Part 12

Csáth ragyogó arczczal ült a lován. A szája még akkor is nevetőre állott.

Leugrott a lováról és hozzám fordult:

– No fiú, – mondotta a vállamra csapva, – kitettél magadért. Ma este jutalmul velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!

Ez olyan kegyesség volt, a minőben a Csáth házánál rab még nem részesült.

Vacsora alatt aztán elmondta a feleségének, hogy én milyen bátran viselkedtem Atilla előtt.

– Napok óta főzzük a fejünket, – úgymond – hogy hogyan kössünk bele a római birodalomba? Már indultunk volna, ha ki nem adják a Krizafiosz fejét, de kiadták a gyávák! Atillát ette a méreg, hogy nincs okunk fegyvert csatolni. Végre eszébe jut, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel valami bolondos herczeglány jegygyűrüt küldött neki. Keresteti a gyűrüt: megvan még. Hivatja Rusztit. Kiolvassák a régi irásokból, hogy Honoria a neve a herczeglánynak. Hát már most az keresztény, Atilla meg pogány, s ezenfelül Atilláról az a hír, hogy nyers húst eszik, röfög és ördögi ábrázatú. Atilla követeket küld holnap Rómába a menyasszonyáért.

Egyszerre megvilágosodott nekem minden. De szinte vaczogott a fogam a barbárok rettenetes ravaszságától.

– Ezen mulattunk ma példátlan szélesen, – folytatta Csáth. – Az a róka Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy uram király, mi lesz, ha a menyasszonyt kiadják?

Aztán elbeszélte, hogy én miket mondottam Atillának és hogy milyen nyugodtan és bátran állottam előtte.

Én az asztal végén csendesen, megvontan, a szememet lesütve ültem. Alig ettem nehány falatot.

Mindössze kétszer pillantottam föl, s akkor lopva Emőkén is átsímult a tekintetem.

Mikor Csáth engem dicsért, éreztem, hogy Emőke mosolyog, s tekintete az arczomon pihen.

XXXVI.

Harmadnapra öttagu követség indult Valentinianusz római császárhoz Ravennába. A követség vezére Edekon volt. Vele ment a kopasz Madarász, Kamocsa, Mácsa, Betegh és Upor.

A követek levelet vittek, amelynek tartalmát Csáth egy kilovaglásunk alkalmával elmondta.

Hát ezt írta Atilla:

Üdvözletemet küldöm neked, Valentiniánusz császár.

Megbotránkozással értesültem arról, hogy jegyesemet, Honoria hugodat zárva tartod.

Avagy nem tudod e, hogy ő ezelőtt tizenöt évvel gyürüt küldött nekem, és így ő kétségbevonhatatlanul jegyesem? Nem türhetem, hogy őt tömlöczben tartsátok, sőt követelem, hogy őt hozzám bocsássátok, s apai örökségét kiadjátok.

Az ő öröksége pedig a Constantinus hátrahagyott vagyonának fele, és a római birodalom fele.

Azt követelem!

_Atilla_.

Míg ez a levél Ravenna felé ügetett, két különös követség érkezett Atillához.

Az egyik követség hét barna óriás. A fülükben gyűrű. A süvegükön strucztoll. Testhez álló bőrruhában valamennyi, de a karjuk meztelen. Szép feketeszemü emberek.

Vandalok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy szekérre való gyönyörű aranyművekkel.

A másik küldöttség tíz szőke ember; kékszeműek, sárga szattyánbőr öltözetűek; vörösbársony a süvegük; fegyverük ezüsttel kevert aczél, a mellükön aranycsatok. Nekárparti frankok voltak. A hun nők csapatosan lovagoltak ki a sátorukhoz, hogy az arczuk szinét bámulják, s hosszan leomló sárga hajukról beszélhessenek.

A frankokat egy elűzött trónörökös vezette, egy fiatal, csinos legényke, aki mingyárt összebarátkozott Aladárral, s azontúl mindig együtt jártak.

Mind a két küldöttség azért jött, hogy Atilla fegyverét kérje segítségül.

A vandalok valamikor a Kárpát erdeiben fészkeltek, de idővel megsokasodtak, s végigözönlöttek egész Európán, Iberia csúcsán átkeltek, elfoglalták Karthágót, s most Afrika partja a hazájok.

