Part 17

Már régen éreztem, hogy valami különös nyomás érdekli olykor a derekamat. Éjjel a csatatéren is kellemetlenkedett, de akkor annyira elfoglalt a lábam sebe, hogy nem gondoltam vele. Most gépiesen odanyulok, azt vélve, hogy valami nagy ütésből támadt daganat van a derekam táján. Hát lám, mire tapintok: a tömlőre! a boros tömlőre, a mit a gazdám adott a csata előtt!

Akkor a nagy zavarban a nyereg helyett az övemre akasztottam, mert arra gondoltam, hogy a ló kidőlhet alattam, s akkor elvész a borom is. Most eszelkedek rá. Semmi se látszott bizonyosabbnak, mint az, hogy nem érem meg a reggelt, s mégis átlobbant rajtam az öröm érzete.

Fogammal téptem ki a dugót s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással; és ittam és ittam…

A savanyú, méregerős bor, vagy inkább eczet, áldott csillapító ital volt most nekem. Éreztem, hogy átjárja minden eremet, inamat. Az ember a szájával iszik, de én akkor egész testemmel ittam. Minden porczikám, testemnek minden molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velőmbe belement, beleszívódott, eloszlott bennem, mint spongyában a víz.

Aztán elaludtam.

Meddig tartott az alvásom? nem tudom. Lehet hogy egy napig, lehet, hogy kettőig. Az arczomat záporeső verte. Dörgött és villámlott. Villámlott és dörgött.

Én hanyatt feküdtem, s a kezemmel védtem az arczomat.

Ekközben láttam, hogy a világosság nappali, éreztem, hogy az eső átveri a köntösömet.

Félóra mulva elállt a zápor s a nap kisütött. A lábamat víz mosta csendesen. Ijedten vettem észre, hogy a patak megáradt, s annak a vize terjedez.

A víz pedig nőttön-nőtt. De sárga iszapos víz helyett biborszinű piszkos víz hömpölygött a mederben. A csatatérről folyó víz volt az. A hogy fölültem, láttam, mint bukdácsolnak a hullámokban a halottak, mint lejtenek a süvegek és fapajzsok, nyergek, fasisakok, nyílak, dárdák, szénacsomók.

A víz egyre nőtt. Már a derekem alá is befolyt s emelgetett.

No a szerencsétlenség sokféle módot küld, hogy meghaljak.

A halottak egyre úsznak előttem. Egyik hanyatt, másik háttal az égnek, a harmadik oldalt. Némelyiknek csak a köntöse látszik ki. De mennek tízével, húszával, utaznak a habos veres vízben. S bukdácsolnak, integetnek, mintha azt mondanák: Oh de jó vízben utazni a másvilágra! jer velünk, Zéta!

Olykor egyik megáll és forog. Az ujonnan érkezők hozzáütődnek és vele forognak. Aztán egy nagy társaság jön egyszerre, eltolja a forgókat s új halottak kerengenek. De a milyen gyorsan összeállt a társaság, ép olyan gyorsan szét is oszlik. Egyik a másik után oldalog el. Utoljára csak egy marad, egy félig levágott nyakú római, kinek feje a vállára van billenve. Az magában kereng néhány perczig, aztán az is tovább úszik.

Már a mellemet is ellepte a víz. Változatosságképen egy nagy rossz híd lebeg felém. A híd rövid s a karfája kérges fából való. Arra gondoltam, hogy az a híd elvihetne engem a táborba.

A mint hozzám ért, belekapaszkodtam görcsösen.

Testem pehelyként lebegett a hűs hullámokban, s mentem a híddal, a halottakkal, mentem hosszan, folytonosan, ringatózva, magam se tudom, hova.

Mikor arra a helyre értünk, a hol a tábort gondoltam, láttam, hogy a térség üres. Sehol egy sátor, sehol egy szekér. Csak a szanaszét feketélő tűzhelyek mutatták, hogy ott volt Attila tábora.

A parton egy farkas ivott a vízből. Sokat ehetett, mert jóízűt ivott.

Mentem a vízzel tovább.

*

Végre estefelé embereket láttam a parton. Férfiak, asszonyok, gyermekek álltak a víz szélén. Csáklyákkal és gajmós botokkal huzogálták ki a halottakat s úszó fasisakokat, dárdákat, fegyvereket, fatalpú sarukat.

