Part 19

– Felséges uram, értékes kameák vannak itt, a melyek megérnek egy kis országot, és Turzó főbecsüs úr néminemű fületlen gomboknak értékeli; iratja tízével egy szolidusra.

Azzal, hogy már magam is bosszus voltam, belemarkolok a kameákba, s tartom a király elé.

– Győződjél meg magad, felséges uram. Ime, csak találomra markoltam belé, s itt van egy Vénusz-kép, a mint Vénusz kiemelkedik a tenger habjaiból. Micsoda remek finomságú faragvány ez! Még a hullámok habja is ki van faragva. S a gyönyörű testen csak éppen hogy az erek nem látszanak! Hiszen ez királyi koronába való ékesség!

Atilla a kezébe veszi a kameát és nézi figyelmesen, azután így szólt:

– Ezeket a kameákat vigyétek az én kincstáramba. Te… hogy is hívnak?

– Zéta, uram.

– Te, Zéta, segíts a becsüs uraknak az ilyen értékek megítélésében. A mi kiváló, azt én magamhoz váltom. Te öreg Turzó meg, hogyha valaki kinevet, kardoddal tanítsd meg, hogy az ősz fejet tisztelje a fiatal.

– A holló ögye bög, – dörmögte az öreg, – iszen közéjök is vágtab volna, haneb lefogták a karobat.

Az öreget aztán kibékítettem:

– Lásd, Turzó uram, – mondottam, – nincs olyan ember a világon, a ki mindent érthetne. Te soha efféléket nem láttál, hát akármilyen okos ember vagy is, nem értékelheted kellőképpen.

– Persze, hogy úgy van, – felelt az öreg, – de azért neb türöb, hogy bárki is nevessön!

Egy esős napon nem dolgoztunk. Délután átmentem Csáthékhoz. Olyankor a rabok és cselédek ott is tétlenkedtek. A fölpuhult földben nem láttam az Emőke lova lábanyomát.

Otthon is volt. Az ablakból meglátott, hogy odamegyek. Fölhivatott.

Atilla helyettem egy asszonyt ajándékozott Csáthnak. Az asszony előkelő milanói patriczius felesége. Menekülés közben fogták el. Várhattak érte jó váltságdíjat.

Azért szólítottak föl, hogy írjak levelet a patricziusné családjának.

Szivesen.

A házban nem volt írószer: át kellett futtatni egy szolgát a királyi íróházba. Azalatt én ott ültem az ajtó mellett Csáthéknál és azon tünődtem: beszélhetek-e négyszemközt Emőkével?

A gazda nem volt otthon, Csáthné is látogatóban járt valahol a nagyobb fiával. Csak hárman voltunk a szobában s olykor Dsidsia.

Megszólítottam a rabnőt: kérdeztem, hogy mit írjak?

– Száz font aranyat kérnek értem, – felelte a nő sírva. – De honnan fizethet ennyit az én uram, hiszen földúlták mindenünket! A palotánkban nem hagytak egy párnát se!

Kissé hervadt, füstös arczú hölgy volt az a rab. Örökké könnyezett, s épp ezért nem lehetett tudni, hogy szép volt-e valamikor? Dsidsia tudott vele beszélni, s tolmácsolta a házban az asszony szavát. Nem volt neki rossz sorsa, mert csak ruhát varrattak vele, de azért mégis folyton pityergett.

– Asszonyom, – mondottam neki, – hálálkodj az Istennek, hogy ilyen házba kerültél. Másutt talán tehenek mellé zártak volna, vagy kis gyermeket kellene dajkálnod. Mert tudd meg, hogy minél több váltságot várnak a rabért, annál nehezebb munkára sanyarítják.

– Akkor vízbe vetném magamat, – felelte az asszony.

És gyalázta, átkozta a hunokat.

Hallgattam türelmesen.

– Asszonyom, – szóltam aztán, – nincs igazad. Mert a te kincseid épp olyan szerzemények, mint ezekéi, csakhogy korábbiak. Mikor még a hunok nem voltak a történelem szinpadán, a rómaiak és görögök éppen így cselekedtek. Nem kirabolta-e Nagy Sándor Perzsiát, Egyptomot? Nem kirabolta-e Juliusz Cézár egész Európát? Most a hunoknak áll a világ, aztán megint fordul az idő kereke, s a hunok kezéből más nép ragadja el a kincseket.

