Part 10

De ezeknek más gondjuk volt, mint sülyedő társuk legénységének segítségére sietni. Most már csak a menekülésre gondoltak. A nyomorult rablók a vízbe is fúltak valamennyien, a nélkül, hogy egyetlen kötelet dobtak volna ki megmentésükre.

Ezenfelül a _Syphanta_ másodszor is sortüzet irányzott egy másik kisebb hajóra, mely oldalvást állt és azt teljesen tönkre is silányította. Ennek is vége lett, a kalózhajó csakhamar eltünt egy lángfüggöny mögött, melyet öt vagy hat tüzes golyó gyújtott a fedélzetén.

Ezt látván, a másik két kisebb hajó belátta, hogy nem fog sikerülni a védekezés a korvett ágyúi ellen. Sőt az is világos volt, hogy ha megkisérlik a futást, semmi kilátásuk se lehet ily gyors járású hajó elől megmenekülniök.

Ehhez képest a brigantin parancsnoka az egyetlen módhoz nyúlt, mely még rendelkezésére állt, ha legénységét meg akarta menteni. Jelt adott a csatlakozó összegyülekezésre. A kalózok néhány percz alatt a brigantin fedélzetére menekültek, miután elhagyták apróbb hajóikat, melyeket felgyújtottak és a levegőbe röpítettek.

A brigantin legénysége, mely ekkép mintegy száz emberrel szaporodott, a legjobb körülmények közt fogadhatta el a csatát, ha máskép nem sikerülne menekülnie.

De ha legénysége számra nézve már most egyenlő is volt a korvett legénységével, még se tehetett czélszerűbbet, mint futásban keresni menedéket. Nem is habozott gyors járásának előnyeit felhasználni, hogy a török partok felé menekülhessen. Parancsnoka itt oly jól el tud rejtőzni a parti szirtek mögött, hogy a korvett fel se találhatja, vagy ha feltalálja se mehetne utána.

A szél mind erősebben fújt. A brigantin mindamellett felhúzta valamennyi vitorláját, még árboczainak összezúzását is koczkáztatván és távozni kezdett a _Syphantától_.

– Jól van! – kiáltá Todros kapitány. – Nagyon csodálkoznám rajta, ha oly hosszú lábai volnának, mint a mi korvettünknek.

S ezzel a parancsnokhoz fordult, kinek rendeleteit várta. De e perczben d’Albaret Henrik figyelme másfelé volt irányozva. Többé nem nézett a brigantinra. Távcsövét a thasosi kikötőre irányozta és egy könnyű szerkezetű hajót nézett figyelmesen, mely valamennyi vitorláját kifeszítvén, attól minél gyorsabban igyekezett távozni.

Az idegen hajó egy sacoléve volt. Az erős északnyugati szél segélyével, mely lehetővé tette egész vitorlázatának felhasználását, a kikötő déli kijárása felé tartott, hova sekély vízjárásánál fogva képes volt behatolni.

D’Albaret Henrik, miután gondosan megszemlélte, hirtelen leeresztette távcsövét s felkiáltott:

– A _Karysta!_

– Hogyan! ez volna az a sacoléve, melyről ön nekünk beszélt? – viszonzá Todros kapitány.

– Ez az; és ha hatalmamba keríthetném, kész volnék…

D’Albaret Henrik nem fejezte be mondatát. Kötelességérzete nem engedte, hogy habozzék a nagyszámú kalózlegénységgel biró brigantin és a _Karysta_ közt, noha ezen utóbbit kétségkívül Starkos Miklós vezényelte. A brigantin üldözésével felhagyván és minden áron oda törekedvén, hogy mielőbb a kijárás végéhez érjen, bizonynyal útját állhatta volna a socolévenek s azt hatalmába keríthette volna. De ezzel a közérdeket feláldozta volna magánérdekének. Nem tehette. Egyetlen percznyi idővesztegetés nélkül a brigantint megtámadni, hatalmába keríteni és megsemmisíteni, ez volt a teendő. Egy utolsó pillantást vetett a _Karystára_, mely bámulatos sebességgel távozott el a szabadon maradt kijáráson keresztül; aztán parancsot adott, egész erővel üldözőbe venni a kalózhajót, mely ellenkező irányban kezdett távozni.

