Part 11

Itt is eredménytelenek maradtak a kutatások. Nem csak hogy a _Karysta_ nem mutatkozott, de alkalom se nyilt üldözőbe venni egyetlen kalózhajót sem, melyek pedig máskor a Cykladok vizeiben gyakran meg szoktak fordulni. Valóban jogosan fel lehetett vetni azon kérdést, vajjon a _Syphanta_ megérkezésének idejekorán való jelzése nem enged-e nekik időt az elmenekülésre? A korvett elég kárt tett a szigettenger északi részein tartózkodó kalózokban arra nézve, hogy a déliek ne kivánkozzanak vele találkozni. Szóval, bármily oknál fogva történt is, – tény az, hogy e vizeken soha sem uralkodott ily biztonság. Úgy látszott, hogy itt a kereskedelmi hajók teljes bátorságban közlekedhetnek. Nehány ily útközben talált hajó parancsnokához d’Albaret Henrik kérdéseket intézett, de semmiféle kielégítő felvilágosítást sem nyerhetett. E közben elérkezett augusztus 14-dike. Még csak két hét volt hátra, hogy a korvett eljuthasson Scarpanto szigetére, szeptember legelső napjaiban. A _Syphantá_-nak, a Cykladokat elhagyván, csak mintegy hetven vagy nyolczvan tengeri mértföldnyi utat kellett megtennie, egyenesen dél felé. E tengert a hosszú Kréta sziget zárja el, melynek örök hóba burkolt legmagasabb csúcsai már kezdtek feltünedezni a látóhatáron.

D’Albaret parancsnok ezt az irányt választotta. Miután eljutott Kréta irányába, csak kelet felé kellett fordulnia, hogy Scarpanto elé érjen.

Azonban midőn a _Syphanta_ Milót elhagyta, még délkelet felé tartott, előrenyomult a Santorin szigetig és fekete parti szirteinek legelrejtettebb zugait is felkutatta. E veszélyes vidéken minden pillanatban újabb szirtek bukkanhatnak fel a földalatti vulkanikus tüzek kitörése következtében. Majd a régi Ida, most Psilanti hegyet vevén irányjelzőül, a mely hétezer lábnyinál magasabban emelkedik fel Kréta felett, a korvett egyenesen arra tartott eléggé élénk nyugat-észak-nyugati széllel, a mely lehetővé tette neki, hogy összes vitorláit kifeszítse.

Harmadnap, augusztus 15-én a szigettenger e legnagyobb szigetének magaslatai meglátszottak a látóhatáron, festői körvonalaikkal, a Spada hegyfoktól a Stavros hegyfokig. A part egy hirtelen előszögelése még elrejté az öbölt, a melynek partján Kandia főváros fekszik.

– Szándékozik ön horgonyt vetni e sziget valamelyik kikötőjében parancsnok úr? – kérdé Todros kapitány.

– Kréta még mindig a törökök kezében van s úgy hiszem, hogy itt nincs semmi keresetünk, – felelé d’Albaret Henrik. – Azon hirek szerint, melyeket Syrában kaptam, Mustafa katonái, miután Retimot kezükre kerítették, az egész sziget uraivá lettek, daczára a sphakioták vitézségének.

– Pedig a sphakioták merész hegyi lakók, – mondá Todros kapitány – és a háború kezdete óta számos jelét adták bátorságuknak…

– Igen, bátorságuknak és… kapzsiságuknak, Todros, – viszonzá d’Albaret Henrik. – Alig két hónapja, Kréta sorsa a kezükben volt. Mustafa és emberei azon a ponton voltak, hogy kiirtassanak; de ekkor megparancsolta, hogy katonái dobják el ékszereiket, drága fegyvereiket, szóval dobjanak el mindent, a mi értékes volt náluk; és mialatt a sphakioták elszéledtek felszedni a zsákmányt, a törökök megmenekültek ugyanazokon a hegyszorosokon keresztül, a melyekben a halál várt rájuk.

– Ez nagyon szomorú, parancsnok úr, de utóvégre is a krétaiak nem épen görögök.

