Part 7

A delnő úgy beszélt a gömbölyü lámpa üvegéhez, mintha az egy világító lélek volna, mely szavait megérti. Talán sok álmatlan éjfélen át szokott ő e néma világgal beszélgetni; máskor némán, most önfeledtében hangosan.

A közben a lámpa lángját mindig feljebb csavarta, hogy üveghengerén át már égő veres füsttel lobogott az túl. Mégsem volt neki elég fényes. Egyszer aztán szétpattant az ízzó üveg, szerteszét rugva forró cserepeit.

Alfonsine felrettent.

A szétpattant üveg is gyászt jelent. Valaki meghalt, a kiről épen gondolkoztak. Mi ereje van a testetlen léleknek, hogy az, mikor már megszünt egy egész emberalakot fejjel az ég felé egyenesen tartani, még képes legyen egy üveget végerejével szétszakítani? Babona! azt mondják a tudósok. Pedig azt már kitalálták, hogy az «f» hang kettős keresztet rajzol egy porral hintett üvegtáblára, a «d» hang kettős kört alakít rajta, s a kétszer vonalzott «c» hang szétrepeszti az üvegpalaczkot. Hanem a lélek testentúli hatalma – az babona.

A két apácza visszajött Plankenhorstné szobájából. A hystericus görcsökbe esett hölgyet lefektették, s rábizták a cselédekre.

Soror Remigia – szokásból – vigasztalni iparkodott Alfonsinét.

– Forduljon ön az ég irgalmához. Az Isten meg fogja önt vigasztalni.

Alfonsine egy dæmon vad tekintetével felelt vissza:

– Én nem beszélek többé az Istennel. Én nem imádkozom többé soha.

A kegyes hölgy áhitatosan tevé össze kezeit s engesztelni akarta.

– Az égre és minden szenteire! Bárónő, gondoljon rá, hogy ön keresztyén.

– Én nem vagyok többé keresztyén!

– Gondolja meg, hogy ön nő.

– Én nem vagyok többé nő! Az vagyok, a mi önök: apácza. S ha kellett a sorsnak, hogy legyenek teremtések a földön, a kik azért szüntek meg nők lenni, hogy imádkozhassanak, legyenek hát olyanok is, a kik azért vannak teremtve, hogy átkozódjanak! – És még rosszabbat is tesznek.

Soror Remigia ijedten szedte föl a köpönyegét, hogy meneküljön e vétkes hangok elől, miket meghallani botránkozás, megérteni bűnrészesség a kárhozatban.

Pedig ő értette azokat.

Az apácza némán inte Edithnek, hogy kövesse őket.

Alfonsine azonban útját állta a leánynak, s hevesen megragadá kezét.

– Nem fog többé visszamenni a kolostorba. Itthon marad!

A jámbor apácza nem mert ellenmondani. A hogy tetszik! Örült, hogy társnéjával együtt ép testtel elmenekülhetett e furia gőzköréből, mely terhes volt a blasphemiától.

Edith pedig remegve oldá le kalapját, s rakta le felöltönyeit magáról.

Alfonsine odaállt eléje, mikor mindenki magukra hagyta.

– Tudod-e, miért tartottalak itthon?

– Nem tudom.

– Nézz a szemembe jól. Mit látsz abban?

– Sötétséget, felelt Edith.

És jól mondta; a pokol örvénye nem lehet sötétebb, mint Alfonsine két szép fekete szemének mélysége volt.

– Hanem ez a sötétség él, és tele van alakokkal. Te is közöttük vagy. – Megölte az, a kit te szeretsz, azt, a kit én szerettem! – Megölöm én azt, a kit te szeretsz!

Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető mozdulattal mondta e szókat.

– Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem éjjel, sem nappal egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg? Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg, milyen nyomorult vagyok én? – Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor fogsz engem utólérni? Az egész világon egyetlen egy ember volt, a kit szerettem szívvel, szenvedélylyel, bűnömmel: egyetlen ember, a ki csinálhatott belőlem nőt, angyalt, vagy hetærát: de mindig boldogot. Azt egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet, megszabadíthatott volna enmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva feltámasztottak: – én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind! Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a legboldogtalanabb közöttük, a kit élve hagyok, hogy a többit felemlegesse! Az, a mit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel s tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. A mit megigértem, kezemben tartom. A fejeiket. A hogy engem megajándékoztak a kedvesem fejével: úgy foglak én is téged megajándékozni az övével. – Egész terv van erről a fejemben. Olyan ép egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. – Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. – Ezért marasztottalak ide haza. Hogy minden éjjel, mikor aludni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz, ezt sughassam a füledbe: «megölöm a kedvesedet». Hogy láthassalak olyan nyomorultnak, mint a milyen magam lettem. Lettem te általad, lettem a tied által. Légy te én általam. Hogy lásd bennem magadat, és essél kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten s rugdaljuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit, mint két játéktekét.

Oh kedves Ottó!

A hölgy arczczal a pamlagra veté magát és ott maradt fekve.

Edith reszketve hallgatá végig e medeai dühöngést, mely tépett gyermektagokkal jelöli boszorkányröptét; nem megtorolni, de fogalmával utólérni sem birta e dæmoni kitörést; midőn látta, hogy Alfonsine elcsöndesül és fekve marad, nesztelenül elhagyta a szobát: hátravonult a nőcselédekhez; azok lefektették hajdani kis szobájában, ismert egyszerű ágyába, vánkost melegítettek lábára, hogy ne fázzék, s magára hagyták, hogy aludjék.

És Edithnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai volnának, a mik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy azok közül, melynek arcza még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon is keresztül sötétlik, s az által lesz láthatóvá, hideg lehelletével ezt sugná fekhelye fölött:

«Megölöm őket mind».

MINDENVÁRÓ ÁDÁM.

Ez is históriai személy. Nem mondom meg, hol lakik? mindenki ismeri.

Egyike a kiveszőfélben lévő őslényeknek, kiket az újabb kor nem reproducal. Se nem a vulcanicus, se nem a neptunicus kor szülötte; hanem inkább a bachicus koré, értve az etymologiai gyök alatt nem Bachot, az accisák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.

Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: «extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita».

Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: járt-e itt ellenség? azt felelték: itt nem, de a szomszédban járt mind a három: a német is, a muszka is, a magyar is. Mind ellenség!

Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy téglát nem ragasztottak ahoz. Földszinti volt; a lépcsőjárás nagy kényelmetlenség. A teteje zsindelylyel fedve s a zsindelyen fölül még nádtetőzet; nem azon czélból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem avégett, hogy télen át a szőllő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pincze, hármas osztálylyal: külön a bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugoti oldalon oszlopos tornáczok, bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet, a szerint, a hogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb a konyha.

Ilyen konyhát a mostani takarék-tűzhelyes korszakban ritka helyen találni már, nagy nyitott tűzhelyével, melyen felül is ég tűz, alól is ég tűz; felül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül emelkedik ki a sok-horgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, a mire felhúzva forog a piruló kanpulyka, keresztülütve a nyílforma lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül rotyogó fazekak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.

A lángtól félrevonva egy háromszög, vaslábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel, teteje megrakva parázszsal, abban a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, a mit ott a nagy kihúzott asztalon most nyujtanak vékonyra, két leány két felül egy ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt egy római Messalina, mint tunica vitreát, lepelnek fölvehetné, Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsola-szőllővel, aztán összecsavargatják, spanyol inquisitori raffineriávai lassú tűzön megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, a kik ezt nem ismerik.