A _Syphanta_, összes vitorláinak segélyével rögtön elindult a brigantin vízbarázdája nyomán. Egyidejűleg ágyúi is lövésre készen állíttattak, s miután a két hajó közt nem volt nagyobb távolság fél tengeri mérföldnél, a korvett elkezdett beszélni.

A mit mondott, kétségkívül nem volt a brigantin inyére, mert féloldalt fordulván, megkisérlé, nem lenne-e képes ily irányba megszökni ellenfele elől.

Nem sikerült.

A _Syphanta_ kormányosa egy mozdulattal szintén ugyanazon irányban fordítá hajóját.

Az üldözés még körülbelül egy óráig tartott ily körülmények közt. A távolság mindinkább csökkent a két hajó közt és nem lehetett kétkedni a felől, hogy a kalózokat még az éj beállta előtt utolérik. De a küzdelem a tengeri rablók és üldözőik közt máskép végződött.

A _Syphanta_ egy ágyúgolyója egy szerencsés lövés következtében összezúzta a brigantin előárboczát. A brigantin azonnal megszünt előre menni, sőt ellenkezőleg, kezdett a szél alatt visszafelé úszni s a korvettnek ezentúl nem volt egyéb dolga, mint bevárni, hogy eléje érjen oldalvást, körülbelül egy negyed óra mulva.

Ekkor irtóztató dördülés hallatszott. A _Syphanta_ nem egészen fél fonal hosszúságból jobboldali összes ágyúinak sortüzét adta a brigantinra, melyet a vaszápor szinte fölemelt a levegőbe, de miután csak a fedélzetet söpörte végig, a hajó nem merült el.

Mindazonáltal a parancsnok, kinek legénységét ezen utolsó décharge megtizedelte; belátván, hogy nem állhat többé ellent, bevonta lobogóját.

A korvett csónakjai már a legközelebbi perczben a brigantine alatt voltak és átszállították az életben maradottakat. A hajó felgyújtatván, égett mindaddig, míg a tűz a vizvonalig ért. Ekkor aztán elmerült a hullámok alá.

A _Syphanta_ jó és hasznos dolgot hajtott végre. Sohase tudták meg, hogy ki volt e kis hajóraj parancsnoka, mi volt a neve és multja, honnét származott? Mert makacsul vonakodott felelni a kérdésekre, melyek ez irányban hozzá intéztettek. Társai is mélyen hallgattak, sőt, mint néha történni szokott, talán nem is tudtak semmit parancsnokuk multjáról. De a felől, hogy kalózok voltak, kétkedni sem lehetett, ennélfogva nyomban ki is végezték őket.

Azonban a sacoléve megjelenése és eltünése sok gondot okozott d’Albaret Henriknek. A körülmények, melyek közt Thasost elhagyta, rendkívül gyanussá tevék. Vajjon a korvett és a kalózhajóraj közt kifejlődött küzdelmet akarta-e arra felhasználni, hogy annál biztosabban menekülhessen? E szerint tehát félt szemközt állani a _Syphantával_, melyet talán megismert? Egy becsületes hajó nyugodtan maradt volna a kikötőben, miután a kalózok épen menekülni óhajtottak onnét. S ime a _Karysta_, azt koczkáztatva, hogy kezeik közé kerül, siet horgonyait fölszedni és kijutni a sík tengerre! Semmi se lehetett kétértelműbb e magatartásnál s az ember jogosan kérdezhette magától, vajjon nem állt-e velük czimboraságban? Valóban, d’Albaret parancsnokot egy cseppet se lephette volna meg, ha arról értesül, hogy Starkos Miklós a tengeri rablók közé tartozik. Szerencsétlenségre csupán a véletlenben bízhatott, hogy újból nyomába jut. Az éj közelgett s ha a _Syphanta_ délnek venné is útját, semmi kilátása sincs a sacolévevel találkozni. Bármennyire sajnálta is tehát d’Albaret Henrik, hogy elszalasztotta ez alkalmat, Starkos Miklóst kézre keríteni, kénytelen volt megnyugodni azon öntudatban, hogy a kötelességét teljesítette. A thasosi ütközet eredménye öt kalózhajó megsemmisítése volt s ezen eredmény úgyszólván semmibe se került a korvett legénységének. Ez által, előreláthatólag, bizonyos időre biztosítva volt a közbiztonság a szigettenger északi részein.