Nincs miért csodálkozni a _Syphanta_ görög származású másodkapitányának e szavain. Nemcsak hogy a krétaiak ő szerinte nem voltak görögök, bármily nagy lett volna is a vitézségök, de nem is lettek görögökké az új királyság végleges megalakulása után sem. Valamint Samos, úgy Kréta is az ottomán uralom alatt maradt 1832-ig, midőn a szultán e szigetet illető összes jogait átruházta Mehemed Alira.

A dolgok jelen állapotában d’Albaret Henrik parancsnoknak semmiféle érdekében sem állt, összeköttetésbe lépni Kréta különböző kikötőivel. Kandia lett az egyiptomi csapatok legfőbb fegyvertárává, innét küldte ki a pasa félvad csapatait Görögország ellen. A mi pedig Kanea lakosait illeti, ezek az ottomán hatóságok felbiztatására rossz fogadtatásban részesítették volna a korfui zászlót, a mely a _Syphanta_ árboczán lobogott.

Végre d’Albaret Henrik nem kapott volna útbaigazításokat se Gira-Petrában, se Sudában, se Cisamosban; legalább nem olyanokat, a melyek képesítették volna arra, hogy czirkálását valamely nevezetesebb zsákmány ejtésével fejezhette volna be.

– Nem, – mondá Todros kapitánynak, – szükségtelennek látom kémszemlét tartani az északi partokon, de megkerülhetnők a sziget északnyugati oldalát és a Spada hegyfokot és egy vagy két napig czirkálhatnánk Grabusa előtt.

Ez volt a nyilván legczélszerűbb dolog. Grabusa rossz hírben álló vizeiben talán megtalálhatja a _Syphanta_ egy hónál tovább nélkülözött alkalmát arra, hogy nehány ágyúlövéssel üdvözölje a szigettenger kalózait.

Ezenfelül, ha a sacoléve, mint hinni lehetett, Kréta felé vette útját, nem volt lehetetlen, hogy Grabusánál horgonyt vetett. És ez d’Albaret parancsnokra nézve újabb ok volt, hogy e kikötőhöz közeledjék.

Ezen időtájban Grabusa még csak egy kalózfészek volt. Körülbelül hét hónap előtt nem kevesebb mint egy angol-franczia hajóraj és egy csapat görög rendes katonaság, Maurocordato vezénylete alatt, kellett hozzá, hogy megfékezze a hitetlenek e menhelyét. És a legkülönösebb a dologban az, hogy maguk a krétai hatóságok vonakodtak kiadni nehány kalózt, a kiknek kiadatását az angol parancsnok hajóraja követelte. Az utóbbi úgy volt kénytelen magának elégtételt szerezni, hogy lövöldöztette a fellegvárat, felgyújtatott nehány hajót és katonaságot szállíttatott partra.

Természetes volt tehát az a jelentés, hogy a szövetséges hajóraj eltávozása óta a kalózok leginkább Grabusában kerestek menhelyet, a hol ily véletlen pártfogókat találtak. D’Albaret Henrik tehát elhatározta, hogy Kréta déli partjai hosszában fog Scarpanto felé menni, úgy, hogy Grabusa előtt elhaladjon. Ily értelemben adta ki parancsát, a melyet Todros kapitány végrehajtani sietett.

Az időjárás kedvező volt. Egyáltalában e kellemes égalj alatt a tél deczemberben kezdődik és januárban végződik. Szerencsés föld az a Kréta szigete, Minos király és Dedalos mérnök hazája! Hippokrates is ide küldé gazdag klienseit, midőn Görögországot bebarangolta, tanítván a gyógyítás művészetét.

A _Syphanta_ útját oly módon irányozta, hogy megkerülte a Spada fokot, a mely a kaneai és a kisamoi öböl közt elterülő földnyelv legvégén fekszik. Este volt, midőn a hegyfokot meghaladták. Éjjel – a tiszta és világos keleti éjszakák egyikén – megkerülték a sziget csúcsát. A szél kissé irányt változtatott és ez elég volt ahhoz, hogy a korvett ismét délnek vehesse útját és reggel gyönge vitorlaerővel elérkezhessék a grabusai kikötő bejárata elé.

