Part 16

Hátulról támadjuk meg a körülbelül ötszáz főnyi burgund csoportot, a mely a főtesttől szerencsétlenségére elszakadt. Ezt most mindenfelől szorítják, verik, ölik a hunok. Ők is küzdenek kétségbeesetten. Én mögéjök jutok, tehát háttal vannak felém. Mennyit verek le közülök, nem tudom, de a karom elfárad belé. Mindössze egy vágna vissza, de hogy a lovam fölkapja a fejét, azt találja el pallosának halálos sújtása. A lovam rogyik. Én egy burgund lóra szököm, de látom, hogy az is sebesült. A gazdátlanul maradt ló azonban annyi itten, s úgy össze van szorulva, hogy akár futni lehet a hátukon. Egy hun ló is van köztük. Arra vetem magam s küzdök a többivel új erőre kapva.

Meddig tartott ez az ember-irtás, nem tudom: talán negyedóráig, talán egy óráig. Csak azt láttam, hogy a burgundok folyton fogynak, mígnem az utolsó is lehull, s a hunok összeszorult gyűrűje a halommá nőtt holttestekre fut föl.

A kürtök akkor fordulót rikoltanak.

Minden lovas megfordul.

Uj csoportok képződnek, s most már, hogy sok a fekvő ló, folyton ugrálva haladunk arrafelé, amerre a csapatfők és a zoltánok vezetnek.

Atilla fehér zászlója lobog a távolban, talán az ellenséges tábor közepén. Arra kell rohannunk.

De nekem már fogyton az erőm. Vérzek is. A jobb oldalomon nincs egy tenyérnyi tiszta hely. A kantár is oly véres, hogy csuszik a kezemben. Szeretnék visszamenni a táborba, vagy legalább pihenni egy negyedórát. Nem lehet.

Azt látom, hogy az ellenség szekereihez értünk, s hogy észak felől dühös vijjogással nagy seregben futnak elénk a festett pofájú gelonok.

A következő pillanatban elborítják a szekereket és bontogatnak, hasogatnak mindent.

A levegőt liszt felhőzi be, s a liszt-felhőben a szekerek védelmére szálló gyalog frankokkal küzdenek.

Mi csak elrohanunk mellettök, s ismét egy gabajodásba jutunk.

Ma már nem birok irtózás nélkül gondolni arra a rengeteg embergyilkolásra, a vérre, mely sárossá tette a földet, s a holttestekre, a melyek úgy hevertek mindenfelé, mint búzaföldön a kévék. De akkor mondom; nem voltam ember. A lélek mintha átadta volna a helyét bennem egy vadállatnak: – öltem és öltem hihetetlen erővel és gyűlölettel minden ellenfelet. A magam élete se volt előttem becses: a halál mezején, az emberirtó halál láttára a magam halálára nem gondoltam. Pedig itt, hogy egy erős hadtesttel állottunk szemben, csapás csapásra hullt reám is, mígnem egy bárd úgy fejen talált, hogy elsötétült előttem a világ, s leszédültem a lóról a halottak közé.

L.

Ha lesz a maradékaim között, a kit vagy a kénytelenség, vagy az enyimhez hasonló elmebeli bomlás csatába visz, tudja meg, hogy a halál nem fájdalmas. A test csaknem minden érzékenységét elveszti: sem ütés, sem vágás, sem szúrás nem okoz kínos fájdalmat, csak kábulást vagy eszméletlenséget.

A félelem és a halál gondolatának nyomása csak addig tart, míg azt nem mondják: rajta! Akkor az ember elveszti a lelkét, s állattá bódul. Egyetlen akarata: ölni. Még az önvédelem mozdulatai is csak gépiesek, olyanok, mint mikor az ember a szemének suhanó tárgy előtt behunyja a szemét.

Ha kissé nagyobb az ütés, a mely fejen ért, hát meghalok, de a fájdalmam ugyanaz, majdcsaknem semmi. Ez hihetetlennek látszik, de kérdezzetek meg bárkit, a ki olyan ütést állt ki, hogy eszméletét vesztette belé, – mind azt fogja mondani: nem fájt.

Mikor eszméletre tértem, már este volt. Csak a felhők elmuló pirossága világított még kissé a magasban.

