föl kell őket itt a parton magasztalni. Hát a hóhér reggel az öregebbiket akasztotta föl, délután meg a fiatalabbikat.

Az egyik fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik szüntelen a fejét emelgette és jajgatott.

Odamentünk Vigilászszal és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az otthonvalóinak?

De nem olyan állapotban volt az, hogy felelhetett volna. A verejték csurgott a homlokáról, a könny folyt a szeméből és a nyál a szájából, mint a veszett kutyának. Olykor hörgött, de oly irtózatos orrhangon, hogy rémes álmaimban mindig azt hallom. Egyszer meg fölemelte a fejét és így hörgött:

– Vizet, vizet!