D’Albaret parancsnok hat napig nem szünt meg szemmel tartani a sziget nyugati partjait Grabusa és Kisamo közt. Több kereskedelmi hajó hagyta el ezen idő alatt a kikötőt. A _Syphanta_ jeleket adott egynémelyiknek közülök és semmi ok nem volt a nyert válaszokat gyanusaknak tartani. Különben a hajók parancsnokai nagyon tartózkodólag feleltek mindazon kérdésekre, a melyek a kalózokra vonatkoztak, a kik netalán menhelyet találtak Grabusában. A feleletekből ki lehetett olvasni, hogy az illetők féltek, nehogy kompromittálják magukat. D’Albaret Henrik még azt se tudhatta meg biztosan, vajjon a _Karysta_ nincs-e e pillanatban a kikötőben.

Ekkor a korvett kibővíté kutatásainak területét. Kémszemlét tartott a Grabusa és a Crio fok között levő partok körül. Majd aug. 22-én, kedvező széllel, mely nappal növekedett és este ismét csillapult, megkerülte a hegyfokot és lehető közelségben haladt el a lybiai tenger partjai mellett, a melyek kevésbbé szakadozottak és kevésbbé vannak hegyfokokkal és beszögellésekkel megszakítva, mint a krétai tenger partjai a sziget túlsó oldalán. Az északi látóhatár felé kibontakozott az asprovunai hegyek lánczolata, s a belőle legmagasabban kiemelkedő Ida hegy, melynek örök hava ellentáll a szigettenger napsugarainak.

A korvett, a nélkül, hogy horgonyt vetett volna a part apró kikötőiben, egy fél tengeri mérföldnyire több izben megállót tartott Rumeli, Anapoli és Spakia előtt, de a hajóőrök egyetlen kalózhajót se jeleztek a sziget környékén. A _Syphanta_ augusztus 27-én, miután a messarai nagy öböl körvonalai hosszában elhaladt volna, megkerülte a Matala fokot, Kréta legdélibb pontját. A sziget szélessége e helyen alig van három mérföldnyi. Úgy látszott, hogy e kémszemle a legcsekélyebb hasznot se fogja a czirkálással eredményezni. E szélességi fokon kevés hajó szokott átkelni a lybiai tengeren. Rendszerint vagy északibb irányban vitorláznak el, a sziget-tengeren keresztül, vagy inkább délnek, az egyptomi partok közelében. Alig lehetett egyebet látni a sziklák mellett kikötött halászbárkáknál és koronkint nehányat azon hosszú hajók közül, a melyek tengeri csigákat szállítanak. E puhányok meglehetősen keresett árúczikket képeznek és roppant szállítmányokat küldenek belőlük az összes szigetekre.

Miután a korvett semmit sem talált a partvidék azon részén, a melyet a Matala fok rekeszt el, s a hol sok apró szigetecske közt annyi apró hajó elrejtőzhetik; nem volt valószínű, hogy a sors jobban fog neki kedvezni a déli partvidék tulsó felén. D’Albaret Henrik tehát azon a ponton állt, hogy elszánja magát egyenesen útra kelni Scarpanto felé, ha mindjárt korábban érkeznék is oda, mint a rejtélyes levél írója kivánta. De augusztus 29-én este szándékát egyszerre megváltoztatta.

Hat óra volt. A parancsnok, a másodkapitány és nehány tiszt a fedélzetről nézte a Matala fokot. E pillanatban az árbocz tetején levő őrök egyike elkiáltotta magát: «Hajó, elől, balfelől!»

A távcsöveket azonnal a kijelölt oldal felé irányozták, nehány tengeri mérföldnyire a korvett elé.

– Csakugyan, – mondá d’Albaret parancsnok, – egy hajó, a mely a part mentén vitorlázik…

– S a mely a partokat jól ismerheti, miután annyira közel jár hozzájuk! – tevé utána Todros kapitány.

– Felvonta a lobogóját?

– Nem, parancsnok úr, – felelte az egyik tiszt.