A vandal király azt ajánlja Atillának, hogy a jövő tavaszon kétfelől támadják meg egyszerre a római birodalmat. Ő délfelől csap be, Atilla észak felől rontson rájuk: s a találkozás helye Róma.

– Minek várjam a tavaszt? – felelte vállat vonva Atilla. – Az én lovaimnak kaszál ezen a nyáron az egész római birodalom.

Csak éppen a választ várta még, a római választ. Az is megérkezett. Sok kincs: gyöngy, arany, bársony és selyemszövetek voltak mellékelve a válaszhoz. A római császári udvarból azt felelték, hogy Honoria már férjhez ment.

Erre Atilla kitüzte a vörös zászlót. Lovasokat küldött a világ minden tája felé, hogy a hadat táborba szólítsák.

És akkor az élet megváltozott.

Az ember akármerre ment, mindenütt fegyvert javítottak, kardot köszörültek, buzogányt öntöttek, íjjhúrt fontak, harczi dolmányt pikkelyeztek, sisakot béleltek, nyerget bőröztek, tábori sátort kalapáltak.

Az asszonyok még a nyáron tömérdek marhahúst, lóhúst és birkahúst füstöltek, keményre gyúrt tésztát szárítottak. A húst porrá törték. A tésztát zacskókba kötötték. Később tapasztaltam, hogy micsoda erősítő hamar-ebédet lehet abból főzni.

A férfinép a sátorok között is lándzsát hányt. Magas földhányásokat vertek, bekötözték szalmával vagy gyepet döngöltek reá, és husz-harmincz lépésnyiről dobálták bele a lándzsát.

A fiatalság a mezőn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha akkora félholdakba alakult, hogy a két végét nem lehetett látni.

A jeleket kürtök fujták. Egy hosszú, éles rikoltás hátrálást jelentett, két hosszú rikoltás megfordulást a vágtató lovon, s a nyílnak ellövését.

Azt nem bírtam megtanulni. A hunok azonban a sok gyakorlat folytán annyira vitték, hogy az elnyúltan vágtató lovon megfordultak és hasra feküdtek, s így visszafelé messze ellőtték a nyílaikat.

Tisztek nem voltak, mint a római hadseregben, hanem csak vezérek és zoltánok, akik a vezérek parancsát gyors lovakon hordták széjjel.

A csapatok családok és nemzetségek szerint alakultak. Azok maguk választottak maguknak vezetőt és zászlótartót. A zászló csak egy hosszú lándzsa volt, amelyen szines süveg, nádcsomó, kard, lófark, bivalyfej, hold vagy más efféle jelvény volt.

Őszszel már megérkeztek az északi _alánok_. Irtóztató hosszú lándzsájukkal úgy jöttek, mint egy nádrengeteg. Királyuk egy zömök, villogó szemű öreg ember. Aztán jöttek napokig tartó vonulással a farkasbőrbe öltözött _neurok_, akikről azt beszélték, hogy valóságos farkasokká tudnak átváltozni; jött a vad _bellonotok_ nagy hadserege, azok szakálla mellig ért: parittyával lőttek íjj helyett.

Nyomukban, mikor az első hó leesett, jöttek rengeteg sok lóval a kifestett képű _gelonok_. Azok kaszával voltak fegyverkezve, s a hátukon emberbőrből készült kaczagányt viseltek. A pofájuk piros és sárga festékkel úgy agyon volt karikázva, hogy az ember nem értette, hogyan ismerik föl egymást?

Jöttek dübörgő szekereken a _baszternek_ Ázsiából, sok asszonynyal, akik szintén föl voltak fegyverkezve. Tornyos rézsisak volt a fejükön; balkarjukon nádból font paizs; kardjuk bronzból való, széles és nehéz. Nyílaik mérgezettek.

Jöttek két napig tartó átvonulással a _kazarok_, akiket az előbbi évben hóditott meg a hun. Azok másfélszer olyan hosszú íjjakat hordtak, mint ők maguk; szép barna nép, de alacsony homlokú. A nyílaikat nem tollazzák föl. Nyergükön fából készült szöges buzogány lóg.