– De csak engem ne bántottak volna, – sírta az asszony.

Ebből megértettem, hogy asszonynépre kár rávesztegetni a história tanulságait.

Megírtam a levelet, a hogyan diktálta, és szép betűket írtam, mert Emőke ott ült velem szemben és nézte az írásomat.

Ekközben csend volt, csak a tollam perczegett.

S e csendben megszólal Emőke halkan, álmatagon:

– Hogy vagy odaát?

– Kérdezheted-e? – feleltem hálás tekintettel.

Aztán sóhajtva mondtam ismét:

– Az én sorsom olyan, mint a felhős őszi nap. Csak addig élek én, kisasszonyom, a meddig te leány vagy.

– Azt hiszem, sokáig élsz.

Ránéztem. Az arcza mélázó volt. Isten tudja, mire gondolt?

Néhány percz mulva ismét kérdezett:

– Látod Atillát gyakran?

– Látom. Tegnap beszélt is velem.

– Beszélt? Mit beszéltetek?

S az arcza megélénkült. Szeme várakozással tapadt a szememre. Oh, de bűbájos szeme volt annak a leánynak: csupa titok és csupa zene.

Elmondtam neki, hogy mi történt a tornáczon.

Aztán azt mondtam a végén:

– Mióta nem láttam Atillát, őszülni kezd az az ember. A szakállában fehér szálak vannak. Meglásd kisasszonyom: három év mulva öreg ember lesz.

– Soha! – felelte bűbájos mosolylyal. – Ha olyan fehér lesz is, mint a galamb. Atilla mindig fiatal marad. Olyan ő, mint a fűben járó görög istenek; olyan, mint Áresz, a ki leszállt a felhőkből és pánczélt öltve, küzdött a hadakban. Nem látod-e a szemében azt az erőt, a melyhez hasonló más ember szemében nincsen! Ha haragszik, mindenkit félelem fog el. Ha mosolyog, földerül az egész világ.

Nem szóltam rá semmit, csak írtam tovább. Hozzá voltam szokva, hogy Atillát istenítik. Ma király, holnap por, – gondoltam. Ha nem akad egy ilyen magamfajta rab, a ki véletlenül följegyzi a nevét, elfújja a szél minden dicsőségével együtt, s ezer év mulva itt a Tisza síkságán azt se tudják majd megmondani, hol az a gödör, a melybe világrengető hatalmával együtt eltemették.

Attól fogva majdnem minden héten átmentem Csáthékhoz. A patricziusné egyik levelet a másik után eresztette a hazájába. Írt minden rokonának. Egyszer írt a pápának is. Volt úgy, hogy kifelejtett valamit a levélből, s másnap este ismét át kellett mennem, vagy ha nem mehettem, akkor a következő estén.

A leveleket a jövő-menő követek hordták. Majdnem minden héten jött-ment a követség. Részint az elfogott előkelők váltságát hozták, részint a császártól, részint a pápától hoztak levelet, adót, ajándékokat.

Atilla éles szeme csakhamar fölismerte bennem a használható embert. Ahányszor követ jött, engem is hivatott. Ott álltam Ruszti mellett és Konstantinosz mellett. Tolmácsoltam, véleményt mondottam. Néhány hét mulva azt látom, hogy nemcsak a rabszolgák közt vagyok az első, hanem a szabad írnokok között is.

Az boldog időszak volt az életemben. Mindenki azt jósolta, hogy egy napon Atilla felszabadít és vagyont ad. Gazdag és hatalmas leszek, mint Oresztesz, a ki szintén rongyos rabszolga volt, olyan, mint én, s hogy kevélykedik a hun mágnások között!

Csáthékhoz rendesen este hivattak, mikor Atilla a vacsoránál ült s a hunjaival és királyaival dőzsölt. Olyankor mindig el kellett mondanom Emőkének, hogy Atilla mit csinál. Ha szépet mondtam Atilláról, látszott az arczán a megelégedés. Olyankor a kezét nyújtotta és azt mondta:

– Megcsókolhatod.