XI. Jelek, melyekre nincs válasz.

A _Syphanta_, nyolcz nappal a thasosi ütközet után, a török part összes beszögeléseit és öblöcskéit megmotozván Cavalától Orphanáig, átment a Contessa-öblön, majd a Deprano hegyfoktól a Paliuri hegyfokig, a Monte Santo- és Cassandra-öblök előtt elhaladva, végre április 15-ikén a látóhatárról tünedezni kezdett az Athos hegy, melynek legmagasabb csúcsa közel kétezer méternyi magasságra emelkedik a tenger felszíne fölött.

Ezen utazás alatt semmiféle gyanus hajóval sem találkozott. Török hajók gyakrabban mutatkoztak, de a korfui lobogó alatt vitorlázó _Syphanta_ nem lépett velük érintkezésbe, mert hiszen parancsnoka szivesebben üdvözölte volna e hajókat ágyúlövésekkel, mint kalapleemeléssel. Máskép állt a dolog néhány kereskedelmi hajóval, ezek szolgáltak bizonyos értesítésekkel, melyek a korvett missziójára nézve csakis hasznosak lehettek.

Ily körülmények közt jutott d’Albaret Henrik április 26-án egy nagyfontosságú tény tudomására. A szövetséges hatalmak kijelentették, hogy elfognak és letartóztatnak minden fegyveres segítséget, mely a tengeri úton küldetnék Ibrahim pasa csapatai után. Ezenfelül Oroszország hivatalosan hadat üzent a szultánnak. Görögország helyzete tehát folyvást javult s bármily késedelmek következhettek még be, biztosan közeledett függetlenségének visszahódítása felé.

A korvett április 30-ikán behatolt a szaloniki öböl véghatáráig. Ez volt a végpont, melyet czirkálásában elért, a szigettenger északnyugati részén. Még itt is alkalma nyílt üldözőbe venni néhány apróbb kalózhajót, melyek csak úgy menekülhettek tőle, hogy a partra vetették magukat. Habár a legénység nem veszett is el az utolsó emberig, legalább e hajók legnagyobb része használhatatlanná lett.

A _Syphanta_ ekkor délkeleti irányt vett, hogy gondosan megfigyelhesse a szaloniki öböl déli partjait. De kétségkívül híre futott már érkezésének, mert egyetlen kalózhajó se mutatkozott, melylyel elbánhatott volna.

Ekkor egy sajátszerű, sőt megmagyarázhatlan esemény történt a korvett fedélzetén.

Május 10-én este hét óra tájban d’Albaret Henrik belépett a közös terembe, mely a _Syphanta_ egész hátulsó részét elfoglalta s egy levelet talált az asztalon. Felvette, a mennyezetről himbálózó lámpához tartotta és elolvasta a levélczímet, mely így hangzott:

«D’Albaret Henrik kapitánynak, a _Syphanta_ korvett parancsnokának, a tengeren.»

D’Albaret Henrik megismerni vélte az írást. Rendkívül hasonlított azon levélhez, melyet Scio szigetén kapott s melyben értesítették, hogy egy állomás van üresedésben a korvett fedélzetén. Az oly sajátságos módon és minden postai szabály ellenére érkezett levél tartalma a következő volt:

«Ha d’Albaret parancsnok hajlandó a szigettenger vizein folytatott hadjáratának tervét úgy intézni, hogy szeptember hó első felében Scarpanto-sziget környékén legyen, ez által a közügyet és a rábízott érdekeket leghathatósabban fogja szolgálni.»

