Part 9

Azért is a faluba érve, nem hajtatott egyenesen Boksa főhadiszállására, hanem a fuvaros gazda udvarára, hogy már mégis azt a csizmát egy kicsit kitakaríttatja.

Patent fénymáz a gazda házánál nem volt; hanem ahelyett megkenték Zebulon csizmáit hájjal: az még jobb. E toilette alatt Zebulon megalkudott a fuvarossal harmincz forintba Debreczenig. Most már tudta utazása czélját. Az most a centrum: a főváros.

Azután hát csak elment Boksa Gergőhöz tisztelkedni.

Az érdemes vitéz úr szabadalmat kapott lovas guerilla csapatot alakítani, tetszés szerinti ranggal. Ha akarja kapitánynak neveztetheti magát; és ha valaki őrnagynak találja szólítani, azért sem haragszik meg.

Zebulon úr nagyon megváltozottnak találta régi ismerősét. A victoria-dolmány, a rajthuzli ugyan még most is a legutóbbi egyenruhája, melyben a nagy futás előtt látta, legfeljebb, hogy a könyökei foltosak, s a térdei kopottak; hanem van ám gallérjára, meg a karmantyuira olyan széles ujdonatuj arany paszománt varrva, mint a tenyerem.

Aztán belül is csak olyan volt Boksa Gergő; kopott darócz, arany paszománttal kisujtásozva.

A mint meglátta Zebulont, nyájas volt és leereszkedő, és kevély és goromba vegyest.

Szívesen látta, de nem nagyon mutatta iránta való tiszteletét.

– Áh! a tekintetes úr is megérkezett! Örülök, hogy van szerencsém! Szívesen látom ma ebédre nálam. Másutt úgy se kapna. Tessék kényelembe tenni magát.

És az egész elfogadás alatt ki sem vette a pipát a szájából.

Azt azonban szerette Zebulon, hogy nem nyujtotta kezét parolázásra.

Zebulon elfogadta a kinálást és leült, még pedig a pamlagra. (Boksa Gergőnek volt annyi hadi tudománya, hogy az egyetlen úri lakot választotta ki a faluban főhadiszállásának.)

Aztán csak Zebulon is elővette a pipáját zsebéből, hogy megmutassa Boksának, hogy ő csak még most is urabb nálánál, s megtömvén azt dohányzacskójából, a régi familiáris fensőbbség hangján így szólt hozzá:

– Ugyan édes Gergő öcsém, adja nekem egy kis fidibust.

Kritikus egy felszólítás volt: egy aranygalléros úrnak azt mondani, hogy adjon fidibuszt, a szolgálattétel hűbéri jelvényét. Ha megteszi, elismeri a suzerainitást.

Boksa Gergő szívesen és gorombán kivett a belső zsebéből egy nyomtatványt s odaadá az egészet Zebulonnak.

– Itt van, tekintetes úr. El is olvashatja, aztán szakíthat belőle fidibuszt, a mennyit tetszik.

– Mi ez? Újság?

– Az hát. A Márczius! Most Debreczenben nyomják, onnan kapjuk.

– Ah, derék! kapott rajta Zebulon. Azóta sem olvastam ujságot. Legalább ebből megtudok, mi történik Debreczenben?

S azzal, anélkül, hogy elébb pipájára gyujtott volna, elkezdte a kiváncsiság ragyogásával arczán, mohón olvasni a megkapott ujságot. Hanem a mit abból olvasott, az lassankint letörölte arczáról a ragyogást, s rajzolt helyébe megszeppenést oly vastagon, hogy Boksa Gergőnek is feltünt.

– Valami baj van, tekintetes úr?

– Nem szelel pipám, monda Zebulon.

– Hiszen rá sem gyujtott még.

– Úgy! igaz. Azzal zsebébe dugta a pipáját, s aztán leeresztve térdére az olvasott hirlapot, sokáig bámult Boksa Gergőre, míg végre fölmerte neki azt a kérdést tenni, hogy ugyan édes Boksa barátom, nem tudná nekem megmondani, mi az a vésztörvény, mit olvasok ebben ujságban, mit hoztak abban országgyülésben?

