Part 6

– S te nem hiszesz nekem?

– De hát te honnan tudod azt?

– Anyámtól tudom.

– És anyánk honnan tudja?

– Vele tudatja azt Ödön.

– De miért nem ír nekem Ödön?

– Csak nem vagy féltékeny az anyánkra?

– Oh, mit mondasz? De hát legalább egy olyan levelét hoznád el egyszer nekem, a mit az anyánknak írt.

Jenő ugyan meg volt szorítva.

– Oh, hát aztán mit nyernél azzal a levéllel? Gondolod, hogy az olyan irást, a mit valaki egy ellenséges vidéken át küld, úgy írják, hogy azt mindenki elolvashassa kedve szerint? Az chiffrekben van írva.

– Jó, elhiszem. Ha chiffrekben van is írva, de legalább a vonásait megismerném bennük. Kegyetlenség tőletek, hogy még csak a betűit sem engeditek látnom, ha nem érthetném is.

Most még jobban meg volt szorítva Jenő.

– Ah! Haha! nevetett. Te azt hiszed, hogy azok a chiffrek olyan közönséges betűk, a mikben valakinek a kézvonását meg lehet ismerni. Megállj: mindjárt megismertetem veled a mi chiffreinket, a mikkel egymás közt, ha titkunk van, levelezni szoktunk. Két egyenes vonás ide amoda téve adja ki az abéczénket.

Azzal lerajzolta Arankának egy szelet papirra az egész titkos ábéczét:

a b c d e f g h i k l m n o p r s t u z j v

– Aztán ne gondold, hogy ezt is papirra szokás írni, hanem a mit izenni akarunk, ilyen keresztöltésekkel felvarrjuk egy zsebkendőre. Akárki a kezébe veheti; mit lát rajta? De a ki tudja a titkát, a fehér zsebkendőről egy nagyító üveggel szépen leolvassa az izenetet. Már most hát hogy ismered meg ezekből az egyenes pálczákból az Ödön kézvonásait?

Jenő tökéletes örömöt szerzett ezzel a titkos ábéczével Arankának.

– Oh abba én rögtön beletanulok. És aztán fogok Ödönnel levelezhetni. Várj csak.

S azzal az irónt kezébe véve, elkezdte a betűk összeállítását próbálgatni egy szelet papiron.

– Nézd, el tudod olvasni?

Jenő kibetűzte az abrakadabrát.

«Kedves Ödön szeretlek».

Aranka arcza ragyogott a mosolytól, mikor Jenő azt kitalálta.

Hanem az a ragyogás megint olyan szomorú volt ez ifju arczon. A delejes álomjáró mosolygása volt az, kit a képzelet összehoz a távollevővel. A szemek, mik örömtől sugárzanak, csak mindig a láthatáron túl keresnek valamit.

Jenő félretette ecsetjét, s gondolá: «nem; e mosolyt sem örökítem meg a vásznon».

Hanem az asszonynak adott legalább valami dolgot azzal a titkos irással.

Nem fog egész nap annyit kínlódni aggodalmaival.

«Mi hír Ödönről?»

«Mikor fog hozzánk visszajönni?»

«Mit írnak a lapok? Ismét ütközet volt? Ödön is ott járt? Nem sebesült-e meg? Nem fogták-e el?»

«Miért nem látjuk anyánkat?»

«Miért nem mehetünk oda, a hol Ödönhöz közelebb volnánk?»

«Apámat sem láttam már hónapok óta.»

A mikre Jenőnek ezerféle változatait kell kigondolni a magyarázatoknak.

Hogy nehéz hírt kapni a Tiszán innenről; – hogy Ödön közel sem jár az ellenség lőtávolához; – hogy rövid idő mulva ismét itt lesz; – hogy lapokat nem lehet kapni mert nincs postajárás. A mi jön, Debreczenből jön, s abban nincs egyéb, mint országgyűlési disputa, meg kaliforniai események; – hogy a mamát az egész gazdaság gondja terheli, azért nem jöhet ide.

