Part 7

Tizennégyéves korában a corbiei apátságban letette a szerzetesi fogadalmat s már fiatalon azon apátság szent Péter-iskolájának elüljárója lett. Két év mulva első álomlátása után imádkozás közben Keresztelő sz. János templomában egyszerre csak Jézus Krisztus állt eléje, intvén, ismerje be hibáit s fel fogja menteni. Arra az ellenvetésére, hogy ez fölösleges, mert hiszen ő előtte úgy sincs rejtve semmi, Jézus azt válaszolta, hogy ő mégis akarja, hogy az emberek magok ismerjék be hibáikat és csak úgy nyerjenek bűnbocsánatot. Anskar meggyónta tehát gyermekkorától fogva elkövetett bűneit s Jézus feloldozta, mire eltünt; ő pedig fölébredt, rendkívül örülve, hogy megszabadult bűneitől. Majd meg azt látta, egyik tanítványának, Fulbertnek lelkét az angyalok mint viszik az égbe, hogy a vértanúk sorába állítsák.

Szentségben és kegyelemben egyre erősödve, 822-ben őt tették a Wesztfáliában, Corveyben akkor alapított kolostor elüljárójává. Ott az iskola első tanítója és a templom első szónoka is ő lett. Nem sokkal ezután történt, hogy Haraldot (Herioldot), ki a dánok egy részén uralkodott, a többi dán király elűzte, mire ő Lajos (Hludowich) császárhoz menekült s tőle kért segítséget. Ez figyelmeztette őt, hogy nagyobb barátságban élhetnének egymással, ha mindketten egy Istent imádnának. Harald meg is keresztelkedett, mire a császár tanácsot kért nagyjaitól, kit küldjön Haralddal a dánok megtérítésére. Wala apát Anskart ajánlotta, mint ki Krisztusért mindent kész tűrni; s ő, a palotába hivatva, szívesen is vállalkozott. Eléggé csodálkoztak társai, hogy hazáját, rokonait és szerető paptársait elhagyva, kész idegen népek, vad emberek közé menni. Mások szidták, gáncsolták ezért s le akarták beszélni. Anskar elszomorodva vonúlt vissza a közelfekvő szőlőhegyre, hogy imádkozva s elmélkedve készüljön feladatára. Egyik társa, Autbert, végre megszánta és fölkereste őt s kijelentette, hogy vele akar menni; pedig előkelő családból származott. Az apát megadta az engedélyt, a császár pedig a szükséges fölszereléseket. Más kisérőt nem kaphatva, csak ők ketten követték Haraldot, ki a maga durvaságában nem tudta, hogyan kell bánnia Isten szolgáival. Hadebold kölni püspök azonban szép hajóval ajándékozta meg őket s ez annyira megtetszett Haraldnak, hogy ő is ezen a hajón kivánt utazni; a mi nagyon jó volt arra, hogy összebarátkozzanak. Így jutottak el Dániába, hol azután mindenkit az élet útjára akartak téríteni. Tizenkét tanulóból álló iskolát alapítottak, hogy magoknak szolgákat és segítőket neveljenek. Két év mulva azonban Autbert nagyon megbetegedvén, haza vitték Corveybe, hol (829-ben vagy 830-ban) húsvétkor meghalt.

Időközben a sueonok (svédek) is térítőket kértek a császártól, ki a gyorsan magához hivatott Anskart bízta meg annak személyesen való megtudásával, valóban hajlandók-e a svédek a megkeresztelkedésre. Anskar annál örömestebb engedelmeskedett, mert egy látományában már Corveyben megigérte neki Isten, hogy bűneit megbocsátja, ha a pogányoknak az ő igéjét hirdeti. Az apát Witmar férfiapáczát (vagyis korosabb és tekintélyesebb szerzetest) rendelte melléje társúl. Útközben sok mindenféle baj érte őket. Kétszer is kalózok támadtak rájok s másodszor mindenökből, még 40 könyvükből s a császárnak a svédekhez küldött ajándékaiból is kirabolva, kitették a szárazföldre, hogy gyalog folytassák útjokat. Végre megérkeztek a tenger mellett (helyesebben a Mälar-tó egy szigetén) fekvő Byrca (Biörkő) városába, hol Bern (Biörn) király őket szívesen látta s megengedte, hogy az evangéliumot hirdessék. Különösen örültek jöttöknek a keresztyén foglyok, kik most újra áldozhattak. A svédek is önként ajánlkoztak a megkeresztelkedésre; első sorban a hely elüljárója s a király kedvelt tanácsosa, Herigár, ki svéd földön azután az első templomot építtette.