A mezőn még épp úgy viharzott a harcz, mint mikor én abbahagytam. A küzdő csapatok zaja menydörgéshez volt hasonló, noha a föld rengése azt éreztette, hogy nincsenek távol. Csak az én fülem volt elzsibbadva.

Két döglött ló között feküdtem. Hanyatt. A két ló háttal volt egymásnak fordulva. Fölöttem holttestek hevertek. De a fejem a lovak feje között szabadon volt s így megmenekültem a fulladástól.

A fejemet erőmtől telhetőleg fölemelve, hallgattam a küzdők tombolását, ezernyi ezrek zürzavaros dühös ordítását, az aczélok csattogását, a dübörgést, férfisikoltást. A pokolban nem lehet nagyobb lárma.

Azon tünődtem, hogy mért szállt le Atilla a küzdők közé? Ő a sátora ormán szokott állani és a hogy onnan nézi a csapatok küzdelmét, le-leszól a sátor alatt lóháton várakozó zoltánoknak, hogy melyik csapathoz micsoda parancsot vigyenek. A mérföldekre nyúló küzdő hadnak ő az agya: ő igazgatja a tagokat: melyik törjön előre, melyik vonuljon vissza, melyik menjen a másik segítségére. Miért elegyedett ma a csatába? Bizonyára élet-halálküzdelme ez a kelet erejének nyugot erejével.

De a csata még mindig folyik. Már besötétedett, s az alakok fekete árnyékokként száguldanak, hol egyenkint, hol ezrenkint.

A seregek egymást hívják. Kürtök riognak hol itt, hol ott. S ha a hun kürt az ellenséges kürtjel közelében hangzik, rá egy perczre a sötétségben is összeroppan a két ellenséges csapat, s föl-fölújul közelemben a viaskodás.

De akkor már rettegtem attól, hogy agyontaposnak. A fejemet visszaeresztettem a vértől nedves fűbe és azon gondolkoztam, hogy micsoda sebeim lehetnek? s hogy kimenekülhetek-e a helyemből?

A harczi zaj ekközben mindinkább csendesült. Már csak a távolban hangzott, mint nyári estéken a meg-megújuló távoli mennydörgés.

Aztán minden elcsendesült. Csak a csatatér sebesültjei nyögtek, lovak hörögtek körülöttem. A távolban tompa fegyvercsörgés hangzott, s néhány tábori ebnek az ugatása. De mindez csöndesség volt ahhoz a pokoli lármához képest, a melyben órákig forogtam.

A sötétség sokféle. Van átlátszó sötétség, mint a fátyol, s van olyan sötétség, a melyben nem lát az ember egy lépésnyire.

Körülöttem vak sötétség terült el. A harczmezőt mintha gyászlepellel födte volna be az ég.

A csatatéren egyre erősebb hangon hallatszott a sebesülteknek kiáltozása. Segítséget hívtak.

Itt egy frank, ott egy hun, amott egy alán hörgött, nyögött, rikoltott, s utoljára a nagy csatatér kínos kiáltások zűrzavara lett.

Nagy erőfeszítéssel fölemelkedtem. Az egyik holttestet eltoltam a lóról. Ki akartam mászni. Akkor nyilaló fájdalmat éreztem a jobb térdemben.

Odanyulok, hogy talán nyíl van benne? Érzem, hogy a térdem véres, és hogy nagy nedves sebbe tapintok.

Erre majdnem mégegyszer elájultam.

Talán az tartotta vissza az eszméletemet, hogy mozgó tüzet láttam a harczmezőn. Ide-oda bolygó apró vörös tüzek voltak. Hol szanaszéjjel jártak, hol összecsoportosultak.

Fáklyás emberek jártak a mezőn.

Az élet reménye visszaszállt belém. Minden erőmet összeszedve kiáltottam:

– Ide! ide! Emberek!

Aztán hirtelen megijedtem. Arra gondoltam, hogy talán nem hunok. Ha ellenséges emberek és hozzám jönnek, lándzsát döfnek belém.

De mellettem is, az egyik ló túlsó oldalán hangzott egy bágyadt kiáltás:

– Ide! ide!