Mennyi munkájába kerül sógorasszonyával mind ezeket elhitetni. Hogy kell a debreczeni levelekkel érkező postát lesnie, hogy valami olyat ne adjon át, a miből Aranka valami bajt megtudhatna. Hogy kell előtte saját szomorúságát eltitkolnia, mikor Richard bátyja megsebesültét hírül hozták. És mindennap és folyvást diadalmas arany időket mesélni előtte, mikor saját szivében a fekete semmi van: a hitetlenség, a kétségbeesés sötétje.

Mind azt, a mi szörnyűt a nő csak álmodik, ő már mint bizonyosat tudja: de biztatja az ellenkezővel.

Ő látja az ország minden szélén, a világ mind a négy oszlopán égő tüzeket; ő hallja a közeledő táborok nehéz dübörgését; tudja, mi lesz mind ennek a vége? És a kis pacsirta énekli a Rákóczi-indulót.

Hanem most egy új hang kér figyelmet. Két gömbölyű kezecske ott abban a bölcsőben el kezd mozogni, fölnyitja ujjait s ismét összecsukja; két sötétkék szem jelenik meg a hosszú szempillák alól, s aztán megint hirtelen lehunyódik a nagy világosság elől; hanem a helyett megnyilik két parányi cseresznyeajk s hallatja azt a hangot, a min még a szerafimok dicsérik az Istent: a minden népeknél egyformán érthető hangot, a betűkkel le nem írható, szótagokkal ki nem fejezett, mégis mindent elmondó hangot: a gyermek hangját anyjához.

És az anya megérti azt a szót jól. Oda rebben a bölcsőhöz, kiemeli a vánkoskájával együtt a parányi embert. A gyermek lefelé görbíti két szájszögletét, mintha sírni akarna; az anya megcsókolja a száját, s arra aztán a gyermek fölfelé görbíti szájszögleteit és nevet.

Aztán mindketten nevetnek: egymásnak a szeméből kilopnak valamit, a mi része az istenség örök üdvének.

Az anya aztán nem lát semmit a világon, csak azt a mosolygó gyermekarczot.

Leül vele, ölébe veszi. Egyik karját oda teszi a feje alá.

És aztán lefosztja kebléről a hímzett patyolatot s megszoptatja gyermekét. Láthatja nap, ember és Isten.

És gyönyörködhetik benne.

Ez az egy képlet, mely a tiszta gömbölyű eget, együtt a felkelő nappal, s annak kerek hajnaludvarával, szépségben, magasztosságban, gyönyörben megközelíti: a nő keble gyermeke ajka előtt.

Jenő felkapta ecsetét és festett.

Ez a nő igazi arcza. Ezekben a vonásokban ismerhetni reá.

És az anyát nem zavarta meg néma gyönyörében az, hogy arczvonásait az ecset meglopja.

Miért szégyenlette volna előtte magát? Hiszen testvér!

S miért szégyenlette volna magát? Hiszen anya!

És Jenő gondolta magában, míg e képet festé, hol a gyermeket, hol az anyát nézve: «és titeket küldtelek volna én koldulni a világba?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pedig hát mind az, a mit az ifju nőnek mondtak, nem volt igaz.

Férjét folytonosan rémület és veszély környezi, atyja nem jöhet hozzá, mert a táborban jár; napa nem küld neki levelet soha és férje soha, az egész titkos irás: mese; ő maga, az ifju nő: fogoly, elzárva e szigetre, és sógora, Jenő, az ő börtönőre, ki vigyáz rá, hogy a szigetet el ne hagyja, s hogy senki ne közeledjék hozzá.

Féltik?

Igenis. Féltik attól a nagy hódítótól, a kitől azon év nyarán ezer, meg ezer, táborban járó férj féltette honhagyott nejét: a kolerától.

Ott kinn köröskörül a kolera dühöng.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Késő éj van.

A hold keresztül világít a nemesdombi kastély ablakain. A mint delejes fényét ráveti a falon függő rámák életnagyságú arczképeire, úgy tünnek azok fel, mint Macbeth kisértetei, mik sorban megjelennek, s ismét eltünnek, mikor a hold fénye odább megy. Legfenyegetőbb valamennyi között a kőszivű ember arczképe.