– Oh igen is tudom. Az olyan törvény, mely szerint hazaárulók és ellenséggel czimborálók vésztörvényszék elé állíttatnak.

– De hát mit értenek az alatt, hogy «hazaárulók»?

– No, hát például az olyan képviselőket, kik nem jöttek el a debreczeni országgyülésre.

– De hátha akadályozva voltak? Már teszem föl magam is.

Boksa igen biztató modorban felelt:

– Hát hiszen a ki nem jöhetett, purificálhatja magát, a vésztörvényszék itélni fog fölötte, s ha igaza volt, fölmenti.

– No köszönök alázatosan. Én azóta mindig szaladok, mint üldözött nyul hajtásban, bujkálom pinczében, hordoban, mészkemenczében, zsidó asszony fejkötőjében, hordom moslikos dézsát napszámba, szenvedek hazámért hideget, éhséget; s mikor megérkezem országgyülésbe, akkor fognak engemet nyakon s állítanak vésztörvényszék elejbe. No szip dolog!

– Már ez pedig nem lehet máskép. Megmagyarázza ezt a Márczius jól. Egyszer már keményen kell fogni ezeket a hazaárulókat! A ki ma itt, holnap amott!

– No én egy óráig sem voltam amott. Menté magát Zebulon.

– A ki csak beszédbe állt is az ellenséggel.

– No én csak egy szót sem szóltam vele. Ágyulövésnél egyebet se nem hallottam tőle. – Zebulon úgy védte már magát, mint ha a törvényszék előtt állna.

Boksa pedig annál jobban hepcziáskodott.

– Vagy csak aki egy sor levelet irt is az ellenségnek: akármit.

No már erre nem mondhatta Zebulon oly apodictice, hogy «ezt se nem tettem». Bizonyos Rideghvárynak irt bolondság bizonyos Szalmásnál kissé nyomta a lelkét. No de Szalmás ezóta már az operenczián is túl van s az a bizonyos levél rég elhasználódott már egyre másra; nincs mit aggódni miatta.

– Hja bizony, ilyen időben nem lehet kimélni az embereket; folytatá Boksa Gergő, kegyetlen dölyffel, s azt a bátorságot vette magának, hogy leült Zebulon mellé a pamlagra s egymásra vetette a lábait, összefonta a mellén a karjait, úgy pöfékelt. – Ilyenkor nem ismerek se jó pajtást, se nagyurat. S ha az édes apám fia volna is a ki áruló, elcsipetem és felküldöm.

– Hova fel?

– Nagyváradra.

– Mi van Nagyváradon?

– A vésztörvényszék.

– Hát már van is?

– Van bizony; de nagyon van; és működik is.

– Is működik is? És ha maga Boksa megfog egyet, küldi oda?

– Küldöm én! Ha a szentek fia is! Elég jó pajtásom volt a Szalmás…

Zebulonban hülni kezdett a vér erre a névre.

– De spion volt az ármányos. Megtudtam. Utána iramodtam.

– Hát maga kergette Szalmást? – Ez észrevételt szalasztá ki Zebulon a száján, mire gyanus oldalpillantással monda Boksa:

– Hát tudja az úr, hogy én Szalmást kergettem?

– Nem, csak rosszul intonáltam hangsúlyt; kérdeztem, hogy kergette kapitány úr (már kapitány úr!) Szalmást? Nem bánom én, csak kergessen őtet tovább is.

– De már nem kergetem tovább.

– Miért nem?

– Mert már elcsiptem.

– Mikor?

– Ezelőtt egy órával. Épen belém jött a nyavalyás, a mint szökni akart valahonnan.

– Is aztán mit csinálta Szalmással?

– Itt van a fás kamrába becsukva. Nagyon veszedelmes ember. Tömérdek irás volt nála kabátjába, meg a csizmatalpába is bevarrva. Én ott is rátaláltam.

Zebulonnak úgy tetszett, mintha Boksa nagyon nézné az ő csizmáit is.

– Sok mindenféle urat compromittáló irások voltak nála, folytatá Boksa, fontos szemöldökrángatással.