Másfél esztendő mulva hazament a két férfiú, magával vivén a királynak azon ország szokásaihoz képest sajátkezűleg rótt írását. Az örvendező császár elhatározta, hogy az Elbén túl most az Éjszak számára már csakugyan felállítja azt az érsekséget, a mire atyja, Nagy Károly is gondolt. Ezt egy zsinaton a papság helyeselvén, Lajos Hammaburgban valóban püspökséget alapított s ennek élére Anskart nevezte ki, kit Drogo metzi érsek az országgyűlésre összejött főpapok segítségével azonnal fölszentelt (831 karácsonyán. De a császári oklevél Aachenben csak 834 május 15-én kelt). Intézkedéseinek megerősítése végett a császár Anskart két püspökkel és egy gróffal Rómába küldte, hol Nagy Gergely pápa palliumot adott Anskarnak, a svédek, dánok, szlávok s más éjszaki népek pápai követévé tette Ebo rheimsi érsekkel együtt, ki ezt a küldetést még korábban kapta és sz. Péter apostol sirjánál teljes hatalommal ruházta fel az evangélium hirdetésére. Ebo azután Anskar kivánságára s a császár jóváhagyásával rokonát, Gauzbertet küldte püspöknek Svédországba, ki Welanaoban (Welna, most Münsterdorf) a királytól szívesen fogadtatva, templomot építtetett s nyiltan hirdetni kezdte az evangéliumot.

Anskar viszont a maga püspökségében s különösen a dánok közt buzgólkodott; összevásárolta a dánok és szlávok gyermekeinek egy részét s kiváltott sok rabszolgát, hogy belőlük papokat és tanítókat neveljen. Egyszer azonban Bernát gróf távollétében hirtelen kalózok rontottak Hammaburg városára s Anskar csak alig futhatott el a szent ereklyékkel. A lakosok is elbujdostak. 24 órai rablás és gyujtogatás után azonban – melynek a püspöktől épített csodálatos szép templom és kolostor is áldozatúl esett – a kalózok elvonultak s a visszatérő népet s önmagát Anskar Jób szavaival (I. 21.) vígasztalhatta: «Az Úr adta, az Úr elvette; a mint Istennek tetszett, úgy történt; legyen áldott az Úr neve!» Majd az a hír búsította, hogy a feldühödött svédek is kikergették Gauzbert püspököt az országból, a miért különben az Isten megbüntette őket. Hét évig maradt akkor pap nélkül a svédek földje. Ekkor Ardgar remetét küldte oda Anskar, hogy veszendőbe menni ne hagyja az Úrnak megkezdett művét. Herigár, a byrcai előljáró, ki e hét év alatt bátorította a kereszténységökben megmaradtakat, szívesen fogadta őt. Főkép az ő érdeme, hogy a svédek, kiket bálványaik hiábavalóságáról a példák egész özönével igyekezett meggyőzni, ismét mindjobban hittek az igaz Istenben. Herigár halála után azonban Ardgar is odahagyta Svédországot, mely tehát újból pap nélkül maradt. Időközben meghalt Lajos császár is, mire fia, Károly király, kinek az ország ezen része jutott (Rimbert szülővárosát, a nyugati Flandriában Brügge és Ypern közt fekvő) Turcholt érseki helyet az egyháztól elvette, s azt a világi Reginárnak adta. Lajos király azonban ezért azzal kárpótolta Anskart s az egyházat, hogy a különben is pásztor nélkül való brémai egyházat, – a püspökök zsinatának megkérdezése után – egyesítette a hammaburgi érsekséggel, melynek területén úgyis csak négy keresztelő templom volt (vagyis olyan templom, hol csupán húsvétkor és pünkösdkor kereszteltek). E határozatot azonban megtámadta Gunthár kölni érsek, kinek egyházmegyéjéhez tartozott idáig Bréma; a király Salamon konstantzi püspököt küldte Rómába az ügy elintézésére s Miklós pápa Brémát csakugyan bekebelezte Hamburgba, melyet egyúttal érseki rangra emelt.