A patricziusné látva, hogy én milyen kitüntetésnek tartom a kéznyújtást, egyszer nagylelkűen szintén kezet nyújtott. Azon aztán könnyezésig nevettünk.

Azonban négyszemközt nem beszélhettem Emőkével. Mindig ott volt a szobában az anyja is, vagy Dsidsia, vagy más nőcseléd. Meg kellett elégednem azzal, hogy látom őt és hallhatom szavának édes zenéjét.

Elmenetelemkor többnyire Dsidsia kisért le a lépcsőn. Levilágított és bezárta az ajtót.

Mindig zúgó szívvel váltam el Emőkétől. Mert mikor jóéjszakát mondtam, sorra kezet csókoltam nekik, – már a patricziusnénak is, – s olyankor magammal vittem Emőke finom kis kezének a melegét.

Hát annyira meg voltam kábulva, hogy már a lépcsőn nem is szóltam Dsidsiának, csak a mikor ő jóéjszakát mondott, akkor ocsudtam föl.

Egyszer aztán megszólított:

– Zéta, te mindenkivel kezet szorítasz, mikor elmégy, csak nekem fordítasz hátat.

És ezt oly búsan mondta, hogy elmosolyodtam:

– Bocsáss meg: nem szándékosság, csak szórakozottság.

És akkor kezet nyújtottam neki.

LXII.

Havonkint egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, a melyre a férfiak elvitték a feleségüket, leányaikat is. A kinek több felesége volt egynél, azt vitte el, a ki több fiat szült neki.

Azon a télen engem is beszólítottak az első ilyen vacsorához. Atillának sok előkelő rabja volt. Azok mellé kellettem tolmácsnak.

Valami hatszázan voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is ott láttam először. Volt neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika asszony ült, baloldalán hű öreg barátja, Ardarik király. Rang szerint következtek a többiek. A nők úgy voltak beosztva, hogy a férjükkel szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel ültek keverten.

A királyasszonyok mellett a vendégkirályok ültek, meg azok a rabherczegek, a kiket Atilla eleven biztosítékul tartott az udvarában.

A nők abban a fehér hunviseletben voltak, a melyben Atilla nászakor láttam őket. Fátyolos fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon és a mellen aranyvarrat és aranypaszománt csillog; piros saru a lábukon.

A férfiak ruhája különféle színű kamuka és bársony. A csizmájuk szintén piros.

A termet ezer viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst. Csupán Atilla előtt van fatányér és fapohár.

Mert ő megvet minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék bársony ruha. Gyűrűt se visel.

A lakoma csendben kezdődött, csak akkor melegedett föl a társaság, mikor Atilla az első tál étel után kezébe vette a fapoharat és így szólt:

– Köszöntöm az én családomat. Az én családom az hun nemzet. Isten szeressen bennünket!

Akkor mindenki fölállt és ivott egy kortyot a király egészségére.

A zene szólt az egész vacsora alatt, de minduntalan félbeszakadt, mert hol az egyik hun állott föl, hol a másik és mondott rövid köszöntőt. Hallottam Oresztesztől, hogy azelőtt Rof király idejében hosszú köszöntőket mondottak a hunok, de Atilla azzal szoktatta le őket, hogy közbevágott:

– Elég! Tudjuk, mit akarsz mondani!

Azóta mindenki igyekszik rövidre fogni a mondókáját.

A harmadik tál étel után elhallgatott a zene, s a termet halk és vidám társalgás töltötte be.

Az én szemem folyton Emőkén bolygott. Ott ült ő két idegen királyfi között és az átellenes szomszédjaival beszélgetett.

Azután az asztalt fölszedték, s azalatt a terem túlsó felén a fiatal párok kettesével-hármasával sétáltak, míg a zene valami andalító dalt játszott.

Végre Atilla intett a zenészeknek.

Mindig ő kezdte meg a tánczot. Az már nem rang szerint történt, hanem a mint eszébe jutott.

Azon az estén Emőkének nyújtotta a kezét.