– Kérdezze meg az őröktől, lehet-e tudni a hajó nemzetiségét?

A tiszt végrehajtotta a parancsot és nehány percz mulva jelentette a választ, a mely úgy hangzott, hogy semmiféle lobogó sem látható az idegen hajó árboczán.

Még eléggé világos volt, hogyha a nemzetiségét nem is, de a teherképességét meg lehessen itélni.

Egy brigg volt, erősen hátrafelé hajló főárboczczal. A rendkívül hosszú, karcsú és rendkívül sok vitorlával ellátott hajó, a mennyire ily távolból megitélni lehetett, körülbelül hét vagy nyolczszáz tonna teherképességgel és kivételes gyors járással bírhatott. De a legjobb távcsövek segélyével se lehetett megismerni, vajjon volt-e hadi fölszerelése, volt-e tüzérség a fedélzetén és voltak-e e perczben deszkákkal eltakart ágyúrések a párkányzatán.

Körülbelül négy tengeri mérföldnyi távolság volt abban a perczben a brigg és a korvett közt. Ezenkívül a nap is eltűnt az asprovunai magaslatok mögött, az este beköszöntött és lenn már mély homály uralkodott.

– Furcsa egy hajó! – mondá Todros kapitány.

– Az ember azt hinné, hogy a Planta sziget és a part közt akar keresztül menni! – jegyzé meg az egyik tiszt.

– Igen, mintha sajnálná, hogy meglátták és el akarna rejtőzni, – viszonzá a másodkapitány.

D’Albaret Henrik nem felelt, de nyilván osztá tisztjei véleményét. A brigg manövrirozása e pillanatban nagy mértékben felébreszté gyanuját.

– Todros kapitány, – mondá végre, – nagy érdekünkben áll e hajó nyomát ma éjjel el nem veszteni. Úgy kell intéznünk a dolgot, hogy hajnalig a közelében maradjunk. De neki nem szabad bennünket látni. Oltassa ki hát a tüzeket a hajón.

A másodkapitány ehhez képest intézkedett. Figyelemmel kisérték a hajót, a mennyire a magas partok miatt lehetséges volt. Mikor az éj teljesen beállt, a brigg is eltűnt és semmiféle világosság se látszott, a melynél fogva hollétét meg lehetett volna állapítani.

Másnap D’Albaret Henrik, a hajnal legelső óráiban már a _Syphanta_ előrészén állt és várta, hogy a ködök eloszoljanak a tenger tükréről.

Hét óra tájban a köd szétoszlott és valamennyi látcső kelet felé volt irányozva.

A brigg még mindig a part hosszában vitorlázott tova, az Alikaporitha fok irányában, körülbelül hat tengeri mérföldnyire a korvett előtt. Az éjjeli órák alatt tehát tetemes előnyt nyert, még pedig a nélkül, hogy több vitorlát feszített volna ki.

– Egy hajó, a mely menekülni akar, nem így szokott tenni – jegyzé meg a másodkapitány.

– Mindegy! – viszonzá a parancsnok. – Iparkodjunk közelebbről megtekinteni. Todros kapitány! a brigg után fogunk indulni.

A vitorlamester füttyentésére a felső vitorlákat kifeszítették, a mi által a korvett sebessége jelentékenyen növekedett.

De a brigg kétségkívül meg akarta tartani az eddigi távolságot, mert szintén két vitorlával többet feszített ki. Habár nem akarta, hogy a _Syphanta_ a közelébe jusson, nyilván azt sem óhajtotta, hogy egészen elmaradjon tőle. Mindazonáltal oly közel járt a parthoz, a mint csak lehetett.

Reggel tíz óra tájban a korvett két mérföldnyire megközelíté az idegen hajót, talán azért, mert a szél kedvezőbb volt rá nézve, vagy talán mert a brigg parancsnoka is úgy akarta.

Most már jobb körülmények közt lehetett megszemlélni a brigget. Húsz ágyú volt a fedélzetén és fedélzetközének (entrepont) is kellett lennie, noha nagyon mélyen járt a vízben.

– Fel kell vonni a lobogót! – mondá d’Albaret Henrik.