A levélben ép oly kevéssé volt kelet vagy aláírás, mint azon, melyet Scio szigetén kapott. S midőn d’Albaret Henrik a kettőt összehasonlítá, meggyőződött róla, hogy ezt is, amazt is egy és ugyanazon kéz írta.

Hogyan lehessen ezt megmagyarázni? Az első levél postán érkezett. De a másodikat csakis a hajósszemélyzet valamelyik tagja tehette az asztalra. Bárki volt is, okvetlenül magánál kellett hordoznia a hadjárat kezdetétől fogva, hacsak nem a _Syphanta_ legutóbbi állomáshelyeinek egyikén vette át. Ezenkívül a levél nem volt ott, midőn a parancsnok egy órával azelőtt elhagyta a közös termet és a fedélzetre ment, megtenni a szükséges rendelkezéseket éjszakára; következőleg szükségképen a legutolsó órában került a közös terem asztalára.

D’Albaret Henrik csöngetett.

Egy segédkormányos belépett.

– Ki jött be e terembe, mialatt a fedélzeten voltam? – kérdé d’Albaret Henrik.

– Senki, parancsnok úr – felelé a kormányos.

– Senki? – De nem léphetett be valaki a nélkül, hogy láttad volna?

– Nem, parancsnok úr, minthogy egy perczig se távoztam az ajtó mellől.

– Jól van.

A segédkormányos katonás üdvözlettel távozott.

– Valóban lehetetlennek látszik, – mondá magában d’Albaret Henrik – hogy valaki a hajósszemélyzet közül észrevétlenül ide bejöhetett volna. De vajjon az alkonyat félhomályában nem lopódzhatott-e valaki a külső erkély folyosójára és nem mászhatott-e be a terem ablakán?

D’Albaret Henrik megvizsgálta az ablakokat, melyek a terem falán voltak alkalmazva. De az összes ablakok, valamint az ő magánszobájának ablakai is, belülről voltak bezárva. Teljességgel lehetetlen volt tehát, hogy valaki kívülről jöhessen be e nyílások egyikén keresztül.

Mindez utóvégre legcsekélyebb nyugtalanságot sem okozott d’Albaret Henriknek: legföljebb meglepetést és a ki nem elégített kíváncsiság azon érzetét, mely egy alig megmagyarázható ténynyel szemben vesz rajtunk erőt. Annyi bizonyos, hogy bármily úton-módon történt is, de a névtelen levél eljutott rendeltetése helyére és nem mást illetett, mint a _Syphanta_ parancsnokát. D’Albaret Henrik rövid megfontolás után elhatározta, hogy e dologról senkinek sem szól, még a másodkapitánynak sem. Mire való is volna a levél tartalmának közlése? Rejtélyes levelezője, bárki volt is, bizonyára nem fogja magát megismertetni.

És most, vajjon fogja-e követni a parancsnok a levélben foglalt tanácsot?

– Minden bizonynyal – mondá magában. – Az, a ki legelőször írt nekem Scióba, nem csalt meg, midőn azt állította, hogy egy állomást foglalhatok el a _Syphanta_ tiszti karában, Miért csalna meg most, midőn felszólít, hogy szeptember hó első hetében Scarpanto-sziget közelében legyek? E felszólítást csak a rám bízott küldetés érdekében intézhette hozzám. Igen! Módosítani fogom hadjárati tervemet és a kitűzött napon ott leszek, a hova hívtak.

D’Albaret Henrik gondosan elzárta a levelet, mely ezen újabb utasításokat tartalmazta; aztán elővette térképeit és tanulmányozni kezdte új úti tervét, hogy hasznosan tölthesse el az augusztus hó végéig hátralevő négy hónapot.

Scarpanto szigete délkeleten, a szigettenger tulsó végén fekszik, vagyis mintegy száz tengeri mérföldnyire egyenes vonalban. A korvettnek tehát elég ideje lesz meglátogatni Morea különböző partjait, hol a kalózok oly könnyen elrejtőzhettek, valamint a Cykladok csoportját, mely az eginai öböltől Kréta szigetéig terjed.