A vendégek az általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy a kik legközelebb álltak egymáshoz, azok indultak tánczra.

A hun táncz nem olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos lejtésekkel kezdődik. A tánczosok eleinte csak egymás kezét fogták, később szembeállnak egymással és egymás szemébe nézve ringatóznak.

Láttam Emőkén, hogy boldog. Tekintete szinte mámorosan merült a király szemébe. Komoly volt. A király is. Soha életemben nem láttam embereket olyan komolyan tánczolni. És ha Emőke soha el nem szédítette volna a lelkemet, a mint ott lebegett akkor az Atilla karjain, álomvilági alakká vált, a kinek testi súlya nincsen, földönléte, mint a délibáb.

A tánczosok táncz közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá legközelebbivel. Emőke Todomér gót vezérnek jutott, Atilla pedig Ildikót kapta el, azt a szőke germán királyleányt, a kit Rika asszonynál láttam.

Én egy oszlophoz támaszkodva néztem őket. A táncz szép volt. Látszott az embereken, hogy nemcsak a testük tánczol, hanem a lelkük is. A zene ritmusa ekközben megélénkült: sarkantyúpengés verte ki a fordulókat. A tánczosok el-elbocsátották a nőket s ide-oda hajlongtak, meg elkapták őket s a viharzó vígra vált zenében forgószélként járták.

Az arczok kipirultak. Szoknyák suhogtak, csizmák topogtak. Rengett a palota.

Aztán megint lassúra vált a zene, s fokonkint lassúdott olyanná, mint a hogyan kezdődött.

Atilla előttem járta a tánczot. A hogy föl-alá léptek andalgón, láttam, hogy Ildikó nagy, kék szemei vidáman néznek Atillára s Atilla szeme is visszamosolyog reá.

LXIII.

Másnap híre futott a palotában, hogy Attilla követeket indított az éjjel a Rajna partjára, Ildikó apjához: megkérte a kezét Ildikónak, s a leány azt felelte, hogy ha az apja beleegyezik, ő nem mond nemet.

Azon éjjel csakugyan elutazott Csáth, Dorog és Orgovány. Senki se tudta, hogy hova.

Én nem sokat törődtem velök: leveleket kellett írnom a sváb, kvád, rug, scir, turcziling, herul és más fejedelmeknek, akik az Adria partján teleltek a népükkel, hogy mihelyt enged a tél keménysége, azonnal induljanak az Alsó-Dunához és várják meg Atillát, mert a tavaszon Konstantinápoly ellen indulunk.

Az új császár ugyanis, Marcziánus, egy keménynyakú, vén katona, még a katalauni hadjárat előtt megtagadta az adót. Azt izente Atillának:

– Aranyat csak a barátaimnak adok, számodra csupán vasam van.

A mire Atilla hasonló rövidséggel válaszolt:

– Vasra én aczéllal felelek. Nézz magadnak másutt lakást; palotádra nekem van szükségem.

De hogy már akkor a rudunk nyugot felé állott, Marcziánusz békén maradt tőlünk. Azonban ütött az ő órája is. Atilla a tanácsban kijelentette, hogy mához egy évre ott ebédelünk Marcziánusz palotájában, s vele hordatja maga elé a tálakat.

Hát mondom, azon a napon sokat dolgoztam.

Este ismét a patriczius asszony izent át és én szívesen mentem.

Csáth csakugyan elutazott. Emőke bágyadt volt. Csáthné is fáradt volt az éjjeli mulatság után, s korán lefeküdt.

Emőke azonban velünk maradt.

A leveleket lassan és sokáig írtam, hogy perczekhez jussak, a mikor Emőkével beszélhetek.

Meg akartam neki mondani, hogy nincs olyan nap, a melyen egy-két aranyat ne keresnék, s hogy a társaim minden jóval biztatnak. Konstantinápolyba pláne én leszek a vezető Atilla mellett harczolok, s bizonyos, hogy a harcz végén én is aranylánczokat viselek a nyakamban; félrecsapott süveggel járok és rabszolga hordja utánam a boros csutorát.

