Part 4

Emőke letelepedett a bölénybőrre és az ölébe vonta a kis porontyot. Körültörülte a száját egy kendővel, aztán nagyokat csókolt a gyermek pufók orczájára.

– Gyere, – mondottam Nigrónak. – Gyerünk már haza.

– Nézzük még ezt a leányt, – szólt ő vigyorogva.

– Gyere, – feleltem ingerülten.

– Nono! Csak ne szorítsd úgy a karomat. Mért haragszol?

Magam se tudtam. Rútnak láttam a Nigró arczát. Szerettem volna pofon vágni.

Aztán mikor már eltávoztunk, visszanéztem, hogy látszik-e még a sátoruk?

Nem látszott már a gombja se.

V.

Déltájban az urak hazatértek. Utánok öt hun is jött. Az egyik borjut hozott, a másik liszteszsákot, a harmadik két nyulat.

Az urak vidámak voltak.

– Zéta, – mondja az uram, mikor a virággal eléje mentem – téged fölmentelek az ebédkészítéstől. Eredj és szedj még gyöngyvirágot, sokat. Elviszed délután a királynénak.

Hát én alig egy óra alatt szedtem egy nagy kosár gyöngyvirágot. Szedtem közéje ibolyát is és néhány szép páfrányt és fűszálat, s magam mulattából már a kosárban úgy rendeztem, hogy a kosár olyanná vált, mint egy malomkerék nagyságú menyasszonyi csokor.

– Ejnye de szép! – mondotta az uram. – Ezt így, ezenmód kell elvinned. Csak még egynéhány marok füvet szedj, hogy a kosár szélén lelógjon és semmise lássék a kosárból.

Mikor elkészülök, teszem a kosarat a fejemre.

– Vigye el tán Nigró, – mondja Maksziminosz.

Éreztem, hogy elsápadok.

– Uram, – rebegtem alázatosan – én szedtem a virágot, hadd vigyem el én.

Nem tudom, hogy mért nem ütöttek meg azért a szemtelenségért, hogy olyan nagyúr parancsának a megmásítását kérem. Az uraknak jókedvök volt, hát nem törődtek velem. Mindössze a szolgatársaim bámultak, s különösen Nigró.

Aztán mikor már mentem, magam is bosszankodtam magamon. De már késő volt. Megfogadtam, hogy a Csáthék sátorára rá se nézek.

A sátor valami ötven lépésnyire volt a királyné házától, és keskeny kis patkósan hajló gyalogút vitt hozzá. A gyalogút a tegnapi esőtől felázott, és vékony habaréksár borította.

Hát azt csak kiálltam, hogy elmentem a sátor mellett felpillantás nélkül, de mikor már az út közepén voltam, arra gondoltam, hogy mért ne nézném meg mégegyszer azt a leányt? Úgyse látom többé soha ez életben, és hát a holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti.

Leemeltem a kosarat a fejemről, mintha azért állanék meg, hogy elfáradtam, és a hónom alá vettem.

Azután megfordulok a sátor felé.

Hát látom, hogy az a tizenhároméves kis rableány homokos szárazföldet hint az útra, s hogy a hintése csak a harmada útat javította meg, visszatér.

És ekkor lép ki a sátorból Emőke.

Ugyanaz a ruha van rajta, a mi az előbb, csak egy hosszú fehér fátyol van még a haján.

Összefogja a fehér szoknya alját, és óvatosan lépkedve megindul.

Megindul felém! Énfelém!

Ha behúnyom a szememet, ma is látom, a mint a kis piros csizmák, tip-top, jönnek az úton.

És az a fehér, üde, bársonyos arcz, az a leánynyá változott nárczisz, közeledik felém, közeledik…

Lép, lépeget.

Mikor a beporozott útnak a sárosához ér, megáll. Megáll, mint az erdőn sétáló őz, s fölemeli a fejét.

Láttam, miért állott meg: a cselédet várta, hogy az utat tovább porozza előtte.

Bolond és vakmerő ötletem támadt: belemarkoltam a kosaramba, és szórtam eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem előtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára. A virág elég volt a királyné lépcsőjéig. Ott megálltam. Hallottam, hogy közeledik. Láttam, hogy a virágon lépeget. Akkor az arczára néztem.