Ansgar, a mint megkapta Brémát, azonnal ismét szorosabb összeköttetésbe kivánt jutni Horichhal, a dánok királyával, ki meg is engedte neki, hogy Sliaswichban (Schleswig városában) templomot építtessen; sőt abban is segítni igérte, hogy átkeljen a pap nélkül maradt Svédországba. Ansgarnak ugyan azt felelte Grauzbert, vagyis Simon, Svédország volt püspöke, hogy egyszer elűzetvén, ő nem mer visszatérni, de nem is használna ottan, mert megjelenésével csak felköltené a régi ellenszenvet. Jobb volna, ha ezt a küldetést az venné át, a ki először is vállalkozott reá, mely esetben unokaöcscsét vele adná svéd papnak. Lajos király helybenhagyta ezt a tervet, Anskart pedig egykori apátja, Adalhard, álmában bátorította ez útra, kijelentvén, hogy annak a szigetvilágnak, a világ éjszaki végének, ő fogja elvinni az üdvösséget.

Horich dán király most már a maga követe és ajánló levele kiséretében útnak indította Anskart Olef svéd királyhoz, kihez húsz napi hajózás után érkezett Byrcába. Ott azonban a legnagyobb bódulást találta, mert egy byrcai ember elhiresztelte a városban, hogy ő résztvett azon vidék isteneinek egy gyűlésén s onnan azt az izenetet hozta, hogy az istenek nagyon haragusznak, a miért helyettök idegen istent kivánnak befogadni. Hanem ha azt akarják, hogy több istenök legyen, készek magok közé venni egykori királyukat, Erichet s tiszteljék ezentúl őt is istenök gyanánt. A svédek Erichnek csakugyan templomot építettek s áldozatokat mutattak be neki. Anskart régi svéd barátai hiába ijesztgették; szállására hítta a királyt, s a hogy tőle telt, megvendégelte, megajándékozta, Olef pedig megigérte, hogy gyűlést hí egybe, s ott ügyét ajánlani fogja a népnek, melynek határozatától függ azután a többi. Anskar imádkozott, bőjtölt s a gyűlés napján égi sugallattól bátorítva, hogy föllépésének eredménye lesz, a király kívánságához képest elküldte egyik papját a népgyűlésre, mely egy öreg ember felszólalása után egyhangúlag meg is engedte a papoknak az evangélium hirdetését és vallásuk szabad gyakorlatát. Ugyanilyen határozatot hozott az ország másik részének népgyűlése is és így Anskar megkezdhette működését. A király megengedte, hogy templomokat építtessen s a vallást gyakorolja. Anskar a királynak Gauzbert unokaöcscsét, Erimbertet ajánlotta az ország papjául, ő maga pedig hazatért.

Kevéssel utóbb a svédek kisérletet tettek, hogy visszahódítsák a kóriakat (kurlandiakat), kik igájukat lerázták s kiket egy esztendővel azelőtt a dánok akartak alattvalóikká tenni. Seeburg (Düna-melléki várnak) elfoglalása után elhagyták hajóikat s öt napig gyalogoltak Apulia (Appule) alá, melyet azonban 15,000 kóri oly hősiesen védett, hogy ők – hajóiktól öt napi távolságban – többé menekülni sem reméltek. Mikor megkérdezett isteneik sem akartak segítni rajtok, egy kereskedő tanácsára a keresztyének Istenéhez fordultak s koczkát vetve, nagy örömmel értesültek róla, hogy Krisztus valóban velök lesz. Most már győzhetetleneknek hitték magokat. Az ostrom előtt azonban a kóriak szövetséget, gazdag ajándékokat, kezeseket és hűséget ajánlottak. Az ifjak zajongásával szemben a mérsékeltebbek el is fogadták a békét s azután magasztalni kezdték az övéiknél hatalmasabb keresztyén Istent. Kedveskedni akarván neki, keresztyén kereskedők tanácsára megfogadták, hogy ha hazatérnek, egy heti pihenés után egy álló hétig nem esznek húst s negyven napi szünet múlva újabb negyven napon át bőjtölnek. Nemcsak ezt a fogadásukat tartották meg, hanem a szegényeknek alamizsnát is kezdtek osztogatni. Így Erimbert mind bátrabban hirdethette Isten igéjét a nélkűl, hogy ettől fogva ebben valaki gátolta volna. Ellenben a kalózok ellen elesett Horich királynak s nagyjainak halála után a dánok az ifjabb Horich király idejében, körülbelül oly körülmények közt, mint nálunk I. Endre trónraléptekor, lerontották a sliaswichi templomot s üldözni kezdték a keresztyéneket, hogy a haragvó pogány isteneket megengeszteljék. Mikor azonban a pogány párt fejét, Hori grófot, az ifjabb Horich király elűzte Sliaswichből, a búsongó Anskarhoz saját jószántából követeket küldött, biztosítván őt, hogy papjait újból befogadja s kész a Krisztus kegyelmét ép úgy megérdemelni, mint az idősebb Horich. Anskar a király rokonával, Burghard gróffal személyesen hozzá utazván, az eddigieknél még nagyobb eredményeket nyert; egyebek közt harangot is tarthatott a toronyban, holott idáig ezt ki nem állhatták a pogányok Sliaswichon kívül Ripán (a jütlandi Ribén) is építtetheetett templomot.