Más fehérnép ez alatt a tűzhely alatti kemencze agyag tévőjét rakja körül a kihúzott parázszsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg másik görbe késsel gömbölyü fatálon apróz valami húst, a minek bátyját már befojtogatták káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van ott a fazékban? nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez még kolbásznemű transfiguratióra vár. Valami hasznavehetetlen ficzkó a konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal, nagy vasmozsárban valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy vánnyadt szobalány rézsodrony virgácscsal castigál egy czinmedenczében hófehér tojáshabot, a miből felfujt lesz, czukros levegő. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a konczertet; megöntözi zsirral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza; meghinti a rétes-tésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megitéli, mi kell még beléjük? s parancsol bors és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval; megnyittatja a kemenczét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest; beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle czifra réz, bádog, fa műszerek között, gyakorlatba véve fánk-metszőt, derelye-sarkantyut, czifra paczalvágót, molnárostya-sütőt; dolgot ád a tepsinek, üstnek, vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg késsel, oly finomra mint a czérnaszál s oly sebesen mint a gőzgép. Az ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét? Néha a hajdú is megjelenik, kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenye-mártáshoz vereset, a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltranchirozza.

Talán vendégeket várnak a háznál?

Meglehet, hogy jön valaki. Tizet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal megtiszteletlen nem marad; azonban, ha nem jön is senki, nem vész kárba az, a mi jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvágygyal vannak megáldva. Meg a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Igy megy az itt mindennap!

Azután miért is ne menne? Az embernek az a magáé, a mit megeszik. A többi mind csak illusio. – «Étel, ital, álom. Boldogít e három.» Ez is régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legnyugtatóbb emléke egy bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, soha sem esznek. Még dicsőség is van benne. A ki jó asztalt tart, ki másokat is szivesen lát, és maga is jól hozzá lát, mindenki azt mondja róla, hogy derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.

Maga és felesége gömbölyű, arczaik ragyognak; mindenki tudja, hogy boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk. Mikor Tallérossy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: de jó, hogy leányom nincsen! Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arcza ragyog a gondolattól: de jó, hogy fiam nincs!

Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahoz pedig itt van helyben minden.

Legszebb buzájuk terem, saját patak-malmuk megőrli. Maguké a regale, a mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar. Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vad pecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié; mindenkié; az országé. A termés mindig több, mint a mennyire szükség van. Még harmadévi buza is van a magtárban, s három évi gyapjú hever a padlásokon. Mindíg pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire kellene az? Czifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a termete meg nem sziveli; Ádám úr pedig épen nem türhet magán más ruhát, mint a mibe már jól beleviselte magát, más karszéket mint a mit már jól kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, a mi otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel; de csak krétára, minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna e pénzzel? Ha megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet Sobri, a mikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni inni kap, a mennyi tetszik; de pénzt nem talál varázs pálczával sem. Kölcsön sem volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós; perlekedni pedig egészségtelen dolog.

Közügy, ország dolga, vármegyei história, Ádám urat nem érdekli.

«Bolondság! ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?»

A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést, mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet, ha kapóra jött.

Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kivánták tőle, hogy ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, épen nem szerette.

Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabirája, ő nem pörlekedett előtte; lehetett a megyének adminisztratora, vagy főispánja: ő nem ütött pártot sem ellene, sem mellette, lehetett az országnak dicasterialis kormánya, vagy felelős ministeriuma, az az ő concoctióját semmiképen nem zavarta.

Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: ne bolondozzatok, urak, úgy is rövid az élet; inkább igyatok.

Ujságot egyáltalában nem hordatott. Azt mondta, hogy nem lehet megérteni, olyan czifra stilusban irnak, s azon felül oly érthetetlen dolgokról, a mikhez neki semmi köze.

Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert velük. Nem voltak jobbágyai.

Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: «bolondság! minek öljük egymást? úgy is kevesen vagyunk.»

Hogy valamikép érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi járással lehetett jutni igen rossz útakon, vagy pedig két hegyháton keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken; ő nem eshetik útjába semmiféle hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak köröskörül az egész országban. Ő nem hall abból semmit. Hogy lesz a végkimenetele a tusának? azzal sem gondol. Majd kibékülnek, a kik összevesztek, elébb-utóbb; ha pedig ki nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele? Az ember a délutáni álmát csak nem ronthatja el azért, hogy e fölött szomorkodjék!

