Part 2

Aëtius, hogy a húnokat megsemmisítve, a gótok a rómaiakra ne rontsanak, azt tanácsolta a halott király fiának, a hős Thorismundnak, menjen haza s testvérei ellenében biztosítsa atyja örökségét; a mi meg is történt s így a szövetségesek elszalasztották a jó alkalmat, hogy nagy tettet hajtsanak végre. Mind a két részen 165,000 ember esett el ebben a világhírű csatában s Attila csak akkor hagyta oda táborát, mikor megtudta, hogy a gótok nem hadicselből távoztak. Azután Itáliába nyomult s bevette Aquileiát, melynek tarthatatlan voltára a gólyák költözködése figyelmeztette. Feldúlta Velencze többi városát s Milanót is; de Rómát habozott megtámadni, mert Alarich s mások sorsából azt látta, hogy annak elfoglalói nem sokáig élnek. A Velencze területén levő ambulei mezőn, a Minciuson való rév közelében, meghallgatta tehát Leó pápa követségét s hazatért a Duna vidékére. Fenyegetőzött, hogy még jobban tönkre teszi Itáliát, ha nem kapja meg Valentinianus nővérét, Honoriát, ki jegygyűrűt küldött neki. Követelte a Theodosiustól igért adó megfizetését is. De midőn a Ligerisen túl lakó alánok meghódítására indult, Thorismund a nyugati gótok királya egy, a catalaunumihoz hasonló ütközetben legyőzte és szégyennel űzte haza. Magát Thorismundot otthon, Tolosában, az orgyilkos Askalk ölte meg. Az uralkodásban öcscse, Theodorid váltotta fel, ki legyőzte a majdnem egész Spanyolország uralmára vágyó Riciar suav királyt, s helyébe tett lázadó hűbéresét, Agrivulfot; de ennek kivégeztetése után megengedte, hogy a suavok Rimismundot válaszszák királylyá. Theodorid maga uralkodásának 13-ik évében halt meg. Hirtelen halála miatt öcscsét s utódát, Eurichot gyanusították.

Sok trónviszály volt Rómában is, melyet Giserich vandál király e közben kirabolt, Eurich pedig, Galliára vágyván, megverte a rómaiak szövetségeseit, a britteket s burgundzónokat. Most Nepus császár Orestest küldte ellene; ez azonban Rómától csak Ravennáig ment s ott fiát, Augustulust tette császárrá, mire Nepus Dalmátiába menekült, a hol a még korábban elűzött császár, Glycerius is élt.

Orestest, a skirek, turcilingok és herulok királya, Odoacer ölte meg s elűzte fiát Augustulust, mire Augustus után 522 évvel a nyugatrómai birodalom megbukott s Odoacer egész Itáliát meghódította. A zavarokat használva, a gót Eurich elfoglalta Arelatumot és Massiliát, mire Spanyolország és Gallia teljesen hatalmába került. Uralma 19-ik évében Arelatumban meghalván, fia, Alarich követte, kinek végzete volt, hogy szintén azon a néven fejezze be a birodalom történetét, a melyen az kezdődött.

Maguk az ostrogótok Hermanarich halála óta régi lakóhelyükön mint a húnok alattvalói éltek. Vinithart, ki tőlük szabadulni akart, Balambér leverte. Utódai közől Hunimund a suávok, Thorismund a gepidák ellen harczolt, oly hősiesen, hogy halála után a keleti gótok 40 évig helyébe nem is tettek királyt, míg fel nem nőtt unokaöcscse, Valamir, ki két testvérével együtt részt vett Attila harczaiban, míg a halál meg nem szabadította tőle.

Az ittas Attilát a nagyon szép Ildikóval való házassága éjjelén orra vére ölte meg, akkor, mikor Marcianus császár azt álmodta, hogy Attila nyila eltört. Népe vadúl gyászolta, majd dalokban elsiratta s hármas koporsóban temette el. Fiai egymás közt viszálykodván, először is Ardarich gepida király kelt föl ellenük s lerázta a szolgaság igáját. A többi nép is rájok támadt. Pannoniában a Nedao folyónál gótok, gepidák, rugiak, suávok, alánok fegyverétől 30,000 hún esett el Attila kedves fiával, Ellákkal együtt; testvérei pedig a Pontus mellékére, oda menekültek, hol azelőtt a gótok laktak.

