Part 6

Az udvarban a főpalota előtt akkor is nyüzsgött a sok aczélban, aranyban, ezüstben ragyogó fegyveres ember, de egy csoportban sok kedvetlen és durva öltözetű embert és asszonyt is láttunk. Azok afféle köznép voltak, a minő legtöbb van Hunniában. Nyáron vászonruhában járnak, télen állatbőrben, s olyankor dohos bőrszagot árasztanak maguk körül.

Azok egy tarka oszlop előtt álltak. Az oszlop oldalán magasan egy rézből vert repülő sas volt látható; egyik kezében pallos, a másikban font. Az oszlop alján egy üres karos-szék.

Kérdéseinkre eligazítottak bennünket egy szépen faragott kis egyemeletes palota felé, a melynek külön kerítése volt. A kapuban négy tigrisbőrös őr állott mozdulatlanul. Beljebb a lépcsőn egy ősz, kövér rabszolga aludt a két térdére hajoltan. Az aztán bejelentett bennünket, s néhány percz mulva be is vezetett.

Amint beléptünk a terembe, különös illat csapta meg az orromat. Azt hiszem, ménta és szegfű keverék. De lehet, hogy más volt. A királyné a terem közepén ült egy alacsony kereveten. Egyszerre megismertem. Nem oly díszes öltözetben volt, mint előtte való nap, sőt azt lehet mondani, semmi királynői nem volt a ruházatában. Díszítetlen, puha, vajszínű selyemruha. A lábán ugyanolyan saru. Szürke haja csigaalakban volt a fejére tekerve, s aranytűvel megtűzve. Szép nő lehetett valamikor. Talán most is szép, mikor egészséges. De valami baja van: az arcza hervadt, s a szeme szomorú.

A teremben nem volt más butor, csak a kerevet, meg oldalt egy asztalka. A falak sötét meggyszinű szövettel voltak bevonva. A padozatot vastag gyapjuszőnyeg borította. A szőnyeg alatt még valami puhaság lehetett: azt hiszem, egy másik vastag pokrócz, talán kókuszrostból való. A királyné körül valami hat nő ült a szőnyegen. Mind a hatan hímeztek. A nők között ült Emőke is.

Hogy az én gazdám miket beszélt, azt azon a napon nem tudtam fölírni.

Az én szemem Emőkén állott. Ő is egyszerű fehér ruhába volt öltözködve, s a lábán sáfrányszínű saru sárgállott, de a haja le volt eresztve angyalosan, s az arcza piros volt, mint a vadrózsa virága.

Az ölében kétaraszos rámát tartott és színes selyemfonalakat meg aranyszálakat huzkodott bele. Valamennyien egyforma figurákat csináltak: vérszínű kettős tulipánt. A tulipán szélét aranynyal varrták ki.

Hogy mink beléptünk, a szemök ránk fordult. Valamennyien az ajándékot nézték. Különösen a heliantusz-czifrázatokat, a melyek a kancsót diszitették.

Az egyik leány mindjárt vásznat vett elő és vörös krétával rajzolni próbálta.

Emőke odahajolt. Én is kiváncsian lestem a rajzot. Nem a rajz érdekelt, hanem hogy Emőke mit néz?

Hát a közepét csak meg tudta rajzolni, de már a szirmokat egyenkint rajzolta. Az egyik félkör elnagyobbodott.

A leányok nevettek. A királyné is odanézett és elmosolyodva szólott:

– Szép lenne pedig: a közepét gesztenyeszínre, a leveleit kénszín-sárgára. De ki rajzolja le?

Láng futott át rajtam.

– Ha megengedi felséged, – hebegtem.

Priszkosz megdöbbenve nézett reám erre az illetlen megszólalásra. De a nők nem botránkoztak meg. A következő perczben már a kezemben volt egy üres hímző-vászon és a vörös kréta. Letérdeltem a szőnyegre és reszkető kézzel pontoztam ki két kört.

