Part 14

– Igen, – viszonzá d’Albaret Henrik, – de a gazemberek, a kik rajta voltak átmehettek a briggekre és én folyvást félek a megcsáklyáztatástól, a melynél a számszerinti többség előnye az övék volna.

A lődözés még egy negyedóráig tovább folyt mindkét részről. A kalózhajók, valamint a korvett is eltűntek a fehér lőporfüst közepette és a füst eloszlását kellett bevárni, mielőtt a kölcsönösen okozott kár nagyságát konstatálni lehetett volna. Szerencsétlenségre a kár a _Syphantán_ nagyon is érezhető volt. Több matróz elesett, még több súlyosan megsebesült. Egy franczia tiszt, a kit a golyó a mellén talált, épen abban a pillanatban esett össze, mikor a parancsnok rendeletet adott neki.

A halottakat és a sebesülteket azonnal levitték a fedélközbe. A sebész és a segédei már is nem győzték a munkát, annyi bekötözést és műtétet igényelt azon szerencsétlenek állapota, a kiket közvetlenül a lövegek, vagy közvetve a szilánkok értek a fedélzeten vagy az ütegben. A kézi fegyverek ugyan még nem szólaltak meg az egymástól fél ágyúlövésnyi távolságra levő hajók között; puskagolyókat még nem kellett kivágni a sebesültek testéből, de azért a sebek nem kevésbbé súlyosak és irtózatosak voltak.

A nők, a kik a hajó belsejébe voltak száműzve, ezúttal is teljesíték kötelességüket. Elizundo Hadsine járt elől jó példával. Mindnyájan igyekeztek a sebesülteket biztatni, vigasztalni.

Ekkor hagyta el sötét rejtekhelyét a scarpantói öreg rabnő. Nem irtózott a vér látásától és viszontagságos életében bizonynyal megfordult már egynél több csatatéren. A fedélköz lámpáinak félhomályában lehajolt a sebesültek fekhelye fölé, segédkezett a legfájdalmasabb műtéteknél és mikor egy-egy lövés minden izében megreszketteté a korvettet, szemeinek egyetlen mozdulata se mutatta, hogy a borzasztó dördülésekre összerázkódott volna.

Azonban közelgett az idő, midőn a _Syphanta_ legénysége kénytelen lesz puszta fegyverrel harczolni a rablók ellen. A flotilla hajói újból sorakoztak, a kör mindinkább kisebbedett. A korvett volt az összes lövegek czélpontja.

De a _Syphanta_ derekasan védelmezte magát az árboczán lengő lobogó becsületéért. Tüzérsége nagy pusztításokat okozott a kalózhajók fedélzetén. Még két más ellenséges hajó pusztult el. Az egyik elmerült, a másik kigyuladt a tüzes golyóktól és csakhamar eltűnt a lángok közt.

De a megcsáklyáztatás elkerülhetetlenné vált. A _Syphanta_ csak úgy kerülhette volna el, ha áttöri a hajósort, a mely körülkerítette. Ezt a szélcsend miatt nem tehette, míg ellenben a kalózok, gályaevezőik segélyével folyvást közeledtek, mind szűkebbre szorítván a kört.

A fekete lobogós brigg már csak egy pisztolylövésnyire volt és ekkor sortüzet adott. Egy lövés a korvett hátulját találta és összetörte a kormánylapát rúdját.

D’Albaret Henrik tehát előkészült a kalózok rohamára és felvonatta érczhálóit. Azután mindkét oldalról megkezdődött a puskatüzelés, A _Syphanta_ fedélzetére mindennemü kézi fegyverek golyózápora hullott alá. Sokan elestek még a legénység közül és sokan sebesültek meg halálosan. D’Albaret Henrik húszszor is forgott életveszélyben, de mozdulatlanul és nyugodtan maradt a helyén, mintha csak egy hadiszemlét vezényelt volna.

E pillanatban, a füst szakadékain keresztül, szemtől-szembe láthatták egymást az ellenfelek. Minden oldalról a tengeri rablók iszonyú káromkodása hallatszott. D’Albaret Henrik igyekezett a fekete lobogós brigg fedélzetén megpillantani azt a Sakratifot, a kinek nevétől az egész szigettenger remegett.