Ezalatt Svédországban Erimbertet az Ebo érsektől odaküldött Ansfrid, ez a született dán váltotta fel, ki azonban három vagy több esztendő múlva Gauzbert halálának hírére szintén visszatért, a helyébe kijelölt Ragembertet pedig dán rablók mindenéből kifosztották, mire csakhamar meg is halt. Ekkor Anskar a születésére nézve szintén dán Rimbertet (de nem az ő élete leíróját) küldte Svédországba, hol a király s nép szívesen látta. Anskart mindezen missionariusi munkásságában tanácscsal és tettel gyámolította Ebo rheimsi érsek, kinél csak maga Anskar lelkesedhetett jobban Éjszak megtérítéseért.

A mellett Anskar valóságos aszkéta volt, ki élete mintaképéül sz. Mártont választotta abban is, hogy Isten igéjét hirdesse a népnek. Egész életét szomorúságban s könnyek közt kívánta tölteni. Mindig arra kérte Istent, adja meg neki, a mint élete vége felé meg is adta azt a kegyet, hogy mindig sirhasson, a mikor csak akar. A mellett a szentírásból egybeállította mindazokat a helyeket, melyeket alkalmasaknak talált szíve gyötrésére s ezeket zsoltárokba és imákba foglalva, a maga fűszerszámainak (Pigmenta) nevezte. Zsoltár-éneklés közben kézimunkával, különösen hálószövéssel foglalkozott. Úgy osztotta be a dolgot, hogy akkor is külön meghatározott zsoltárt énekeljen, mikor este lefekvéskor lehúzza a csizmáit; míg reggel csizmahúzás és mosakodás közben a litániát dúdolta. Délelőtt 3–4 misét hallgatott végig s ő maga ministrált, míg végre meghatározott időben maga is misézett. Brémában kórházat alapított a szegényeknek, s minden jövedelmét köztük osztotta szét. Könyörület és szeretet töltötte be szívét. Egyszer kíváltotta egy özvegynek fiát a svédországi rabságból; az a jelenet, midőn az anya hangos sirásra fakadt fia hazaérkeztére, annyira meghatotta, hogy ő is épen olyan hangosan kezdett sirni s azonnal visszaadta a fiú szabadságát, hogy özvegy anyjával együtt térjen haza.

Az isteni kinyilatkoztatás életének minden nevezetesebb fordulatát megmondta neki álmában vagy elragadtatásában és Isten megbüntette mindazokat, kik parancsainak nyakasan ellenszegültek; így pl. a püspöki megyéjébe tartozott nordalbingiakat, kik a szomszédban lakó pogányoktól hozzájok szökött rabokat ismét bilincsekbe verték, szolgáikká tették, vagy eladták. Anskar fölkereste a bűnösöket, szabadon bocsáttatta a rabokat s a vétkeseket azzal büntette kapzsiságukért, hogy megfosztotta őket a tanuskodás vagy eskü által való védekezés jogától, hanem egyenesen istenitélet alá vetette ügyöket. Sok beteget gyógyított imádkozással és a szentelt olajjal. De nem akarta, hogy sikereit csodaszámba vegyék. «Ha az én uram – szólt – arra méltatna engem, hogy csoda essék velem, arra kérem, engedje megtörténni azt az egy csodát, hogy az ő kegyelmével jó ember váljék belőlem.»