De a kézreszketésem csakhamar elmult. Az a gondolat, hogy Emőke néz és hogy én neki a tudásomból mutathatok valamit, – csodásan-ügyessé tett.

Csakhamar előtünt a napraforgó alakú virág és a nők tapsoltak.

– Mily ügyes vagy fiú! – szólott a királyné.

És Priszkosznak is tolmácsoltatta:

– Irigylem tőled ezt a rabszolgát!

A vér újra elfutotta az arczomat. Az uramra néztem. Vártam tőle, hogy megigazítja a királynét a tévedésben. Büszke lettem volna, ha azt mondja, hogy: Ez nem rabszolga asszonyom, ez szabad ember.

Az uram azonban így felelt:

– Öröm volna nekem, ha felségednek ajándékozhatnám, de ő kicsi korától fogva mellettem nőtt föl, s engem el nem hagy holtomig. Ha azonban kívánja felséged, hogy rajzoljon, méltóztassék rendelkezni vele.

– Hát mást is tudsz? – kérdezte a királyné hozzám fordulva.

– Ezerfélét, – feleltem az örömtől szédülve.

Láttam, hogy Emőke csodálkozva néz rám, s életemben először éreztem, hogy nem cserélnék sok gazdag emberrel.

– Hát jó, – szólt a királyné, – egy órára megfosztom az uradat a szolgálatodtól.

Priszkosz meghajolt és távozott. Én ott-maradtam térdeimen a nők között.

Sohase rajzoltam asszonyi munkákat, csak betűt a császári könyvtárban, meg otthon is.

Mikor a mi íróink könyvet másolnak, az első betű mindig kép. Többnyire virág. Az író megrajzolja először ónnal, azután kifesti festékkel a képzelődése szerint.

Micsoda semmiségek a hun rajzok azokhoz képest, a miket én tudok!

– Megengedi felség, hogy egy hajnalkát rajzoljak?

– Rajzolj mindent, a mit tudsz.

Hát én rajzoltam egy körbehajló hajnalkát. Volt rajta négy virág. Kettő teljesen nyilt tölcsér, kettő most-csavarodó bimbó. A szívalakú levelek az ág vége felé kisebbedtek.

– Gyönyörű! – mondották mindnyájan.

– Ilyen szépet is lehet rajzolni!

És körülcsicseregtek dicséretekkel.

De a dicséretek között én csak az Emőke szavát hallottam: Szép.

Ez az egy szó úgy muzsikált aznap a lelkemben, mint a méh a virág fölött.

– Felség, – mondottam alázatosan, – ezt a virágot lilaszínű selyemczérnával kellene kivarrni. A leveleket zölddel.

– A levelek helyett is virágot írj, – szólt a királyné.

Csodálkoztam a kivánságán. Később láttam, hogy a hunok a diszítményekben csak a virágot szeretik, és legföljebb két levelet eresztenek a virág mellé; néha csak egyet; néha egyet se. Hun ízlés.

Átigazítottam a rajzot. Olyan virágokat is rajzoltam, a melyek vagy oldalt, vagy háttal vannak a nézőnek. A legalsó virágot hervadtnak rajzoltam.

Ismét elvették és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan. Csak Emőke állott. Egy leánynak a vállára támaszkodott, s előre hajolva nézte a rajzomat.

Akkor, hogy senkise figyelt reám, őt néztem. Faltam a szememmel. Könnyű fehér ruhában volt. A nyakán nefelejcsszín kis selyemkendő. Arczának őszi-baraczkos bársonyát az a kendő bűvössé tette. A füle piros volt, mint a rózsa; az orrocskája fehér és egyenes, mint a márványból faragott istenasszonyoké. És csak akkor láttam, hogy egy pirinkó kis lencse van az orra baloldalán. De mennyire illett neki!

A kis lencse!

Ézsau egy tál lencséért odaadta a vagyonát. Én azért az egy szem lencséért odavetettem az életemet a halálnak.