A lobogót felvonták az árbocz csúcsára egy ágyúlövés kiséretében. Ez azt jelentette, hogy a korvett tudni akarja az előtte járó hajó nemzetiségét. De e jeladásra nem következett semmiféle válasz. A brigg nem változtatta meg irányát, nem módosítá gyorsaságát és megkerülni készült a keratoni öbölt.

– Ez a ficzkó nem igen udvarias! – mondák a matrózok.

– De talán óvatos, – jegyzé meg egy vén árboczőr. – Hátrahajlott főárbocza olyanforma mint egy kalap, melyet az ember a fülén visel és nem akar koptatni azzal, hogy a más emberek köszöntését viszonozza.

Egy második ágyúlövés is eldördült a korvett jobb oldalán, de eredménytelenül. A brigg nem bontá ki lobogóját és nyugodtan tovább folytatta útját, annyit sem törődve a jeladásokkal, mintha a korvett a tenger fenekén lett volna.

Ekkor valódi verseny támadt a két hajó közt. A _Syphanta_ kifeszítette összes vitorláit. De a brigg is követte ezt a példát és a távolság nem csökkent a két hajó közt.

– Ennek valamely ördöngös gép lehet a hasában, – mondá a vén árboczőr.

Annyi bizonyos, hogy a korvett fedélzetén kezdett mindenki dühös lenni, nem csupán a legénység, de a tisztek is és valamennyi közt leginkább a türelmetlen Todros. Oda adta volna érte zsákmányjutalékát, ha a brigg mellé kerülhetne, akármilyen nemzetiségbeli legyen is!

A _Syphanta_ elején egy nagyon messze hordó ágyú állt, a mely egy harminczfontos golyót közel két tengeri mérföldnyire ki tudott röpíteni.

D’Albaret parancsnok – a ki nyugodtnak látszott – parancsot adott, hogy még egy ágyút süssenek el.

A lövés eldördült, de a golyó mintegy húsz ölnyire a brigg mögött a vizbe zuhant.

A brigg azzal felelt, hogy legfelső vitorláit is kifeszítette és csakhamar megint nagyobb lett a távolság közte és a korvett közt. Nem lehet tehát utolérni sem vitorlával, sem ágyúgolyóval? és le kell-e mondani az üldözésről? Ez igen megalázó volna olyan gyorsjárású hajóra, a milyen a _Syphanta_ volt.

E közben beállt az éjszaka. A korvett ekkor körülbelül a Peristera fok irányában volt. A szél nagyobb erővel feltámadt, annyira, hogy szükségesnek látszott a legfelső vitorlákat bevonni. A parancsnok azt hitte, hogy másnap reggel semmit se fog látni a briggből, még árboczainak csúcsát se, a melyet a keleti látóhatár, vagy a part valamelyik előszögelése fog eltakarni.

Tévedett.

Napfelkeltekor a brigg még mindig ott volt előttük, egyenlő távolságban. Az ember azt hitte volna, hogy sebességét a korvettéhez képest szabályozza.

– Akár csak vontatna bennünket, – mondá egy matróz a hajó orrán.

E megjegyzés egészen találó volt.

E pillanatban a brigg, a mely behatolt a kuphonisi csatornába a hasonnevű sziget és Kréta szigete közt, megkerülte a kakialithi fokot és elérte Kréta keleti partjait.

Vajjon valamelyik kikötőbe fog-e menekülni, avagy el fog tűnni a partvidék szűk csatornái egyikében?

Nem történt sem ez, sem az.

Reggel hét órakor a brigg egyenesen északkeleti irányba fordult és nekiment a nyilt tengernek.

– Vajjon Scarpanto volna-e utazási czélja? – kérdé magában d’Albaret Henrik meglepetve.

S a mindinkább erősbödő szélben, mely vitorlafái egy részének épségét fenyegette, tovább folytatta a vég nélküli üldözést, a melynek abbanhagyását küldetésének érdeke és hajójának becsülete egyiránt tiltotta.

