Part 3

A felületes keresztyént megragadta az ókor hatalmas Rómájának eszméje; Bonifatiust és Aëtiust az utolsó rómaiaknak nevezi ugyan, de Belizárban s az ő és Justinianus alkotásaiban is a római állameszmét ünnepli azzal a barbársággal szemben, melyről írnia kell. A barbársággal nem egyezkedni, hanem harczolni kiván s azért kedvvel ír az őket megsemmisítő háborúkról; haraggal arról, ha Justinianus egyszer-másszor pénzen vásárol tőlük békét. Hiszen velök szemben a czél mindig szentesíti az eszközöket! A felekezetiséget, a vallásos szőrszálhasogatást már csak azért is gyűlöli, mert még jobban megosztja az államot, melynek pedig egységesnek kell lennie. A politikában, mely ez egységet ápolja, nem keresett következetességet s irodalmi művei tanusítják, hogy elég jellemtelen politikus volt ő maga is. Az a férfiú, ki a perzsa, vandal és gót háborúk története megírásában pártatlan, a _Ktismatá_ban alázatos és hizelgő udvari ember, az Anekdotákban pedig kiméletlenűl antidynastikus! De hát Justinianus uralkodása nem is volt a politikai jellemek melegágya. Csak így magyarázható meg, hogy Procopius, ki egyidőben írta _Ktismatá_ját és _Anekdotá_it, gondosan ügyel arra, hogy a milyen sorrendben dicsérte meg amott a császárt, épen olyan sorrendben rántsa le emitt s így önmagát czáfolgassa. De csak zsebében mutathatott fügét a császárnak; a dicséret szélesebb körben terjedt el, mint a gyalázás.

Irányzatos műveit túlélik oly sok történetírói tulajdonsággal megalkotott históriái, melyekben két hatalmas barbár népnek, a vandálnak és gótnak bukását mintaszerűen írta meg.

Művének folytatói közül különösen _Agathias_ érdemel említést, ki a _Gothicá_hoz 552–4-ről még öt könyvet függesztett. Agathias a kis-ázsiai Myrinában 536 táján született; tanulmányait Alexandriában végezte s 554-ben, még nagyon is fiatalon, Konstantinápolyban mint ügyvéd telepedett meg, majd a császári bureauk actái közé temetkezve kesergett azon, hogy életét nem szentelheti teljesen classikusainak s különösen történelmi tanulmányainak, melyekhez verselgetései után fordult. Procopius folytatásához Justinianus halálával azonnal gyűjteni kezdett ugyan, de csak 577 táján fogott az íráshoz; és midőn hét esztendő történetét elbeszélte, 582-ben a halál akadályozta meg a folytatásban. Igazságra törekedett s egészben véve megbízható történetíró; eléggé dagályos irálya miatt azonban valami nagy kedveltségre soha sem tehetett szert. S a Procopius _Gothicá_járól Agathias könyvére való áttérés mindenesetre némi zökkenéssel jár a miatt is, mert jóval jelentéktelenebb állásában, Agathias csak távolabbról szemlélte az eseményeket s így nincs is meg benne Procopius közvetlensége. Azt a negyedszázadot azonban, melyről ők ketten szólnak s mely épen a római államiság renaissance-vajudásainak tanulságos kora, elbeszéléseik alapján ismeri a világ. Azért, ha bennök jóval kevesebb is a hazánkban lakott népekre vonatkozó adat, teljes mértékben figyelmet érdemelnek nálunk is.

III. Toursi Gergely.

Egy gót s egy görög történetíró után egy olyan rómaival ösmerkedünk meg, ki megírta a hazájába, Galliába betolakodott frankok történetét. Chlodvig hazátlan törzse hatvan év alatt miként lett olyan nagygyá, hogy hatalma az Atlanti-oceántól egészen Pannonia határáig terjedett, sőt hogy már Konstantinápolyt magát is fenyegette, a nép izmosodásának ezt a tanulságos történetét Toursi Gergely adja elénk.