Jöttek széles szügyű lovakon a sasszemű _rúgok_, köztük sok vereshajú ember. Azok a subáikat is vérszínvörösre festik. Kétélű szekercével harczolnak. Husz-harmincz lépésre is czélt találnak vele. A czél az ellenség lova feje. Ha a ló lerogyott, az embert hosszú lándzsájokkal szúrják agyon.

Jöttek a _scirek_, fehérarczú, szikár, nagycsontú nép. Azoknak is széles szekercze függött a nyergükön. Íjjaik kettős hajlásúak. Asszonyt nem hoztak magukkal.

Jöttek csak gyalog a _turczilingek_, kerek pajzsú, rövidkardú népség. A levegőt tőlük két napig vöröshagymabűz hatotta át. Azoknak a kardja fényesre sikált vörösréz. Azt mondták róluk, hogy csak akkor elegyednek a csatába, mikor már a hun lovasság az ellenséggel összekeveredve viaskodik.

Jöttek a _herulok_, a világ leggyorsabb lovasai, akik nem irgalmaznak senkinek, de maguk se könyörögnek kegyelmet soha. Azok zászlója csupa halálfő.

Jött nyugat felől a _kvádok_ egy töredéke: nagytermetű, vastag szemöldökű nyilazók. Azoknak oly erős az íjjuk, hogy a nyílat a deszkán is átröpíti. Tüszőt viselnek. Piszkos, kegyetlen, barna nép.

Jöttek velök a nagyorrú és kékszemű _svábok_. A vállukon rézlemez, s azon a szöges csata-csép, amelylyel a lovat is leütik. Azok csak valami ezren jöttek. A derékhad, amint mondották, csak tavaszszal indul meg.

Azután jöttek különböző apró-cseprő népcsoportok, eltünt vagy szétszórt népfajok maradványai. Így jött többek között egy vandal népcsoport is. Isten tudja, mikor szakadtak el a nemzetüktől, amelyet azóta Afrikába sodortak a viharok.

Jöttön-jöttek, érkezten-érkeztek, egyik jobbról, másik balról. Átvonultak a városon, át az eddig érkezett táborokon. Letáboroztak a legutóbb érkezettek mellé.

Napokon és heteken át, szakadatlan menetben özönlött a sok had reggeltől estig, hol kürtszóval, hol sípok zenéjévél, hol tompa csörgéssel, zörgéssel, lódobogással, dobropongással. A vezérek befordultak néhány percre Atillához, bejelentették az érkezésüket, átvették a rendelkezést, s mentek a haddal tovább.

Karácsonkor jöttek az _osztrogótok_. Azok már gyalognép voltak. Csizmájuk térden fölül érő; sisak helyett állati fejbőrt viselnek, sörényesen, szarvasan. Kardjuk hosszú és egyenes. Három fejedelmük, három egytestvér: Elemér, Todomér és Idamér. Rettentő nagy nép az. Valamikor övék volt fél Európa: a Volgától a keleti tengerig legeltek a gót nyájak. Aztán Balambér meghódította őket. Akkor a nép fele elszökött, Galliába ment. Azokat nevezték vizigótoknak. A nép másik fele maradt a hunok alattvalója. Azokat nevezték osztrogótoknak.

Átvonulásuk négy napig tartott.

Nyomukban jöttek végtelennek tetsző sorokban a _gepidák_, a kiknek királya, Ardarik, majdnem mindenkor Atillánál lakott.

Azok is gyalognép voltak. Ragyogtak a réztől és aranytól.

Jöttek a _szarmaták_. Szoknyás férfiak. Zömöktermetü, rövidnyakú nép. Lándzsájuk állati szarvakból készült. Fegyveres nők is jöttek velök, párduczizomzatú, macskaszemű hölgyek. Azok pajzsa darvak háti bőréből készült, sisakjuk pedig fából. A szarmaták úgy iszszák a lóvért, mint mink a bort.

Jöttek a szarmaták rokonai, a _rokszolánok_. Lovas, nyílas nép az is. Nyergükön madzagon vagy szíjjon egy-egy koponya lóg. Abból isznak. Elhozták a családjukat is, mert otthonuk ott van, a hol a sátorfát leütik. Mosolygó asszonyaik kiváncsian néztek ki a bőrökkel fedett öblös szekerekből. A gyermekeik ott lovagoltak a szekerek mellett.

