Part 8

– Nem szilyel; de szerteszilyel. A kinek lova volt, az elfuthatott. De a ki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lütte Schlik, hogy engem csak hangja ütötte hátba ágyúnak, s elől az órám üvegje eltörte ütistül. De nem tréfa az kirlek!

– De hátha még másutt is van magyar sereg, a melyik megint felülkerekedik? szólt Ádám úr, új pipára töltve.

– Deiszen, ha van is, elment annak kedve hadakozástól. Veheti példát magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma: micsoda erővel gyünnek ellenünk? Minden nimetnek két akora lova van, mint mi nekünk; minden katonának az eleje vas, a hátulya vas, a közepe nimet. Az ágyujanak a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a golyobis. Aztán mennyien vannak? sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne az a pinz, a mit csak egy nap verpflegscomissaer katonaknak elfelejt kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! a ki minket megverte, csak félszemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, a ki mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojczakat! Servus. Agyiő.

Ádám úr vállat vont.

– Hát hisz arról ki tehet? Majd csak elmulik ez is.

– Elmulik, elmulik. De hát én hova mulok?

– Mondtam már. Itt maradsz nálam az itélet-napig.

– Igen izs! A haditörvinszéki itélet-napig.

Ádám úr mosolyra csucsorított ajkkal szítta meg pipaszopókáját.

– Bagatell dolog. Hiszen nem tettél te semmit.

– Az igaz; de ott voltam mindenütt.

– Eltagadod. Én adok néked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész idő alatt; betegen feküdtél.

– Nem ír semmit! ott van kinevezés Közlönybe! Ott van számadás kezükbe. Látnak belüle, hogy én voltam totum fac! s úgy elitilnek, jobban se kel.

– Megappelláljuk!

– Van is hova pokolba! Nincs ott septemviralis tábla.

– Már mind hiába. Azért előre csak fel nem akasztjuk magunkat.

– Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul filek, hogy más teszi azt meg nekem. Az most hamar megy barátom!

Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt, hogy «oda is ember kell».

– De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! Azután nagy siránkozó hangon folytatá: Hiszen, ha úgy meg lehetne alkudni nimettel, hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három esztendöcskét könnyü vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak, kivált ha botot nem kell kapni.

Szegény Zebulon, úgy meg volt szontyolodva, hogy mint asylumra gondolt a Neugebäud udvarára, a hol olyan jól eshetik a biztos ellátás alatt levő raboknak a vizes lajtot a kuthoz vontatni, s nem rettegni többé az üldöztetéstől.

Oda volt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázó szoba ajtajára azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton folyvást, merre lehet megszökni, ha szökni kell?

Ádám úr adott neki szeget, meg kalapácsot: hát szegezze ki a mappát az ajtóra.

Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, a mint azon tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be nem törte az orrát Zebulonnak.

Hanem az ijedtség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit, a ki az ajtón belép.

Szalmás uram volt az.

Mindenváró Ádám nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni a felől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is a nyakát félti. Csakhogy Szalmás uram a hegynek másik oldaláról jön, a hol a magyar seregek táboroznak. Őtet azok kergették meg, mint az ellenfél megbizottját. És Szalmás ép oly rémülettel magyarázta el egy nappal elébb Ádám úrnak, hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a gomba; az ő fejének nincs már hol megpihenni, ha megkapják, mindjárt főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.

S most ez a két menekült férfiu egyszerre egy orrnyi távolságra állt egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide, hogy őtet itt elfogja.

A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint a kik választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt; ők ellenségek lettek.

Tallérossy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arczának promontoriumára kapott az ajtótól, szándékos orgyilkos merénylet volt Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arczulata azon balitéletet fejezte ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapácscsal azért állt az ajtó mögé, hogy őt jól fejbe üsse.

Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.

– No öcsém, Szalmás! Tartson velünk. Egy kis jó papramorgót ebben a csúnya időben.

Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a liquorral töltött kupiczához nyulni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi a kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, a mint a szilvalét kihörpölte, a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste nagy gyanakodva.

Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra: inkább oda terítette az asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele: féltében vitéz lett.