Georgius Florentinus, írói nevén Georgius Turonensis 538-ban vagy 539-ben, a napot azonban tudjuk, november 30-án Clermontban született, olyan családból, mely 12 püspököt adott Toursnak; ő volt a tizenharmadik, holott az egyházmegyét kezdettől fogva odáig csak 18 főpap kormányozta. A frankokon Austrasiában s így az Auvergneben is, melynek Clermont volt a fővárosa, akkor Theudebert uralkodott, Theuderich fia. Mikor azután Theudebert fiával, Theodobálddal 555-ben kihalt a merovingiak austrasiai vonala, a törvényes örökösnek, I. Chlotharnak fia, Chramm, föllázadt s Clermontból három álló esztendőn át daczolt édes apjával, ki azonban ekkor földönfutóvá tette őt. E polgárháború rémes jelenetei alatt növekedett Georgius Florentinus, ki egymásután vesztette el atyját, majd nagybátyját és nevelőbátyját, a szent életű Gallus toursi püspököt; anyja pedig Burgundba költözött, míg ő maga családjának ősi városában tanulta a papi tudományokat.

Heves láztól gyötörve, 563-ban elvánszorgott Toursba, szent Márton sírjához, hogy az ő közbenjárására szabaduljon bajától. Betegségéből felépült, jámborságával pedig annyira megnyerte a toursiak jóindulatát, hogy tíz év mulva szent Radegundnak óhajtására is, őt választották, Aegidius rheimsi püspök fel is szentelte az ifjú rómait püspökükké. Fortunatus, teljes nevén Venantius Honorius Clemantianus Fortunatus, korának legdivatosabb galliai poétája, sietett is megverselni ifjú barátját:

«Boldog nép örvendj, betelék szívednek a vágya: Itt van püspököd és áldoz az Isten előtt. Örvendezzen az ifjúság, valamint elesett agg, Mindenik örvendjen, – mindenik áldva leszen. Jő a hivők, a szegények, a városi nép igaz atyja; S minthogy pásztora jön, kedvre derüljön a nyáj. Mert mire hő vágygyal s epekedve tekints a község: Megjelenék már ő; és örül a szem, a szív. Püspöki méltóságra hivatva, legelteti Gergely Menybeli atyjának városi hű juhait. Isteni szolgálatra Egyed keze kente föl őt, hogy Népvezető legyen; és tiszteli őt Radegund. Örvend őneki Sigbert is, valamint Brunihilda, Mert a királytól nyert tiszteletet s jogokat.»

Gergely, a hogy mint püspök nevezte magát, megbecsülte a költő jóindulatát. A Vienne mellett mezei jószágot ajándékozott neki s kora legfölkapottabb költőjével szoros barátságba lépett, mi irodalmi és tudományos munkásságára sem volt hatástalan.

Huszonegy éven át nehéz körülmények közt volt Tours püspöke. 557-ben pl. leégtek összes templomai s ezek közöl a székesegyházat, melyben pannoniai sz. Márton is nyugodott, csak 590-ben állíthatta vissza régi épségébe. Tours és Poitiers birtoka miatt és személyes gyűlöletből egyre tartott Brunhilda és Fredegunda, Sigbert és Chilperich versengése s Gergely, ki Sigbertnek és Brunhildának köszönhette püspökségét, gyakran igen kényes helyzetbe jutott. Mivel azonban még Fredegundára is hatni tudott, ellenségei bevádolták Chilperich előtt, hogy feleségével, Fredegundával könnyelmű életet folytatott, úgy, hogy a vád alól 580-ban a braini zsinat előtt esküvel kellett tisztáznia magát. Ez idő óta nagyobb tekintetben részesítette őt Chilperich, majd – ennek 584-ben történt meggyilkoltatása után – Gunthramm király; igazi befolyása azonban akkor kezdődött, midőn 585-ben Gunthramm visszaadta Tourst más városokkal együtt Sigbert fiának, Childebertnek. 594 nov. 17-ikén valamennyi Merovingtól becsülve hunyt el.