Engem is kihúztak, s bámulva álltak körül.

– Könyörüljetek, – mondottam – vigyetek házba, adjatok ennem!

De azok nem értettek. Katalaunok voltak: se nem frank, se nem burgundi, se nem gót. Eddig csak holt tanuit látták a csatának, most, hogy egy élő került eléjük a csatából, ugyancsak megbámultak.

Végre egy papot pillantottam meg közöttük.

Annak szólottam latinul:

– Reverendissime domine! én Lúpusz püspöknek a rabja vagyok.

Aztán nem tudom, mi történt velem.

LIV.

Bolond ember az, a ki kétségbeesik. Ime én reám hány alakban tört a halál. Hol az üstökömet ragadta meg, hol a lábamat, hol a mellemet, – s mégis élek.

De azt máig se tudom, hogyan kerültem ki élve a pestisből. Néha azt gondolom: a fiatal vér ereje mentett meg. Néha azt gondolom, hogy az a kegyetlen savanyú, de erős vörös bor járta át orvosságként a testemet. Néha meg azt gondolom, hogy a sebláz leforrázta bennem a pestis mérgét, és így maradtam élve. Tünődjenek rajta az orvosok.

Lúpusz püspök bizonyára csodálkozott, mikor hozzá vittek. De szent ember volt: nem dobatott ki a házából.

Tiszta fehér ágyban ébredtem föl. Fejemen, lábamon puha kötés. A szoba levegője tömjénnel illatos. A falon szentek képei. Az ágygyal szemben öblös kandalló, előtte bőrökkel takart alacsony karosszékek.

– Pater sanctissime, – mondottam neki, mikor először szólni tudtam – van-e az emberiség nyelvében olyan szó, a melylyel meg lehet köszönnöm a jóvoltodat?

– Hozzám vetődtél, tehát bizonyára az Isten küldött, – felelte az öreg. – A többivel ne törődjél.

De látszott az arczán, hogy bámul az én latinságomon.

– Azt gondoltam, hun vagy! – szólt mosolyogva. – No, de ne beszélgessünk. Túlestél a lázon, áldassék érte az Úr neve.

Az a sült csirke, a mit hosszú koplalás után először enni kaptam, az úgy olvadt belém, mint a vaj. Soha életemben olyan gyönyörűséggel nem ettem. A könnyem csorgott az evésnek üdvösségétől. A pecsenye illata nem is az orromba ment, hanem a lelkembe s a hús, az már a számban erőmmé változott!

Aztán bort ittam rá egy pohárral, s éreztem, hogy elértem életemnek azt az óráját, a melynél boldogabb órám soha nem leszen.

Az öreg püspöknek valami húsz papja volt. Együtt laktak az öreggel. A templomi ájtatosság végeztével levetették a ruhájukat: egyik főzött, a másik söpört vagy a kertben dolgozott, a harmadik a tehenet legeltette, vagy fát vágott. Szóval nem olyan méltóságoskodó püspökség volt az, mint a milyenek nálunk vannak.

Hogy im fölépültem, az öreg nem győzött betelni az én tudományom csodálatával. Mert ő bizony a papjaival együtt nem sok könyvet nyűtt el. A világi írók közül mindössze Ovidiusz naptárát olvasta. A papjai meg csak épen hogy olvasni tudtak. Az öreg tanította rá őket s ő szentelte is föl papoknak.

Mikor az erőm visszatért, úgy ültem közöttük, mint Krisztus tizenkét éves korában a papok és írástudók között. Kérdeztem őket s ők is kérdeztek engem. Sohse tanultam egyházi tudományt, mégis többet tudtam, mint ők. Az öreg maga volt csak tudós teológus, vele nem is mertem vitatkozni. De neki nagy gyönyörűsége telt énbennem.

– Fiam, – mondotta – téged csakugyan az Isten küldött hozzám. Csak a katalauni nyelvet tanuld meg, meg a misézés módját, fölszentellek és te leszel az én utódom.

A papok kissé görbe szemmel néztek reám, de én szüntelen ismételtem, hogy nem kivánok más lenni, csak alázatos kutya, s hogy az életem teljesen azé, a ki kivett a halál karjaiból.