Emőke rámnézett. Egy perczig mintha vizsgált volna. Azután megszólalt:

– Mért írtál hervadt virágot? A hervadt virág szomorú.

Rám sütött a lelke a szeméből és én alíg birtam válaszolni:

– Van olyan virág, kisasszony, a melyik hervadtnak látszik, de harmat száll reá és reggel napfény, s akkor a virág ujra él.

Gondolkozón nézett reám, aztán elmosolyodott:

– Hát rajzold át élőnek.

A királynénak egy kosár cseresnyét hoztak be. Markolt belőle és odakinálta a leányoknak is.

Én akkor végeztem el a rajzot.

– Most már elég lesz fiam, – mondotta a királyné. – Holnap gyere el megint, ilyentájban. Kérd meg a gazdádat, hogy bocsásson el.

Azzal belemarkolt a kosárba.

– Tartsd a tenyeredet.

Mindenkor örömmel fogadtam volna el a cseresnyét, de abban a perczben úgy éreztem, mintha megalázna.

Mégis el kellett fogadnom.

Szinte örültem, hogy elbocsát. Szégyeltem volna enni Emőke előtt.

Ahogy kilépek, látom, hogy a királyi udvarban ott van még a sok különféle népség, de olyan nagy csendességben, hogy magam is figyelve nézek arra, a merre a többi.

Hát látom, hogy Atilla ott ül a réz-sasos oszlop alatt, s oda csoportosul mindenki.

A gazdám is ott ágaskodik a csoport mögött. Mellette egyfelől Rusztikiosz, másfelől Szabad-Görög. Előttük a római követek.

Priszkoszhoz megyek és kérdem halkan:

– Mi történik?

– Ezek panaszosok, – feleli Rusztikiosz. – A király itélkezik.

Volt abban a képben valami ó-kori. Ahogy a nép feje ott ül egy paraszti székben. Fenséges nyugalmu barna ember. Előtte két öreg és két ifjú. Azok a panaszosok. Egyik a süvegével gesztikulálva beszél. A földön valami ötven vén ember ül vagy guggol, hátrább meg a kiváncsiak állanak. De mind hajadonfővel, csupán a király fején van… felgyűrt karimájú sastollas posztó-süveg.

– Mert az itt a szokás, – magyarázta Szabad-Görög, – hogy a nép családokra van tagolva, s ha valami baj van, akkor a család feje itél: az apa vagy az öregapa. Ha pedig két család különbözik össze, akkor a szomszéd családokból választanak az öregek mellé biróságot. Ha azok se tudnak itélni, vagy ha az itélet nem tetszik, a király elé viszik. Béke idején minden délelőtt biráskodik. Neki nem kell tanácsos. Meghallgatja szótlanul az összes feleket, s mikor az utolsó szó is elhangzott, kimondja az itéletet. Most is nagy pör van. Az egyik fiatal hun valami leányrabot hozott a kazár földről; itthon meg elcserélte egy lóért, meg tíz aranyért. Hanem a leányrab másnap reggel meghalt; a hun meg most visszaköveteli a lovát, hogy azt mondja, a rableány beteg volt.

Odahallatszott hozzánk az öreg családfő beszéde:

– Uram király, a leány olyan színű volt, mint a tészta. Mingyárt mondtam a fiamnak, hogy mondok: Hallod-e, hogy semmi jót se nézek ki ebből a rableányból: bolond voltál, hogy odaadtad érte azt a jó paripát. Így szidtam-kárpáltam, uram, még azt is mondtam neki, hogy: – követem alásan, – mi a fészkes fenének veszel te pénzen leányt, mikor ingyen is kapsz.

– Elég, – mondotta a király.

Erre elcsöndesültek.

És ismét megszólalt:

– Sólyom. Mikor a lovadat, pénzedet odakináltad a leányért, láttad-e, hogy beteg színű?

A hosszúnyakú legény habozva felelt:

– Látni láttam vóna, de azt bezony nem láttam, hogy halálos nyavalya lakozik benne.