Előkelő állásában, nagy összeköttetéseinél fogva kiváló figyelmet érdemel szinte lázasnak mondható irodalmi munkássága. Tíz könyvben írta meg a frankok történetét, hét könyvet írt a csodákról, a négy elsőben csakis szent Márton csodatételeivel foglalkozván; e művének mintegy kiegészítője huszonhárom egyházatya életéről szóló könyve; egy könyvben értekezett a zsoltárokról, egy másikban az istentisztelet változó idejéről; bevezetéssel látta el Sidonius Apollinarisnak miséit s latinra fordította a hétalvónak legendáját.

Mindezekben sok a közvetlenség. Szent Márton csodatételeinek három utolsó könyvében pl. a saját püspökségének idejében (573–594.) tapasztalt csodákat örökítette meg s ezekben mélységes pillantást enged vetnünk a középkor kezdetének szellemébe. Főmunkáját, _A frankok történetét_, úgy látszik, 575-ben körülbelül a _Csodák könyvé_-vel egyidőben kezdte írni s 592 elejéig folytatta;[2] a négy utolsó könyvet azonban, mely még ki nem forrott eseményekkel foglalkozott, sokáig nem akarta nyilvánosságra juttatni.

«Mivel – úgymond történetének előszavában – a széptudományok müvelését Gallia városaiban elhanyagolják, sőt csaknem egészen is megszűnt az, nem akadt tudós, ki eléggé értene a beszédhez, hogy prózában vagy versekben írja meg mindazt, a mi köztünk történt. Pedig sok történt, jó és rosz egyaránt; dühöngtek az istentelenek vad csapatai, nagy volt a királyok haragja, a téves hitüek megtámadták a templomokat s az igazhivőktől védve, sokban föllángolt, nem kevesekben azonban meghidegült a Krisztusban való hit; a szent helyeket a jámborok gazdagon ékesítették, az istentelenek pedig kirabolták. Némelyek gyakran fölpanaszolták azt a hiányt, mondván: «Jaj, milyenek a mi napjaink, hogy megszűnt a tudományok ápolása és senki sincs a nép közt, a ki papirosra tenné, a mi a mi időnkben történt!» Midőn szüntelenűl hallanék ilyesmit s más efféléket, hogy gond legyen a múltra, s az utódok tudomására jusson, meg nem állhattam, hogy én magam ne hozzam nyilvánosságra a gonoszoknak nyomorúságait s a derekaknak élete folyását, ha ezt csak keresetlen és művészietlen beszédben tehetém is. Különösen az bátorított erre, hogy – a mint a mieinknél gyakran csodálkozva tapasztaltam – csak kevesen értik az iskolázott írókat, de sokan megértik az egyszerű ember szavát.»

Mindamellett azonban, hogy eredetileg csak saját korának történetét akarta megírni, saját igazhitűségének kijelentése s a kath. hitvallás főbb tételeinek ismétlése után, az első könyv 48 fejezetében a világ teremtésen, Ádámon és Éván kezdi a dolgot és szent Márton haláláig (412 ig), saját számítása szerint összesen 5596 év eseményeit beszéli el. Már a 18. fejezetben szól ugyan Lyon alapíttatásáról, de összefüggőbben csak a 30-ikban kezd beszélni hazájáról, midőn Decius idejében hét püspök érkezett oda a keresztyén hit hirdetésére, kik Bourgesban építették az első templomot. Röviden emlékezik a legrégibb galliai vértanúkról, az auvergnei püspökökről s végül szent Mártonról, Pannonia szülöttéről, Gallia szentjéről. Hűségesen megmondja ekközben, mit kölcsönzött Eusebiustól, mit annak folytatójától, Hieronymustól, majd Orosiustól.