Így buktak el a húnok, kiktől a világ romlását várták; a felszabadult népeknek pedig Marcianus letelepedő helyeket adott. A gepidáké lett Dácia, a keleti gótoké Pannonia Vindominától (Bécstől) Syrmisig (Sirmiumig). A sarmatáké és cemandroké Illyricum egy része lett, a skyreké, sadagaroké s az alánok némely részeé Kis-Scythia. Ezek vezére Kandak volt, kinek jegyzőjeként szolgált Pária, Alanoviimuthis apja, s unokaöcscsénél, Gunthiknál vagy Bazánál maga Jordanes, ki különben – mint maga mondja – nem volt tudós ember. Kis-Scythiában települt meg Attila kisebb fia, Hernák (Irnák) is a menekült húnokkal, unokatestvérei, Emnecúr és Ulcindúr pedig Parti-Dácia Utus, Hiskus és Almus városaiban, míg a rugiak Bizzis és Arkadiopolis környékén helyezkedtek el.

A kisgótok Moesiában, Nikopolis környékén élnek manap is. Püspökük Vulfila, ki számukra betűket talált föl. Szegények, harcziatlanok, kik többnyire tejet isznak. A keleti gótok Valamir alatt Aquanigra és Skarniunga, Thiudimirrel a Pelsois tavánál s Vidimirrel a kettő közt telepedtek le. Mikor Attila fiai Valamirt megrohanták, ez a Danaber (Dnjeper) felé Scythiába űzte a húnokat azon helyig, melyet ezek Várnak neveznek. Valamirnek Thiudimirhez küldött örömhirnöke még nagyobb örömet talált, mert ágyasától, Erelievától aznap született ennek fia, Theodorich. Mikor az elmaradt évi ajándék miatt a rómaiakkal kitört háborút befejezték, a béke zálogául e Theodorichot küldték a császárhoz Konstantinápolyba. Erre Pannonia belsejében a sadagokat támadták meg, mire Dincik (Dengezics), Attila egyik fia, összegyűjté csekély ulcinzúr, angiskir, bittugur és bardor népét, s ostrom alá vette a pannóniai Basianát. A gótok, a sadagokat odahagyva, a húnokra törtek s őket oly csúfosan kiűzték, hogy a megmaradt húnok most is félnek a gótok fegyvereitől. Suavia (a Száva) herczege, Hunimund viszont Dalmátiát pusztította, de Thiudimir a Pelsoisnál megverte őket s Hunimundot is elfogta, majd ismét hazaküldte. Thiudimir a skirek ellen való csatában esett el; de ezeket a hálátlan Hunimundtól felbujtott skireket a gótok majdnem egy szálig levágták. Erre Hunimund s Alarich suáv királyra és a gótokra törtek, de Valamir utóda és testvére, Thiudimir, őket és szövetségeseit a pannóniai Bolia folyónál tönkretették. A befagyott Dunán át azután a suávok (svábok) és szövetségeseik, az alamannok hátába kerültek s őket is legyőzték. Otthon találták már Theodorichot, kit a császár gazdagon megajándékozva bocsátott haza. A 18 éves ifjú, atyja megkérdezése nélkül, csakhamar megverte Babáj sarmát királyt s bevette Singidunumot, melyet azonban nem adott vissza a rómaiaknak.

Mikor a nép utóbb portyázó háborút követelt, Vidimir Itáliába rontott, hol azonban meghalt. Hasonló nevű fiát Glycerius császár ajándékokkal engesztelte meg s Galliába küldte, hol a két gót nép egyesült. Maga Thiudimir a Száván túl Illyricumra rontott s egész Thessaloniáig hatolva, szerződés útján Macedoniában nyert letelepedő helyet, mire nemsokára meghalván, fia, Theodorich lett utóda.