Nojszen ez épen elég volt Zebulonnak; vésztörvényszék, ellenségnek irott levél, Debreczen, Nagy-Várad, Szalmás, Boksa, golyó és lőpor.

Azt mondta Boksának, hogy engedelmet kér az őrnagy úrtól, egy kicsit hazamegy a szállására, más csizmát húz, mert ez nagyon szorít.

Igaz is, hogy szorította, még pedig a torka körül, t. i. Zebulon torka körül; hanem az nem igaz, hogy Zebulonnak más csizmája lett volna.

– Fogjon bácsi, rögtön és vigyen innen engemet; mondá a fuvarosának, a mint megérkezett hozzá.

– S hová vigyem az urat?

– Nem bánom én, akárhová, csak Debreczenbe nem.

De már mégis annyit szeretett a fuvaros megtudni, hogy aláfelé, vagy fölfelé induljon-e meg Zebulon úrral? s hogy hány napi útra legyen készen?

Zebulon arra határozta magát, hogy «fölfelé», és mennek addig, a míg menni «lehet».

Most azután előlről is kergetik, hátulról is kergetik, maradás nincs sehol, menekülés nincs sehova, czél csupán a futás.

Ha a német megfogja, főbe lövi; ha a magyar megfogja, főbe lövi; ott rebellis, itt hazaáruló. Akármelyiknek kerül a kezébe, már kész a halálos itélete. «Valóságos akasztófa-allée közt járkáltam», így fejezé ki Zebulon e siralmas helyzetét, a melybe jutott.

A legközelebbi állomáson, az alatt, míg a fuvaros etetett, Zebulon ollót, borotvát kért a korcsmárostól.

Szép hosszú szakálla volt, közepén kissé fakó, itt-amott szürke szálakkal átszőve. Ez a szakáll volt az ő büszkesége, úri tekintélyének symboluma; vassal soha nem irtott, fésüvel ritkán tépásztott szakáll, a melyről olyan jól esett ebéd után a ráhullott zsemlemorzsákat lesepergetni. Most neki állt ollóval, borotvával férfiusága e büszke czímerének, s levágta azt tőből.

Oh ti nem tudjátok azt, szakállt nem viselő népek, mit tesz az, valakinek rászánni magát, hogy a szakállát levágja. Az egy partialis temetkezés!

Zebulon sokáig nézegette a markában áldozatnak esett állsörényét, egy pár könyet törült szét a szemében, aztán papirosba csavargatta testi énjének legdrágább megdicsőült részét, s keblébe dugta azt. Legalább ott fogja viselni.

Azután belepillantott a tükörbe, kiöltötte a nyelvét arra a csúnya emberre, a ki a tükörből visszanézett rá, s hátat fordított neki.

Pedig már ezentúl mindennap látnia kell azt a csúnya embert a tükörből, mert a levágott szakáll egy bizonyos rabszolgaságot hagy maga után: a mindennap borotválkozás kegyetlen rabkötelességét.

A mint aztán Zebulon újra megjelent a fuvaros előtt, az őt nagyon megbámulta ez ifjított kiadásban.

Míg a korcsmában voltak, addig nem szólt neki; hanem a mint kiértek megint az útra, visszafordult a kocsiülésből Zebulonhoz.

– Ugy-e bár, az úr most olyan helyeken szeretne járni, a hol a világnak nincs szája?

– Bizony, felelt rá Zebulon.

– Értem, szólt a fuvaros. Nem kérdek többet. No majd elviszem én az urat úgy, hogy semmi baj nem éri. Ugy-e Lengyelországba akar menni?

– Oda. Zebulon ráhagyta. Tudta is ő, hogy hova megy?

– Vittem én már oda egy urat, a ki a lengyelekért ment. Majd elszállítom én az urat is olyan félreeső helyeken, a hol a madár sem jár; egész odáig, honnan majd megint mások odább viszik, míg eljut Lengyelországba. Nem kell nekem többet mondani.

No ennek örült még csak meg Zebulon! Nem elég neki a miben már benne van; most még egy kis lengyel conspiratiót is a nyakába varrnak. Még elviszik a krakúzok közé!