Jókedvem volt s tréfáltam, hogy Emőkét földerítsem. A halaványságát arra tudtam, hogy nem aludta ki magát. Dicsértem a tánczát, a ruháját s közben megírtam a levelet a patriczius asszony férjének.

No, mulatságos levél volt. Le kellett festenem, hogy mennyit szenved és hogy ha a váltságdíjat hamar meg nem küldik, elsorvad bánatában.

– Asszonyom, – mondottam a fejemet fölemelve, mióta itt vagy, meghiztál. Mit szólnak erre, ha hazaérkezel?

– Én nem tudom hogyan van, – felelte a könnyeit törülgetve, – de magam is tapasztalom, hogy kövéredek.

Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patriczius asszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dsidsia fogta a kézilámpást és lekísérte őt a szobájába. Egy perczre magunkra maradtunk.

Emőke a kezemre tette a kezét és szólt beteges búsongással:

– Zéta, mi szomorúbb a halálnál?

Hogy erre megdöbbenve néztem reá, a fejét csendesen ingatva felelte:

– Az élet.

Én csak elhültem.

A szeme könyben úszott. Mit akart mondani? nem tudom. Az ilyen nyilatkozatokra nem lehet válaszolni. Az ember vár valamit. Én is vártam.

Ekközben Dsidsia visszatért. Emőke fölkelt, s bement a másik szobába annélkül, hogy elbúcsuzott volna.

A lépcsőn megszólítottam Dsidsiát:

– Mi baja a kisasszonyodnak: igen szomorú.

– Az, a mi nekem, – felelte Dsidsia.

– Hát neked mi bajod?

– Ki törődik az én bajommal?

Erre megbosszankodtam rá.

– Vigyen el az ördög, – mondottam, – hát nem lehetsz te énhozzám bizalmas?

Gondolkozva nézett rám és csak a szemöldökét emelgette, vállát vonogatta.

Megzavarodottan mentem a szállásomra, s egész éjjel az Emőke szava búgott a fejemben: «Mi szomorúbb a halálnál? Az élet.»

Másnap a patricziusnét kiváltották. Az ura maga jött el érte. Megkeresett engem az íróházban és megkérdezte, hogy nem nagy-e váltságom?

– Nem tudom, uram, – feleltem – nem kérdeztem.

– Hát – azt mondja, ha nem nagy, kiváltalak és magam mellé veszlek, urrá teszlek. Mindenkinek föltüntek a leveleid. Olyan megható képet festettél a feleségemről, hogy a rokonok mind sírva várják.

– Köszönöm, feleltem kevély alázatossággal, – inkább vagyok én itt rab, mint nálatok uram, római pápa.

Megütközve nézett rám. S még a lépcsőn is csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy bolond vagyok.

LXIV.

A tavasz abban az évben korán érkezett.

Már február végén kéklett a hun leányok hajában az ibolya és zöld volt a mező. A szövetséges hadaktól napról-napra jött az értesítés, hogy megindultak s hogy az Alduna mellett várják Atillát.

Talán még nagyobb népsokaság jelentkezett, mint a nyugoti hadjáratra. Atilla csillaga magasan állt. A katalauni csata után senkise kételkedett többé, hogy az övé az egész világ.

Hallottuk, hogy Marcziánusz is meg van rémülve. Bizonyosra vártuk, hogy tálczán hozza Atilla elé a koronáját. Mit is tehetne mást? Van-e olyan király ezen a földön, a kinek a nyakára Atilla rá nem tapod?

Az íróházban már arról is beszélgettünk, hogy Atilla Konstantinápolyba teszi át a székét. Márványpalota illik a világ urának, s tengerparti kőváros a hatalmas hun népnek.

Már csak az volt hátra, hogy meglegyen a nászünnep. Atilla talán már másnap indul s magával viszi az új asszonyt is.

Hát egy tavaszi napon az is megvolt.

A pap délben áldotta meg őket. A főtéren rengeteg máglya égett. Fehér lovat áldoztak és zsákszámra öntötték a tűzre a tömjént. A város virággal volt tele. A téreken ökröket sütöttek. Mindenfelé szólt a zene, pengett a sarkantyú és daloltak a lantosok.