Ő is felnézett, mikor hozzám ért. A szeme…

A nap így lövell át az erdő lombjain. Lelkének egy sugarát éreztem a lelkembe nyilalni. S én visszanéztem őt boldog-szomorún.

De ez csak egy pillantásig tartott. Aztán föllépkedett a lépcsőkön.

Én a gyönyörűségtől kábultan néztem utána, s csak mikor már eltünt, akkor gondoltam arra, hogy valamelyik hun leszúrhat ezért a tettemért.

De nem bántott senki. Az őrök egykedvűen néztek reám. Talán azt gondolták, parancsot teljesítettem.

Úgy indultam vissza, mint a ki részeg.

A falu végén utólért az a cselédleány, a ki a port hintette, s így szólt:

– Értesz-e hunul?

– Értek, – feleltem mint az álomból ébredő.

– A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza, kapsz valamit a szolgálatodért.

És nevetett. Csunya kis sovány leány volt, és az arcza piszkos is. Miért nevet ilyen szemtelenül ez a kölyök!

– Mondd meg a kisasszonynak, – feleltem méltóságosan – hogy én szolga nem vagyok; úr se vagyok az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem Zéta.

Azzal nagy büszkén elléptem.

VI.

Mikorra visszaérkeztem, az urak már az ebédnél feküdtek, s a borjupecsenye illata betöltötte a levegőt. Gazdám a tekintetével kérdezett.

Annyira ismertük egymás gondolatát, hogy néha nem is kellett beszélnünk. A tekintete ezt kérdezte:

– Mit szólt a királyné? Szivesen fogadta-e a virágot?

Az én nyelvemen soha nem született még hazugság. Priszkosz belém nevelte, hogy a hazugság utálatosabb minden más mocsoknál, s én magam is megvetettem minden embert, a kit hazugnak ismertem.

– A királyné, – feleltem elnézve a feje fölött – nem beszélt ugyan velem, de köszönetét küldi.

Vártam, hogy a föld megrázkódik erre a hazugságomra, vagy hogy a nyelvem kiszakad gyökerestül, de egyik se történt. Az urak vidáman beszélgettek tovább, s én leültem zavartan és piszkos lélekkel ebédelni.

Azon az éjjelen rosszul aludtam. A gazdám is nyugtalan, mióta Hunniában járunk. Én csak azóta, mióta azt a leányt láttam. Azt gondoltam, mélyen alszik, mikor egyszer csak rám szól:

– Miért sírsz? Mi bajod?

– Oh uram, – feleltem felfohászkodva – én igen szerencsétlen vagyok.

– Ki bántott? – kérdezte részvéttel.

S hogy erre nem feleltem, ismét szólt:

– Bizonynyal mondom, hogy akárki bántott is, megkeserüli!

– Nem bántott engem senki, csak éppen elgondolkoztam a sorsomon.

– A sorsodon? – döbbent rám a gazdám – hát olyan siratni való a te sorsod?

– Ne érts félre uram! A te jóságod éltető napfényem nekem, és én meg sem érdemlem, hogy jó vagy irántam, de ha elgondolom, hogy már gyermekkoromban szolgaságra kerültem, és hogy hiába szabadítottál fel, csak szegény ördög az én nevem…

Abbahagytam. Éreztem, hogy a gazdám csodálkozik a szavaimon, és hogy én bolondokat beszélek.

S valóban némi hallgatás után, az uram megszólalt:

– Én azt hittem, ismerlek téged Zéta. Hiszen úgy láttam a növekedésedet, mint azét a czédrusét, a melyet aznap ültettem, a mikor téged magamhoz váltottalak. De ebben az órában nem ösmerek rád Zéta. Nem tudom, micsoda gondolatok kavarognak a lelkedben.

Ő aztán elaludt. Én meg azon gondolkoztam: miket hazudjak holnap? Azt fogom mondani, hogy rosszat álmodtam: bika üldözött és tiport álmomban.

Ekközben néztem a csillagokat, és néztem Emőkét.

Mert ha behunyom a szememet, mindig látom őt. Látom, amint fehér szoknyában, piros csizmában aprón lépked a gyalogúton, és hozzám érkezve, reám emeli méltóságos, nyugodt fekete szemeit.