Pedig ugyan vitte a fuvaros, a hogy megigérte, két nap, két éjjel, szolgabirót, útibiztost soha nem látott utakon keresztül, hegyekbe, völgyekbe, gyanus szállásokba.

A harmadik napon megsokallta Zebulon a dicsőséget. Nem akar ő lengyel legiót toborzani. A mint egy völgy torkolatánál megpillantotta egy falu tornyát, megállította a szekeret; kifizette a fuvarost; azt mondta neki, hogy csak forduljon vissza s menjen haza; már innen ő majd odább talál. Itt ebben a faluban különös dolgai vannak.

A fuvaros sajnálta nagyon: milyen szépen elvitte volna Lengyelországba!

Zebulon vitte megint a tarisznyát gyalog. Soha a nevét sem hallotta ő annak a falunak, a hova be akart ballagni; de megtetszett neki nagyon, mert két tornya volt.

Az egyik torony, a kisebbik, a pápistáké, a másik, a bádog fedelü, a nagyobb, a lutheránusoké. Ez tetszett meg neki azon a falun nagyon.

Ment egyenesen a lutheránus pap házához.

Schneiderius Bálintnak hivták ezt a derék urat.

Zebulon bemutatta magát a papnak. A pap olvasott ember volt, hallotta a nevezetes úr hírét.

Akkor aztán Zebulon meggyónt neki mindent elejétől végig, híven.

Ő neki már most a történtek után ebben az országban nincsen maradása; mert itt ő van egyedül abban a kivételes állapotban, hogy minden, bárki kezében levő puska az ő fejének van fordítva.

Schneiderius Bálint igen eszes és jószivű férfi volt. Mindjárt készített valami tervet, a mivel a nevezetes férfiút megszabadítsa.

Zebulonnak ki kell menekülni a külföldre.

A külföldre meneküléshez útlevél kell.

Útlevelet csak a császári hadak kormánybiztosa adhat.

Az most épen Eperjesen van. (Ez még Branyiszkó előtt volt.)

Hogy attól útlevelet lehessen kapni, arra különös ürügy kell.

Az ürügy megvan.

Schneiderius Bálintnak van egy diák fia Göttingában, Schneiderius Theophilus, az nem rég írt az apjának, hogy sietve küldjön neki pénzt, mert halálos beteg. Persze pénzt nem küldött azért neki az öreg, mert a «Fuchs» nem beteg, csak korhely; hanem annak a levélnek az alapján egy megkeseredett atyának könnyen lehetne útlevelet kérni Göttingába, a beteg fia meglátogatása végett.

Zebulon szökhetik külföldre Schneiderius Bálint tisztelendő úr útlevelével.

– Az ám, kedves papom, monda mindezekre Zebulon; de bolond passusba beleirnak ám szemiles leirást is; aztán nekem van hajam szöszke mint kender, tisztelendő atyaságé fekete, mint a vaddisznó és kemény: – azt még lehetne megfesteni; de hova elteszem orromat, mikor enyim nagy sasorr, tisztelendő atyáé meg tömpe.

– Könnyű ezen segíteni; monda a pap. Menjen fel Eperjesre uraságod maga az én nevemmel és irassa le magát az útlevélben.

– Én menjek be? Tisztelendő úr reverendájában? Hát a bajuszom?

– Az levágatik.

De már erre duplát sóhajtott Zebulon. Még a bajusz is! A hatalmas, parancsoló bajusz! A «gyászvitézek» esete óta nem történt hasonló csonkítás magyar emberen.

Egy napi meggondolásra való időt kért magának e tárgyban Zebulon. S egy napi meggondolás után arra a végeredményre jutott, hogy ha a között kell választani, hogy vagy a nyakat, vagy a bajuszt, mégis csak inkább a bajuszt kell a késnek adni; mert az megint csak kinő; de a nyak, úgysegéljen, nem nő ki többet.

Hát csak a bajuszt is el kellett tenni a mellény-zsebbe.

Mikor aztán így megkoppasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon, magának is el kellett ismerni, hogy soha szelidebb, jámborabb, supplicansabb protestans pappal még nem találkozott, mint a milyent most lát maga előtt.