Egy zord téli napon, mikor már csakugyan nem várna vendéget az ember, egy viaszkos vászonfedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbujik Tallérossy Zebulon barátunk.

A háznál régi jó ismerős: úr és asszonyság szivesen látta az érkezőt. Ez aztán a kedves vendég, a ki ilyenkor jő! A házi asszony alig leli helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.

– Hozta Isten, kedves komám uram! Ugyan minek köszönjük ezt a mostani szerencsét?

– Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri engem innen.

Az asszonyság meg akart felelni a nagy mondásra.

– Akkor itt nyaral, komám uram.

– No hát itt nyaralok komámasszony.

– De hátha szaván fogom?

– No hát fogja szavamon.

– Kezet rá!

– Itt a kezem.

– Eb, a ki meg nem állja.

– No csak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. A mit mondtam, megmondtam.

– No asszony, elég volt a tréfából, szólt bele Ádám úr, most pedig láss komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a silvorium? aztán láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.

Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a szobából a lábát, midőn Zebulon mosolygó arcza torzonborz komolyságra vált; félve tekintett körül, aztán megfogta Ádám úr gallérját, mintha attól félne, hogy az elesik ijedtében, és suttogva mondta neki:

– Jaj, bár tréfa volna, kedves barátocskám; de nem akartam beszélni coram foemina; én csakugyan itt maradok, a míg csak maradhatok.

Ádám úr csak meg sem ijedt Zebulon titokteljes arczkifejezésétől.

– Vigem van! Meg vagyok lüve! magyarázá Zebulon tovább a dolgot; oda van nekem.

– De hát mi bajod, öreg?

Zebulon szája elé tette a kezét.

– Üldözi engemet nímet.

– Csak az a baj? Csigavér! Azt hittem, megégtél. Hát miért üldöz?

– Hja barátocskám, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget kassai ütközetben. No – nem előrül vezettem, csak hátulról vezettem. Mégis majd meglütek. Egy éjjel mindig lütek utánam. Soha iletemben nem hittem, hogy olyan vadászaton legyek, a hol én leszek nyul. Elfogták tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal, mint éjjeli papucsot. Még csak lilegzetet venni sem nem megálltam hazáig. Gondoltam, no most már itthon vagyok. Szipen otthon! A mint belípek udvarra, szalad elejbem Karika leányom, és kitaszigal szilvasba. Az Istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek, keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják, szalagy innen! Utczú neki! Nekem se kelete több! Vesd el magad. Kaptam nyakamba tarisznyát; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítésemen. Szaladtam erdőbe, elbujtam kemenczibe; ot meglapultam, míg Karika utánam küldi szekeret; – ot kipemet bemazoltam elib mészszel fehirre – azután korommal feketire, hogy rám ne ismerjenek. Három nap ki nem tutam szakalombul mosnyi fehiret, feketit: olyan voltam, mint ördög.

Ádám úr az oldalait fogta a tenyerivel, úgy kaczagott a szomorú történeten.

Mikor az asszonyság az ó-szilvoriummal s a friss puha kalácscsal visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon nevetnek.

– Mi az a jó? Nekem is adjanak belőle.

– Ejh, nem asszonynak való ezt hallani! utasítá el Ádám úr; pajkos dolgokat beszél Zebulon koma.

– Ejh, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között, mikor magatokra maradtok, pirongatá őket a szemérmes úrhölgy.

Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő füleit is megüsse.

– De szomorú dolog ez, kedves barátocskám, folytatá Zebulon; hallgasd tovább csak.

– Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvoriumból. Ez jó búfelejtő. Nincs ennél jobb a világon.

Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kalácscsal teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.

– Elfutotam még azon ijczaka szekiren ismerős barátomhoz szomszid faluba. Ot alig megpihentem, ram találta cserepár. Baratom hirtelen elbújtata engemet pinczébe. Ot voltam két nap, két ijczaka befenekelve huszonnégy akós hordóba. Csak úgy adogattak be nekem itelt, italt Spundlochon, míg cserepár nem mente odább.