VII.

Hajnalban indultunk.

Útközben láttam, hogy Csáthék szekerei is előálltak, és hogy bontják a sátort. Tehát ezek is jönnek. Talán ugyanazon az úton jönnek, mint a melyiken mink!

Az első perczben ujjongtam, aztán megint okosságra igazítottam az eszemet:

Hát megőrültem-e én, hogy egy olyan leányhoz vonzódom, a ki mögött kivont pallossal áll a hóhér!

Az úton el-elmaradoztam. Minden útkanyarulatnál megállottam és visszanéztem, hogy jönnek-e Csáthék?

Hiába való volt minden magam okosítása, valahányszor azt határoztam, hogy az uram mellett maradok, s nem törődök többé a leánynyal, kis idő mulva láthatatlan kalapácsütéseit éreztem a mellemen. Csak még egyszer! Csak még egyszer szívhassam föl a szememmel, mint a nap a harmatot, hogy még a sírom éjszakájában is az ő alakja lehessen az álmom!

Újra elmaradtam az uramtól és visszafelé lovagoltam. Megyek vissza-vissza, a meddig csak nem találkozom vele. De látnom kell őt, ha el is veszítem a gazdám nyomait, látnom kell, ha a Deél sorsára jutok is, látnom kell mégegyszer!

Három óra hosszat lovagoltam már, mikor megpillantottam az úton poroszkáló hun szolgákat és velök az ökrös-szekereket.

A szolgák egyrésze elől lovagolt. Fegyverbe voltak öltözködve. A nap ragyogott a lándzsáikon.

Azután egy bársonyos szőnyeggel bevont szekér következett. Azt négy ló vonta. Benne ült Csáthné és az agg hun. Szemben velök a kis sovány rableány s a két gyermek. Mellettök lovagolt Emőke.

A szekér után valami húsz rabszolga gyalogolt.

Én csak lépésben mentem feléjök és mikor hozzájok értem, leszálltam az út mellett a lovamról.

– Mi az hé? – kiáltott az egyik hun – tán elvesztettél valamit?

Mert hogy a római követségből vagyok, megismerték a ruhámról.

– El, – feleltem – egy sátor-kapcsot vesztettünk el. Nem láttátok-e?

S hogy a Csáthék fogata is odaért, mélyen meghajoltam.

Mikor odább mentek, fölemeltem a fejemet, s a leányra néztem. Férfiasan ült a lovon, de a szoknyája olyan hosszú volt, hogy elől-hátul a lovat is takarta. A fején könnyű turbánalakú patyolat. Az arczán fátyol.

Mikor fölnéztem, elfordította rólam a tekintetét, s csöndesen lovagolt tovább.

Hét ökrös szekér következett utánok és hátul négy teve. A szekerek a sátort vitték. A tevék nagy göngyölegben a szőnyegeket.

Azután huszonöt lovas következett. Mindegyik vállán óriás ijjak, s mindegyik kezében könnyű lándzsa. A lándzsa alsó végével olykor a lóra pöczintettek.

Megismertem köztük a szarvasbőr-csizmás hunt is.

Darabig még visszafelé mentem, aztán utánok haladtam, s néztem az út göröngyös földjén a nyomokat. Melyik az Emőke lova nyoma?

Valami egy óra mulva újra a Tisza vizéhez értünk. Az út ott kövér fű között halad. A Tisza óriás kigyóként kanyarog a mezőségen, s néhol magasra nőtt fűzfák állanak a partján.

Boldog voltam, hogy messziről mindig láthattam Emőkét. Úgy ment közöttük a fehér turbános szép lovas, mint valami liliom.

Egyszer aztán látom, hogy kivág az útból és a mezőn játszatja a lovát. Nagyokat futtat vele, s ide-oda keresgél. Hol előre siet, hol hátra marad. Egyszer levágtat a vízhez is, és megitatja a lovát.

A szívem olyanná vált, mint a fölrepülő madár. Megéreztem, hogy a leány nekem-játszik.

S megálltam a fűzes szélén.

Hát csakugyan: egyszercsak látom, hogy jön. Egyenesen felém poroszkál.

Én egynehány lépést haladtam még a lóval, azután leszálltam, hogy köszönjek neki.