E pillanatban ez a brigg és egyik azok közül, a melyek a hajósor szélén nyomultak előre, a többi hajó által hátulról támogatva, két oldalról közre fogták a korvettet, a melyeknek bordái recsegtek a szorítás alatt. Nagy szabatossággal átdobott csáklyák a kötélzetbe kapaszkodtak és összekötötték a három hajót. Az ágyúknak el kellett hallgatniok, de miután a _Syphanta_ lőrései megannyi nyilt rés voltak a kalózokra nézve, az ágyúszemélyzet helyén maradt, hogy a nyilásokat fejszével, pisztolylyal és lándzsával védelmezze. Igy rendelte a parancsnok abban a pillanatban, mikor a két brigg a korvett mellé nyomult.

Egyszerre minden oldalról oly hatalmas kiáltás riadt fel, hogy túlharsogta a puskaropogást.

– Rohamra! rohamra!

A küzdelem, ember ember ellen, borzasztó volt. Sem a puskalövések, sem a fejszecsapások és lándzsaszúrások nem voltak képesek a dühtől ittas, vérszomjas őrjöngőket megakadályozni abban, hogy a korvettre nyomuljanak. – A vitorlafákról folyvást szórták a golyókat, ennélfogva lehetetlen volt a megmaradás a _Syphanta_ fedélzetén, noha a derék hajó árbóczőrei is ugyancsak derekasan lődöztek. D’Albaret Henrik minden oldalról megtámadtatva látta magát. A kalózok rohammal ostromolták meg a hajó-párkányzatokat, noha jóval magasabbak voltak a briggek párkányzatánál. Átlyukgatták az érczhálókat és a fedélzetre rontottak. Mit törődtek vele, hogy nehány társuk elesett, mielőtt eljutott volna az ellenséges hajóra! Számuk oly túlnyomó volt, hogy a támadt hézagokat észre se lehetett venni.

A korvett legénységének, a melynek létszáma kétszázra olvadt, hatszáz ember ellen kellett védekezni.

A két brigg folyvást átmeneti hidul szolgált újabb és újabb támadóknak, a kiket a flotilla csolnakjai szállítottak a többi hajóról. E tömeggel szemben csaknem lehetetlen volt az ellenállás. A vér nemsokára patakonkint folyt a _Syphanta_ fedélzetén. A sebesültek halálos kínjaik közt vonaglottak, de mégis felemelkedtek, hogy egy utolsó pisztolylövéssel vagy tőrdöféssel pusztítsák az ellenséget. A sűrű füst közepette leírhatlan khaosz uralkodott. De a korfui lobogót nem fogják bevonni mindaddig, míg egyetlen egy ember marad a védelmére!

A borzasztó dulakodásban Xaris úgy harczolt, mint egy oroszlán. Fejszéje, melyet izmos keze erősen markolt, egy-egy kalóz fejére erősen lesujtván, húszszor is megmentette d’Albaret Henriket a haláltól.

A parancsnok e zűrzavar közepette és noha a túlnyomó szám ellen semmire sem mehetett, mégis képes volt magán uralkodni. Vajjon mire gondolt? A megadásra-e? – Nem! Egy franczia tiszt nem adja meg magát a kalózoknak! De hát mit fog tenni? Utánozni fogja-e a hősies Bissont, a ki tíz hónappal ezelőtt, hasonló körülmények közt, hajójával együtt a légbe röpítette magát, hogy ne kerüljön a törökök kezére? Megsemmisítse-e a korvettel együtt a melléje kötözött két brigget is? De az annyi volt, mint egyszersmind megsemmisíteni a _Syphanta_ sebesültjeit is, a Starkos Miklóstól elrabolt foglyokat, a nőket, a gyermekeket!… Annyi volna, mint feláldozni Hadsinét!… És azok, a kik a felrobbanás után netalán megmenekülnének, ha mindjárt Sakratif megkegyelmezne is az életüknek, hogyan menekülnének ezúttal a rabszolgaságtól?

– Vigyázzon magára parancsnok úr! – kiáltá Xaris és eléje ugrott.