Egy hétig tartott ismét azoknak az elvonulása.

Azután a legközelebb lakó _jász_ nép seregelt be. Az már nem is külön nép, mert rég beolvadt a hunokba, csak a ruhájában különbözik: csontlemezekből faragott pikkely-ruhát visel a harczban. A lovukat is tetőtől-talpig olyannal födik. A pikkelyt durva vászonra varrják, s olyanok, mintha emberré vált halak volnának.

Barna és holdas szemöldökű, hosszúnyakú nép az. Mind magasra nyúlt ember. Nyilazásban első a világ minden népe között.

Végül beözönlött az egész hun nép, a _fekete hunok_ és _fehér hunok_. Az utóbbiakat hunugoroknak, hungaroknak is nevezik, felerészben meg magukat magyariaknak mondják, mert a Magyar nevű család van köztük legjobban elszaporodva. Akkor láttam csak, hogy a fehér hunok nem csupám a ruhájokért viselik a fehér nevet, hanem azért is, mert az arczuk fehérebb, mint a fekete hunoké; a hajuk gesztenyeszínű, néha szinte szőke. A fekete hunok haja mind koromszín sötét. Csáthnak bizonyára hunugor volt az első felesége, mert Emőkének is a haja gesztenyeszínű.

Azok a hunugorok mind két karddal fegyverzetten érkeztek. A jobboldalukon egyélű kard, a baloldalukon kétélű. A magyarok közt némelyeknek lándzsa helyett fokos volt a kezében, a mely hasznosabb harczi szerszám a lándzsánál. Sok nyergen meg árkányt lehetett látni, szőrből font zsineget, amely arra való, hogy az ellenség nyakába repüljön, s az embert a nyeregből lerántsák.

A magyarok poggyászos szekereit az ugorok követték. Halászatból élő gyalognép az. Nem annyira nyilt harczra való, mint inkább arra, hogy a tábort védje, ha netán az ellenség a szekerekig nyomulna, meg hogy útközben halászszon.

Sok gyomor a nagy had!

A hunok gyülekezése aztán eltartott januárius végeig. Hol egy fekete-gubás csapat, hol egy fehér-gubás csapat, de az mind hun és hun. Mintha a föld torka okádta volna folyton őket. A számuk talán azért is tetszett olyan véghetetlennek, mert minden hun hozott vezetéklovat is magával. A csapatvezetőknek és a zoltánoknak három lovuk is volt. A vezérek, fejedelmek öt-tiz vezetéklóval robogtak a táborba.

Januárius végén a fővezér lóra ült és bejárta az érkezett hadakat. Megnézte, melyik népből mennyi jött, s följegyeztette a számukat.

A számlálás napokig eltartott. Itt tízezer, ott húszezer, a jász maga ötvenezer, a gepida nyolczvanezer, a gót hatvanezer. Egy hétig számlálgattuk őket. Mikor már fölül voltunk a félmillión, abbahagytuk. Ma se tudom, mennyi nép gyült össze, de ha ahhoz, a mit megolvastunk, hozzászámítjuk a százezernyi asszonyt, a táborok végén sátorozó kalmárokat, lócsiszárokat, koldusokat s a gyülevész szemétnépséget, az egymilliónál több lovat, és vagy kétszázezer szekeret, fogalmunk lehet arról, hogy micsoda népnyüzsgés volt az a Tisza körül!

És az a rengeteg népsokaság még csak azt se tudta, hogy hova megyen?

*

Talán február első napja volt, mikor a nap melegétől megcsordultak az ereszeken lógó jégcsapok. Atilla délután kilovagolt a palotájából, s a vezérek és főurak kiséretében bejárta a rengeteg hadat.

Sátora már akkor ki volt rakva szekerekre a palota előtt. Huszonkét nagy szekér vitte csupán azt az egy sátort. Egy kisebb sátorát, a mely az útközben való rövid pihenőkre és egy éji alvásra szolgált, egy aranyozott, nagykerekű szekérre rakták.

Este ismét fagyott. Az ég felhőtlen volt. A mint a nap leereszkedett az éghatáron, keleten rengeteg üstökös emelkedett föl. Kezdetben olyan volt, mint egy búzakéve, azután elvékonyodott, s olyanná vált, mint a hunok kardja.