Mintha legkisebbet sem törődnék ez új ismerős megjelenésével, ott vette fel a discursus fonalát, a hol elhagyta. Csakhogy most a csúnya lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguirozni. Henczegett, mint egy haza szabadult obsitos:

– Hjá, bizony kedves barátom, a hogy mondtam; most már fordult a koczka; kik voltunk alól, vagyunk felül. Hortobágyon áll kétszázharminczhatezer kilenczszáz emberünk; harminczháromezer lovas; nyolczszázötven ágyúval; mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgrætzet lesöpörni mappárul. Volt, nincs.

Szalmás leült az ablakzsámolyra s ott oly kicsinynyé húzta magát össze, a milyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.

Zebulont elragadta az első siker.

– Huszonhatezer fogoly van már ellensigtől mieink keziben: közötte háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolcz generalis. Megmondta magyar fővezér, ha egynek mi közülünk, olyan úrnak, mint én, az ellensig csak egy hajaszálát meggörbíti: azért kétszeresen fog revanzsot csinálni.

Ezt Ádám úr világosabban akarta detailliroztatni.

– Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generalisnak huzatja ki egy hajaszálát, vagy egy generalisnak kettőt?

– Az úgy van, folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve az ablak felé. Az én minden hajam szála assecurálva van, duplán. Ki ahoz hozzá merne nyulni, hetediziglen minden familiája lófarkára köttetik.

– Akkor nem szeretnék borbélyod lenni, mondá Ádám úr.

De Szalmás uram nem szólt semmit. Az meg volt némulva.

Zebulont pedig épen az ejté kétségbe, hogy miért nem szólal meg ez az ember? Ez valami rosszban töri a fejét!

Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.

Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy: «prodit metum». Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember ő rá nézve valaki. Obscursus ficzkó! Egy falusi nótárius, korteskolompos, hát aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.

Pedig úgy félt tőle, mint a sárkánytól.

E félelem hadvezetővé tette; oda bökdösött az újjával a kiterített mappára s magyarázta rajta a pontokat.

– Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masirozik a gros, itten van a pivot. Innen debouchiroz az avantgarda, itt concentraltatik a reserva. Itt találkozik valamennyi!

A ki közbeszorul, az természetesen el van fogva.

Nem nézett utána senki. Jártathatta az újjait Zebulon a térképen tetszése szerint, a merre akarta.

Az ebédre hivó szózat félbeszakítá strategiai magyarázatait.

Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás épen átellenébe jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, a kiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet elfogja.

Zebulon nagyszerű volt az ebéd fölött.

Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt, alaposan felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.

– A mint már a komámnak is mondtam, én most épen azért járok ezen a tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.

Az úrhölgy jó publicum volt, mindent elhitt.

– Az mind huszár alá kell?

– És ulános alá. Hat ezer lengyel gyütt át hozzánk, mind lovas; de lovat nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztül hozni.

– Hát akkor sok pénze van komámnak.

No ez veszedelmes állítás. Itt az erdő közepén! Ezt meg kell czáfolni.

– Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van zsebemben – egy plajbász. Ezzel a plajbászszal utalványozhatom egy millio forintot. Arra nekem hatalmam van. Cassánál kifizetik. A kinek én egy irást adom nevemmel: az elmehet Konstantinápolyig.

Még nem is hazudott vele.

Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy mammagott, nehogy Zebulon a szájába lásson.

– Akkor hát komám rettenetes nagy ember most, csodálkozék a háziasszony.

– Ohó! De micsoda ember vagyok én most? A hol vagyok, ott minden embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajduk, a miniszterek csak «te pajtás!» A hova bemegyek, meghuznak harangot, is fehirbe öltöztetett kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszédeket.

Semmi sem tanusítja Mindenváró Ádám úrnak, úgy egyfelől végtelen jószívű vendégszeretetét, valamint másfelől felülmulhatlan indolentiáját, mint annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta, hogy meg ne kérdezze Zebulontól: hát a befenekelt hordóban kit etettek az akonán keresztül? s hát a kis zsidógyerek mit beszélt az úton?

Ádám úr evett és hallgatta Zebulont egy elmosolyodás nélkül.

A házi asszonyságot talán piquirozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen nagy úr lett, s még ő vele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a nyárig. Ilyen nagy ember, a kire minden órában szüksége van az országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy «de hátha legyőzik a hadserget, s aztán egyszerre vége lesz a nagy uraságnak».