Theodorichot Zeno azonnal Konstantinápolyba hivatta, harczi fiává fogadta, konzullá tette, diadalmenetet engedett neki s lovagszobrát a császári palota előtt állíttatta föl. Mégis visszament Illyricumban nyomorgó népéhez, hogy azt, a császár engedelmével, a turcilingok és rugiak kiűzésére, Itáliába vezesse. Verona síkján megverte Odoacer hadát, átkelt a Paduson, ostrom alá fogta s három év alatt bevette Ravennát, kivégezte Odoacert és Zeno tanácsára a gótok és rómaiak királyának czímét vette föl. Audefleda frank királyleánytól született leányát, Amalasuenthát az Amalok házából való nyugati gót Eutharichhoz adta férjhez. Sirmiumban, Galliában stb. diadalokat aratott s az egész nyugaton nem volt nép, mely Theodorichnak barát- és alattvalóképen nem szolgált volna. Öreg korában 10 éves unokáját, Amalasuentha fiát, az árva Athalarichot rendelte utódául. Meghagyta országa nagyjainak, tiszteljék a királyt, szeressék a senatust és a római népet s Istenen kivül a keletrómai császárt tartsák kegyes barátjoknak. Utána 8 évig békén uralkodott az ifjú. Halála után anyja rokonát, Theodahadot választotta férjéül, ki azonban száműzette, majd megfojtatta őt. Sorsán megrendülve, Justinianus keletrómai császár a vandálok legyőzőjét, Belezárt küldte ellene. Belezár elfoglalta Siciliát, s Regiumnál hódolatra kényszerítette Theodahad vejét, Evermudot, mire a gótok a gyanús Theodahad helyett Vitigest tették királylyá, ki megölette Theodahadot s feleségül vette Amalasuentha leányát, Matesuenthát. E közben Belezár feldúlván Nápolyt, Róma ellen indult, majd Tuscia városait foglalgatta s Perusiánál megsemmisítette Vitigesnek Magnus gróf alatt küldött seregét. 14 hónapig hasztalanul küzdött Vitiges is; Ravennába kellett zárkóznia, hol csakhamar egész családjával hódolt Belezárnak. Így győzte le Justinianus azt a népet, mely 2030 éven át (Berigtől fogva) mint legvitézebb nép oly sokáig uralkodott. A császár patriciussá tette Vitigest, ki még két évig élt; özvegyét testvéréhez, Germanus patriciushoz adta férjhez. Ennek utószülött fia szintén Germanus. «Ebben egyesült az Aniciak nemzetsége az Amalok törzsével s ha Isten is úgy akarja, reményekre jogosít mind a két nemzetség iránt.»

«Ilyen volt – végzi – napjainkig a geták eredete, az Amalok nemes családja; ezek voltak a hős férfiak tettei. Ez a dicső nemzetség meghajol egy még dicsőségesebb fejedelem előtt s megadta magát egy vitéz hadvezérnek, kinek dicsőségét egy század, egy kor sem oltja ki; nem, – a győztes triumphator Justinianust és konzulját, Belezárt, mindig vandál verőnek, afrikainak, gétagyőzőnek fogják nevezni. Te, a ki ezt olvasod, tudod, hogy én a korábbiak iratait követtem, téres mezejökön kevés virágot szakítván, hogy azokból a kutatók számára, tehetségemhez képest, koszorút kössek. S nem kell hinni, hogy mivel én is belőle származom, a nevezett nép javára hozzátettem volna valamit azon kivül, a mit olvastam, vagy tapasztaltam. De így sem vettem föl mindent, a mit rólok írtak vagy elbeszéltek; mert mindezt nemcsak ezen népnek, hanem a győzőnek is dicsőségére mondtam el.»