– Hát ki látta azt? Szóljon az, a ki látta, hogy a leányban halálos nyavalya lakozik.

A sokaság hallgatott.

– Senkise látta. Bajos is azt látni. Tehát Apró vitéz megtartja a lovat, mert az őt illeti, de visszaadja a tíz aranyat, mert a leány beteg volt és illő, hogy Sólyomnak a kárából valami megtérüljön.

A felek szótlanul elmentek. A földön ülők közül fölkeltek valami hatan. A legöregebb előállt. Köhécselt. Egyet törült a bajuszán:

– Én uram szűcs vagyok, az apám is az volt, az öregapám is, és ez az ember vadmacskabőrt vett tőlem, de azt mondja, nem vadmacska, hanem csak festett nyúl.

Az már más ügy volt. Otthagytuk a törvénykezést. Az udvar kapujában láttuk Apró vitézt meg Sólyom vitézt. Apró vitéz Sólyom vitéznek ott olvasta a a markába az aranyakat.

XIII.

Másnap az uram ebéden volt Atillánál. Én ismét a királynéhoz mentem.

A kapuban a Csáthék kis dadájával találkoztam. Elém állt és mintha régi ismerősök volnánk, azt mondja nekem:

– Ugyan kérlek: nem vagy-e avzon? (Olasz.)

– Nem, – feleltem csodálkozva.

– Azért, – mondotta sóhajtva, – mert én avzon vagyok. Az anyám avzon nő volt, és az én nevem Dsidsia.

Csunya név, gondoltam.

A kisleány folytatta.

– És az én anyám rabja volt Csáthéknak és itt szült engem. De tavaly meghalt.

– Mi közöm nekem ebben, – mordultam reá.

Elpirult. Sovány barna kezét az arczához nyomta, és zavartan pislogott.

– Hát akarsz valamit?

– Nem, – felelte szomorún, a fejét lehajtva.

Tovább siettem, szinte rohantam a királynéhoz.

Csak azok a nők voltak ott, a kik előttvaló nap s kivülök még három.

Csak Emőke hiányzott.

Kedvetlenül rajzoltam, s mindig azon járt az eszem, hogy hol lehet Emőke?

A nők ujra bámulták a rajzaimat, de nekem az nem sok örömet okozott. A nők között nem volt egy sem olyan szép, mint Emőke. Az egyik, egy negyvenesztendős forma gömbölyű asszony igen szeretett nevetni. Minden kis szón jóízűen nevetett, de az ajkait olyankor összecsucsorította. Egyszer aztán egy nagy nevetésében láttam, hogy elől egy foga hiányzik.

Később tudtam meg, hogy a fővezérnek az idősebbik felesége.

Délfelé bevezették a kis Csabát. Takaros barna fiú. A haja vállig omló. Bizonyosan fürdőből jött, mert a haja vizes.

Világos sárga selyemruha volt rajta. A nadrágja alját a sarú aranyfonatú zsinórjával térdig fölhálózták.

A kis királyfit minden nő megcsókolta. Ő csak az anyját csókolta meg, azután mellém állt és kiváncsian nézte a szegfűt, a melyet rajzoltam. Majd az arczomra bámult.

– Ki vagy te? – kérdezte kedves gyermeki hangon.

– Görög vagyok, – feleltem elmosolyodva. – Messze földről való, a hol a mesék országa kezdődik.

Erre még jobban elbámult.

– Láttál tündért?

– Láttam.

– Hát vasorrú bábát?

– Azt is.

– Hát hétfejű sárkányt?

– Azt is.

– Elevent?

– Elevent, de csak egyfejűt.

A nők mosolyogtak a gyermek kérdésein. Az anyja elkapta:

– Eredj lovagolni, mielőtt ebédelnél. Aztán az ebédnél nem szabad az idegenekhez menni, a szakállukat simogatni, az aranylánczukat megfogni. Atyád mellé ülsz és illedelmesen viseled magadat.

A kis Csaba még egy pillantást vetett reám, azután elvitték.