– Legyőzik? szólt Zebulon, széttekintgetve a levegőben s ott keresve azt a vakmerőt, a ki ezt tenni merné. De ki győzne le? S ha legyőzne valaki, itt van török, mingyárt segítségünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott van anglus egész hadi flottával Dunatorkolatnál; onnan felgyün lapos hajókkal, kikből hajigálja bombát. Ha az nem elég, gyün talian; ha az sem elég, megindul Ledru Rolin Francziaországból háromszázezer emberrel, is mindent letipor. Mind az egész világ a mi részükön van. A muszka? Meg se meri moczczani magát barlangjában. Örül néki, ha nem bántunk őtet.

Ebéd vége felé már az egész európai coalitiót összeállította Zebulon.

Szalmás még arra is néma maradt.

Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból? A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot: az olyan árulók, incselkedők pedig, kik az ellenséggel czimboráztak, kik áskálódtak, leskelődtek, árulkodtak (mind ez éles oldalpillantásokkal Szalmásra), azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, a mi rájok nézve nem lesz örvendetes.

Szalmás mindig csak hallgatott. Mindenváró Ádám pedig nem szólt.

A hallgatás és nem szólás két különböző dolog.

A hallgatás malitia, a nem szólás bonhomia.

Hogy csak egy példát hozzak fel rá: tessék összehasonlítani egy minisztert, a ki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, a ki nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.

Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy «kerülj csak a kezemre!» Míg Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent minden embernek az órrára kötni.

Délután a pipatoriumban, s estve a vacsoránál még mindig folytatta Zebulon a gascogneadokat, anélkül, hogy ellenlábasát beleszólásra birta volna ingerelni.

Ádám urat mulattatta ez nagyon.

Jól megvacsorálván, aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a szobából kimenet is fenyegetődzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a hajdú vezette szobájáig s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban Zebulon nem engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan. A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: «ugyan kérem, küldje hamar azt a másik gentlemant is, a ki rajtam fog aludni, mert alhatnám». Azt hitte a dunnáról, a mivel betakarták, hogy az madrácz, a mire még egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; a ki legalul esik, azé a belle étage.

Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját éjszakára kivitetni.

A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem keltek fel a vendégei; de soká alusznak; a tejszín mind megrőkönyödik; Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt a végére; utoljára beküldék a hajdut a vendég urak szobájába, hogy keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.

A hajdú nagy meredt pofával jött vissza.

– Nincsenek azok a vendég urak sehol.

– Nincsenek sehol?

– Nincsenek azok. Még csak le sincs fekve az ágyuk.

De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament. A két vendégszoba egy folyosótól van elválasztva, egymással átellenben nyilt. Először is Zebulon szobájába ment be.

– Ahun van ni! Az ablak is nyitva, tevé észrevételét a hajdú.

Biz az tárva volt.

Az asztalon pedig volt egy levél plajbászszal irva. Azt Zebulon irta Ádám úrhoz.

Ádám úr ezt olvasá belőle:

«– Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos Szalmás engem elakarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek őtet! Veszem nyakamba erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én tartozok hazanak iletemel; szaladok.»

A biz elugrott.

Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az ablak. Az asztalra volt valami irva krétával; hanem ismét le lett törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy irást hagyott maga után.

Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon át.

Ádám úr egyet csóvált a fején.

– Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. – No majd jön más…

SORSÁT SENKI SEM KERÜLHETI EL.

És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem indult el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben is ezóta hetedhét országon túl lehetnek.

De mi legyünk irgalmasabbak Zebulon iránt s nézzünk utána, hol szalad?

Éjnek éjszakáján sötétben, hidegben az erdőnek vette útját; követve egy barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt jártából, hogy a hol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban van egy szent kép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt; ennélfogva ahhoz ismét egy gyalogút vezet a hegyek tulsó oldaláról, azt a gyalog utat könnyű lesz megtalálni.

Nagy bátorság volt Zebulontól éjjel sötétben, egyedül, fegyver, pálcza nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, a mely arról híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egy pár csikóját a farkasok.

De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint a hogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe dugják.

Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja karimájából; megtalálta a szent képpel felékesített odvas fát is, arról ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy mégis csak okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést oly világos veszedelemből.

A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor neki ment volna a fának.

Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel az út, jó lenne botot vágni, a mire támaszkodjék. Kiválasztott egy sugár mogyoróhajtást, s azt tollkéssel lenyiszálta valahogy. Annak a segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.