A fáklyások még messze voltak.

– Ki vagy? – kiáltottam át a hunnak.

– Öcsöd, – felelt egy hang fájdalmasan.

Nem ismertem a nevét.

– Hát te? – kérdezte kis idő mulva oly szomorú hangon, a minőt még soha nem hallottam.

– Zéta a nevem, – mondottam. – De vajjon hazavisznek-e bennünket?

– Nem tudom, – felelte a hun. – Azt hiszem, valami főember esett el. Azt keresik.

– Talán Atilla?

– Az nem.

– De én azt gondolom.

– Azt nem fogja a fegyver.

Erre a butaságra csaknem káromkodtam.

Égető szomjúság kínozott. Tapogattam a nyergeken, hogy van-e rajtok kulacs, hólyag vagy tömlő?

Csak fegyver volt rajtok. A nyereg formájáról éreztem, hogy frank ló mind a kettő.

A fáklyások ekközben közelebb értek. A sisakjuk csillogásáról láttam, hogy rómaiak és vizigótok.

Tehát nem hunok: s én itt maradok a holtak között, elvérzek, vagy szomjan veszek el!

Ez a gondolat elbágyasztott.

De mért is fekszek én itt vérben, idegen halottak között, magam is talán reggelre halott? Mi hozott engem ide?

Szenvedni nagy eszmékért, nagy érzésekért, vallásért, emberiségért, tudományért, – ez valami. De szenvedni kurtaszoknyás leányokért, a kik még ráadásul megvetnek bennünket, ez olyan bolondság, a minő nem fordult még elő az emberiség történetében.

Minek tanultam én filozófiát, logikát s a mindenféle -iát, -riát és -fiát, ha ilyen szamár vagyok!

És mégis, ha arra a leányra gondolok, itt a véremben fekve is, eltünik előlem história, filozófia, vérmező és kétségbeesés, csak az ő virágarczát látom, az ő bűvös szemeit. «Szenvedj, talán a tied leszek. Talán. S ha meghalsz? Olyan nagy valami az? Hiszen énértem haltál meg!»

Gondolataimból a fáklyacsillogás zavart ki. Ujra fölültem, s a nyeregben megfogódzkodva néztem, hogyan közelednek.

Már nem jártak szanaszéjjel. Egy csoportban, hosszú, egyenes vonalba keskenyedve jöttek.

Felénk jöttek, s dárdákból összeillesztett ágyon hoztak egy halottat.

A halott után hajadonfővel egy fiatal ember haladt. Olykor eltakarta a szemét. Sírt.

Mellettünk mentek el. Több síró embert is láttam. Többnyire vizigótok voltak. A dárda-ágyon aranytól csillogó öltözetű, ősz ember feküdt. Szakálla nagy volt, és fehér. Sisakját mellette vitte egy ember. A sisak koronás volt.

LI.

Ki győzött? Ki vesztett? Ez a kérdés hányódott bennem, a mennyire az öldöklő szomjúságban gondolkozhattam.

– Öcsöd? – kiáltottam a hunnak, – ki nyerte meg a csatát?

– Még nincs vége, – felelte még bágyadtabb hangon, mint az előbb szólott.

– Honnan tudod?

– A tábor csöndes, mind a kettő.

– Tehát alszanak.

– Nem. Vigyáznak, vagy talán bekerítik egymást.

– Eszerint holnap is csata lesz.

– Eltart ez egy hétig is.

Elborzadtam.

– Hát minket nem visznek haza?

– Lehet, hogy reggel értünk jönnek.

– Hát nem bizonyos?

– Nem. Csak ott szedik a sebeseket, a hol nem küzdenek.

– Neked mi bajod?

– A hasamat átszúrták.

– Nagy a seb?

– A dárda a hátamon jött ki.

Nem beszéltem vele többet. Ez az ember már halott. Csak a szája mozog még.

Kis idő mulva nyöszörögve szólott:

– Vizet adj.

A közelben és a távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést, olykor egy elkeseredett vagy síró kiáltást. De tűz már nem bolygott a mezőn. Csak a fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A harczosok tehát ébren vannak.

Közelemben latin nyöszörgést hallottam:

– Aquam! Aquam!