Végre magam is elszabadultam. Naphosszat a Csáthék házát kerülgettem aztán, de a hun leány seholse mutatkozott.

A királyi palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetű harczos álldogált. Volt olyan is, a kinek bölényfej-bőr volt a süvege. A két szarva is rajta a bölénynek. A ki látta, szinte tartott tőle, hogy megökleli. Szarmata harczos volt az. Még akkor a szarmatákat nem ösmertem.

A palota egyik lépcsőjén két lantos ült. Halkan pöngették a lantjukat, s időnkint az ajtónálló felé pillantottak.

Látszott rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, a mikor intenek nekik, hogy beléphetnek.

Az idő már jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédről.

– Ez feledhetetlen! Csudálatos! Álomnak is érdekes! – mondották piros arczczal.

Priszkosz mingyárt neki ültetett az írásnak, hogy azon melegében lediktálja az ebéd lefolyását, de Maksziminosz szüntelen megzavarta őt a kiáltásaival.

– Micsoda király ez! – mondotta egyszer. – Ha a császár meghallja, hogy Atilla fatányérból eszik és fapohárból iszik!

– Ez is csak kevélység, – rikácsolta a százados, a ki alig állt a lábán. – De mindegy: nekem a katonában tetszik a kevélység.

– Micsoda kevélységről beszélsz te! – kérdezte Maksziminosz. – Nem kevély ember az olyan, a ki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben itéljen.

– De megveti az aranyat. Itt a kevélység!

– Ez nem kevélység. Ez bölcsesség.

– Irtózatos ész van ebben a barbárban! – mondotta a gazdám is. – Én a nagyeszű embert mindig a nevetéséről itélem meg. A műveletlen ember röhög, ordítva nevet. A finom ember csak mosolyog. De micsoda kategóriába sorozzam ezt, a ki még azon a bolond Cerkón se nevetett.

S erre mind a hárman kaczagtak.

A százados elment a sátorába, hogy aludjon.

– No én nem tudom, melyik kategóriába fogsz engem sorozni, – szólt Maksziminosz, – de én majd megfulladtam nevettemben. A könny patakzott a szememből.

– Mindenki az oldalát fogta, – felelte a gazdám. – Egyedül ő volt komoly az egész társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e nevetséges neki az a bolond, vagy hogy nem akart nevetni.

És elgondolkodva nézett maga elé.

Maksziminosz nem értette a gazdámat. Ő a testi embert látta Atillában is. Priszkosz azonban a lelki embert látta. Akkor jegyeztem meg, hogy micsoda nagy a különbség a gazdám meg a másik között.

XIV.

Másnap esett az eső. A hunok megfordították a sátorbőröket: szőrrel kifelé. A ruhájok is úgy fordult: a vásznas, gyolcsos nép szőrösbundás, mikor az eső esik. Mintha a medvék országában volnék.

De azért a királyi palota körül csakannyi nép nyüzsgött, mint az előtte való napon.

Sátorunktól el lehetett látni a Csáthék házához. Láttam, mikor Emőke bő hattyútoll-köpönyegbe burkolózva kisétált és egy alacsony szürke lóra ült. A lovat egy ősz férfi-rabszolga vezette át a királyné palotájához.

Ezt a napot tehát ott tölti.

Nekem is egyszerre sürgőssé vált a rajzolás. Hamar átöltöztem és kikenekedtem; azután én is lóra ültem, hogy a sarum be ne sározódjék. Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat Nigró szolgatársam vitte vissza.

A királyné megint csak harmadmagával volt. A szobát kellemes félhomály ülte be, mert a két nyugoti ablaknak a fatábláit betették, s a szoba csak annyi világosságot kapott, a mennyi a többi ablak hólyagjain át beszármazhatott.[2]

A királyné közönséges mázatlan cserépfazekat tartott az ölében. A kerevet tele volt arany ékszerekkel, lánczokkal, gyöngyökkel, kösöntyűkkel, gombokkal. Hogy miért tartotta mindazt a királyné fazékban? és miért nem valami ezüstkupában, vagy díszes ládában? nem tudom. Lehet, hogy babonából, lehet, hogy úgy szokták.