S amint így állok égő szemmel, s talán halvány orczával, hozzám érkezik, és megállítja a lovát.

Meghajlok.

– Rabszolga, – mondja a fátyolát fölvetve. – A te neved Zéta?

– Az, kisasszony, – feleltem az arczomat fölemelve.

S hogy a lova ne nyugtalankodjék, megfogtam a zablaszíjat.

S így álltam előtte.

Nézett rám. A tekintete kielégülő kiváncsiságot fejezett ki. Méltóságos volt s oly bájos, hogy a lélek remegett bennem, mint a marokba fogott veréb.

Ismét megszólalt:

– Te hintettél-e nekem tegnap virágot?

– Az út sáros volt, – mentegetőztem, míg a lelkem repesett az örömtől.

– És te nem fogadtad el a jutalmat…

– Nem szolgáltam reá, – feleltem szamóczaszín ajkaira nézve. – És én nem is vagyok rabszolga. És én az uramat szeretetből szolgálom, mert ő apám helyett apám volt.

– De én nem fogadhatok el tőled semmit. Én neked adósod nem lehetek. Állj meg anyámnál a lovaddal; elmondom neki, mit tettél, s fogadj el tőle valamit.

– Bocsáss meg kisasszony, – feleltem. – Én a te szavadat mindenben parancsként követem. Halálig is, ha kívánod. De ezt nem lehet. Hanem ha nem akarsz adósom maradni… engedd, hogy a köntösöd szegélyét ajkamhoz érinthessem.

Nem felelt. Tán azon tünődött, hogy mit feleljen?

Én meg odahajoltam a lábához, és megcsókoltam a köntösét.

S hogy ekközben lecsüggő kis fehér kezére tévedt a tekintetem, így rebegtem:

– Óh ha a kezed megcsókolhatnám, ezt a szép fehér kezet!

– Szemtelen! – kiáltotta villámló tekintettel. – Óh te szemtelen kutya!

S a lovagló vesszővel erősen rácsapott az arczomra.

Megsemmisülve tántorodtam vissza. Arczomon az ütés helye tűzként égetett, s éreztem, hogy vér csordul le a nyakamon.

A leány elvágtatott, én meg leültem az út szélére, és néztem magam elé könnyező szemmel, bután, gondolat nélkül. Hát nem jobb-e az életnél a halál!

Félóráig ültem-e így vagy egy óráig, nem tudom. Gondolataimban összekavargott az egész mindenség. Hát mi rosszat cselekedtem én? Olyan nagy bűn-e az, ha az ember megcsókolja a virágot? A leány is virág, csakhogy emberi virág. Egy kicsit megszédültem a szépségétől, s meg óhajtottam csókolni a kezét. Hát bűn-e ez? Ő ment volna jobbra, én balra: talán nem találkoztunk volna többé az életben; el is felejtettük volna egymást.

A fejemet lódobogásra emeltem föl. Azt hittem az én lovam nyargalászik. De nem az volt. Az én lovam nyugodtan legelészett a mezőn. A leány tért vissza.

Megállt előttem. Én nem néztem föl.

A harag átczikázott rajtam, mint a villám a komor fellegen. Éreztem, hogy ember vagyok. Ha ő Jupiter leánya volna is, én meg csak egy állat, nem volt oka arra, hogy megüssön.

– Zéta, – szólott lágyan a leány. – Megbántam, a mit tettem. Te jó fiú vagy, s nem tehetsz arról, hogy az eszed kevés. Itt ez a fátyol. Kösd be az arczodat.

Leszakított a fátyolából egy darabot és nyujtotta.

Nem feleltem. Rá se néztem.

Egy perczig tartotta a fátyolt, azután eldobta. Hallottam, hogy a lovát megcsapja és odább megy.

Csak menjen. Micsoda jogon vet meg ennyire engem! Semmi közöm az ő rangjához. Nekem a hun király nem uram, és nekem a hun mágnások nem mágnásaim. S ha ő azt mondja is, hogy megbánta, a mit tett, a seb az arczomon marad: gyűlölöm őt és megvetem.

A lódobogás megint közeledett. Fölnéztem. Ő tért vissza.

Talán még egyszer meg akar ütni? Ezt nem tűröm el. Fölálltam.