Arra gondoltam, hogy ha valaki kihúzhatna engem innen, lótól-lóig másznék, míg csak italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság égett bennem. Ehhez hasonló kínt nem éreztem soha.

– Aquam! – hangzott ismét most a lábam irányában, de ugyanazon a hangon, amin előbb.

Észrevettem, hogy a szomjas római harczos jár, vagy legalább is mászik.

– Amice! – kiáltottam reá.

– Aquam! – felelte vissza, – da mihi bibere! (Adj innom!)

– Tudsz járni?

– Tudok valamelyest, csak nem látok semmit. Mind a két szememre vak vagyok.

– A látó se lát, olyan a sötétség.

– De az én szememet kilőtték nyíllal. Mind a kettőt egyszerre. Adj vizet, ha van istened!

Ezt mondva, hozzám mászott.

– Hát én adok, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy halott fekszik rajta.

– És van vized?

– Nincs, de keresek.

– Hol keresnél? A patak messze van, s már estefelé annyira megáradt a vértől, hogy a ló szügyig gázolt benne.

– A lovam ezen a tájon esett el. Azon van borom.

Míg így beszélgettünk, a római hozzám ért és végigtapogatott.

– Te hun vagy! – szólt megdöbbenve.

Bizonyára a vállamon levő kaczagányról ismert hunnak.

– Mit tesz az? – feleltem. – Te is sebesült vagy, én is. És mind a ketten szomjazunk.

Megfogta a két karomat, és húzni próbált, de nem nagy erővel.

– Gyenge vagyok, – mondta lihegve. – Mikor leestem, a lovak megtiportak. A czombom, a derekam, mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a szememből, és én itt meghalok.

És sírva folytatta:

– Oh kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is házasodik meg a katona!

– Ha túlról mennél, talán ki tudnád szabadítani a ballábamat. Vagy a nyeregben akadt meg, vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.

Átvánszorgott a másik oldalra.

– Ez a te lábad?

– Nem.

– Ez?

– Az sem.

– Akkor nem tudom melyik.

– Csak jer a hangom iránt.

Kis idő mulva éreztem, hogy a lábam fölszabadul. Minden erőmet összeszedve kapaszkodtam az egyik ló nyergébe, s nagynehezen föl birtam annyira emelkedni, hogy a ló tomporára hasalhattam. De ugyanakkor olyan kín nyilalt a térdembe, a minőt soha nem éreztem.

– Jer hát! – mondotta a római.

Nem feleltem neki, csak egy nehéz nyögés szakadt ki belőlem.

– No, – unszolt újra az ember. – Mozogsz-e már? Megtettem, a mit kivántál.

– Nem birok! – nyögtem végre. – Nem birok mozdulni se. A térdemen iszonyú seb lehet.

És visszahanyatlottam.

– Mondd meg legalább, merre keressem a lovadat?

– Nem tudom. Csak tapogass meg minden lovat. Hátul a nyereg-kápára van akasztva.

Néhány percz mulva utána szóltam:

– Ha megtalálod, hozz nekem is.

Hogy a fájdalom megszünt, újból a térdemre tapogattam. Akkor éreztem, hogy a mit én nagy sebnek tapogatok, az nem egyéb, mint aludt vér. Ujjam a térdemnél valami keménységbe ütközött, a mire ismét végignyilalt rajtam a kín.

Perczek teltek belé, míg ezt a fájdalmat is elszivogattam. Azután újra lenyultam a térdemhez és akkor már igen óvatosan. Igy sikerült kitapogatnom, hogy a térdem csontjában egy eltörött lándzsahegy áll.

Ha kiránthatnám… talán nem érezném azt a gyötrelmes kínt. Valami lándzsát csak találok, és annak a segítségével reggelig elsántikálok a táborba. Ha virradatkor az ütközetet folytatják, legalább nem tipornak agyon.

Nem mertem mingyárt megcselekedni. Bágyadt voltam, s láz nehezített. Nem tudom hogyan, de a tyúkom jutott egy perczre az eszembe, a sánta fekete tyúk, a melyik otthon hozzám szelidült. A láz képeiben, a melyek elém lebegtek, őt láttam hozzám sántikálni, úgy mint otthon.