Egészben véve azon kötelezettség, hogy a kitüzött időben Scarpanto környékén czirkáljon, csak nagyon csekély mértékben módosította a d’Albaret parancsnok által előre megállapított uti tervet. A mit végrehajtani elhatározott, végrehajthatta, a nélkül, hogy programmjából bármit kitörült volna. Ehhez képest a _Syphanta_, május 20-án, miután Pelerissa, Peperi, Sarakino és Skantyura szigeteket meglátogatta, Scyrosba indult kémszemlére.

Scyros a legnagyobbak egyike azon kilencz szigetből álló csoportban, melyet az ókor talán a kilencz múzsa székhelyeiül jelölhetett volna ki. A biztos, tágas és jó horgonytalajú Szent György kikötőben a korvett legénysége könnyen elláthatta magát friss élelmiszerekkel, juhokkal, fogolymadarakkal, liszttel, árpakásával s azon fölséges borral, mely a sziget legfőbb jövedelmi forrását képezi. E sziget, melynek neve sűrűn előfordul a trójai háború félig mythologiai eseményeiben s mely összefüggésben áll Lycomedes, Achilles és Ulysses dicső nevével, nemsokára az új görög királyság euboeai heparchiájához csatoltatott.

D’Albaret Henrik apróra megmotozta a Scyros partjain létező számos beszögelést és öblöcskét, melyekben a kalózok könnyen találhatnak menhelyet. Mialatt a hajó nehány fonalnyi távolságban horgonyt vetett, csónakjai egyetlen pontot se hagytak megmotozatlanul.

E szorgos kutatásnak semmi eredménye se lett. A menhelyek el voltak hagyatva. D’Albaret parancsnok a sziget hatóságaitól csak azon egyetlen értesítést nyerte, hogy egy hónap előtt, ugyanezen a vidéken, egy kalóz-lobogó alatt utazó hajó több kereskedelmi hajót megtámadott, kirabolt és felgyújtott, s hogy e gaztettet általában a hirhedt Sakratifnek tulajdonítják. De senki se tudta megmondani, milyen alapon nyugodott ezen állítás; mert még a rejtélyes egyéniség létezése tekintetében is teljes bizonytalanság uralkodott.

A korvett öt vagy hat napi időzés után elhagyta Scyrost. Május vége felé a terjedelmes Euboea, más néven Negropontis sziget felé közeledett, melynek partjait negyven mérföldet meghaladó hosszúságban szorgosan kikémlelte.

Tudjuk, hogy e sziget egyike volt legelsőknek a felkelők közt az 1821-ki háboru elején. De a törökök, miután Negropontis fellegvárába bezárkóztak, itt makacs ellentállást fejtettek ki, s egyidejűleg Karystos fellegvárában is védelmi állásba helyezkedtek. Később Juszuf pasa csapatai által felszaporodva kiterjeszkedtek a szigeten és szokásos mészárlásaikat űzték, mígnem 1823-ban Diamantis görög vezérnek sikerült gátot vetni garázdálkodásaik elé. Diamantis váratlanul megtámadta a török katonákat, a legnagyobb részt legyilkoltatta s az életben maradtakat kényszeríté átkelni a tengerszoroson és Thessáliában keresni menedéket.

De utóvégre is a törökök maradtak előnyben, túlnyomó számuknál fogva. 1826-ban Fabvier ezredes és Regnault de Saint-Jean d’Angely századparancsnok sikertelen kisérlete után, végleg az egész sziget uraivá lettek.

Még azon perczben is ott voltak, a midőn a _Syphanta_ elhaladt Negropontis előtt. D’Albaret hajójának fedélzetéről visszontláthatta szinhelyét ama vérengző küzdelemnek, melyben ő is személyesen részt vett.