Szabadabban beszél a második könyvtől kezdve, ha szedeget is még egyetmást Orosiustól, Renatus Frigiredustól és Sulpicius Alexandertől; de már nagyban használja a néphagyományt is. 43 fejezetben szól itt a népvándorlás miatt zaklatott Galliáról attól az időtől fogva, midőn 412-ben azon Bereczk (Briccius) lett a toursi püspök, ki elődjét, szent Mártont, eszelősnek nevezte. 33 évig élt szent életet a püspök, de ekkor ráfogta a nép, hogy mosónője gyermekének ő az apja. Hiában jelentette ki az egyhónapos gyermek az ellenkezőt; szent Márton sírja előtt gyapotruhájába hiába tett izzó parazsat a püspök annak megmutatására, hogy a mint az nem perzseli meg az ő köntösét, úgy az ő testét sem mocskolta be asszony ölelése; hívei mint méltatlan pásztort, kiverték a városból s helyette egymásután két püspököt választottak. Midőn azonban Bereczk hét év múlva visszatért Rómából, hol bőségesen vezekelt azért, hogy gúnyolta szent Mártont s nem hitt csodáiban, a nép az épen meghalt püspök helyett újból visszafogadta őt s Bereczk hét éven át mostantól fogva nyugodtan kormányozhatta egyházmegyéjét. Azontúl is előszeretettel foglalkozik Gergely az egyházmegye történetével. Majd elbeszéli a vandaloknak Spanyolországba való betelepedését s az ott a keresztyének ellen folytatott üldözéseket. Elmondja, hogy midőn hirlelni kezdték a hunnoknak Galliába való betörését, Aravatius tongerni püspök folyton imádkozott a csapás elhárításáért, sőt Rómába, az apostol sírjához is elzarándokolt. Ott azt az intelmet kapta, hogy csak menjen haza s készüljön a halálra; ennek a nagy viharnak el kell pusztítnia Galliát, de ő nem látja meg a veszedelmet. Hazatérvén, mindenét összeszedte s akárhogyan rimánkodtak hívei, odahagyta őket. Mastrichtban csakugyan heves láz fogta elő s megölte, mielőtt betörtek volna a hunnok. Nagyszombat napján a hunnok már Metz előtt állottak, hol csak sz. István vértanú templomát nem hamvasztották el. Leírja Attila hadjáratát s Frigeridus nyomán jellemzi Attilát. A 9. fejezetben azután minden átmenet nélkül kezd azon tanakodni, ki lehetett a frankok első királya; legrégibb történeteiket azonban Sulpicius Alexander elveszett könyve alapján 388-tól fogva mégis megkisérti összeállítani. Közben vissza-visszatér Tours történetére és csak a 27–43. fejezetben ragaszkodik szorosabban a tárgyhoz, midőn Chlodvig (Chlodovech) történetét részletezi. Halálával fejezi be a sz. Márton elhunytától Chlodvig kimultáig letelt 112 év történetét.