– Pipikém, – rebegtem – te kis rongyos ördög. No várj, adok vizet.

S föl akartam kelni, de újra belegyökemlett a kin a térdembe. Arra föleszméltem. Hogy a fájdalom szünetelt, s a könnyeimet is letöröltem, a lábamat mereven tartva, följebb huzódtam az élettelen lóra.

Akkor láttam az éji sötétségben, hogy két nyíllövésnyire tőlem, beláthatatlanul hosszú vonalban igen sok fáklya ég, s mozog föl s alá. A fáklyák fényénél sasok csillognak. Tehát a római tábor közelében vagyok.

Mit akarnak a rómaiak? Talán fáklyavilágnál akarnak harczot kezdeni.

Megfordítottam a fejemet a hun tábor felé. Ott csak az őrtüzek égtek, apró, vörös csillagokként, a mennyire a holttest-halmokon át odaláttam.

Mennyi idő lehet? Talán éjfél van. Az égen sűrű fekete felhők vonulnak észak felé, csak olykor-olykor szakad egy-egy tiszta kis rés, a melyen át látni lehet egynéhány csillagot.

– Öcsöd!

Nem felel.

Helyette egy percz mulva halk nyöszörgéssel hallom ezt a szót:

– Anyám! Anyám!

Valami fiatal hun harczos hívja haldoklásában az édesanyját.

*

A római táborból folyton az az egyhangú csörömpölés hallatszik, a mely a mozgó tábor szokott moraja. Mit akarnak? Talán ráindulnak a hunra, s ebben a pokoli sötétségben küzdenek tovább. De nem: ez lehetetlen. Hiszen fáklyafénynél harczolni nem lehet, a sötétségben egymást ölnék.

Óvatosan körülmarkoltam a lándzsahegyet; összeszorítottam szememet, fogamat, s kirántottam.

LII.

Oh áldott napfény áldott hajnala! Csakhogy újra mossa hűsítő harmatod eltikkadt arczomat!

Álomból ébredek-e? vagy ájulásból? nem tudom. De a szemem szinte iszsza az ég gyönyörű pirosságát! A fejem oly nehéz, hogy alig birom fölemelni. Talán a sisaktól? Csakugyan a fejemen van még. De a kezem is, mintha ólomból volna. Össze kell szednem minden erőmet, hogy le tudjam venni a sisakot.

Most a fejem is fáj.

Nézem a sisakot. Be van horpadva, szakadva. Nyulok a fejemre. A hajam össze van tapadva a vértől. A sisak beszakadásán látom, hogy pallossal csaptak reám, még pedig hátulról. Nem merem megtapogatni a fejemet.

Körülnézek.

Két ló között ülök, s körülöttem frankok, hunok és burgundok hevernek mozdulatlanul. Kettő arczczal van fölfelé. Az egyik bozontos szakállú burgund. A másik egy fiatal frank, a kinek kicsüng az egyik szeme. Túlfelől négy fegyveres holttest fekszik egymáson, s egy ötödik mint valami diványon ül rajtok, s mintha mellére hajló fejjel aludnék. Hun az, és dárda van átütve rajta.

Rákiáltok:

– Öcsöd!

Nem felel. Nem is mozdul.

A csatatér holttesttel van tele. Emberek, paripák, fegyverek rendetlen összevisszaságban. Egy meztelen kar is fekszik itt magányosan. Vállban csapta le valaki. Az ujján aranygyűrű. És véres az egész kar.

Most csönd van. Nem nyöszörög, nem jajgat senki. A levegő hűvös, noha érzem, hogy sebláz forrózza a fejemet.

Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Ki van a meztelen mellem, és az is véres.

Megpróbálok fölhuzakodni. A bal lábam jó, de a jobb láb… erős fájdalom késztet vigyázatra. Látom, hogy a térdem megdagadt.

A bal lábam és kezem segítségével mégis föl tudok húzódni. Egy frank harczos fekszik fej nélkül, hanyatt a ló mellett, s görcsösen szorítja most is a dárdáját.

A dárda hegye felém áll. Csak a kezemet kell kinyújtanom. De még így is csavarnom kell egyet rajta, hogy kivegyem a kezéből.