Valamennyien egy nőre szegezik szemeiket, ki ott járdal előttük, fehér ruhában. Mintha a sírbolt előtti márványszobor szállt volna le, hogy a kisérteteknek bebizonyítsa, hogy ő is él, nemcsak ők.

Az éj csendét egy-egy fájó sóhaj veri fel koronkint, mely nem tudni honnan jő? a kastélyon végig hangzik; – egy nyögés, melybe fogvaczogás vegyül; – egy kínos jajkiáltás, mely utat tör összeszorított ajkak közül, s elfojtatik újra összeszorított ajkak közé; – egy csendes zokogó panaszhang; – egy hirtelen felordító szó, minő a lázálmodóé, melylyel lelkét a pokolból visszakiáltja; – egy félelemteljes hördülés…

Minő kisértet-hangok azok, melyek innen alulról jőnek?

A Baradlay-kastély jelenleg egy egész kórház. A kastély nagyasszonya megnyitá azt a szabadságharcz sebesültjei számára. Először az alsó földszinti osztály szobáit; azután, mikor azok megteltek, a felső osztály egyik szárnyát; mindig többen jöttek: berendezé számukra a dísztermeket; utoljára nem maradt más számára, mint saját szobái, a többi mind sebesültekkel van tele.

Azok sóhajtoznak, azok nyögnek, azok kiáltoznak az éj csöndében oly kisértetes hangokon. Talán haldoklik is valaki közöttük.

Baradlayné két orvost tart számukra, gyógyszertárrá van alakítva a könyvtár, s a czímerterem műtő-teremmé.

Maga és nőcselédei egész nap tépést, sebkötőket készítenek.

Éjjel aztán hallgatja ezeket az alvilági kínhangokat, a miknek hallásától egy arkangyalnak is össze kell borzadnia. Mikor elhatározta rá magát, hogy kastélyát a harcz sebesültjei számára megnyissa: jól tudta, mit cselekszik.

Elébb gondja volt rá, hogy Ödön nejét, kis gyermekeivel elküldje kőrös-szigeti kastélyába. Fiát, Jenőt, utasította, hogy mint ügyeljen reájuk?

Azoknak nem szabad azt még csak sejteniök sem, mi történik az ősi lakban?

Minden másodnap temetnek onnan.

És minden szobában kínlódó nehéz sebesültek feküsznek, kiknek jól esik, ha egy szelid női arcz mindennap kétszer-háromszor végig járja kíntanyájukat, ápolásukra felügyel, s jó szóval vigasztalja őket, szükségeikről gondoskodik, angyali jó tekintetével gyógyít.

Hanem annak a nőnek is kőszíve legyen, a ki ezt teszi!

Kőszív, de gyémántszív! A gyémánt az a kő, a melynek lelke van.

Baradlayné helyt állt e rémesen magasztos feladatnak.

Nem nő volt, nem asszony: egy szent volt.

Szent, a kihez a haldoklók imádkoznak, a kiről a felgyógyulók dicsérő zsolozsmát zengenek, a kinek ujjai érintésétől a martyrok fájdalma gyönyörré válik.

Hanem azért a magasságért meg kell szenvedni!

Mikor már tömve volt a háza sebesültekkel, akkor kiütött közöttük a kolera.

A halálnak nem volt elég a csatatéri aratás; két kézre fogta kaszáját, úgy vágta a rendet. A mi nemét a fegyvernek ki nem találta ember, kitalálta ő.

Akkor még Magyarországon 1831 óta csak másodszor hangzott a kolera neve. Hírét csak a tizennyolcz év előtti rémképekből ismerik. Akkor is oly kevéssé tudták, hogy mi az? mint az első megjelenésekor.