Egyébiránt egész zaklatott életében csaknem folyvást betegeskedett. Életének 64-ik s püspökségének 34-ik évében különösen nagy beteg lett, mert négy hónapon át kínozta a vérhas. Tudta, hogy meg fog halni; de a templomban, miseközben, megnyugtatta az a mennyei szózat, hogy Isten megbocsátja minden vétkét. Mindent elkövetett, hogy püspökségét teljes rendben hagyja hátra s egyebek közt a császár minden püspöke számára leíratta az apostoli széktől érseksége számára kiadott szabadalom-levelet. Az volt a vágya, hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony napján haljon meg. E napra vendégségbe hítta a papokat és szegényeket, saját viaszkjából három nagy gyertyát gyujtatott meg szűz Mária, sz. Péter és Keresztelő sz. János oltárai előtt, s bár csupán csont és bőr volt már az egész teste, résztvett valamennyi misében, meghallgatta a prédikácziót és csak azután evett és ivott valamit, hogy ismét egyenként és összesen kitartásra, az úr szolgálatára s különösen a pogányok megtérítésére intse papjait. Még az éjjel is egyre adta az intelmeket, miközben a papok litániákat és halotti zsoltárokat énekeltek. De Isten dicséretét is elénekeltette és elmondatta velök sz. Athanáz hitvallását. Reggel majd minden pap misézett érte. Azután meggyónt, megáldozott s mikor akadozó lélekzete miatt maga már nem mondhatta, más pappal (Rimberttel) mondatta ismételten: «Uram, a te kezeidbe ajánlom lelkemet!» Azután szemeit égre fordítva, kilehelte lelkét (865 febr. 3.). Mindenkitől gyászolva így halt meg Anskar, ki valamennyi szentet mintaképül vévén, ezeknek szelleme sugárzott ki belőle. Világéletében jó harczot folytatott s ha békében halt is meg, méltán fogadhatta Krisztus vértanújának pálmáját. Ezt bizonyítja az az apotheosis, melylyel életrajza végződik.

Rimbertet, kinek ez életrajz megírását tulajdonítják, Anskar mint ájtatos gyermeket megszeretvén, gondjaiba vette, s pappá akarta neveltetni. A gyermek, a mint nőtt, a tudományok mívelése mellett imádkozással s jó cselekedetekkel foglalkozott. A kolostorban tanulmányait végezvén, Anskar püspök magához hivatta és szeretetével, bizalmával tüntette ki; sőt a Szentlélek sugallatából azt is közölte vele, hogy egymástól még a túlvilágon sem lesznek elválasztva. Anskar tiszttartója szintén jelenést látott álmában, hogy a mennyei harangot ide lenn Rimbert húzta, mi nagyratermettségét bizonyította. Ő neki magának is voltak jelenései. Egyszer pl. a rég elhalt Arnulf pap szelleme arra kérte, szabadítsa meg a tisztító-tűzből azzal, hogy negyven napig bőjtöl érte. S midőn ezt Rimbert megtette, a megszabadult pap egy beteges, öreg, ájtatos asszonynak jelent meg, kérvén őt, adja át köszönetét Rimbertnek, kinek önmegtartóztatása őt most az égbe juttatta.

Egyébiránt Rimbertben kellett egy kis hiúságnak is lennie, mert sz. Anskarnak abban az életrajzában, melyet saját életírója neki tulajdonít, magát gyakran emlegeti, mint a szentnek leghűbb tanítványát, de mégis névtelenül. Az életíró szerint azért hallgatta el nevét, hogy midőn az események igaz voltát kivánja bizonyítni, ne látszassék kérkedni azzal az igen nagy bizalommal, melyre a szent méltatta. Még halálos ágyánál is vele mondatta vezeklőszavait az érsek. Kétségkívül jól, sőt igen jól ismerte hát ennek életét és szellemét. Róla írt könyve – ha csakugyan ő írta – mint jellem- és korrajz és mint művelődéstörténelmi tanulmány, a középkornak valóban egyik legérdekesebb irodalmi jelensége.