A harmadik könyv 37 fejezetében már nem az írókra, hanem az öregek elbeszélésére támaszkodik s előadásában ekként teljesen közvetlen, egyúttal azonban szakadozottabb, néhol pedig száraz és krónikaszerű. Chlodvig fiairól, a dánok berohanásáról, a thüringiai királyoktól, az időjárásról, legfőkép azonban Tours és az Auvergne eseményeiről, Childebertnek s Theudebertnek Chlothar ellen viselt harczairól, a spanyol királyokról stb. beszél. A mily bizonytalan az időrend megállapításában, ép oly kevéssé tudja föltalálni az események középpontját. Talán az erre való törekvés jele, hogy Toursból nézi a világ folyását. Hasonló szellemben írta meg negyedik könyvét, hol az 544–575. évnek, tehát saját ifjú korának eseményeit s különösen az idősb Theudebert halálától Sigibert haláláig 29 év alatt történteket beszéli el. Itt mindenütt kiemeli a csodás elemeket, s élénken megrója mindazokat, kik az egyház ellen valamit tenni mertek. Pl. Chlothar királyt, ki meghagyta, hogy az ország minden temploma az ő kincstárába szolgáltassa be jövedelmének 1/3-át. Rendeletének végrehajtását csupán Tours szent püspöke, Injuriosus tagadta meg. «Ha – úgymond – elveszed Istentől azt, a mi az övé, majd az Úr is elveszi a te országodat; mert szégyenletes, hogy midőn csűreidből kellene táplálnod a szegényeket, csűreidet ezeknek nyomorúsága árán töltöd meg.» S fölháborodásában búcsúcsók nélkül vált meg a királytól, ki megrettenve és szent Márton hatalmától félve, a püspök után küldött, gazdagon megajándékozta és bocsánatot kért tőle; visszaadta mindazt, mit elvett az egyháztól és kérte a püspököt, könyörögje le az ő segítségére szent Márton csodatévő erejét. Mennyire jellemzi a kort a 2. fejezetnek ez a kis adomája! Ilyen az Austrapius hg. esete is, melyet a 18. fejezetben mond el. Ez a herczeg a Childebert királylyal csak imént szövetkezett Chrammtól félve, sz. Márton templomába menekült. Chramm megparancsolta, hogy ott senki még csak egy pohár vizet se merjen neki nyujtani; mert úgy gondolkozott, hogy ha éhségtől, szomjúságtól gyötörve, a templomot elhagyja, majd levágatja. Valaki azonban mégis megszánta, s a félig elaléltnak egy csupor vizet hozott; a helység birája azonban odarohant, kiragadta kezéből s kiöntötte a vizet. De mindjárt kitűnt Isten boszúja és a szent hatalma; mert még aznap lázba esett a bíró s éjfélre meghalt; tehát nem érte meg azt az órát, melyben egy nappal azelőtt, a szentnek templomában kiragadta a csuprot a szegény menekültnek a kezéből. Ezen csoda hallatára a város lakosai bőségesen hoztak Austrapiusnak mindent, a mit csak kivánt. Mennyivel meghatóbb történet ez, mint a templomba menekült Pausaniasé, kinek befalazásához saját anyja is hordta a köveket! Csaták és meddő politikai cselszövések leírásánál mennyivel tanúlságosabb adalék a 34. fejezet elbeszélése is! Bordeauxban az apát semmikép sem akart fölvenni egy ifjút, mert azt mondta, nem állhatja ki a kolostorban megkövetelt kemény munkákat. Egy napon a barátok 3 mérő búzát mostak, azután száradni a ponyvára kiterítvén, őrízetére ott hagyták a próbaidőre berendelt ifjút. Ez csakhamar réműlve látta, hogy hirtelen beborul az ég s roppant vihar készül; gondolván, hogy már akkor sem vihetnék be a csürbe a gabonát, ha előkiabálná a szerzeteseket, térdre borúlt s kérte Istent, hogy arra a darabra, hol a gabonás ponyva van, ne adjon esőt. Az apát és társai e közben a zuhogó eső láttára elősiettek, hogy a gabonát bevigyék; de ámulattal tapasztalták, hogy a záporból egy szem sem érte a búzát, az ifjú pedig egész elmélyedve imádkozik. Maga az apát is melléje térdelve adott hálát a csodáért. Az eső és az imádság végeztével azonban megfogatta és megostoroztatta az ifjút, hogy alázatos legyen az Isten szolgálatában és ne dicsekedjék csodatételével. Hét napra becsukatta s mint valami gonosztevőt éheztette, hogy elölje dicsőségre való vágyakodását, a mi árthatna lelkének. A barát még Gergely idejében is élt és példaképe volt az alázatosságnak s önmegtagadásnak, úgy, hogy a 40 napi bőjtben még kenyeret sem szokott enni, hanem csak minden harmadik nap vett magához egy kis gyöngykása-pépet.