A leány oda jött és fölvetette a fátyolát.

– Visszajöttem, – mondotta – mert haragszol rám. Hát itt a kezem, megcsókolhatod.

– Köszönöm, – feleltem. – Már nem óhajtom megcsókolni.

A leány arczából elsápadt minden eleven szín. Sötéten nézett rám, én meg büszkén néztem vissza.

Azután megcsapta a lovát és elporoszkált.

VIII.

A következő nap delén a Csáthék karavánja utólérte a miénket. Bizonyosan korábban indultak, mint mink, s mink útközben egy lovunk kidőlése miatt vesztegeltünk is néhány órán át.

Az urak odasorakoztatták a lovukat az út mellé, s üdvözölték Csáthékat. Én ezúttal nem a szolgák közé álltam, hanem a gazdám mellé.

Emőke úgy lovagolt, mint tegnap. A ruhájában mindössze annyi volt a változás, hogy a fején levő patyolatot a süvege köré tekerte, és a süvegbe három fehér kócsagtollat tűzött.

Mért nem vagyok én festő, hogy azt a lovon ülő hattyúnyakú keleti leányt lefesthetném. A ló alacsony, ideges pejparipa; a leány égszínkék lenge köpenyegben van s a köpenyegén a termetének minden vonala áthullámzik. A fején a fehér gyolcs-turbán. Lábát aranyozott széles kengyelben nyugtatja.

Sokszor próbáltam őt lerajzolni, hol táblán, hol porban, de ügyetlen az én kezem: a ló, a mely a rajzomból keletkezett, többnyire vagy kutya lett, vagy őz, vagy más állat. Emőke meg mindig férfivá változott. Pedig úgy látom őt, olyan elevenen, akárcsak magamat, mikor a víz tükrébe nézek.

Elmentek mellettünk. Az üdvözlést viszonozták. Emőke is könnyedén megbólintotta a fejét a követek felé, s a fátyolon át láttam, hogy amint az urakon végignéz, reám is vet egy pillantást.

Már akkor nem gyűlöltem. Bántam, hogy meg nem csókoltam a kezét. Álmomban ismétlődött a találkozásunk, s én megcsókoltam a kezét, s egy eddig soha nem érzett gyönyörűség ömlött szét az ereimben.

Azt mondtam neki:

– Megcsókoltam a kezedet. Éreztem benne a lelkedet. Megcsókoltam a lelkedet is.

És a csók édessége az ajkamon volt naphosszat. Mikor megláttam őt, a gyönyörűség borzongása járt át. Milyen különös az emberi arcz! Az ő arcza is változatlan, az enyém is. Mikor rám pillantott, bizonyára azt gondolta, hogy az én arczom most is égő gyűlöletet takar.

Aztán nem értük őket többé utól.

A hetedik napon egy csoport fehér-tógás embert láttunk. Már messziről megláttuk, hogy a szél tógákat lobogtat: rómaiak.

S csakugyan a nyugot-római birodalom követeivel találkoztunk a pusztában. Idegenek voltak, de azon a végtelenül sik idegen földön mégis úgy üdvözöltük őket, mintha egy anya gyermekei volnánk.

Az urak összeölelkeztek. A szolgák kezet szorítottak. És latinra fordult a beszéd.

Az idegen követek feje Romulusz, igen nagyorrú és nagyméltóságú barna úr, mellette Románusz főtiszt és Promótusz, Pannonia kormányzója.

Az ő járatuk épp oly keserves volt, mint a miénk. Atilla egynehány aranyedényt követelt a római császártól. Valentiniánusz adott volna is neki, amennyit akar, de Atillának csak az kellett, a mit Szirmium elfoglalásakor sikkasztottak el tőle. A sikkasztó az ő iródeákja volt. Az hogyan, hogyan nem: átvette titkon a szirmiumi püspöktől az aranyedényeket és elzálogosította egy Szilvánusz nevű római uzsorásnak.

Mikor Atilla megtudta a sikkasztást, az iródeákot azonnal karóba huzatta, Valentiniánuszra meg ráizent, hogy: vagy Szilvánuszt vagy az aranyedényeket!