Egy másodpercz és d’Albaret Henrik fejét halálos csapás éri. De Xaris megragadta a kalózt, a ki fejszéjét ellene emelte és beledobta a tengerbe. Más kalózok három ízben igyekeztek előnyomulni d’Albaret Henrikig és Xaris három izben a lábai elé terítette őket.

Ekkor már a korvett fedélzete tele volt támadókkal. Alig lehetett itt-ott egy-egy lövést hallani. Az ellenfelek puszta fegyverrel viaskodtak és a lárma elnyomta a lőpor dörgését.

A kalózok már urai voltak a hajó előrészének a főárboczig. Lassankint mindinkább hátrafelé szorították a legénységet. Legalább is tizen voltak egy ellen. Hogyan lett volna lehetséges az ellenszegülés? E pillanatban d’Albaret parancsnok már akarva se tudta volna felrobbantani a hajót. A hajó belsejébe vezető bejárások már az ostromlók hatalmában voltak. Behatoltak a fedélközbe és az ütegbe, a hol a küzdelem hasonló elkeseredéssel folyt. Gondolni sem lehetett arra, hogy valaki a lőporos kamrához férhessen.

A kalózok túlnyomó számukkal diadalmaskodtak. A _Syphanta_ hátuljától már csak az elesett vagy sebesült társaikból alakult torlasz választotta el őket. A legelső sorok, a hátrább állók által előre nyomatván, átlépték e korlátot, miután az más holttestektől még magasabb lett. Lábbal taposták a hullákat, bokáig gázoltak a vérben és így rohantak a még el nem foglalt hajórész megostromlására.

Itt mintegy ötven ember állt, öt vagy hat tiszttel, köztük Todros kapitány. Körülfogták parancsnokukat és el voltak határozva ellentállni az utolsó csepp vérig.

E szűk helyen kétségbeesett harcz fejlődött ki. A hátulsó árboczczal együtt lezuhant lobogót a leghátulsó zászlórúdra tűzték fel. Ez volt az utolsó állomás, melynél a becsület azt követelte, hogy azt megvédjék a legutolsó emberig.

De bármily elszánt volt is e kis csapat, mit tehetett azon öt vagy hatszáz kalóz ellen, a kik ekkor már a hajó előrészét, az egész fedélzetet és a vitorlaféket is megszállták, a melyekről gyilkos golyózáport szórtak alá? A flotilla legénysége folyvást újabb csapatokkal támogatta a legelső ostromlókat. Megannyi rabló volt ez, a kik még nem fáradtak ki a harczban; holott a védelmezők száma perczenkint csökkent.

De a hajó hátulja olyan volt mint egy erőd. Többszörös rohamot kellett ellene intézni és ki tudná megmondani, mennyi vérbe került az elfoglalása. Végre azonban mégis elfoglalták. A _Syphanta_ embereinek a hátvéd legmagasabb pontjáig vissza kellett vonulniok az ostromlók sűrü tömegei elől. Itt a lobogó körül csoportosultak és azt testükkel védelmezték, középütt állt d’Albaret Henrik, egyik kezében pisztolylyal, a másikban tőrrel. Ő ejtette az utolsó tőrszurásokat, ő tette a legutolsó lövést.

Nem! a korvett parancsnoka nem adta meg magát. A túlnyomó szám legyőzte! Ekkor meg akart halni… Hasztalan! Úgy látszott, mintha az ostromlók titkos parancsot kaptak volna, hogy élve fogják el; – e parancs végrehajtásának megkisérlése miatt húsz ember a legdühöngőbbek közül elhullott Xaris kezétől.

Végre d’Albaret Henriket elfogták, ama tisztekkel együtt, kik a harczot az ő oldalán túlélték. Xaris és a többi matróz tétlenségre volt kárhoztatva. A _Syphanta_ lobogója nem lengett többé a zászlórúdon.

E perczben minden oldalról lárma és hurrahkiáltás riadt fel. A győzők ordítva üdvözölték vezérüket:

– Sakratif! Sakratif!

A vezér ekkor megjelent a korvett párkányzata felett. A rablók tömege félreállt az útból és helyet engedett neki. Lassú léptekkel ment a hajó hátulsó vége felé és észre se látszott venni, hogy lábbal tapossa társainak hulláit. Miután a hátvéd véres lépcsőin felment, d’Albaret Henrik felé indult.