Látnivaló, hazánk népvándorláskorabeli történetéről is, mennyi becses adata van Jordanesnek. Gr. Cziráky a _Tudományos Gyűjtemény_ben már 1823-ban kérdést tett (X. 126.), mik a nála említett folyók mostani magyar nevei? Nevezetesen mi az a pannoniai Netad, Netao vagy Nedao, mely mellett Ardarich, a gepidák királya, Attilát megtámadta (valószínű, hogy a Hernádot értette). Cziráky kétségesnek találta, több folyó-e a Tisia, Tibisia, Dricca, (Drekon, Tigas és Tiphesas), vagy az igen kanyargó Tisza és Maros az, a mit Priskus, a görög császár követe, Attilához menet útjában talált? Erre a kérdésre csak több mint félszázad múlva adott választ Salamon Ferencz. Szerinte Tibisia – Priskus Tiphesasa – egy a Tibiscussal, vagyis a Temessel; a Tisia – Priskus Tigasa – lehetne Bigas, vagyis a mai Béga, de mégis inkább a Borzova (most Berzova) s a Dricca – Jordanes Drekonja – a Karas; ellenben Hunfalvy Pál szerint (_Etnogr._ 84.) inkább a Tierna vagyis Cserna. Priskus és Jordanes szövege tehát eltér egymástól. De Jordanes, ki a neveket elferdíti s ezeket a folyókat óriásiknak mondja, Salamon szerint «maga ingatja meg hitelét». Nagyítása mutatja, hogy nem ismerte azt a vidéket, melyről írt, s hogy nem is tudott vagy nem is akart lelkiösmeretesen írni. Ez a példa is tanúság reá, Salamonig mily téves nyomokon járt úgy a bel- mint a külföldi nyomozás, midőn a Tiszát és Marost kereste azokban a folyó-nevekben, melyek a Temest, Berzovát és Karast jelölik. Czirákynak sok fejtörest okozott az is, melyik volt az a Skarniunga és Aqua nigra folyó, a mely közt Jordanes szerint (52. fej.) Valamir ostrogótjai laktak. Már ő is fölismerte, hogy téved Gebhardi, midőn ezeket másokkal együtt a Szávának s a Drávának tartja, mert Jordanes az 56. fejezetben külön is szól a Száváról. Pedig voltakép csak annyit mond, hogy Valamir a maga népével átkelt a Saus-folyón. Ezt, Jordanes fordításában, Martens is a Szávának mondja, ellenben megjegyzi, hogy a Skarniunga és az Aqua nigra ismeretlen folyók. Eligazodni annyival bajosabb, mert a Pelsois-tó, melynek partjain Thiudimir lakott, Martens szerint a Balaton ugyan, ismeretes azonban, hogy a rómaiak Pelsonak vagy Peisonak nevezték a Balatonon kívül a Fertőt is. A tó és a két folyó köze közt pedig akkora helynek kellett lennie, hogy népestől leférjen rajta a harmadik testvér, Vidimir is. Aqua nigra magyar nevet most a Kis-Kárpátokban eredő s Récsétől kezdve az érsekujvári Dunával északon nagyjából párhuzamosan haladó Feketevíz viseli, mely – mindenütt Pozsonymegyében haladván – Tallóstól délkeletre ömlik a Dunába. Ez lett volna tehát Valamir országának északi határa, míg a délkeletit a talán a Rábával egynek vehető Skarniunga képezte úgy, hogy a keleti gótoknak ez a töredéke a Duna mindkét oldalán lakott volna. Ez inkább csak ötlet. De ha megáll, a Pelsois valóban a Balaton, mely esetben Vidimir valahol a mai Veszprémmegye nyugati, és Zala északnyugati részén tanyázhatott. Majd azon töpreng Cziráky, hol van az a Bolia-folyó, mely mellett a gótok úgy megverték a rájok tört Hunimund és Alarich suáv királyokat, hogy 10,000 lépés hosszan halottak borították a csatatért, s Thiudimir és Vidimir tökéletesen megboszúlhatták rajtok testvérök, Valamir halálát? (54. fej.) Suhm szerint ez a Bolia a Lipótvár közelében fekvő Bláva, mely Jókő város temploma alatt egy tóból ered; egy darabig határt von Pozsony és Nyitra vármegyék közt s Nagy-Szombattól délre egyesül a Dud-Vággal. Tudni kellene azonban, ennek a pataknak nevét nem alkalmazták-e valaha magára a Dud-Vágra? A Fekete-Vág egyik csermelye, a Beljenecz, még eléggé fentartotta az ősi Bolia nevet, talán Biela volt akkor is a Fehér-Vág neve, miből a Boliát elég könnyű volna kimagyarázni egy régi német krónikás szórontásából.