Hát még mikor a pap tógáját felvette. Nevetni nem volt ám szabad senkinek; mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy.

Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik? El ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét; a hova utazni akar; és a falut, a hol lakik: azt Pukkersdorfnak híják. Ezt mind jól emlékében tartsa.

Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szerepébe beletanulja. A következő napon azután útra kelt Eperjes felé, magával vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának lamentabile nuntiumát.

Eperjes tele volt császári seregekkel mikor Zebulon behajtatott.

A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap; hanem adtak Geleitscheint, hogy vissza is térhessen.

Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. Szive majd kiugrott féltében, mikor annak a lépcsőin felballagott. Az egész úton mondta magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilus Schneiderius. Göttinga, Pukkersdorf. Szentül félt, hogy mégis, mikor a biztos előtt fog állani, mind valamennyit el fogja felejteni.

De már benne volt: előre kellett menni. Egyik szobából a másikba küldték, mindenikben ismeretlen fancsali pofák írtak, dolgoztak valamit, végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé.

Zebulonnak a félelem is segített, magát tökéletes meghunyászkodott lelkipásztorrá maszkirozni; lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a biztos úr ajtaján belépett, a két kezét keblére tette ájtatosan: az egyikben volt egy nagy cilinder kalap, a másikban a filius prodigus epistolája, s minthogy Schneiderius termete valamivel alacsonyabb volt Zebulonénál, meghajlítá térdeit, hogy a reverenda a lábáig leérjen. S a világért föl nem emelte volna szemeit, midőn nagy ájtatosan elrebegé:

– Bonum mane præcor, domine perillustrissime!

De alig ejtette ki ezt az öt szót, a midőn a kormánybiztos úr hangos hahotára fakadva, kiálta fel:

– Servus Zebulon!

A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mit ez a szó «servus Zebulon!»

Hősünk valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik, összeroskad.

– Hát téged mi az ördög hord itt ebben a papi ruhában?

Zebulon csak most bámult rá a megszólító kormánybiztosra. Rideghváry Bencze volt az.

A főúr azonban nem vette észre Zebulon bámulását, eléje sietett, megölelte, megrázta kezeit és megdicsérte.

– No csak hogy valahára mégis eljutottál hozzám. Derék ember vagy, Zebulon. Megkaptam Szalmástól küldött leveledet. Azóta mindig vártalak. Dicső, hogy eljöttél. Ez az álruha mutatja, milyen veszedelmeken kellett idáig eljutnod. Nem marad el hűséges ragaszkodásod jutalma. Az igért helyet fentartottam számodra. Azonkívül egy magas küldetésben fogsz részt venni. Nagy emberré foglak tenni Zebulon! nagy emberré!

Zebulon még mindig úgy érezte magát, mint a kit a vízből húztak ki. Nem talált rá a fejére.

– És most legelébb is jer ide, ird alá ezt az ívet. Ne kérdd, mi az? Csak ird alá. Láthatod, hogy a legelőkelőbb férfiak nevei vannak már ott aláírva.

Zebulon engedte a tollát menni a papiroson, mint mikor az álmos kocsist viszi a lova tudta nélkül a jól ismert úton.

Az a papir pedig, a melyre felírta akkor a nevét, az volt ama historiai okirat, melyben magyar előkelő urak esedeznek a minden oroszok czárjának, hogy kegyeskedjék hazájuk négy fehér folyamának vizét hatalmas seregeivel pirosra festeni.

Most azután Zebulon az első grácziát kérte ki magának, hogy hadd menjen aludni.

És aludt másnap reggelig, mintha ópiumot szítt volna.

S mikor azután kialudta magát és fölébredt, akkor kezdte észrevenni, hogy milyen furcsát álmodik ő most ébren.

Hogy került ő most ide, a hova semmi szándoka nem volt jönni, hogy szökött el a másik oldalról, a hol teljes szándéka volt megmaradni? pedig hiszen nem kapták meg Szalmásnál semmi levelét, mert az Rideghvárynak rég átadatott. És hogy mindez milyen furcsa komédia a sorstól.