Hát erre hoztak választ a rómaiak. Valentiniánusz azt feleli, hogy Szilvánusz jóhiszeműleg adott pénzt az edényekre; az edények meg templomi edények, hát inkább pénzen váltja meg, – ha lehet.

A két követség így egyesülve, vidám beszélgetésben érkezett Atilla városához.

Városnak mondom, mert nem tudom más nevét. Nem hasonlít az a világ semmiféle városához, mert templomok, márványpaloták, kőépületek, kövezett utak és terek nincsenek benne. A sátorok sokaságából mindössze két épület-csoport sárgállik elő. Az mind a kettő dombon van és fából épült. Tornyok is emelkednek rajtok, de csak olyan karcsúak és olyan szellősek, hogy a galambokon és kányákon kívül más nem lakhatja.

A vezetőnk tisztelettel mutatott a két palotára.

– Az a királyunk lakóhelye. A másik vele szemben, a fővezéré.

A paloták körül a sátorok rengeteg sokasága tarkállik. Tízezer? százezer? millió? – nem lehet megolvasni. A sátorok között házak is vannak, de csak afféle nádtetős sárházak és ember nem lakik bennök. Nyáron legalább nem.

A város szélén egynehány száz szén-piszkos kovácsot láttunk. Patkót és nyílhegyet vernek azok szünet nélkül. A műhelyek köre szuroktól illatos. A mezőségen tömérdek ló, tehén és birka legel. Kutya ott is annyi van, hogy az ember lépten-nyomon beléjök botlik.

A fővezér, a kit meg kellett várnunk, már megérkezett. A palotája tetején lengő vörös zászló hirdette ezt, de az elénk lovagló hunok is mondották.

Hol álljunk meg?

Vezetőink be akartak vinni bennünket a városba. Az urak azonban azt határozták, hogy a városon kívül maradjunk, míg csak helyet nem jelöl valamelyik főember a városban.

Megállítottuk hát a szekereket, s csak árnyékvetőre vontunk fel egy sátoroldalt.

Az első tennivaló az, hogy a fővezérrel beszéljünk: mikor hajlandó a követséget elfogadni?

Lóra ültünk hát hárman: az uram, Rusztikiosz, meg én s mentünk a vezető után.

Akkor láttam csak: miért tetszik az Atilla városa végtelennek? Hát azért, mert a sátorok nem szorosan állnak egymás mellett, hanem mindegyik körül térség van. A térségen az asszonyok sütnek, főznek; a gyermekek játszanak; egy tehén, egy-két ló legelész. A sátor hátulján tűzrevaló farakás. Elől szárítják a ruhát; elől van az edénytartó czölöp is. A sátor csak alvóhely és esőben menedék. Nappal mind ott tanyázik a sátor előtt. A gyermekek ott játszanak; a nők ott dolgoznak; az öregek s betegek szintén a sátor előtt vadbőrökön, vagy a puszta földön ülnek. A férfiak lóháton ülnek örökké. Ritkán dolgoznak, csak beszélgetnek, politizálnak, csereberélnek, s néha vadászni mennek.

Aztán az is érdekes, hogy a sátorok állásából meglátni: mekkora a család? Néha két-három sátor áll szorosan egymás mellett. Azok a nagysátorból származott újházasok sátorai. Közös a szív, közös a konyha is.

Minél beljebb haladunk a királyi palota felé, annál díszesebbek és nagyobbak a sátorok. A piramis-alakú füstös emberi kasokat négy-öt-hatszögű széles alkotmányok váltják föl. Azok már vadbőrökkel vannak betakarva, vagy vastag csergéből készültek, s a tetejükön vagy az ajtó fölött szimbólumot vagy írásjeleket lehet látni.

A szimbólum többnyire csak egy kép: gólya, lófej, csillag, rózsa, kereszt, kör, vagy más efféle. Néhol nem is úgy van ráhímezve a családi jelvény, hanem csak oda van akasztva: pl. egy nyíl, vagy egy kosfej, vagy egy patkó. Arról aztán meg lehet tudni, hogy ott laknak: Nyilasék, amott meg Kosék, s emitt Patkóék. Csak a hol póznán lóg a jelvény, ott nem családi jel, hanem mesterségmutató. A varga sarut akaszt ki, a sátormíves keresztbe tett rudat, az ács szekerczét, a szaggittárius vörösre festett íjjat, a szűcs kis fasubát, a kovács kardot és lópatkót.