Aztán hogy fölkelhettem és az apró házi munkákban buzgólkodtam, a káplánok is megnyugodtak. Óh én tudok alázatos lenni: a rabszolgaság megtanítja az embert az alázatosságra. A papok hát lassankint megszerettek. Azt se bánták már, hogy az öreg a saját szobájában hálat, velem ministráltat, én járok vele a halottakhoz és én ülök mellette a menyegzőkön s más ünnepeken.

– Az én fiam ez, – mondotta a népnek a püspök. – Az Isten adta nekem. Meglássátok, hogy ebből szent ember lesz.

Hát a szent emberségből annyi meg is volt bennem, hogy nem bántottam soha senkit, s ha valaki kedvetlenül nézett reám, annyi figyelmet tanusítottam iránta, hogy meg kellett szeretnie. De ez csak olyan munka volt nekem, mint az állatszelidítőnek a munkája. Lelkemben (röstelkedve vallom meg) megvetettem azokat az embereket, a kiknek gondolata csak a házi élet körül forog. Csupán az öreg püspököt szerettem igaz fiúi szeretettel.

Az igazán szent ember volt.

Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága az emberek fölött hordozza s mégis mikor vele beszélünk, látjuk, hogy ő kegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár szakadozott ingben és félretaposott saruban, aztán ha az ember megismeri, látja, hogy állati testben élő angyal.

Minden azon fordul, kiben mennyire fejlett a lélek.

Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas, sötét értelmű marad: másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jóérzésű; áldás azoknak, a kik vele, mellette élik át a földi életet.

Az én püspököm is ilyen kopott öreg angyal volt szegény. Egy hosszú, marhaszőrből készült fekete csuhában járt. Nyáron hajadon fővel és mezítláb, télen süvegben és csizmában.

A szobájában nem volt egyéb ékesség, csak Jézus, Mária és Szent Pál képe. (Azok is rossz képek: Jézus meredt szemű, Mária kancsal és Szent Pál csámpás; de a szent embernek jó az ilyen is: képzelete kijavítja a hibákat s a hite élő alakká varázsolja a kijavított ábrázolatot.) Az ágya festetlen nyoszolya volt, a székek gyökérből készültek. Ágynemüje is csak úgy volt, hogy az asszonyok hordtak neki.

Az épületben volt sok szoba, de ő csak egyben lakott. A szomszéd szobában két idős pap élt öt árva kis fiúval együtt. Valami öt szoba üresen állt s a városon átvándorló koldusok háltak benne.

Az öreg a koldusoknak adta a templomi jövedelmeit is. Rongyos ruhájukat ujjal cserélte föl és ellátta őket pénzzel, jó tanácscsal, vigasztalással.

Mikor a tél beállt, az öreg összegyűjtötte a városi gyermekeket és mindnyájan tanítottunk. A legkisebbeket az öreg tanította. Én a legidősebbek közül tanítottam azokat, a kik papságra készültek. A latin nyelvet tanítottam s a biblia volt a tankönyvem.

In principio creavit Deus coelum et terram. (Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.) Ez volt az első leczke. Ajánlom a latin nyelv tanítóinak, hogy ebből a bibliai fejezetből induljanak meg a tanításban. Könnyű mondatok és szép tartalmúak.

Esténkint, mikor már az árvák lefeküdtek, összegyültünk az öreg szobájába, a nagy kandalló elé s ott beszélgettünk.

Néha vendége is érkezett az öregnek: vagy a városból vagy vidékről. Olyankor sütöttünk-főztünk erősen. Volt úgy, hogy a papok el voltak foglalva s az öreg tisztogatta a répát, vagy vágta a fát, vagy forgatta a nyársat. Vacsora után én a szentek legendáiból olvastam föl; Gád pap szép bariton hangon zsoltárt énekelt, végül az öreg püspök történeteket mondott az ő angolországi éleményeiről, vagy pedig a többi mondott anekdotákat a papi életből.

És én abban a boldog jómódomban szerencsétlennek éreztem magamat.

Mert tél volt, mikorra fölkelhettem az ágyból s az erőm lassan tért vissza. A térdem begyógyult, de nem akart hajolni. Még ha elbocsátottak volna is, lehet-e lovagolni rossz lábbal? S még ha lehetne is lovagolni, hogyan merészkedjék át az ember azon a sok farkas-csordán, a mely azon a télen a vidéket elárasztotta.