Az ékszereket törölgették, fényesítették akkor mind a hárman.

Nekem különösen megtetszett egy széles öv, a mely arany eperleveleket ábrázolt, s a levelek között rubin formában a gyümölcsöt.

– Láttál-e valaha ennyi kincset? – kérdezte a királyné, mikor a művészi övre rábámultam.

– A mi ötvöseinknél láttam efféléket, – feleltem, – de nem ilyen szépeket.

– Nekem még szebbek is vannak, – szólt a királyné.

Épp liliomokat akartam rajzolni, de hogy az eperláncz megtetszett, annak a figuráit másoltam.

A nők beszélgetéséből megértettem, hogy a királyné az ékszerekből az új asszonynak választ. A menyegző után való holdujuláskor az új asszony sorra látogatja a régieket. Akkor fogja a királyné megajándékozni.

Rika királyné csöndes és szomorgó természetű asszony volt. A hogy ott ült, akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott és ha vidám volt is, szelid mosolygás volt minden nevetése. Én a mikor lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emőkét néztem, s ha Emőke mögöttem járt, akkor a királynét.

A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor azt jegyeztem meg, hogy az orra kissé hosszú. A csorbafogú nőnek tömpe volt az orra. Az Emőkéé is hosszúkás, de végtelen finom. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszúorrú emberek hajlandóbbak a búskomolyságra, mint a rövidorrúak. A kisorrúak többnyire vidámak. De a kapcsolatot a lélek karaktere és az orr minősége kőzött ma se bírom megfejteni.

És csakugyan Emőke is inkább komoly természetű volt, mint vidám.

A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott elefántcsont-karpereczet, s egyszer csak azt kérdezte tőlem:

– Milyen ékszert viselnek a görög nők?

– Mindenfélét, – feleltem óvatosan, – de csak keveset, mert az ország már nem gazdag.

– Nyaklánczot viselnek?

– Nem igen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany nyakláncz idegen országbeli férfiaknak való. A nők legfeljebb gyöngyfüzért viselnek a nyakukban, azt is csak ünnepen.

– És a görög leányok, – kérdezte Emőke, – szépek-e a görög leányok? Olyan-e a ruhájok, mint a miénk?

– A görög leányok mind feketék, – feleltem, – és nem olyan szépek, mint a hun leányok. A ruhájok is formátlan most, de valamikor oly szépen öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.

– Hogyan? – kérdezte egyszerre mind a három nő.

– Alól selyem-ing, vagy bisszusz-ing, meg egy szál fehér szoknya, térdig érő, vagy addig se. Fölül egy nagy, nagy könnyű finom gyapjúlepel, a melyet a jobb-vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az inget kötötték át derékon; nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy a termet hosszúnak lássék. A lepel könnyebb volt, mint télen.

A nők nevettek.

Magam is mosolyogtam, mert láttam, hogy nem értenek.

– Felséges asszonyom, – mondottam. – Az a nagy kendő, az volt ám az igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú, női termethez könnyű redőzetben símult és látni engedte a női test formáit. Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra; a karok szabadon voltak, s karperecz volt az ékességük. A lábakon finom kis szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínű szalagokkal kötötték meg.

– És télen is meztelen a karjuk, meg a lábuk?

– Télen nem. Télen csak a kezük, meg az arczuk van ki a ruhából. Akkor nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nők is szépek, ha a termetükben hiba nincsen.

A királyné szólt az ajtónálló nőnek:

– Ugyan hozz be egy fehér ágyterítőt. Hadd lássam én azt a görög viseletet.

Behoztak egy könnyű gyapjúlepedőt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg kellett mutatnom, hogyan viselték nyáron, hogyan szélben, esőben, jó időben, színházban, asztalnál; hogyan csomózták össze a kendővégeket nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon.