A _Syphanta_ parancsnoka végre megláthatta azt, a kit a rablócsapat Sakratif néven üdvözölt. Starkos Miklós volt.

XV. Kibonyolódás.

Harmadfél óránál tovább tartott a harcz a flotilla és a korvett közt. Az ostromlók közül legalább százötvenre lehetett tenni a halottak és a sebesültek számát és csaknem annyira rugott a _Syphanta_ legénységének vesztesége is, kétszázötven ember közül. E számok mutatják, milyen elkeseredéssel folyt a küzdelem mindkét részről. De a túlnyomó szám győzedelmeskedett a vitézség felett. Nem a jog aratott diadalt. D’Albaret Henrik tisztjeivel, matrózaival és utasaival együtt most már a könyörtelen Sakratif kezei közt volt.

Sakratif és Starkos egy és ugyanazon ember volt. Eddig senki se tudta, hogy e név alatt egy görög ember rejtőzik, a Maina szülötte és az ellenséghez átpártolt áruló. Igen! Starkos Miklós vezényelte ezt a hajórajt, a melynek gonosz tetteitől az egész szigettenger lakossága iszonyodott. Ő egyesített a gyalázatos kalózmesterséggel egy még gyalázatosabb kereskedést. Ő adta el a barbároknak, a hitetleneknek a saját földijeit, a kik a törökök mészárlásaitól megmenekültek. A Sakratif harczinév, vagyis inkább kalóznév, Starkos Andronika fiának a neve volt!

Sakratif – ezentúl így kell őt neveznünk – már sok év óta a Scarpanto szigetet választotta műveletei központjául. Itt a keleti part ismeretlen beszögeléseiben voltak hajórajának főállomásai.

Itt tartózkodtak rendszerint, minden bűnre és minden vakmerőségre kész, gonosz és elvetemült társai, a kik mintegy húsz hajó legénységét szolgáltatták és Sakratifot ismerték el vezérüknek, feltétlenül.

Sakratif, a _Karystával_ elindulván Korfuból, egyenesen a Scarpanto felé irányozta útját. Szándéka volt újra kezdeni a hadjáratait a szigettengeren, azon reményben, hogy találkozni fog a korvettel, a melynek elindulásánál jelen volt és rendeltetését ismerte. Azonban, a mellett, hogy _Syphantával_ foglalkozott, korántsem mondott le arról a reményről, hogy Elizundo Hadsinet és millióit feltalálja és d’Albaret Henriken boszút állhasson.

A kalózok hajóraja tehát elindult a korvett fölkeresésére, de noha Sakratif gyakran hallott beszélni felőle és a szigettenger északi részén garázdálkodó kalózok ellen viselt dolgai felől, soha se volt képes a nyomára akadni. Téves volt az a hir, hogy ő vezényelt volna a lemnosi ütközetben, a melyben Stradena kapitány elesett; de csakugyan ő menekült el sacolevején a thasosi kikötőből, midőn a korvett a kikötő előtt harczolt. Csakhogy akkoriban nem tudta még, hogy a _Syphanta_ parancsnokságát d’Albaret Henrik vette át, erről csak akkor értesült, midőn a scarpantoi piaczon találkozott vele.

Midőn Sakratif Thasosból menekült, állomást tartott Syrában és e szigetet csakis a korvett megérkezése előtt negyvennyolcz órával hagyta el. Nem volt téves az a feltevés, hogy a sacoléve Kréta felé vette irányát. E szigeten, a grabusai kikötőben várt a brigg, a melyen Sakratif visszatérendő volt Scarpantóba, hogy megtegye előkészületeit egy újabb hadjárathoz. A korvett megpillantá a brigget, kevés idővel Grabusából való eltávozása után és üldözőbe vette, de a mint tudjuk, nem volt képes utólérni.

Sakratif azonnal megismerte a _Syphantát_. Első gondolata az volt, hogy rajtaüssön, megrohanja, megsemmisítse s igy elégítse ki boszúvágyát. De bővebben megfontolván a dolgot, azt gondolta, hogy jobb lesz, ha üldözteti magát az egész krétai part hosszában, elédesgeti a korvettet a scarpantói vizekig, aztán egyszerre eltűnik a csupán általa ismert rejtekhelyek egyikén.