Még hogy a mérték beteljen, mikor felöltözött s elment Rideghváryt meglátogatni, már ott találta nála Szalmást. A furfangos férfiu természetesen megszökött még az első éjjel Boksa Gergő ketreczéből s elhordta a vésztörvényszék elől az irháját. Épen azzal mulattatá a méltóságos urat, hogy Zebulonnal való találkozását mesélte el neki.

Rideghváry úr kaczagott azon nagyon.

Tökéletes tréfának tartotta a dolgot.

Még azt kivánta Zebulontól, hogy azt a vidám történetet majd mondja el az ebéd fölött, hogy ugratták ők meg egymást Szalmással?

Hanem Zebulon nagyon komoly maradt e fölszólításra, és csak úgy magában mondá a «Babyloni vizek mellett ültünk» zsoltár 6-dik versét.

«Inkább ragadjon az én nyelvem az inyemhez!»

És attól a gondolattól nagyon komoly ember lett Zebulon.

A miért aztán még többet nevettek rajta a főurak.

Akkor épen nagyon nevetni való idők jártak.

EGY MAGÁNOS LOVAG.

Pesten nagy méla csend van. Reggel már az idő s az utczák még mind üresek. Hetivásár napja és semmi szekér a vásártéreken. Szép derült nap és semmi járás-kelés az utczákon. A szokott zsibongás helyett a népes járdákon alig tévedez egy-egy magános alak, kit a kényszerűség kihajtott, vagy a ki a helyzetet nem ismeri. Az utczaszögleteken rövid tartalmú falragaszok vannak, miket az éjjel ragasztottak ki: ha a magános utczajáró azokból egyet elolvasott, sietteti lépteit s igyekszik az utczáról eltünni. Nehéz fenyegetések vannak ama nyomtatott sorokban.

Pest olyan derült arczú város különben. Nincsenek ócska tornyai, vármaradványai, mik elmult borús időkre emlékeztetnének, az utolsó védbástya fala rég házak közé van beépítve; nincsenek ódon kastélyai, mikhez rémmeséket költhetne a népmonda; nincsenek titoktartó kolostorai, mik hideg borzadályt lehelnének falaikból; nincsenek fényes aristocraticus palotái; nincs Bastilleje, sem Towere, de nincs Kremlje és Louvre-e sem; még csak egy nagyobbszerű templom sem kevélyíti arczát. Olyan «otthon»-nak szánt város az egész.

Negyvenöt év előtti arczáról beszélek. Még akkor nem volt körüle az a száz fekete kémény, mely most mindennap fekete korommal írja fel az égre a földi prózának diadalait; eszemben sem élt a múzeum körüli city; a széles Dunaparton hosszan egy, csupa egyenlő két emeletes házakból támadt épületsor mosolygott. Olyan volt az, mint egy szép fiatal hölgynek ajkai közt a ragyogó fogsor. A közeledő idegent úgy hivogatja az első tekintet.

Már most aztán ennek a fiatal hölgyarcznak csak egy bajuszt kell festeni, hogy szokott imádói se ismerjenek rá, s az idegenek elfussanak tőle.

E fiatal hölgyarczra festett bajusz: egy kanyargó pallizádsor az újépületi laktanyától a lánczhidfőig, melyet a császári hadvezér húzatott a városon keresztül. Pest közepén végig egy hegyes czölöpökből vert palánk, a Dunáig kettős sorban, a Dunaparton végig egyszerűen, a palánk közeiben lőrések. A lánczhidfőnél tágas udvarrá alakul a palánk, mely a mostani Lloyd (akkor nemzeti casino) épületéig terjed. Ez udvarral összekötve, ott, a hol a koronázási halom áll most, emelkedik egy tuskó-várad, négyszögű nyilásokkal, mikből ágyúk leskelődnek elő, ezek a csodaszörnyek, a miknek tátongó nyilása egyszerre száj és végür.