Az ötödik könyvtől kezdve Gergely, ki már 573 óta Tours püspöke volt, mint előkelő szemtanú s jól értesült ember szól az 575–580. év polgárháborúiról. Legjobban érdekli mindaz, a mi magában Tours városában, vagy annak környékén folyt le. Erről és személyes éleményeiről terjedelmesen, kimerítően ír, úgy, hogy története valóságos emlékirattá szélesedik ki. Most már biztos az időszámításban is és meglátszik, hogy némely dologról az események közvetlen hatása alatt írt. Művét Giesebrecht ebben a tekintetben a későbbi középkor írói közül is csak Thietmár krónikájával hasonlíthatja össze. Apró történetek egyvelege a Gergely könyve, nem összefüggő történet; még csak kisérletet sem tesz, hogy az eseményeket egymással összeköttetésbe hozza. Világos ugyan, hogy az egyház multjára fekteti a fősúlyt, de ezentúl is kiterjeszkedik mindenre, a mit megörökítésre egyáltalán érdemesnek tart. Harczolni a hitetlenek, kivált az eretnek arianusok ellen; érintetlenűl fentartani, sőt gyarapítni az egyház kiváltságait; föltétlen tiszteletben részesítni a püspököket; bőkezűen nevelni az egyházi alapítványokat stb., ezek azon dolgok, mikben ő a királyok dicsőségét, az állam és egyesek javát kereste; s ezen «igazságok» illusztrálására szolgálnak történeti példái. Innentől kezdve munkája a VI. század második felének legfontosabb kútforrása. A hogy megtagadta a szent Márton templomába menekült Merovechnek kiszolgáltatását (14. fej.), Prätextatus püspök ügyében a párisi nemzeti zsinaton ép oly bátran képviselte az egyház érdekeit a királyi hatalommal szemben (18. fej.). Lehet-e mást várni a történetírótól, mint a miért püspöki minőségében buzgott? Mindenesetre erősebb volt benne az egyházi, mint a nemzeti érzelem, a minek pedig, épen a polgárháborúk leírásában, felűl kellett volna kerekednie. Akármennyire elítélte Chilperich királyt s feleségét, Fredegundát, ebben a könyvben dicsérni valót is eleget talált rajtok, a mi annak a jele, hogy mégis csak volt érzéke a történetírói igazság iránt. Ez annál fontosabb, mert a braini zsinaton, 580-ban, saját papjának, Riculfnak és Leudastes toursi comesnek vádjára meg kellett jelennie, hogy igazolja magát Fredegundára tett sértő megjegyzései miatt. Mialatt ő maga kijelentette, hogy nem sértette meg a királynét, a nép odakinn morogni kezdett, hogyan lehet ilyesmiről vádolni egy püspököt, hogyan idézheti őt a király e miatt törvényszék elé? De a személyesen jelenlevő király azt felelte: «Feleségem rágalmazása az én gyalázatom. Ha tanúkat akartok a püspök ellen, olyanok is vannak. De ha kijelentitek, hogy a dolog nem történt meg, és hogy bízni kell a püspök nyilatkozatában, hát tegyétek. Szívesen megnyugszom abban, a mit határoztok.» Mindenki csodálkozott a király okosságán s önuralmán; s abban a nézetben voltak valamennyien, hogy egy alárendelt személynek nem kell hitelt adni a püspökkel szemben. Meghagyták, hogy előbb három oltárnál misézvén, esküvel tisztázza magát. Ez ugyan ellenkezett az egyházi törvényekkel, a király kedvéért azonban megtette Gergely. Hiszen Chilperich király leánya, Rigunthe, maga is oly élénk résztvett szenvedéseiben, hogy addig, míg Gergely ezt a határozatot végre nem hajtotta, egész udvarával együtt bőjtölt. A zsinat pedig a vádlót, Leudastot, mint királynéjának és saját püspökének rágalmazóját, az egyházból kiközösítette; Riculfot pedig halálra itélte s életét csupán Gergely közbenjárása mentette meg, de nem szabadíthatta meg a legszörnyűbb kínzásoktól (49. fej.). Ez a fejezet, mely saját magának országos fontosságú kényes ügyét adja elő, kétségtelenűl jó próbaköve volna igazságszeretetének; csakhogy nem lehet ellenőrízni más, hasonló részletességű elbeszéléssel. Semmi esetre sem volt az a czélja, hogy föltétlenűl takargassa az egyházi férfiak hibáit; így pl. Pappolus (5. fej.), Salunius, Sagittarius (20. fej.), vagy Eunius püspököket (40. fej.) elég kiméletlenül itéli el. De nem szabad feledni, hogy ha sokat elhallgatott is, más volt annak a kornak szelleme s ez a szellem a történetíró éleslátását, elfogulatlanságát nagyban akadályozta.