A nép kitolongott a sátorokból, s álmélkodva nézte az égi jelet.

XXXVII.

Másnap reggel Atilla kürtöse, Kászon, kiállt a palota elé, a dombra. Fölemelte a nagy elefántcsont kürtöt, s messzebúgó hangon fujta az indulót.

A mi sátorunk is ki volt már készítve napok óta az udvarra. Nagy bőrsátor volt az, gyapjúszőnyegekkel kibélelt alkotmány. Az oldalain előrevonható bőrleplek sárgállottak. Azok alatt a szolgák fognak hálni: én, Karacs, Nagyfülü-Szabolcs, Ladó és Baczon.

A sátorban van függőágy, összehajtható asztal, ugyanolyan szerkezetű székek. A ládákban van két öltözet pánczélos ruha, öt rend különféle harczi bőrköntös, az egyik viziló bőréből készült, s virágalatkokra lyukgatott; volt valami száz mindenféle fegyver, edények, serlegek, s ötezer nyíl csupáncsak az úr számára.

A kürtszóra befogták a lovakat. A gazdám felöltözött. Behítt a palotába. Két kardot lándzsát és íjjat adott, s egy disznóbőrből készült harcziköntöst, a mely belől finom drótszövettel volt bélelve.

Feleségét, leányát, apósát megölelte, gyermekeit százszor összecsókolta.

Én is odamentem: kezet csókoltam az asszonynak, s az öreg Barakonynak.

A szemem könnybelábadt, mikor Emőkéhez fordultam. Szótlanul nyujtotta a kezét. Lehajoltam és megcsókoltam. S éreztem, hogy megszorítja a kezemet.

Csáth nehezen búcsúzott.

– Valami rossz sejtelem kínoz, – mondotta. Aztán a küszöbön mégegyszer visszafordult: bement a harmadik szobába a gyermekeihez.

Én ott álltam a szoba közepén Emőke előtt. Magunkra maradtunk.

– Ha visszatérek, – mondottam halk, remegő hangon, – s olyan állapotba jutok, mint Szabad-Görög, remélhetem-e, hogy szívesen beszélsz velem?

Hallgatva nézett egy perczig reám, azután így felelt:

– Ha visszatérsz is, igérni nem igérhetek semmit, Zéta. Jó fiú vagy, de e pillanatban oly messze állsz tőlem, hogy nem tudom elképzelni, hogyan lesz az… De ha nem térsz vissza… ha nem térsz vissza…

– Meghalok érted s nincs tovább.

– Arra az esetre, hát… Megcsokolhatod az arczomat.

Talán nem lett volna szabad másképp érintenem, mint hogy én is az arczához hajoljak, de nekem megmozdult a karom is: gyöngéden átöleltem őt; arcza egy perczig mellemen pihent. Hallani véltem szíve dobogását. Öleltem, öleltem magamhoz. Ajkam odatapadt gyönge, bársonyos virág-arczához, míg ő lehúnyt szemmel, némán állotta a csókomat.

És nem tudtam neki egyebet mondani, csak ezt az egy szót:

– Nárczisz… nárczisz!

Mert olyan is volt ő, mint a nárczisz-virág: csupa finomság, csupa fehérség, csupa üdeség.

A szomszédszobában újra hallatszottak a Csáth izmos lépései. Szétváltunk. Emőke a haját igazítva nézett reám. Az arcza kissé pirosabb volt, mint szokott lenni, de a szeme olyan volt, mint a befagyott tengerszem.

Hát nem láthatatlan az ember!?

Mikor lementünk, a pirosra festett sátoros-szekér már kint volt az udvarból.

A cselédek ott álltak sorban a ház ajtajától a kapuig.

– Isten hozza vissza! – kiáltozták Csáthnak.

Kezet csókoltak, vagy akinek a kézből nem jutott, a köntösét vagy a kardját csókolta meg.

– Isten hozza vissza!

A kapuban Dsidsia zokogott. Ő is kezet csókolt az úrnak. Aztán nekem meg hirtelen a nyakamba ugrott, és megcsókolt a kis szemtelen; összevissza vizezte a képemet ostoba könnyeivel.

No iszen máskor majd nyakon is vágtam volna; de csak elnyeltem a boszúságomat.

Siettem az úr után.

A nap már két kopjányira állt az égen.