Közben föl és alá kellett járnom előttük, s ők meg nevettek és tapsoltak.

Azután le kellett rajzolnom a hajviseletet, s hogy az nem igen sikerült, az Emőke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nők a hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.

A kezem remegett, mikor az Emőke selymes haját megfogtam. Alig birtam összerendezni.

Akkor Emőke bement a másik szobába, hogy az ott függő nagy aczéltükörben megnézze magát.

De sokáig időzött ott. A királyné be is szólt neki:

– Emőke, a tükör rozsdát fog, ha ilyen sokáig szabadon hagyod!

Egyszer aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más, csak egy térdigérő ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy tejfölszínű gyapjú ágyterítő, a melynek redői körüljátszották karcsú derekát.

Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat lássak, de Emőkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt telt és gömbölyű, hanem fejletlen vékonyságok. De éppen a vékonysága emelte őt azon nők fölé, a kiknek a szépségéből az isteni állat lehel felénk.

Az ő teste inkább virági volt. Gyönge. Az ember azt gondolta volna, hogy víz van az ereiben, s hogy ki szokott állani a napfénybe. Testéből, szépségéből mindig fény áradt reám.

Föl és alá járt a szobában, azután megállt előttem:

– Ilyenek-e ott a leányok?

– Ilyeneknek kellene lenniök, – feleltem álomittasan, – de ilyen sugár termetet csak márványnőkön látunk.

– Mi hiányzik még rólam?

– Két gyöngy-fülbevaló, kisasszony, s egy pálmalevél legyező.

Emőke a királynéhoz fordult:

– Szép vagyok, nagyasszony?

– Szép vagy, gyermekem, – felelte a királyné mosolyogva. – Legyen olyan szép az életed is, mint magad vagy.

Emőke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán ismét a maga ruháiba öltözött. Leült és az én egyik rajzomat vette varrásba.

– Dalolj, Emőke, – mondotta a királyné, – ma jó napom van, hadd legyen teljes.

Emőke az ölébe eresztette a varrást és halk, finom zengésű, meleg hangon dalolt:

Kizöldült a mező. Megindult az erdő. Elmosta az utat a tavaszi eső. Elmosta a nyomát az én kedvesemnek: ifjú legények közt a legkedvesebbnek.

Halkan énekelt, s mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt, s maga elé mélázó, mintha az elénekelt történet dalolás közben öltene formát.

Aztán félkönyökkel a kerevetre támaszkodva, folytatta:

De nehezen várom tavasz elmulását! Tavasz elmulását, búza aratását. Napraforgó virág teljes kinyillását; legény-vitézeknek visszafordulását.

Valami szokatlanul bús dal volt ez nekem, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok mind ilyen búsak, s a szövegeik olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, a melyet hiányosan fűztek össze:

Emőke folytatta:

Elhervadt a mező. Hullong a falevél. Messze idegenből a had is visszatér. Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön. Elmaradt, ott maradt az idegen földön.

Tarna vitéz hol vagy: fődben-e vagy égben? Akár ég akár főd, gyere rózsám értem! Vigy el éngem akár az égi hazába, akár pedig fektess síri nyoszolyádba.

Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog? Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok! Fehér a paripám, csendes a járása, mint az őszi szellő esti susogása.

Felöltözik a lány ünnepi fehérbe. Rozmaring-koszorút illeszt a fejére. Igy találják reggel holtan az útfélen: piros csizmában és ünnepi fehérben.

A dal végét már könnyezve mondta. A királyné szeme is könybelábadt. Magam is elérzékenyültem. Már értettem története.

– Szegény Rózsa, – mondotta a királyné, – de hát nem találhatott volna-e más legényt magának?

– Vannak olyan leányok – felelte Emőke, – akik olyanok, mint az egyszer nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.

Aztán rám fordult a beszéd.

– Kik voltak a szüleid? – kérdezte a királyné, – és ki tanította a kezedet ilyen ügyességre?