Mindez csak kikapott példa a sokból. De ha újabban Hunfalvy Pál és Fröhlich Róbert némi figyelmet szenteltek is Jordanes magyarországi geographiájának, ennyi is sejtenünk engedi, csupán hazánk történetének szempontjából is, mennyi még a megfejtetlen kérdés és a kiaknázatlan anyag a Jordanes művében. Hunfalvy Pál (_Ethn._ 117.) arról vádolja ugyan, hogy «ő kezdi meg országunkra nézve a meséket és a kritikátlan ethnographiát, melyek mai napig tetszenek sokaknak.» De maga is azonnal hozzáteszi, hogy «saját korára s az általa ismert világra nézve Jordanes becses történelmi és földrajzi forrás». Mindenesetre alkalmas tanulmányul szolgál mindazoknak, kik egyetemes és hazai magyar történelmi kutatásainkat egybekötni kivánják.

Hasonlót mondhatni Procopiusról, ki szintén megírta a gótok történetét s a mellett a vandalokról is szerzett egy munkát.

II. Procopius.

Procopius ([Greek: Prokopios] Προϰόπιος) az 500. év táján, a palesztinai Caesareában, jómódú római családból született. Gondos neveltetését valószínűleg Berytus híres jogi iskolájában s Antiochiában befejezvén, rhetor, vagyis classikus műveltségű ügyvéd lett. 527-ben Justinus császár őt Belizár mellé nevezte ki [Greek: xumboulos] ξύμβουλος-szá, jogtanácsossá. Mint ilyen vett részt a nagy magister militum 528–531. évi perzsa hadjáratában, sőt Afrikába is mint jogtanácsos kisérte őt. A Sicilia keleti partján levő Kaukanäig baj nélkül jutott a hajóhad, mely azonban teljesen tájékozatlan volt abban a részben, milyen erővel vannak a vandalok; hogy tehát kiköthetnek-e, vagy sem. Gabonavásárlás ürűgye alatt Belizár Procopiust küldte ki, hogy Syracusaeból hírt hozzon. Egy ottani barátjának Karthágóból csak imént hazatért szolgájától kapott is híreket a vandalokról, sőt ezt a rabszolgát elvitte magához Belizárhoz is, ki ezek után bátran kiköthetett Afrikában. Gelimer király palotájában az asztalon felejtett ebédet már Procopius is segített elkölteni.

A háború végeztével nem követte Belizárt Siciliába, hanem Afrikában maradt Salamon helytartóval, míg egy fölkelés következtében mindkettejöknek Siciliába nem kellett menekülniök. Ekkor, mint [Greek: hupographeus] ὑπογραφεύς, vagyis mint magántitkár ismét régi főnökéhez csatlakozott s oldalán maradt a gótok ellen viselt első hadjáratában. Hogy az éhségtől gyötört Rómán segítsen, keresztül tört a gótok megszálló hadain, s Nápolyból gabonával, 500 emberrel tért vissza a városba. Majd midőn Auxinumban már ők ostromolták (II. 23–27.) a gótokat, ezeknek egy kitörésekor azzal mentette meg a görögöket, hogy fölelevenítette a régi római szokást, úgy, hogy a lovassági trombitaszót a támadás, a gyalogságit pedig a visszavonulás jelzésére használta s ezzel a csapatok mozgását a legnagyobb zajban is érthetően szabályozta.

A gót háborúról görögül írt művében oly megkapóan festi Belizárnak Konstantinápolyba való bevonultát, a hogy csak szemtanú festheti; Byzánczban volt 542-ben, a nagy dögvész idején (Persica, II. 22.); de csak föltevés, hogy ezen két esemény közt 541–2-ben, a perzsa háborúban is részt vett volna. Történelmi művei ez időn túl őt magát nem emlegetik; de mivel fölhozza az épületekről írt munkájában, hogy Justinianus elkészítette a Byzanczot és Selymbriát összekötő falakat, 558 augusztusában még mindenesetre az élők közt volt. Némelyek azonosítják azzal a Procopiusszal, ki 562-ben Konstantinápoly præfectusa volt; ezt azonban nem lehet bizonyítani. Életéről általában véve csak annyit tudunk, a mennyit műveiben önmaga följegyzett; ez pedig a lehető legkevesebb.