Igy is történt és a kalózok vezére épen hajóraját igyekezett olyan karba helyezni, hogy képes legyen megtámadni a _Syphantát_, midőn a körülmények rohamosan siettették a dráma kibonyolódását.

Tudjuk, mi történt, tudjuk, hogy miért ment el Sakratif az arkassai vásárra, tudjuk, hogyan találkozott d’Albaret Henrikkel, a korvett parancsnokával, miután Elizundo Hadsinet megismerte a batisztánban összeterelt foglyok közt.

Sakratif, azt hivén, hogy Elizundo Hadsine még mindig a gazdag korfui bankár örököse, minden áron meg akarta őt vásárolni… D’Albaret Henrik közbelépése meghiúsítá e kisérletet.

Sakratif jobban el volt határozva, mint valaha, hogy kézrekeríti Elizundo Hadsinet és megboszulja magát vetélytársán. – Skopelóval együtt visszatért a sziget nyugati partjára. Kétségtelen volt, hogy d’Albaret Henrik azonnal útnak fog indulni, hazaszállítandó a foglyokat. A flotillát tehát csaknem teljes számban egybegyűjtötték és másnap útnak indították, s a körülmények kedvezvén gyors előnyomulásának, a _Syphanta_ a kalózok hatalmába került.

Délután három óra volt, midőn Sakratif a korvett fedélzetére lépett. A szellő feltámadt s ennek következtében a többi hajó elfoglalhatta előbbi állomását, de úgy, hogy a _Syphantát_ folyvást kereszttűz alatt tartották. A korvett oldalához kötött briggnek várnia kellett, mig a vezérnek ismét tetszeni fog átkelni a hajójára.

De e perczben nem is gondolt erre, körülbelül száz kalóz maradt vele a korvett fedélzetén.

Sakratif még eddig nem szólítá meg d’Albaret parancsnokot, csupán nehány szót váltott Skopelóval, a ki a foglyokat, tiszteket és matrózokat vegyest, a hajólépcsőkhöz vezette. Itt egyesítették őket az ütegben és a fedélközben elfogott társaikkal és valamennyit kényszerítették lemenni a hajó fenekére, a hol a csaptató ajtókat becsukták utánuk. Vajjon milyen sorsot szántak nekik? Kétségkivül borzasztó halált, mely őket a _Syphantával_ együtt megsemmisítendi.

A fedélzeten nem maradt más, mint d’Albaret Henrik és Todros kapitány, mindkettőt lefegyverezték és megkötözték.

Sakratif, a kit mintegy tizenketten környeztek a legvérengzőbb kalózok közül, egy lépést tett feléjük.

– Nem tudtam, – mondá, – hogy d’Albaret Henrik a _Syphanta_ parancsnoka, különben nem haboztam volna megütközni vele már a krétai vizekben és nem lett volna alkalma versenyre kelnie az irgalmas barátokkal a scarpantói vásáron.

– Ha Starkos Miklós el nem illant volna előlünk a krétai vizekben, már régóta a _Syphanta_ főárboczának vitorlafáján függne, – mondá d’Albaret Henrik.

– Igazán? – viszonzá Sakratif. – Ilyen gyors és kiméletlen elbánás…

– Igen!… Olyan elbánás, a mely megilleti a kalózok vezérét.

– Vigyázz magadra d’Albaret Henrik! – kiáltá Sakratif. – A vitorlafa még ott van a korvett főárboczán és csak jelt kell adnom.

– Adj jelt.

– Egy tisztet nem szoktak felakasztani, hanem agyonlövik! – kiáltá Todros kapitány. – Ez gyalázatos halálnem.

– Választhat-e mást egy becstelen ember? – viszonzá d’Albaret Henrik.

Ezen utolsó szóra Sakratif jelt adott, a melyet emberei nagyon is jól megértettek.

Halálos itélet volt.

Öt vagy hat ember d’Albaret Henrikre rohant, mig a többiek megragadták Todros kapitányt, a ki a kötelékeit igyekezett széttépni.