Lefelé már szelidebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a botot, s a bot végére akasztotta az utitáskát.

Azután csak egy kicsit meg is virradt, s a mint a fák között a holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon kebléből az üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon a rögtön nyomába következő más fajta aggodalomnak, melyet az erdők elhagyatottságának ünnepélyes csendje szokott előidézni.

Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, a melynek a becsületérzésében nem egészen lehet bízni.

Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, a hol az álremetével szemközt jött egy farkas.

«S fogai közt fel a bércznek egy nagy halálfejet vitt.»

Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni. Pedig a farkasok még most is foglalkoznak a craneologiával.

Ha jól emlékezik rá, még az is következik abban a versben, hogy a farkas ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábához «a hegyen lekopogott».

Ez sem lehetett a legkellemesebb jó reggel kivánás!

Bárcsak már valami tisztásra vezetne ki ez az út.

Az a kivánsága is beteljesült. A hegyi út, a mint a tulsó oldalon leért a völgybe, egy másik út által lett keresztül szelve, mely a túlsó völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis üres tér.

A mint Zebulon a maga útján kilép a gyepes irtványokra, a túlsó oldali bozótból egy rémkép bukkanik eléje.

Nem a farkas a halálfejjel, hanem egy ember a saját fejével. – Szalmás!

Egyszerre látják meg egymást mind a ketten.

A mohos pázsiton még lépteik hangja sem árúlhatta el őket egymás előtt.

Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni: a fátumnak be kell teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet megkerülte és most elfogja. És ő nála semmiféle fegyver sincs egyéb, mint egy tollkés, annak is beletörött a hegye még a multkor a profuntba, míg ellenfele bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg magad!

Ezzel a resignatióval vevé a botot a válláról, leakasztva róla a tarisznyáját s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha mondaná: «itt a botom, nem védelmezem magamat».

Hanem a mint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy hiszen az a Macbeth, s ő annak a Banquo-szelleme. – Antipodese szemeit elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével állt előtte, mint a kinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe.

Annak is pálcza és tarisznya volt a kezében.

Zebulon most értette meg egyszerre a dolgot.

A helyzet komikus volt és fatális.

– No – no Szalmás. Ne bolondozzunk egymással. Hiszen én nem akarom magát bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én akarom elfogni magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni engem. Én szaladok maga elől, maga szalad én elülem s megint csak összehoz bennünket bolondos út. Jobb lesz, hogy értsünk meg egymást.

Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon megijeszthették valahol másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.

– Tudja, Szalmás, kérlelé őt Zebulon, a mit tegnap mondtam Ádámnál, az csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak engem hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi jó ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk egymásnak barátsággal. Maga oda át van «azoknál», én meg ide át vagyok «ezeknél». Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek a maga baján. Ha pedig engem éri valami veszedelem azoknál, maga segíthet én rajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz? Nem kell egészen elrontanunk rigi baratsagot. Én nem elrontottam. Hiszen talán még most is ott van magánál Rideghváry barátomhoz irott levelem? No csak vigye el neki és adja oda. Mondja meg neki, hogy köszöntetem. Erről a mai scenáról jó lesz, ha egyikünk se beszél. Kinevetnének rajtunk. – Hát úgy-e, nem haragszunk egymásra Szalmás? – No Isten áldja meg magának. Már most csak azt mondjon meg, melyik úton fog maga menni? Mert tudja, én magát nagyon szeretem; sokszor mondtam már, hát elhiheti – hanem azért mégis – nem szeretném, ha egy úton járnánk.

Szalmás még most sem szólt semmit. Tán fogadása tartja, vagy ijedtében megnémult, mint Tigris Róbert menyasszonya; hanem a mint megtudta, hogy szabad az út, nagyot fohászkodott, s amelyiket közelebb találta, azon megindult lefelé.

Képzelhetni azt a boldogságot, mikor egyszer Zebulon a legelső magyar katonával találkozik!

Nem svalizsér többé, nem uhlános, huszár az, a ki fölveri a port az úton.

Csak olyan parasztos huszár, kerek kalappal, melyen széles piros szalagot visel, és tulipános szűrrel: de azért mégis huszár.

Azt majd leszedte a lováról örömében Zebulon. Kezet akart neki csókolni.

– Barátom! Hazám fia! Megszabadítóm! Honnan jön?