A dárda segítségével föl tudok ülni a ló tomporára.

Látom a mezőt nagy messzeségben. Nincs egy négyszögölnyi tiszta tér rajta. Össze-vissza fekvő ló és ember. Egy frank halott négykézláb áll. Érthetetlen.

Amint a reggeli párának az utolsó fátyola is elszáll, ellátok a hun táborig.

A szekerek várfalformán körítik, s előttök lovas őrök állnak mindenfelé.

Nézem a római tábort, azaz hogy nézném, de nem látom semerre.

A fejem nehéz. A nyelvem száraz, mint a tapló.

Ha valaki egy pohár vizet adna, odaadnám érte a hátralevő életemet.

Igy mulik el egy negyedóra.

Ekkor a hun tábor felől kürtölést és kiáltásokat hallok.

Arra fordítom a fejemet.

Látom, hogy a lovas őrök errefelé jönnek. A lovak nagy szökemlésekkel közelítenek felém.

Intek nekik, hogy hozzám! De azok csak a messzeséget vizsgálják.

Az egyik mellettem vágtat el. Rám se néz. Összevissza nyargalnak, mintha megvesztek volna!

Időnkint hallom a kiáltásukat:

– Megszöktek!

Egyrésze tovább halad kelet felé, másrésze visszanyargal.

A tábor fölzendül, mint a méhkas. Hallom a síposok vidám zenéjét, s a folyton erősödő zürzavaros lármát.

Most már tudom, minek örülnek: a rómaiak megszöktek az éjjel.

Várom, hogy kidől a táborból a sokaság és fölszedi a halottakat, sebesülteket. De nem jönnek. Atilla bizonyosan cselt gyanít s együtttartja a tábort; csupán néhány száz lovas repül szét a világ minden tája felé, hogy fölfedezze a netalán lappangó ellenséget.

Félóra mulva mégis látom, hogy előözönlenek a szekerek közül a papok, a jámborok, meg a halászugorok.

A csatamezőn itt-ott kezek és süvegek emelkednek föl, s kiáltozás kezdődik:

– Ide! Ide!

Egy fűzfavesszőből font paizs hever a közelemben. Beleszúrom a dárdát és fölemelem.

– Ide! Ide!

De mikor jutnak el hozzám!

Végre lovasok is szállingóznak elő, s bejárják a csatateret. Nem vesznek föl senkit, csak amint látom, a holtakat nézik.

Egy óra eltelik belé, míg hozzám jut egy. Kiáltok neki:

– Bátyám!

– Mingyárt jönnek érted is, – feleli jólelkűen.

– Mért nem jön ki az egész tábor, – szóltam panaszosan – hiszen sokan vagyunk sebesültek?

– Atilla nem ereszti – feleli a lovas. – Még meglehet, hogy a római a hátunkba kerül.

S tovább haladt.

Egy másik sebesült kiáltott:

– Ki volt az a király, a kit az éjjel temettek?

– Theodorik, – felelte a lovas.

S a halottakat átugrálva ment tovább. Aztán sokáig nem közelített felénk senki.

Pedig a táborból folyton özönlöttek még kifelé és szedték a halottakon levő kincseket s fegyvereket. A főrend bent a táborban vigadott: kihallatszott hozzánk a síposok zenéje.

A kezem már százszor elfáradt az integetésben, s az örökkévalóság órája is lejárt, mikorra hozzám is elérkezett végre a segítő kéz.

Adtak innom, s targonczára tettek. A patakhoz vittek, a hová a többi sebesültet is hordták.

A patak még akkor is vörösbor színű volt. A partján tömérdek halott hevert.

A papok, szarmata asszonyok és az ugorok mostak, kötöztek bennünket, míg a többi a harcztéren bolyongott és összeszedte az értékeket.

Hallottam, hogy csupán lónyeregből szedtek vagy száz szekérre valót. De felét se vitték el: máglyákat raktak belőle a mezőn, hogy elégessék rajta azokat a halottakat, a kik vagy előkelő urak voltak, vagy csapatvezetők, vagy zoltánok. Némelyik máglya csupa törött lándzsanyelekből, fapajzsokból és kocsirészekből rakódott.