Atilla palotájába ezer vendég volt hivatalos. A főterem arra az alkalomra új díszt öltött. Terjedelmes szőnyegek takarták a falakat és az oszlopokat. A terem szögleteiben márványból faragott szobrok fehérlettek. Azokat mind a római városokból hozták. Oldalt nagy arany és ezüst kandeláberek. Az asztalon ezer teríték, csupa ezüst és arany, hogy az ember szeme káprázott belé. A terem közepén lánczon egy faragott hordó függött, a római pápa ajándéka. A legrégibb _lacrimae Christi_ volt annak a tartalma.

Míg bent a lakoma tartott, künn a hadigyakorlótéren versenyfuttatást rendeztek a hunok. Más helyen kötéltánczosok, avszon komédiások, alán késhányók, görög csepűrágók mulattatták a népet. A palota előtt való téren Czerkó egy seprűn lovagolva utánozta a főurakat: nagyhasú Eszlászt, a mint poczakját feszítve töttyög a paripán; Csáthot, a mint a bajuszát huzogatva kevélykedik; bikafejű Mácsát, a mint a fejét lógatva részegen lovagol; Urkont, a mint nagy macskaszemeit meregetve kiáltja: Előre! Vissza!

A nép sokat nevetett s maguk a kigúnyoltak is nevettek. Az öröm zengett-bongott mindenütt Atilla városában.

Aztán mikor előhomályzott az est, a fáklyák százezre gyulladt ki a földön. A nép odagyűlt Atilla palotája elé s látni kivánta a királyt.

A király meg is jelent a palota erkélyén a fehérbe öltözött koszorúsfejű új asszonynyal együtt. A nép egetrázó örömkiáltással fogadta őket. A férfiak a süvegüket rázták, a nők a kendőjüket lebegtették. A boldogság mámora piroslott minden arczon.

Én, a ki nyugodt szemmel tudok nézni minden izgalmat, azon este nem tudtam föléje emelkedni a sokaság érzésének. Magam is tartottam egy szurokfáklyát és üvöltöttem a hunokkal:

– Éljen Atilla! Éljen!

Már nem a barbár vezért láttam benne, hanem az én szerencsém tartóját, az én éltető napomat, az én örökös királyomat.

A nép aztán, hogy Atilla visszavonult, apró csapatokra oszladozva mulatott tovább. Én Csáthék elé mentem, a hol itáliai énekesek és kvád tánczosok gyönyörködtették a népet.

A mint ott állok, látom a csoportban a Csáth cselédségét, s köztük Dsidsiát. Az első sorban állt Gyöngyi mellett és a fáklyák fénye megvilágította az alakját.

Meglepett a leánynak a szépsége.

Mi volt az a leány, mikor először láttam: füstös, éretlen gyerkőcze. Most az arcza fehér és gyöngéden piros. Fekete két szeme, mint két fekete pillangó. A haja dús. Keze, lába formás. Csak beleütődött a szemem és megállott rajta.

Uzura megpillantott. Intett, hogy csatlakozzak hozzájok. Hát odamentem.

A kvád tánczos hat vékony fáklyát vett a kezébe és azzal tánczolt. Fiatal ember volt, s ügyes lábú. Hol leguggolt, hol fölugrott, hol ide-oda forgott, Abban fejtette ki minden ügyességét, hogy a fáklyák szüntelen kigyózzanak a teste körül. Végre a láng belekapott hosszú, zsíros fürteibe, s azzal a táncznak a hunok nagy derültségére vége szakadt.

– Gyerünk másfelé! – kiáltotta Uzura.

S karonkapta Rába asszonyt. Ragadta magával.

– Gyerünk! – mondották mindnyájan lelkesen.

Ladó is karonfogta Gyöngyit.

Nekem Dsidsia maradt. Karonfogtam és elindultunk a mulató városban.

Ők szegények ritkán szabadulhattak hazulról. Akkor, hogy a ház teljesen rájok volt bízva, szívesen elhagyták.

S mentünk sétálva. Olykor megállottunk egy-egy mulató csoportnál. Néztük, mint pörgetik a teltképű hun menyecskéket a fiatalok. Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla dombot akart emeltetni. A zoltánok széthordták a parancsot, hogy mindenki egy süveg földet vigyen. Aznap estére hegy keletkezett ottan.