Bármily veszélyes volt is e vizeken a rendőri feladatot teljesíteni, úgy szólván a török ágyúk torkában; a korvett mégis folytatta czirkálását és megsemmisített mintegy húsz kalózhajót, melyek egész a Cykladokig merészkedtek előnyomulni.

Ezen expediczió junius havának nagy részét igénybe vette. A _Syphanta_ ezután délkelet felé tartott. Junius utolsó napjaiban Andros irányában volt, mely az Euboea legvégén fekvő Cykladok legelső szigete. E sziget hazafias lakossága a psaraiakkal egyidejűleg lázadt fel a török uralom ellen.

D’Albaret parancsnok czélszerűnek tartotta itt irányt változtatni, hogy a Peloponnesus partjainak közelébe jusson és egyenesen délnyugat felé tartott. Julius 2-án elérte Zea szigetét, melyet a régiek Ceossas vagy Cosnak neveztek.

A _Syphanta_ nehány napig időzött Zea kikötőjében, mely e vidéken a legjobbak egyike. Itt d’Albaret Henrik és tisztjei újra találkoztak nehánynyal azon vitéz zeoták közül, kik a háború első éveiben bajtársaik voltak. A korvett a legszivélyesebb fogadtatásban részesült. De miután semmiféle hajónak se juthatott eszébe, a sziget partjain menedéket keresni, a _Syphanta_ csakhamar ismét czirkáló útjára kelt és julius 5-dikén megkerülte a Colonna hegyfokot Attika délkeleti csucsán.

E hét vége felé a hajó lassabban haladt előre, a szélcsend miatt, az eginai öböl irányában, mely mélyen beszögellik a görög földbe egész a korinthusi földszorosig. Rendkívüli óvatosságra volt szükség. A _Syphanta_ alig birt haladni. Ha e meglehetősen elhagyatott vizeken nehány száz csónak megtámadja, nehéz lett volna magát védelmezni. A legénység folyvást készen is állt minden támadás visszaverésére s ezt igen helyesen cselekedte.

A legénység látott is nehány csónakot közeledni, melyeknek szándéka nem lehetett kétséges; de nem mertek szembeszállni a korvett ágyúival és puskáival.

Julius 10-én szél kerekedett észak felől, – s ez kedvező körülmény volt a _Syphantá_-ra nézve, mely, miután csaknem közvetlenül elhaladt Damala városka előtt, gyorsan megkerülte a Skyli hegyfokot a naupliai öböl végső pontján.

Julius 11-én Hydra s másnap Spezzia előtt jelent meg. Szükségtelen hosszasan elmondanunk, mily részt vettek e két sziget lakói a függetlenségi háborúban. A háború elején a hydrióták, a spezzióták és szomszédaik, az ipsarióták, háromszáznál több kereskedelmi hajóval birtak. Ezeket átalakították hadihajókká és a török hajórajok ellen küldték, nem csekély eredmény nélkül. Itt ringatták a Conduriotis, Tombasis, Miaulis, Orlandos s más előkelő családok bölcsőjét, melyek előbb vagyonukkal, majd vérükkel rótták le adójukat hazájuk iránt. Innét indultak ki azon borzasztó gyújtó hajók, melyek csakhamar a törökök rémeivé lettek. Daczára a belső viszályoknak e két sziget földét soha se fertőztették meg a török hadak lábnyomai.

Azon időtájt, midőn d’Albaret Henrik odaérkezett, a szigetek lakói kezdtek visszavonulni a küzdelemtől, melylyel már mindkét fél meglehetősen alábbhagyott. Nem volt távol az idő, midőn valahára egyesülhettek az új királysággal, egy-egy heparchiát képezvén Korinth és Argos tartományokban.

Julius 20-án a korvett a hermopolisi kikötőben vetett horgonyt, Syra szigetén, mely a Homér által oly szépen megénekelt hű Eumeához tartozik. A jelen perczben is menhelyeül szolgált mindazoknak, kiket a törökök a szárazföldről elűztek. Syra, melynek katholikus püspöke mindenkor Francziaország védnöksége alatt áll, összes segélyforrásait d’Albaret Henrik rendelkezésére bocsátá. Az ifjú parancsnok saját hazájának egyetlen kikötőjében se találhatott volna jobb és szivesebb fogadtatásra.