Történeti munkái – első sorban a vandál és gót háború leirásai – többnyire olyan eseményekről szólnak, mikről mint szem- és fültanú értesülhetett, et quorum pars fuit, ha nem is épen magna pars. El lehet képzelni, hogy Belizár környezetében a byzanczi udvarról elég hírt és pletykát hallhatott. Megbízható mindenütt, hol oly csatákat ír le, melyekben maga is résztvett; de mindjárt zavaros, mihelyt csak másodkézből kapja adatait s legzavarosabb, midőn – saját kora történetének bevezetésében – régibb időkről kell emlékeznie.

Mindez közvetlenné, emlékrajzszerűvé teszi elbeszélését, melynek értékét azzal is emeli, hogy van érzéke a néprajz iránt. Az események színhelyét, mint igazi szemtanú, majdnem mint túrista írja le, a kinek gondja van reá, hogy néprajzi furcsaságokkal, szokások ismertetésével, népmesékkel és mondákkal fűszerezze beszédét, a mit még csak kritikai megjegyzésekkel sem zavar. Példaképét, Herodotost abban is követi, hogy beszédeket ad harczba induló hőseinek ajakára, vagy egész költött leveleket írat velök. Ezek nagyon jók arra, hogy a vandál vagy a perzsa király nevében jól odamondogasson saját uralkodójának, Justinianusnak, azért a kapzsiságért, melyet az országok szerzésében, a pénz gyűjtésében tanúsított.

Történeti művei ([Greek: Historiae] Ἱστορίαι) nyolcz könyvben három főrészre oszlanak.

1. _A perzsa háborúk_ történetét két könyvben az 545-ben kötött fegyverszünetig beszéli el, de még említi Theodora császárné halálát (548. jun. 12.).

2. _A vandál és mór_ háborúk történetét két könyvben 395–530-ig csak vázlatosan állítja össze, az utolsó három évről ellenben (533–5) bőven szól, míg az 536–548. év eseményeit ismét elnagyolja, eddigi szinte érdekfeszítő előadása helyett krónikás följegyzésekkel érvén be.

3. _A gót háború_ történetének csupán első két fejezetében állítja össze a 474–534-ig terjedő eseményeket, míg négy könyvben szól az 534–552-ig tartott hadjáratról.

Művének hét első könyvét már 550–1-ben kiadta és csak 554 után egészítette ki a nyolczadikkal. Azonban nem érte be azzal, hogy csupán a csatatéren tüntesse föl császárát. _Ktismatá_jában, az épületekről 558 táján befejezett munkájában, melyet rendesen _De aedificiis Justiniani_ czímmel szokás idézni, egy könyvben ismerteti a császárnak Byzáncban s ötben a tartományokban emelt épületeit; amabban a templomokat és palotákat, emezekben többnyire a várakat és falakat. Itt azonban nem tartja meg többé imént még híven megőrzött történetirói függetlenségét, hanem agyba-főbe dicséri a császárt, ki, mint kora legjelesebb íróját, egyenesen megbízta e mű szerzésével. Az igaz, hogy épen ez a parancsszóra csinált műve a leggyengébb.

Hízelgése annál feltünőbb, mert _Anekdota_, vagy _Arcana historia_ czímmel csak halála után közzétett munkájában kiméletlenűl neki rontott ugyanannak a Justinianusnak és feleségének, Theodorának, sőt dicsőített hadvezérének, Belizárnak is. Azzal mentegeti ugyan magát, hogy fejével játszott volna, ha már az udvarban megírja ezeket, a főkép a két asszonyt rajzolgató apró történeteket, midőn még saját atyjafiaiban sem bízhatott; de elég szigorú kritikát mond önmagáról azzal, hogy félelmében nagy történeti munkáiban is mellőzött olyasmiket, a mik jobban megmagyarázták volna a dolgok valódi állását, s hogy ezeket csak most, pótlásképen mondja el. Kicsúfolja Belizárnak a hozzá méltatlan Antoniához való vak szeretetét s azután 26 fejezetben gyűjt össze mindent, a mi csak rossz színben tüntetheti föl a császári párt. Igazságtalanságait a túlzások okozzák, de e túlzásokban is sok az igazság; a milyen pl., hogy a császárnak külsőképen fényes uralma mégis az alattvalók nyomorúságát okozta. S a történet sem hagyhatja figyelmen kivül, mint az uralma végén Justinianus ellen föllobbant gyűlölet jelét. Suetonius császár adomái ehhez képest merő nyájaskodások; épen azért csak nagy titokban olvasgatták. (Nyomtatásban először 1623-ban jelent meg.)