A _Syphanta_ parancsnokát iszonyú szitkozódások közt előre hurczolták. Egy kötelet már megerősítettek a vitorlafa végén, még nehány pillanat és egy franczia tiszt gyalázatos módon kivégeztetett volna. Ekkor Elizundo Hadsine megjelent a fedélzeten.

Az ifjú leányt Sakratif parancsára vezették elő. Tudta, hogy Starkos Miklós a kalózok vezére. De se nyugalma, se büszkesége nem hagyta cserben.

Szemei mindenekelőtt d’Albaret Henriket keresték. Nem tudta, vajjon túlélte-e a harczot, megtizedelt legénysége közepette. Végre megpillantá őt!… Élt!… élt, de épen azon a ponton állt, hogy a végitéletet végrehajtsák rajta.

Elizundo Hadsine odaszaladt hozzá e kiáltással:

– Henrik!… Henrik!

A kalózok szét akarták őket egymástól választani, midőn Sakratif, a ki a korvett előrésze felé indult, megállt nehány lépésnyire Hadsinetól és d’Albaret Henriktől. Kegyetlen gúnynyal nézte mindkettőjüket.

– Ime, Elizundo Hadsine Starkos Miklós kezei közé került, – mondá, összefonván a karjait a mellén. Hatalmamban van tehát a korfui gazdag bankár örökösnője.

– Az örökösnő igen, de az örökség nem! – viszonzá Hadsine hidegen.

Sakratif nem érthette e megkülönböztetést és tovább folytatá:

– Szeretem remélni, hogy Starkos Miklós jegyese nem fogja tőle megtagadni a kezét, azért mert Sakratif név alatt találta fel újra.

– Én? – kiáltá Hadsine.

– Ön! – felelé Sakratif, még élesebb gúnynyal. – Nagyon helyeslem, hogy hálával viseltetik a _Syphanta_ nagylelkű parancsnoka iránt, a miért önt a rabságból kiváltotta. De a mit ő tett, azt én is megkisérlettem. Önért, nem pedig a többi foglyokért, a kikkel egy cseppet se törődöm, egyedül önért koczkáztattam egész vagyonomat. Egy másodpercz még, szép Hadsine, és urává, vagyis inkább rabszolgájává lettem volna.

E szókkal Sakratif egy lépést tett előre. A fiatal leány szorosabban simult d’Albaret Henrikhez.

– Nyomorult! – kiáltá.

– Oh! igen, nagyon nyomorult, Hadsine – viszonzá Sakratif. – És épen az ön millióira számolok, hogy kiszabaduljak a nyomoruságból.

– Starkos Miklós! mondá a leány nyugodtan. – Elizundo Hadsinenek már egy fillére sincs abból a vagyonból, a mely után ön sóvárog. E vagyont elköltötte, hogy jóvá tegye azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja okozott, mialatt a kincseit szerezte. Starkos Miklós, Elizundo Hadsine szegényebb most a legutolsónál e boldogtalanok közül, a kiket a _Syphanta_ hazájukba volt visszaszállítandó.

E váratlan felfedezés nagy változást idézett elő Starkos Miklósnál. Mintha egyszerre más emberré lett volna. Szemei égtek a dühtől. Igen! még számított azokra a milliókra, a melyeket Elizundo Hadsine feláldozott volna, hogy megmenthesse d’Albaret Henrik életét. És e milliókból – az ifjú leány szavai után nem kételkedhetett többé – semmije se maradt!

Sakratif előbb Hadsinere, majd d’Albaret Henrikre tekintett. Skopelo figyelmesen nézte urát. Jól ismerte őt és előre tudta, milyen lesz e dráma kibonyolódása. Ezenkívül már is ki volt adva a parancs, a korvett felrobbantására és a kalózvezér meghitt embere csak egy intést várt, hogy a parancsot végrehajtsa.

Sakratif feléje fordult.

– Menj, Skopelo, – mondá.

Skopelo, nehány társa kiséretében, lement az ütegbe vezető lépcsőkön és a lőporos kamra felé indult, mely a _Syphanta_ hátulján volt. Sakratif egyúttal parancsot adott a kalózoknak, hogy menjenek vissza a briggekre, a melyek még a korvetthez voltak erősítve.