Ragály-e? dögvész-e? vagy járvány? a föld betegsége-e? vagy a lég nyavalyája? rossz szellem-e, Isten csapása? belehellt állatparányok okozzák-e, vagy megevett cryptogamok? Hogyan és miért utazik vidékről-vidékre? Miért választ ki magának egy városban egy negyedet, egy utczát, néha egy utczának egyik felét, s a másikat békén hagyja? Hogyan jár egy ember száz kolera beteg között fertőzetlenül, míg a másik egy halálhírre, e szó kimondására megkapja azt és meghal bele?

Mind erre olyan kevéssé tudott valaki felelni, mint 18 év előtt.

Óvatosság, elővigyázat és erős szív. Egyéb tanácsot nem tudtak adni.

A leveleket, mik egyik vidékről a másikra küldettek, most is átlyugatták és megfüstölték. Legtöbben pedig épen nem leveleztek.

Baradlayné ezért nem küldött soha levelet Kőrös-Szigeten lakó gyermekeinek. Ezért nem engedte Ödön leveleit is nejéhez eljutni, mert a táborral együtt járt a kolera.

Azért nem látogatta meg menyét és unokáit soha, azért volt eltiltva azoknak őt meglátogatni; mert az a ház, a hol most Baradlayné lakik, a halál királyi kuriája!

És ő maga meg nem mozdult onnan.

Az órák az éjfél szakaszait számlálják, a tele hold a magas ablakon át a rámák kisérteteit eleveníti meg: a ház nagyasszonya ott jár végig e sóhaj-hallgató szobában, s kezeit hátratéve, meg-megáll a legfenyegetőbb kép előtt.

A kőszivű ember képe az.

És beszél vele.

– Nem! Nem riasztasz el innen… Helyt állok… itt maradok… Hallom szemrehányásodat… Azt mondod: «ez a te műved»… Nem tagadom… A mennyi részem van benne, annyi részt kiveszek belőle… Ezek a borzasztó hangok itt körülöttem nem hagynak aludni sem engem, sem téged… Téged sem, úgy-e?… Én hoztam őket ide… Meg kell őket hallgatnom; mert nekem beszélnek… Ha ajkaik hallgatnának, nyitott sebeik fognának beszélni… Minden seb azt mondaná: én appellálok a mindentudó Istenre!… Én nem félek előtte megjelenni… Hát én nem apellálhatok-e oda?… Te már a túlvilágon vagy; te már tudod a jövendőt, te már látsz a szivekbe és a századokba. Miért jösz hát nekem szemrehányást tenni?… Tudod jól, hogy ennek a vérnek ki kellett folyni, hogy ezt a kínt végig kellett szenvedni. Tudod jól, hogy meg kell halni, a ki fel akar támadni…

A nő ismét végig jár a holdvilág-sütötte padlókoczkákon, s ismét visszatér vitatkozó feléhez:

– Azt hiszed, hogy én félek itten egyedül magamban; egyedül veled itten?… Alattam és körülöttem a halál; de fölöttem az Isten… Egymás szeme közé nézünk: én és a halál… A ki megretten tőle, midőn megmondja neki a nevét, annak mint szörny jelenik meg; a ki üdvözli őt, annak mint angyal… Aztán az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél: a fejünk mindenütt az égben jár… Én nem félek attól, hogy ezt tudom.

Megint végtül-végig járja a szobáit; megint szembeáll a kisértő arczképpel.

– Azt kérded tőlem: «mit tettél gyermekeimmel?… Ellenkezőjét annak, a mit meghagytál… Mondtad, hogy visszajösz, mondtad, hogy fülembe fogod suttogni e kérdést… Hallom… Ellenkezőjét tettem annak, a mit te akartál… Két fiam a csatatéren: egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk órája… Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla… Én tettem mind ezt… Én vittem őket oda, a hol vannak… Nem bántam meg!… A mi végezve van felőlük, bevárom nyugton… A végzetet megfordította az én kezem… Lehet, hogy elvesznek mind,… az meglehet… Többet ér a jó veszteségben részt venni, mint a rossz diadalban… Én adtam nekik az életet, az én tejemet szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad élniök az én lelkemmel ellenséges éltet…

És ismét jár és ismét hallgatja a túlvilági kérdéseket.