A városon kivül magas füstoszlop kanyargott a felhők közé. A táltosok szent éneket üvöltve áldozták a fehér lovat.

Az öreg vak Káma a kezében véres kardot tartva állott a máglya előtt, majd Atilla felé terjesztette áldón a kezét, míg világtalan szemei az ég felé voltak irányozva.

Ezernyi ezer kard csattant elő, s a fegyveres százezrek a kardot az égnek villantva kiáltották:

– Isten! Isten! Isten!

És megindultunk napnyugat felé.

XXXVIII.

A hadsereg fele átköltözött a Dunán. Elszélesedtek, mint az árvíz. És így kétfelé váltan haladtunk északnak, azután meg nyugatnak. A Duna déli partján Atilla vitte a had felét, az északi parton Csáth fővezér.

Az én uram Atilla kiséretében utazott. A fővezérrel nem találkoztunk előbb, csak mikor már kitavaszodott, – a Duna forrásánál, a Fekete-erdőben.

Egy napon Atilla két irnoka között lovagoltam. Ména-Ságh volt az egyik, Csenge a másik.

Azok az irnokok szolga létemre is szivesen beszélgettek velem, s én meg az út unalmait szivesen enyhítettem a velök való társalgással. Ména-Ságh körülbelül negyvenöt éves, szakállas ember, gyuladásos szemű és kopasz, a fehér hunok közül való. A másik olyan korú ember, mint én, szintén fehér hun származású, erős, tagos fiatal ember.

Azt kérdeztem Ména-Sághtól:

– Nem mondanád-e meg uram, hogy miért nem megy Atilla egyenesen Rómának?

– Azért, – felelte pislogva, – mert okos ember.

És elmosolyodott, hogy megütközve néztem reá.

– Nono, – mondotta, – hiszen nem akartalak sérteni a szavammal; te ezt nem értheted, mert világügyekkel nem foglalkozol.

– De megérteném, ha elmondanád.

– És én meg elmondanám, ha tudnám.

– Hát akkor miért mondod, hogy azért megyünk nyugatnak, mert Atilla okos ember?

Sok mindent tudott, az a Ména-Ságh, de titkolódzó természetű volt: akármit kérdezett az ember, mindig szaporán pislogott és érezhetőképpen megválasztotta a szavait.

Hát akkor is pislogott egy perczig, aztán a szemöldökét mozgatva felelte:

– Atilla még eddig soha ostobaságot nem követett el, tehát ha olyat tesz is, amit nem értünk, bizonyos, hogy nem cselekszik másképp, csak okosan. Csatát soha nem veszít, jövedelmet soha nem ejt ki a markából s a népet össze tudja tartani.

– Nem is ember ez, hanem egy halandó isten itt közöttünk, – szólt lelkesen Csege.

Erre én vállat vontam:

– Mindnyájan halandó istenek vagyunk.

– Te tán nem tartod nagynak Atillát? – kérdezte Csege megbotránkozva.

– Nagynak tartom, – feleltem, – de élő embert mesei hőssé nem teszek.

– Az pedig az, – vette föl ismét a szót Ména-Ságh. – Hát elmondom, amint gondolom a szándékát.

Darabig csak pislogott, aztán folytatta:

– Ő most nyugatnak indul, mert a római birodalomnak ott van a határa. Európát csupa apró nép lakja. Többnyire vándornépek. Azok ennek a roppant hadnak mind meghódolnak. Amelyik nem hódol, megsemmisül.

– Ne is mondd tovább, uram, már értelek.

– Nohát: megyünk, mint a lavina. S mikor már annyira megnövekedtünk, hogy jobban nem lehet, keletnek fordulunk s eltemetjük a nagy római birodalmat.

– Haj, az lesz a nagy temetés! – tette hozzá Csege.

– A czivilizáczió temetése, – jegyeztem meg hüledezve, szinte dideregve.

– Megújulása, – szólt Ména-Ságh. – Nézd a mezőn azokat a kerek sötétzöld foltokat. Pásztortüzek helyei azok. A tűz elhamvadása után kopárság, az új tavaszban új élet.

Elgondolkozva ballagott, nem is beszélt többet. Helyette Csege szólalt meg:

– Csak az az Aéciusz ne volna a világon. Attól tartok.