S még azt prætendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát kaczagtában a pamlagon, mikor ezt keservesen előadja.

– De nem nevetni való ez, kedves baratocskám, csak meggondold: kétszer huszonnigy oraig ülnyi hordoba és rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!

Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbbé volt képes Ádám úr kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.

– Gyere öreg, gyújtsunk rá, így majd sokkal könnyebben megy a discursus. Fain jó verpeléti van a döbözben.

S azzal bedugta a saját száját és a vendégeét is egy finom meggyfa-pipaszár ludtoll-szopókájával, melynek másik vége selmeczi dohány-égetőcserep-katlanba szolgált: vulgo pipa.

Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibust, mit az ott heverő Calepinusból hasított ki recenter, s aztán az égő fidibust a pipaszárán szétverve, nagy füstgomolyt fujt a fellegekbe, s felhúzott félszemöldökével utána pillantva, nagy keservesen folytatá:

– Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette aztat. De mi következte aztán. Baratom, ki elbujtatott nekem, mikor elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem maradhatod magadat: magamra is hozod szerencsitlensiget; neked kell magadat kiadnyi incognito, hogy rad ne talajanak. Magam izs jobb szeretem aztat. Inkabb incognito szabadon, mind hordoba pleno titulo. Hat akor felöltöztette engemet napszamos ruhába, is elvite hat mérföldnyire pálinkafőző arendashoz, a hun beszegődtette engem napszamosnak. No mar it csak jó lesz; mert senki se nem ismerheti ram. Jól van. Is én hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos rocskát, is etetem göbölyöket, is targonczáztam malatat, is jartam nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utoljara magam izs azt hitem, hogy vagyok diszno.

Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a fejét.

– De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy elgyüvök ide te hozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt nímet! Hat eczer oda vetödi magat derik becsületes zsido kocsmáros egy lovas szekeren; vele van öreg zsidóval tizenkilenczedik leanyat szoptatott felesig. Annak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azon felül öt forintot, ha nimeten keresztül szökteti engem te hozzádig. Aszonta, bizzam csak rá. Másnap felpakolta szekerire, is elszökte velem moslikgyarbul. Aszonta, ne filjek semmit. De meg is csak filtem. Utoljára zsidó asszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete zsido asszonynak, szipen; is mikor gyűte rank szemközt svalizsér, cserepar, oda ata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen; hogy meglegyen illusio. Igy kijaczotam nimetet.

De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóthi kaczagásra ne nyiljanak szét torkának minden aperturái.

– Jaj, de nagy bolond vagy te Zebulon! Mintha látnálak, hogy szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! úhhahaha! Ne beszélj már több szomorú történetet, mert kidül az oldalom a röhögéstül.

Utóbb még magára Zebulonra is elragadt házi gazdájának derültsége.

– No de most már jó helyen vagy koma! vigasztalá őt Ádám úr. Itt ellehetsz az itéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a falu, a hol én lakom, még a mappára sincs feltéve.

– Igazán? kapott ezen a szón Zebulon.

– Ucscse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam felőle, hogy az én falumat még a mappa-csináló sem ismerte.

Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára itélt könyvek közül, mik lassú fidibushalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel rátalált benne a megye székvárosára.

– No látod: itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a harmadik falu; ez a két szőrös hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis kukacz-forma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem vagyunk sehol.

Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat, oly faluban lakhatni, a minek a létezéséről a térkép nem ad tanuságot.

– Jaj, bárcsak a nimetnek is ilyen mappája volna, sóhajta Zebulon.

– Ilyen van! biztosítá őt Ádám úr némi indignátióval a fölött, hogy Zebulon elég együgyű azt képzelhetni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a másik.

Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezde róla magyarázgatni komájának.

– No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itten egy vargabötüt csinyaltam fölfele. Ugy kerültem fel idaig.

Furcsa czikczak-utazás volt biz az.

Ádám úr mégis kiváncsi volt egyre-másra.

– Hát aztán egészen szélyel verték a magyar sereget?