A szigettenger e részében, mely a szélrózsa minden irányában nyitva áll; a tágas, nyilt tengeren, melyet Kréta hegyei nem fedeznek többé, a _Syphanta_ eleinte bizonyos előnyt látszott kivívni a brigg felett. Délután egy óra tájban a távolság már három mérföldnyinél csekélyebb volt a két hajó közt. A korvettről még egy pár golyót lőttek, melyek azonban nem értek a czélpontig és legkevésbbé se módosították a brigg magatartását.

Scarpanto ormai már feltűntek a látóhatáron, a kis Caso sziget mögött, a mely úgy függ Scarpanto csúcsán, mint Sziczilia Olaszországén.

D’Albaret parancsnok, a tisztek és a legénység ekkor remélhették, hogy végre meg fognak ismerkedni a rejtélyes hajóval, a mely elég udvariatlanul nem felelt sem a jeladásra, sem az ágyúgolyókra.

De este öt óra tájban a szél lecsillapult és a brigg megint visszanyerte előbbi előnyét.

– Ah! a nyomorult!… Az ördög vele van!… meg fog menekülni! – kiáltá Todros kapitány.

S ekkor mindent megkisérlettek, a mit egy tapasztalt tengerész tehet, hajója járásának gyorsítására: a vitorlákat megnedvesítették, hogy a szövetük sűrűbbé legyen, _hamakokat_ akasztottak fel, a melyeknek ingása kedvező befolyást gyakorolhat a sebességére. Némi eredmény mutatkozott is. Este hét óra tájban, valamivel naplemente után, legföljebb két mérföldnyi volt a távolság a hajók között.

De e szélességi fokon az éjszaka gyorsan beáll, s az estalkony rövid ideig tart. A korvett sebességét még fokozni kellett volna, hogy a brigget az éj beállta előtt utolérhesse.

A brigg e pillanatban a Casopulo szigetecskék és a Casos sziget közt ment keresztül, majd az utóbbi mögött bekanyarodott ama szűk csatornába, a mely e szigetet Scarpantótól elválasztja, s a korvett legénysége itt többé nem láthatta.

Fél óra mulva a _Syphanta_ is ugyanazon helyre ért, lehetőleg közel vitorlázván el a part mellett. Még eléggé világos volt arra, hogy ily nagyságú hajót több mérföldnyi távolságban is meg lehessen látni. A brigg eltűnt.

XII. Egy árverés Scarpantóban.

A rege szerint Kréta az istenek bölcsője, a régi Karpathos, most Scarpanto pedig legmerészebb ellenfeleik, a titánok bölcsője volt. Az ujkori kalózok ugyan csak az egyszerű halandókat támadják meg, de azért nem kevésbbé méltó ivadékai ama mythologiai gonosztevőknek, a kik az Olympot ostromolták. Ez időtájban úgy látszott, mintha minden fajú kalózok főhadiszállásokul ezt a szigetet választották volna, a melyen Japet négy fia született, kik Titán és a Föld unokái voltak.

Scarpanto rendkívül alkalmas volt mindazon manőverekre, a melyeket a kalózmesterség igényelt a szigettengeren. E sziget csaknem egészen elkülönítve emelkedik ki a tenger délkeleti részén, több mint negyven mérföldnyire Rhodustól. Magas hegyormai messziről látszanak. Húsz mérföldnyi kiterjedésű partjait apró öblök és beszögelések szegélyezik, a melyeket a szirtek végtelen sokasága védelmez. Azon körülmény, hogy a körüle levő vizek tőle kölcsönözték a nevüket, arra vall, hogy már a régiek is ép annyira féltek tőle, a mily félelmes az újkori hajósok előtt. A ki nem nagyon ismerős a karpathi tengerrel, arra nézve ma sem tanácsos a hajókázás ezeken a vizeken.

Mindazonáltal a Sporadok sorozatának legvégén levő sziget nincs hijával a jó horgonytalajnak. A Sidro és a Pernisa foktól a Bonandrea és Andemo fokig az északi partokon számos menhelyet lehet találni. Négy kikötőjét: Agatát, Porto di Tristanót, Porto Gratot és Porto Malo Natot a levantei kereskedők gyakran látogatták hajdan, mielőtt Rhodus háttérbe nem szorította kereskedelmi fontosságukat. Most csak ritkán áll érdekében néhány hajónak itt horgonyt vetni.