– Atilla ellen az sem állhat meg, – feleltem zúgó fejjel.

– Deiszen az fene legény! Az ifjú korában tusz volt a hunoknál. Együtt mulatta át az ifjuságát Atillával, kitanulta a hunok hadakozása módját, hiszen egyszer maga is vezérelte őket egy hadjáratban s győzelmet nyert.

Csáth, aki pár perczre elmaradt, újra hozzánk érkezett s kérdezte, mit beszélgetünk?

Csege röviden elmondta.

– Jól pedzed, – felelte Csáth. – Atillának csakugyan az a czélja, hogy a germánokat, kvádokat, svábokat, frankokat, burgundokat, meg tudom is én kiket a sereghez csatolja s tőképpen, hogy a vizigótokat megnyerje vagy megtörje. Az nagy nép és erős. Az alánok nemzete is nagy. A frankok se kutyák. Ha azok hárman csatlakoznak a római hadsereggel, Aéciusz farkasszemet nézhet velünk.

– Velünk-e?! – kiáltottam csodálkozva, – ezzel a néppé vált tengerrel!? Én azt gondolnám, uram, hogyha azok az emberek mind szembe jönnének, a kik csak élnek a világon s utánok meg azok jönnének, a kik már régen meghaltak, de erre az alkalomra föltámadnának, ezt a hadat akkor se lehetne meggyőzniök.

Csáth nevetett.

– Ezt elmondom Atillának, – szólt, a lovát megcsapkodva.

És csakugyan elnyargalt.

Ruszti főirnok csatlakozott hozzánk:

– Mit nevetett Csáth? – kérdezte kiváncsian.

Csege elmondta a beszélgetésünket.

Ruszti komolyan hallgatta s az a fanyar mosolygás játszotta át az arczát, amely a vizes vérű emberek sajátsága.

– Uram – mondottam a mosolygásától fölbátorodva, – ha olyan veszedelmes ember az az Aéciusz, nem lehetett volna-e hadüzenet helyett azt írni a rómaiaknak, hogy nem ellenök megyünk, hanem más népek ellen. Akkor Aéciusz otthon maradt volna.

– A gondolatod ügyes, – felelte Ruszti, – csakhogy ugyanez a gondolat már megszületett az Atilla fejében is.

– Baj, ha nem idejekorán.

– De idejekorán. Mielőtt indultunk volna, megírtuk Rómának, hogy nem az ő birodalmuk ellen megyünk, hanem a vizigótok ellen. A levelet én írtam, hát tudom. A vizigótok Atilla alattvalói volnának igazság szerint, de nem akartak adót fizetni: megszöktek, Galliába húzódtak. Azokat megyünk megbüntetni.

– Dehát akkor miért áll elő Aéciusz?

Ruszti nevetett:

– Miért? Azért, mert azoknak is van eszük. Ha Atilla egyet köhint, akkor is a fejükre rántják a pajzsot, mert azt hiszik, hogy tüzet fog rájuk köpni. A félénk ember, édes barátom, kigyónak nézi a mákosrétest is.

– És ha megverjük őket, mi következik?

– Róma.

– És Róma után?

– Konstantinápoly

– Aztán az egész világ!

– Nem. Országot alapítunk. A kardunk csak arra való lesz, hogy az adófizető népek lássák.

– Atilla fog-e békén megmaradni? Rászokhatik-e az oroszlán a fűevésre?

– Atilla nem vérengző. Csalódol, ha azt véled. Nem emlékszel-e rá, hogy alig egy éve a követek a dunamelléki kereskedelem végett jártak Teodoziusznál.

– Csak nem akar tán Atilla a Tisza mellett maradni?

– Sőt éppen. Nem ül az be egyik császár palotájába se. Ámbátor az se lehetetlen, hogy szekérre rakatja a császári márványpalotákat s elhozatja a Tisza mellé.

Azzal Hargitához csatlakozott, egy ötvenéves hun főúrhoz, aki mindig haragosan nézett mindenkire, de nem haragudott soha senkire, csak a szeme állása volt olyan.

Mink ketten maradtunk Csegével. Darabig némán mentünk egymás mellett. Csege egyszer nagyot sóhajtott.

– Kihez szállt ez a sóhajtás? – kérdeztem tréfásan.