Történetírásának előnyei és fogyatkozásai mind élesebben tűnnek ki a hatodik könyvtől kezdve. Ez Childebert uralkodásának 6-ik évétől (581.) Chilperich király haláláig (584.) megy. Közben a 40. fejezetben rendkívűl érdekesen beszéli el, miként vitatkozott a spanyolországi arianus követtel. Altalában véve Gergely a 6. könyvtől kezdve a legclassikusabb tanú arra nézve, az erősen orthodox gallikán egyház miként készítette elő a spanyolországi arianismus bukását. Erélyesen hangoztatja, hogy a frank birodalomban egységesnek kell lennie úgy az egyháznak, mint az államnak.

A hetedik könyv 47 fejezetében csupán két év (584–5.) föbb eseményeiről beszél; de vissza-visszatér egy-egy életrajz, pl. mindjárt az első fejezetben szent Salvius püspök életrajza keretében korábbi idők eseményeire is. Ebben a könyvben a seregeivel Páris alá nyomúlt Childebert már a párisi székesegyházba menekült Fredegundának, Chilperich király özvegyének kiadatását követelte. Gunthramm nem adta ugyan ki, de önmagát is oly kevéssé érezte biztosan, hogy népe közt mindig csak nagy kisérettel jelent meg, egyszer pedig nyiltan felszólította az utczai közönséget, hogy legalább három évig ne törekedjék életére, ne veszítse el őt is, mint testvérét, míg unokaöcscseit annyira föl nem nevelheti, hogy – ha ő vele történik valami – lesz, a ki családjából a trónon követheti. «S így szólván, királyáért az egész község imát küldött az Úrhoz…» (8. fej.). Milyen drámai jelenet az is, midőn Fredegunda menedékhelyén, a templomban értesűl, hogy Chilperich halálának hírére Desiderius hg. a toulousi templomba záratta, kincseitől megfosztotta gót vőlegényéhez utazó leányát, Rigunthet! Magában a templomban is mint dühöng a királyné Leunardus udvarmester és mindazon szolgák ellen, kik elszöktek úrnőjök mellől a helyett, hogy védelmében levágatták volna magokat (15. fej.). Gunthramm király meghagyta a rablott holmik kiadatását, Fredegundának pedig a Rouen közelében levő Rueilt jelölte ki tartózkodása helyéül, hol első dolga volt a bukott királynénak, hogy egy bizalmas papját elküldje vetélytársnőjének, Brunhildának megöletésére. A pap úgy mutatta be magát, mint a kit Fredegunda üldöz s ezzel és hizelkedéseivel csakhamar megnyerte Brunhilda kegyeit. Szándéka azonban kitudódván, megkötözték, megkorbácsolták s hazaküldték Fredegundához, ki a merény meghiúsulta miatt való dühében kezét lábat levágatta (20. fej.). Lehet-e ennél élénkebb képet festeni az erkölcsök elvadulásáról, vagy mint az Eberulf főkamarásról, Chilperich gyilkosáról (21., 22., 28.) s a toursi polgárháborúról (47. fej.) írt fejezetekben? Ez a háború abból keletkezett, hogy a mantelani plebánosnak ebédre hívó szolgáját az egyik meghívott vendég levágta, a másik pedig boszút állt.