Scarpanto görög sziget, vagy legalább görög lakossággal bir, de az ottomán birodalomhoz tartozik. A görög királyság végleges megalakulása után is török fenhatóság alatt kellett maradnia. A kormányzó egy egyszerű kadi volt, a ki egy megerődített házban lakott, mely az újabb eredetű Arkassa városka felett állt.

Akkoriban a szigeten számos törököt lehetett találni, a kiket az igazat megvallva, a lakosság, a mely nem vett volt részt a függetlenségi harczban, nem is részesített kedvezőtlen fogadtatásban. Scarpanto a legbűnösebb kereskedelmi műveletek központja lévén, egyenlő előzékenységgel fogadta az ottomán hajókat és a kalózhajókat is, a melyek hadifoglyokból álló rakományt szállítottak partra. A kisázsiai, valamint az északafrikai ügynökök sürgölődtek a piaczán, a hol ez az emberi árúczikk elárusíttatott. Itt tartották az árveréseket és itt állapíttatott meg az árfolyam, a kereslet és a kinálat szerint. És meg kell vallanunk, hogy a kadi is meglehetősen érdekelve volt e műveletekben, a melyeknél személyesen elnökölt; mivel az ügynökök kötelességet véltek volna mulasztani, ha át nem engedik neki az eladásból befolyó összegek bizonyos százalékát.

E szerencsétlenek átszállítását a smyrnai vagy az afrikai bazárokba, bizonyos hajók eszközölték, a melyek rendszerint a sziget nyugati partján, az arkassai kikötőben vették át a szállítmányokat. Ha nem volt elég hajó a kikötőben, akkor egy ügynököt küldtek át a keleti partokra a kalózokért, a kik szivesen elvállalták a gyűlöletes munkát.

Ez időtájt a Scarpanto keleti partjain létező és csaknem feltalálhatlan öblöcskében nem kevesebb, mint húsz kisebb-nagyobb hajó vesztegelt, összesen ezerkét, vagy ezerháromszáz főre rugó legénységgel. E hajóraj csak a vezér megérkezését várta, hogy újabb bűnös expediczióra induljon.

A _Syphanta_ az arkassai kikötőben, eléggé mély és kitünő horgonytalajon vetett horgonyt szeptember 2-dikán este. Mikor d’Albaret Henrik a szigetre megérkezett, aligha sejtette, hogy a czirkálás véletlen esélyei őt épen a rabszolgakereskedés legfőbb helyére vezették.

– Hosszasabban fogunk Arkassában állomásozni, parancsnok úr? – kérdé Todros, miután a horgonyvetés megtörtént.

– Nem tudom, – viszonzá d’Albaret Henrik. – Bizonyos körülmények arra indíthatnak, hogy csakhamar elhagyjuk e kikötőt, de lehetnek oly körülmények is, a melyek itt visszatartóztathatnak.

– Partra szállhat a legénység?

– Igen, de csak csapatonkint. A legénység felének mindig a _Syphanta_ fedélzetén kell maradnia.

– Értettem, parancsnok úr! – mondá Todros. – Itt inkább török mint görög földön vagyunk és az óvatosság azt parancsolja, hogy résen legyünk.

Az olvasó emlékezni fog, hogy d’Albaret Henrik semmit se szólt másod-kapitányának, se tisztjeinek azon indokokról, a melyek miatt Scarpantóba jött; sem arról, hogy légyottra hívták e szigetre, szeptember hó első napjaira, egy névtelen levélben, a mely megmagyarázhatlan módon jutott a hajójára. Ezenfelül azt is remélte, hogy itt újabb értesítéseket fog kapni, a melyekből megtudhatja, mit vár rejtélyes levelezője a _Syphantá_tól, a karpathi tenger vizeiben.

De ép ily rejtélyes volt a brigg eltűnése a casosi csatornán túl, abban a perczben, mikor a _Syphanta_ már-már utolérhetni vélte.