E tuskó-várad által a Dunasor egy zsákutczává lett, mely közepett el van zárva. A lánczhidon nem jár a polgári közönség. A budai oldalon pedig, hol most az alagutszáda nyilik, a lánczhid egész szélében van kiszegezve tizenkét gátlöveg, mint egy lefektetett orgona, mely egy jelszóra végig söpörheti az egész lánczhidat.

Azok a falragaszok, mik korán reggel ott támadtak az utczaszögleteken, azt jelentik a lakosságnak, hogy a kik a mai napon a város utczáin ácsorogni fognak, vagy a kik a pallizádvonalra néző ablakokban találják magukat mutogatni, a kiváncsiságból származható személyes veszedelmek esélyeit maguknak tulajdonítsák.

Azért mégis akadtak kiváncsiak, kik leeresztett ablakfüggönyök mögül egy-egy pillantást vetettek a palánksorozat mögé s megpillanták a szakadatlanul vonuló szuronysort, mely mint egy tüskéshátú óriás-kigyó tekergett szűk korlátai közt végig a pallizádsor mögött, a lánczhidon át Budára, dobszó, trombitahang nélkül. De még a ki lenézni nem mert is a fenyegető mysteriumra, hallhatá egész éjjel azt a szakadatlan zörejt, mely megrázta a házak talapzatait, s az alvókat felkölté ágyaikból: a nehéz lövegek gördülését a kövezeten. Másfelől a hajóhidon, melynek hidfője a mostani Deák-utczával volt szemben, lovas csapatok, társzekerek hosszú sora nyomakodott egymás sarkában, mint a kinek nagy sietsége van.

Szorongva kérdezé mindenki: mi történik mai nap?

A mint az utolsó lovas csapat áthaladt a hajóhidon, egyszerre kigyulladt annak a budai partot érő vége. Nyugati szél fútt, a hid kátrányos szalmával volt meghordva; öt percz alatt lángba borult az egész s lobogott egyik parttól a másikig. A kék Duna, mint egy vonagló óriás-kigyó, derekán tűzövvel átszorítva.

Most azután tudta mindenki, hogy mi történik?

A császári hadvezér elégeti a háta mögött a hidat.

A «háta mögött»? A büszke főúr, ki előtt csak a bárónál kezdődik az ember, – a kevély államférfi, ki egy egész nemzettel, mely békejobbját nyújtá felé, még egyezkedni sem akart; az elbízott hadvezér, ki négy hó előtt sipkáját a budai királyi lak asztalához vágva mondá: «ecocce: finita la comedia!» és most elégeti a hidat a háta mögött! az eltaszított békejobb elől futva, melyet önmaga kényszerített a kardmarkolathoz nyúlni.

Hát a háta mögött mi jön?

Ugyanakkor, midőn a lángoló hajóhid tűzöve átölelte a kék folyamot, a kerepesi úton egy magános lovag vágtat be a városba.

Egyetlen egy huszár.

Öltözetéről itélve, főtiszt lehet. Jó telivér paripán ül, kardját ki sem húzta; pisztolyai nyeregkápájában pihennek.

Egyedül vágtat végig a hosszú, téres utczán.

Messze elmaradva mögötte üget egy kis huszárcsapat, vakmerő vezetőjét szemmel is alig éri be.

A vágtató magános lovag paripájának dobajára kitekintenek a lakosok az ablakokon. És akkor, – mintegy varázsütésre, egy gondolat, egy pillanat alatt megváltozik az egész város arcza.

Az első huszár nyargal a városon végig.

S a mint végig nyargal, fenhangzik nyomában az a visszagondolhatatlan, leírhatatlan kiáltás, a mit csak akkor fog még egyszer hallani Isten, mikor az arkangyal trombitája azt fogja harsogni: «feltámadás!» mikor az újraébredők myriádjai lerázzák magukról a földet, mely alatt átszunnyadták a századok rémálmait, mikor a gyöngéknek ereje villámmá nő, s az erősek hatalma füstté oszlik, mikor lelke támad minden rögnek, s a föld egész felszíne egy élő tömeggé válik, melyből egy csillagokig ható zengés harsogja az egyik sarktól a másikig: hozsánna! hozsánna!

Ilyen kiáltás volt az.