A haldokló Anskar, midőn megkérdezték, kit akarna utódául, kijelentette, hogy senkit sem nevez meg, mert lehet, hogy tévedne s e miatt utóbb őt okolnák; de megjegyezte, hogy a mi Rimbert érdemeit illeti, inkább megérdemelte volna az érsekséget, mint ő a káplánságot. Halála előtt három nappal azonban megjósolta Rimbertnek, hogy utódja lesz. Anskar temetése napján valóban egyhangúlag őt választották érsekké, mit Hludewich király megerősítvén, a pápa őt Liudbert mainzi érsek által kenette föl, még pedig idegen püspökök segítsége mellett, mivel Rimbert alárendelt püspökeinek számát keveselte. Az új érsek egyenesen Új-Corbeiába sietett, hogy Anskar halálos ágyánál tett fogadalmához képest szerzetessé avattassa magát s ezentúl mindig barátcsuhában járjon.

Mint érsek, folytatni kivánta Anskar áldásos működését s különösen a szegények gyámolításában s az alamizsnálkodásban követte őt. A mellett kivonatot készített sz. Gergely könyveiből s mintaszerű intőleveleket írt, melyek közül a heresii apáczákhoz irottat közli is az életrajz. Ezenkívül hirdette, papjaival is hirdettette a pogányoknak az Isten igéjét; pedig fáradságosan kellett hozzájok utaznia és nem egyszer szenvedett hajótörést. Igen sok pénzt fordított a foglyok kiváltására. Egyszer Sliaswichban járván, egy fogoly apácza a zsoltárok éneklésével igyekezett magára vonni figyelmét. A püspök részvétre gerjedt, Istenhez fohászkodott s az apácza lánczai önmaguktól lepattogtak. De őrei még sem engedték elfutni az apáczát és csak az érsek hátaslováért akarták szabadon bocsátni. Rimbert azonnal leszállt lováról, átengedte azt s az apáczát teljesen szabadon bocsátotta. Mint a keresztyén ősidők szentjei, máskülönben is több csodával tündöklött.

Mikor már öregedni kezdett, Lajos király saját kérelmére Adalgár új-corbeiai szerzetest rendelte segítőjéűl, sőt maga óhajtotta, hogy őt már életében utódává tegye a király, mi meg is történt. Látományai voltak, mik előre jelentették, hogy egy esztendő mulva meg fog halni. 888-ban május 31-én Brémába utazott, de már másnap rosszul lett s június 11-én ájtatosan elhúnyt. Saját kivánságához képest a templomon kívül temették el; sírja fölé azonban utóda, Adalgar, kápolnát emeltetett, hol falámpában égett az örökvilágosság tüze. Egy éjjel ez a falámpa tüzet fogott s leszakadt az érsek sírján levő terítőre, mely azonban mindamellett sem gyúladt meg, hogy a falámpa egészen hamuvá lett rajta. «Ezt – végzi az életrajz – mint senki sem kételkedhetik – hogy szolgájának érdemeit nyilvánvalókká tegye, maga a Jézus Krisztus eszközölte, ki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik most és mindörökön örökké. Amen!»

Az oknyomozó történetírás világító mécsese szintén nem hamvaszthat el olyan életrajzot, mely az Amen szóval végződik. Jobb, ha csöndesen pislog a szentek sírja fölött, beérve azzal, hogy valamennyire mégis eloszlassa a sötétséget s legalább annyi világot adjon, hogy a tárgyak körvonalait nagyjából fölismerjük.

VIII. Krónikák gyűjteményei.

Rimbert körülbelűl akkor húnyt el, mikor a magyarok megjelentek Európa közepén. Ez időtől fogva a krónikák mind sűrűbben jegyezgetnek föl a magyarokat illető adatokat és innen van, hogy történetünk modern feldolgozóinak révén csupán a magyar történettel foglalkozók előtt is mind több és több középkori krónikának neve válik ismeretessé. Befejezésűl czélszerűnek látszik tehát röviden bemutatni mindazon leginkább kelendő modern gyűjteményeket, melyek a középkor krónikáit és történetíróit legteljesebben felölelik s melyeknek forgatása nélkül a középkor szellemébe nem hatolhatunk.[4]