– Innen a faluból, felel a megrohant vitéz.

– Van ott még több is?

– Hogyne? Az egész csapat.

– Micsoda csapat?

– No hát a Bendeguz-csapat.

– Bendeguz-csapat? Nekem is van egy leányom, a kit Bendeguzellának hínak. Szabad csapat úgy-e? Hát a többi sereg merre van?

– Az még a Tiszán túl van és készülődik.

– Hát maguk mit csinálnak itten?

– A mi feladatunk az ellenséget nyugtalanítani és a pecsovicsokat elfogdosni.

Az első esély Zebulont megszeppentette. Nem kereste ő az oroszlánt, csak a nyomát.

– Hát – van itt közel – ellenség?

– Az nincs; de van pecsovics.

(No egy ott szalad a másik úton az erdőben, gondolá magában Zebulon; de csak még sem utasította a nyomába a lovast. Jó szívű ember volt Zebulon.)

– Hát nincs közel ellenség?

– Nincs két napi járó földre.

– No akkor én leülöm ide az útfélre, és kipihenek magamat. Magának pedig kedves barátom, itt van egy forint borravaló, menjen vissza faluba, mondjon meg csapatvezér urának, hogy küldje értem szekeret. Felfedezhetek magamat. Én vagyok az a kormánybiztos Tallérossy Zebulon, a kiről az volt a hír, hogy kassai csatában eleste, hogy ellensig elfogta. Nem elestem, nem elfogtak. Szerencsésen keresztül vágtam magamat egész armádián. Most itt vagyok, de lábamat már nem birom, mert sokat gyalogoltam. Hát küldjön értem szekeret. Majd itt megvárok.

A tulipános szűrü lovas átvette a forintot is, a megbizást is, s visszanyargalt a faluba; míg Zebulon kikeresett magának egy szép gyepes mesgyét s azon végig heveredve, kedvére kinyujtózott.

A küldöncz csakugyan pontosan teljesíté a rábizottakat. Egy óra nem telt bele, már látta őt Zebulon visszafelé jönni egy parasztszekér kiséretében.

Egész rangbeli büszkeséggel kapaszkodott fel a saraglyába; ez hát már olyan ország, a hol az ő parancsolatjára befognak a szekérbe!

Az úton aztán elmondatta magának a szekere mellett koczogó lovassal, hogy mik történtek az ő távolléte alatt a túlsó oldalon. Ajh de örült a jó meleg dicsekedésnek. Bizony jobban esett neki, mint egy bunda.

– Hiszen urak vagyunk e szerint! Mit monta csapatvezér, mikor nevemet meghallott?

A lovas mosolygott egy kicsit.

– Azt mondta a csapatvezér úr, hogy nagyon jól ismeri az urat. Tessék hozzászállni. Szivesen látja egy kis kollácziózásra.

– Áh, nagy megtiszteltetés!

Zebulon kezdte magán helyregombolgatni a bekecszsinórokat, a mik nagyon összevissza voltak rendezve, egy gombbal alább mindenik. A csizmák pedig igen dicstelen állapotban, az erdei sár minden színű maradékával ellepve. A kocsiülés szalmából volt. Zebulon egy csomó szalmát kihúzott, azt csutakká csavarta, s elkezdte vele a csizmáit némileg salonképessé tisztogatni. A közben a lovas úrral folytathatta a discursust.

– Őrnagy az a maga csapatvezére, vagy kapitány?

– Úgy gondolom.

– (Mit gondolom?)Szabad becses nevit megkérdeznem?

– Boksa Gergely úr.

– Micsoda? Boksa Gergő? Ki volt én alattam ökörhajcsár.

Zebulon abbahagyta a csizmái tisztogatását.

(No még azt sem hittem volna soha, gondolá magában Zebulon, hogy én tisztelkedni menjek valaha Boksa Gergőhöz!)

Hanem azután útközben lovas kisérője annyi csodadolgot összebeszélt neki Boksa Gergő harczi erényeiről: hány gulyáját elfogta az ellenségnek? hány prófuntos szekerét elhajtotta? hány futárját elcsipte? hogy utoljára Zebulon át kezdte látni, hogy biz az nem lehetetlen, hogy ilyen háborus világban rangot kap az olyan ember, kinek jó ökle van, a ki jó lovas, és a ki nem sajnálja a ruháját összetépni a heczczben.