D’Albaret Henrik megértett mindent. Sakratif nem csupán az ő halálával akarja kielégíteni boszúját. Több száz szerencsétlen ember arra volt kárhoztatva, hogy vele együtt e szörnyeteg gyűlöletének áldozatul essék.

A két brigg már is felszedte a csáklyákat és leoldotta a köteleket és távozni kezdett nehány vitorla és az evezők segélyével. A korvett fedélzetén nem maradt több mintegy húsz kalóznál. A csónakok ott vártak rájuk és Sakratifra a _Syphanta_ alatt.

E pillanatban Skopelo és emberei visszatértek a fedélzetre.

– A csónakokra! – mondá Skopelo.

– Igen! a csónakokra! – kiáltá Sakratif borzasztó hangon. – Nehány pillanat mulva semmi se fog maradni ebből az átkozott hajóból! Ah! d’Albaret Henrik! nem akartál gyalázatos halállal kimulni? Ám legyen! A felrobbanás nem fogja megkimélni a _Syphanta_ hadifoglyait, sem a legénységet, sem a tiszteket! Köszönd meg, hogy ily szép halált szántam neked és ilyen jó társaságban!

– Igen, köszönd meg neki, Henrik, – mondá Hadsine, – köszönd meg. Legalább együtt fogunk meghalni.

– Te… Hadsine… meghalni? Oh! nem! te élni fogsz és rabszolgám… értsd meg jól… rabszolgám leszesz!

– A gyalázatos! – kiáltá d’Albaret Henrik.

Az ifjú leány jegyesébe fogódzott. – Ő! ez ember hatalmában!

– Ragadjátok meg! – parancsolá Sakratif.

– Azután a csónakokra, – mondá Skopelo. – Épen ideje lesz.

Két kalóz megragadta Hadsinet és a korvett párkánya felé kezdte hurczolni.

– És most, – kiáltá Sakratif, – veszszenek el valamennyien a _Syphantával_ együtt… valamennyien!…

– Igen!… valamennyien, még az anyád is velök!

Az öreg rabnő, ezúttal fedetlen arczczal, megjelent a fedélzeten.

– Az anyám!… ezen a hajón! – kiáltá Sakratif.

– Az anyád, Starkos Miklós! – felelé Andronika, – az anyád, a ki a te kezedtől fog meghalni!

– Vigyétek el!… hurczoljátok el! – ordítá Sakratif.

Társai közül nehányan Andronikára rohantak.

De e pillanatban a _Syphanta_ fedélzetét ellepték azok, a kik a legénység közül életben maradtak. Sikerült feltörniök a legalsó hajóüreg csaptató ajtaját, a melyet rájuk zártak és most felrohantak a hajó-lépcsőn.

– Ide! hozzám! – kiáltá Sakratif.

A hajón levő kalózok, Skopelo vezetése alatt, igyekeztek segítségére sietni, de a fejszékkel és tőrökkel felfegyverzett tengerészek valamennyit legyilkolták, az utolsó emberig. Sakratif érezte, hogy veszve van. De legalább vele együtt fognak veszni mindazok, a kiket gyűlölt.

– Robbanj hát fel, átkozott korvett! – kiáltá. – Robbanj fel.

– Felrobbanni?… A mi _Syphantánk!_ – Soha!

E szókat Xaris mondta, a ki megjelent kezében égő kanóczczal, a melyet a lőporos kamra egyik hordójából kapott ki. Aztán Sakratif elé ugrott és egy fejszecsapással a földre terítette.

Andronika felsikoltott. Mindaz, a mi az anyai szeretetből fenmaradhat egy nő szivében, annyi bűn után, egyszerre felébredt benne. El akarta volna hárítani a fiára mért csapást.

Odament Starkos Miklós holttestéhez, letérdepelt mellette, mintha végső bocsánatát akarta volna elrebegni az utolsó istenhozzádban… Aztán ő is összeesett, élettelenül.

D’Albaret Henrik odarohant.

– Meghalt! – mondá. – Bocsásson meg az Isten a fiúnak az anya iránt való irgalomból.

E közben a csónakban levő kalózok közül némelyek feljutottak az egyik briggre. Sakratif halálának híre azonnal elterjedt.

Ezt meg kellett boszulni és a flotilla ágyúi azonnal elkezdték újból lődözni a _Syphantát_.