A további sátorok körül már rabszolgákat lehet látni, s a pompa szemetkápráztató.

Nem csoda; ezek az emberek megrabolták az egész világot!

A lovasok között sok bekötött fejű és fölkötött karú embert látok.

Az egyik odakiált a vezetőmnek:

– Jónapot Szarvas.

– Aggyisten, – feleli Szarvas – csakhogy látlak!

Kezet fognak s néhány szót váltanak.

– Ezek, – mondja a vezetőnk, mikor tovább lovagolunk, – most érkeztek haza a kazár háborúból.

– Hát te, – kérdem, – mért nem mentél velök a háborúba?

– Akartam, – feleli a hun, – de csak a hitványát szedték össze. A javának itthon kellett maradnia, hogy ha az urunk a rómaiakra támad, legyen ember itthon elég.

Erre majdnem kilelt bennünket a hideg.

– Hát van ilyen szándéka Atillának?

– Nem mondta. Dehát nincs-e a sarkunk alatt az egész világ? Még csak a római birodalom van hátra.

– És azt gondoljátok, hogy megbirtok vele? Nem olyan kicsiny ám az, mint a kazár nemzetség!

– Ha kicsi, ha nagy, – felelte a hun vállatvonva, – a meddig az Isten kardja nálunk van, ember kardja minket meg nem győzhet.

– Micsoda «Isten kardja?»

– Nem hallottátok? Az Isten ledobott egy kardot az égből. Egy csordá fiú találta meg. Ahányszor nagy háború indul, Atilla csak az oldalára köti.

– De mi bizonyítja azt, hogy az csakugyan az Isten kardja?

– Mi bizonyítja, hogy nem az?

– De hátha nem az?

– A kard olyan szép, a minőt ember nem tud csinálni. Kék lángok lobogtak körülötte szüntelen a földben, míg csak a fiú meg nem találta. No meg a papok mind megismerik, hogy az égből jött. Az öreg Káma is.

– Ki az az öreg Káma?

– A mi főpapunk. Az ám a szent ember! Az elevenen fog az égbe szállni!

A beszélgetést dudaszó és tárogatók üvöltése nyomta el. A sátorok között sokfelé szólt a zene. Egy domborúmellű hun legény lovagolt velünk szemben. A kezében kulacsot tartott, s veszettül dalolt. Olykor megállította a lovát egy-egy hun előtt, a kit megkinált a kulacsából, aztán tovább lovagolt és nagyokat kurjantott.

– Ennek hát jókedve van, – mondom a hununknak.

– Bizonyosan rabszolgát adott el, – felelte egykedvűen.

Föltünt nekem, hogy kétkerekű kocsikon sok falomb érkezik mindenfelől, s hogy a széles főútra érkeztünk, láttam, hogy a sátorok ormát és ajtaját mindenfelé lombokkal díszítik, az utat meg erősen locsolják. Egy óriás barbár akkora élőfát vitt a vállán, hogy két ökör is nyögve húzta volna. A fákat leásták az út mellé.

– Szittya uram, – szólok a vezetőnknek, – micsoda ünnep készül?

– Atilla jön meg déltájban, – felelte.

És a bajuszán egyet húzva, folytatta:

– Én nem vagyok szittya. Azok a szittyák amott, a kik a széles hátú lovon beszélgetnek. Láthassátok, hogy azoknak se szakálluk, se bajuszok nincsen.

Később tanultam meg, hogy nem nevezik magukat mindnyájan hunoknak, hanem nemzetségek szerint vagy családok szerint. Hanem azért egy nép az.

Akkor láttam csak közelebbről a két fapalotát. Mind a kettő remeke az ács-művészetnek és a faragóművészetnek. Az Atilláé valamivel díszesebb és csak messziről egy. Közelről sok ház egybealkotva. A középső a királyé, a mellette levők a feleségeié, a szolgáké, a fogoly királyoké. Vannak távolabb hosszú dísztelen házak is. Azok az istállók. Külön van a király istállója, külön a feleségeié és külön a szolgáké.

Valami harmincz ház az összesen, s húsz közüle palotaszerű.