Aztán megint tovább sétáltunk.

Egyszer azt érzem, hogy Dsidsia karja remeg.

– Fázol talán? – kérdeztem gyöngéden.

Mert tavasz elején állott az idő s az éj hűvös volt.

– Nem, – felelte.

S boldogan nézett reám.

– Mily szép vagy Dsidsia! – mondottam rábámulva. Tudod-e, hogy az imént csodálkozva néztelek.

Elpirosodott.

– Mi haszna vagyok szép, – rebegte. – Nem ér az nekem semmit.

– Dehogynem, – feleltem leereszkedőn – a szépség mindig érték. A szép arczon szívesen pihen mindenkinek a szeme. Ez ugyan igazságtalanság az embertől, mert a lélek a fő és nem a test. Néha a legrútabb, legocsmányabb testben van a legszebb lélek. Dehát gyarló emberek vagyunk. A szemünk szereti a szépet.

És ahogy a karja a karomban pihent, láttam, hogy a keze is formás.

Hallgattunk.

Ha Emőke nem volna a világon, – gondoltam – ez a lány épen jó lenne énnekem.

De ez csak átszálló gondolat volt. Mikorra hazaérkeztünk, hidegen búcsuztam el tőlük. A következő nap reménysugarai kavarogtak a lelkemben, s azok villogták be minden gondolatomat.

*

Másnap reggel kissé későn keltem, de az irnoktársaim se siettek. Négyünknek volt egy szobánk a Konstantinosz szobája mellett. Az valamivel különb lakóhely volt, mint a Rába asszony szobája. A keményítőszag helyett gubacsszag uralkodott benne, de a falakat templomi képek borították: mindenféle olajfestmények, a mik összegyűrődtek az úton, s nem kellettek senkinek.

Én azonban sokáig nem tudtam elaludni. – A reménység száz alakban játszotta elém a találós kérdéseit, hogy mit várhatok Atillától?

Lehet, hogy nem kapok tőle csak egy díszes kardot és süveget, de az is lehet, hogy szép sátort és nagy vagyont: sok lovat, tehenet, szolgát kapok tőle és arra szólít, hogy mielőtt indulnánk, házasodjak meg. Aztán a hadjárat után én is tíz embert számítok, mikor a zsákmányt fölosztják.

Hát ez forgatott az ágyban, s reggel, mikor fölébredtem, a boldogság és kétség vegyes borzongása futott rajtam végig: olyan zavart fejjel öltözködtem, mint a ki a házassága napjára virrad. A sarumra az aranysarkantyút csatoltam. A hajamat illatos vízzel locsoltam meg és fürtökbe rendeztem.

Az ég kissé felhős volt. A városban még szólt a zene. A palota széles tornáczán már egybegyűltek a főurak és halkan beszélgettek. Ott állt a fővezér kék bársonysüvegben, a kardját a hátán átfűzve. Ott állt a gazdám: araszos bajuszát sodorgatva. Ott állt Szabad-Görög: kis tökkulacsból kínálta az öreg Barczának a borharmatot. Ott állt Oresztesz, néhány főtiszt, Ardarik király, Berki, Orgovány, Dorog, Mácsa, Kászon, Upor: valami ötven főember, apró csoportokban. Várták a házi kürt szavát, hogy beléphessenek a terembe.

S az udvaron tehenek bőgtek és birkák bégtek. Az ajándékállatok voltak azok: hét fehér tehén, valamennyi aranyozott szarvú; hét fehér ló, valamennyi aranyozott körmű; hét bárány; hét fehér kecske, azok szarva is aranyozott; hét fehér tyúk, hét fehér pulyka s hét fehér galamb.

A folyosóajtó már nyitva volt s ott állt négy testőr. Beljebb a folyosó homályában Edekon kapitányt láttam fehérleni. Bizonyára egész éjjel ott őrködött s tisztségéhez illőn első akart lenni, a ki jóreggelt kíván Atillának.

Szabad-Görög megszólított:

– No, fiú, mennyiért adod el a mai napot?