Procopius még valóban közel áll az ókor történetiróihoz. Műveiből egyenesen ki lehet mutatni azt a hatást, a mit reá Herodotos, Polybius s a vele legrokonabb Ammianus Marcellinus gyakorolt. Ezzel az utóbbival különben is sok tekintetben össze lehet őt hasonlítani. Az előadás egységes voltában alig. A _Persica_, _Vandalica_ s a _Gothica_ majdnem egyszerre kezdi s végzi az események elbeszélését. A három nagy csoportban saját műveire egyszer-másszor hivatkozik ugyan a szerző, egészben véve azonban egymástól függetlenűl tárgyal, úgy, hogy ezekből a külön értekezésekből nem domborodhatik ki sem Belizárnak, sem Justinianusnak egész egyénisége. Utóbb azért tartotta maga is szükségesnek, hogy – a legalább a VIII. könyvben – synchronistikát adjon. Mindenütt gyengén, mesésen induló előadása egyre erősödik, mind megbízhatóbb; akárhány részletére kisütötték ugyan a tévedést, de még ekkor is el kellett ösmerni, hogy az eseményekről tiszta képet alkot. Emlékezetének frissesége szinte kétségtelenné teszi, hogy a feldolgozásnál saját naplóit használta. Ő maga, mint jogász, talán nem sokat értett katonai dolgokhoz; de úgy látszik, hogy mikor Belizár, vagy valamely alvezére jelenlétében meg-megbeszéltek egy-egy imént kivívott csatát, naplójába azonnal följegyezte a hallottakat; talán ennek köszönhetni, hogy a _Gothicá_ban egyebek közt oly remekül írta le Nápoly 536. évi ostromát (I. könyv, 8–10. fej). Ranke szerint «egy vakmerő strategémát ritkán rajzoltak olyan jól, mint ezt Procopius rajzolta; elbeszélése valóságos kis mesterműve a poliorketikának, a várostromlás művészetének; mutatja, mindenről mily pontosan értesült a szerző, kinek a mellett megvan az az érdeme, hogy az általános nagy szempontokról sohasem feledkezett meg». Teljesen közvetlen Róma védelmének leirásában is (_Gothica_, I. 16–29. s folytatva II. 1–6.) De szinte önmagát múlja felül Ravenna ostromának elbeszélésében. (U. o. II. 28–30.) Belizár miért veti meg a neki fölajánlott gót koronát, hogy azt a gót királylyal együtt akkor vigye Justinianus elé, mikor ez épen győzelmei közől híja őt vissza, igazán csak innen ismerjük meg. Ranke szerint «Procopius minden idők hálájára méltó, hogy az indítóokokat úgy megérteti. A régi és új idők egykorú eseményeinek történetirói közt Cæsareai Procopius az első sorban áll».

De nemcsak a hadiesemények rajzolásához ért; Thukydidesre emlékeztet az az eleven kép, melyet (_Persica_, II. 22.) a konstantinápolyi dögvészről, vagy a Rómába szorult görögök inségéről (_Gothica_, III. 16–17.) fest.

Általában véve «az utókor szerencsésnek tarthatja magát, hogy e korszaknak annyira fontos eredményeiről oly jól értesült, oly pártatlan, s a nyelv és találó előadás tekintetében oly kitünő szerzőtől, a kinek szemei nyitva voltak a római birodalommal harczoló népek sajátságai iránt is, egész terjedelmökben, úgy használhat egy munkát, a mint azt maga a szerző kiadta. Csak egy tekintetben nem elégíti ki várakozásunkat; könnyedén siklik el Konstantinápoly belső állapotai fölött, még akkor is, ha azok a hadvezért, kinek művét ajánlotta, igen közelről érintették.»