Csupán egy bánat keseríté meg e miatt érzett örömét. Miért nem érkezett három nappal előbb!

A franczia konzullal beszélgetvén, ettől megtudta, hogy egy sacoléve, mely a _Karysta_ nevet viselte és görög lobogó alatt vitorlázott, hatvan órával ezelőtt hagyta el a kikötőt. Ebből azon következtetést kellett levonnia, hogy a _Karysta_ a korvettnek a kalózokkal vívott küzdelme alatt Thasos szigetéről elmenekülvén, a szigettenger déli részei felé vette útját.

– De talán tudják merre tartott? – kérdé d’Albaret Henrik élénken.

– A mint hallottam, – viszonzá a konzul, – a délkeleti szigetek felé indult, s talán épen Kréta sziget valamelyik kikötője volt a rendeltetési helye.

– Nem érintkezett ön a kapitányával? – kérdé d’Albaret Henrik.

– Nem, parancsnok úr.

– Nem tudja, vajjon nem Starkos Miklós volt-e a neve?

– Nem tudom.

– És semmi se vallott arra, hogy ez a sacoléve azon kalóz hajórajhoz tartozik, mely a szigettenger e vidékein garázdálkodik?

– Semmi; de ha csakugyan úgy volna, nem csodálkoznám rajta, hogy Kréta felé tartott, melynek bizonyos kikötői mindig nyitva állanak a tengeri rablók előtt.

E hír valódi izgatottságot idézett elő a _Syphanta_ parancsnokánál, mint minden egyéb, a mi közvetlen vagy közvetett összefüggésben állhatott Elizundo Hadsine eltünésével. Valóban, balszerencse volt, ily rövid idővel érkezni a sacoléve eltávozása után. De miután az is délnek tartott, talán sikerülend a korvettnek, mely szintén ezen irányt fogja követni, amazt utolérni. Ennélfogva d’Albaret Henrik, a ki égett a vágytól, szemközt állni Starkos Miklóssal, még julius 21-én este elhagyta Syrát, miután horgonyait gyönge szél mellett szedette fel, mely azonban a légmérő állása után itélve, csak erősbödhetett.

Meg kell vallanunk, hogy d’Albaret parancsnok a következő két hét alatt legalább is ép oly hévvel kereste a sacolévet, mint a kalózokat. Meggyőződése szerint a _Karysta_ személyzete hasonló elbánást érdemelt, mint ezek és pedig ugyanazon okoknál fogva. Előforduló esetben majd meglátja mit tegyen.

Azonban a korvett a legszorosabb fürkészések daczára sem volt képes megtalálni a sacoléve nyomát. A _Karysta_ nem időzött Naxosban, melynek összes kikötőit felkutatták.

Azon apró szigetek és szirtek közepette, melyek e szigetet körülveszik, az eredmény nem volt kedvezőbb. Egyébiránt sehol se mutatkoztak kalózok e vidéken, melyet különben sűrűn szoktak felkeresni. Pedig a gazdag Cykladok közti jelentékeny kereskedelmi forgalom és a rablásra való kilátás különösen ide vonzhatta volna őket.

Ugyanez volt az eset Parosban, melyet csak egy-két tengeri mértföldnyi szélességű csatorna választ el Naxostól. Parkia, Naussa, Santa Maria, Agula és Dico kikötői sem részesültek Starkos Miklós látogatásában. A syrai konzulnak kétségkívül igaza volt; a sacoléve bizonyára a krétai partok valamelyik pontja felé irányozta útját.

A _Syphanta_ augusztus 9-én a milói kikötőben horgonyzott. E szigetet, mely a tizennyolczadik század közepén még gazdag volt és a vulkanikus rázkódtatások következtében szegénységre jutott, jelenleg a talaj ártalmas kigőzölgései mérgezik meg és népessége mindinkább fogy.