Azokat a hunokat is máglyára hordták, a kiknek az élők között maradt atyjafia.

Nekem csak a fejemen meg a lábamon volt seb. Azt mondanám: szörnyűség volt a lábamra ránézni, de vétkezném a panaszommal, mert hiszen olyan sebesülteket láttam, hogy behunytam a szememet.

Azok a jó pogány papok! Áldja meg az Isten különösen Szodorót közöttük, az kötötte be a lábamat egy bellonot halottról szakított vászonnal.

De ezer meg ezer sebesült vár az ápolásra; arra már nem kaptam embert, hogy a gazdámhoz vigyenek.

Hiába kiáltottam, hol Bialra, hol Bucsára, hol az ugoroknak, hol az asszonyoknak.

Ott hagytak bennünket a parton. Tettek a fejünk alá vánkosul nyerget, lófejet, süveget, s azt mondták, várjuk meg, míg ránk is kerül sor.

Az egészségesek persze vagy mulattak, vagy zsákmányoltak. Mink meg ott feküdtünk az égető napon, a legyek ellen harczolva s rettegve, hogy egyszer csak fölkerekedik a tábor, s elhagynak bennünket, – a hollóknak.

Az öreg Lúpusz püspök is ott szorgalmatoskodott a sebesültek között. Rákiáltottam latinul:

– Uram, egy szóra!

Ő aztán hozzám is jött, s igérte, hogy estére, mikor visszatér a táborba, értesíti Csáthot. De nem tért vissza. Ott hált a sebesültek között.

Másnap Atilla belovagolta a csatateret. Eljött hozzánk is, és itt-ott vigasztaló szót mondott. De a gazdám nem volt a kiséretében. Meghalt-e? vagy részegen feküdt? nem tudtam.

Már akkor forróság volt rajtam. Egyszer fölültem és vért hánytam.

Arra a mellettem fekvő sebesült, egy Esztár nevű zoltán rám kiáltott:

– Tyhű az apád sarkantyúját, csoma van tebenned!

Akkor már magam is tudtam. A torkom, hónaljam meg volt dagadva. A csatából megmenekültem. A pestisbe bele estem.

LIII.

Másnap délután összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.

Láttam, hogy engem elhagynak, s éreztem, hogy a csoma növekvő erővel gyullad belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, s én még mindig kapaszkodtam az élet gondolatába.

– Emberek! – könyörögtem a mellettem elmenőknek – vigyetek engem is.

Nem is feleltek.

Azután egyenkint szólongattam őket:

– Tardos, könyörülj rajtam! Sukoró, ne hagyj itt vesznem! Czobor, mozduljon meg a szived!

Czobor meg is állt, s a vállát vonogatta:

– Mit használ neked, ha beviszlek is. Csoma van benned az ebattát!

– Legalább emberek között halok meg, és nem hollók között.

Rázta a fejét; pökött, és tovább ment.

Én magam maradtam. Egy lófej volt a párnám, holttestek a társaságom; szálldosó hollók az eléneklőim.

A mezőn kigyulladtak a nyergekből és fapajzsokból rakott máglyák, s megzendült a táltosok gyászéneke. Tompa dobpergés és búgó kürtök szava kísérte az éneket, s a hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a lelkek, s magukkal vitték szolgáiknak azokat, a kiket a csatában levágtak.

Hány máglya volt ott? és hány embert égettek el? nem tudom. Bizonyára csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt elégetni, – erdő kellett volna.

Aztán az égetés is elmult. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor morajlása, s a kerengő hollók károgása.

És én feküdtem sebben és lázban tovább.

Időnkint elkábultam, időnkint egy-egy perczre visszatért az eszméletem.

Mikor leszállt az est, s előtündököltek az égen a nyári csillagok, a halál érzete végtelen gyászszal borult reám.

Már az elhagyottság se bántott, már abba is belenyugodtam, hogy az életem kialszik.

Csak éjjel ne halnék meg, csak még egyszer látnám a reggelt, a piros hajnalt, a fölkelő napot! Ez volt minden vágyam. És hogy még egyszer ihatnék, ebben a földi életben.