Talán amaz is hallja az ő szavait?

Visszatér ismét a képhez és arcza most oly gyöngéden mosolyog.

– De oh ha látnád azt a két szép gyermeket, a mint anyja ölébe borulva játszik, cseveg és gagyog… Azokat megőrzöm, mint egy házi oltárt… Azokat jó helyre vittem… Oh ha látnád őket, nem néznél ily haragos arczczal… Azok egy boldogabb kornak az örökösei. Mi mind megáldozzuk magunkat azért, hogy ők boldogok legyenek… Te nem akartad, hogy e két mosolygó főre süssön a nap… Én akartam… Látod? Nemcsak halált, nemcsak szenvedést tudtam én előidézni a sors titkaiból, hanem életet is, és boldogságot… Ezt az életet, ezt a boldogságot eltettem innen jó helyre; a hol megvédi őket Isten végtelen irgalma s az én soha el nem hallgató imádságom… Nem hagytam őket itt, a te haragos arczod előtt… Ők élni fognak s expiálják egykor a mi ki nem gyógyulhatott bajainkat.

A nő egész látnoki gyönyörrel merengett sokáig e gondolaton.

Abban azután megerősíté szivét; megnyerte nyugalmát.

Még egyszer emelt fővel fordult az arczkép felé.

– A mit tettem, – jól tettem… És most akarom, hogy térj aludni, – s akarom, hogy aludjam én is.

A holdfény is elhagyta az arczképet, más tárgyra vonulván ezüst világával; az visszasülyedt a homályba.

S a nő, a ki meg tudta parancsolni a kisértetnek, hogy menjen nyugodni, tudott parancsolni saját magának is, hogy aludjék.

És aludt nyugton.

Pedig tudják, a kik próbálták, hogy ez a legnehezebb parancsolat:

«Én akarom, hogy aludjam!»

SÖTÉTSÉG.

A Plankenhorst-háznál egyike volt azon bizalmas estélyeknek, a mikben soror Remigia is részt szokott venni növendékével együtt.

Ama vakmerő szökési eset óta azonban soror Remigia nem kiséré egyedül Edith kisasszonyt, még egy másik kolostorszűz is járt vele; ketten csak megőrzik.

Edith ott hallhatott eleget a magyarországi harcztérről, a mi elrontsa kedvét a férjhezmenetelre. Hányszor és hogyan verték szét a magyar seregeket, mily tökéletesen meg lett az semmisítve; hogy meg van az már szorítva s kénytelen magát megadni rövid időn; ha pedig előre nyomul, mint csalják kelepczébe, hogy vágják el visszavonulási útját? egy sem szabadulhat meg belőle.

Ilyenkor Baradlay Richardról is hallhatott eleget. Már két izben csak lova gyorsaságának köszönheté, hogy Palvicz Ottó kardja utól nem érte. Palvicz fogadást tett, hogy akár élve, akár halva, kézre kell őt kerítenie.

Edith választhatott, azért imádkozzék-e, hogy a kedvesét élve, vagy azért, hogy halva lássa? Halva a csatában, vagy élve a vesztőhelyen?

Azt tudták már Plankenhorsték mindenfelé kiterjedő összeköttetéseiknél fogva, hogy tegnap dél óta döntő ütközet folyik a Királyerdőben.

Windischgrätz herczeg legutolsó távsürgönye azt tudatta, hogy este 7 órakor a magyarok minden ponton vissza vannak verve, s a lovagias bán épen a kegyelemdöfést indul megadni a visszavert ellenhadnak.

Ugy is volt egész este 7 óráig; a fővezér nyugodtan fekhetett le vetett ágyába; a csata meg volt részére nyerve.

A lovagias bán csak reggel 7 órakor verte fel azzal a hírrel, hogy egész hadtestével együtt megérkezett, s ott hagyta a csatatért az ellenfélnek.

Ezt azután ráértek megsürgönyözni Bécsbe.

Ott mindenki hihette azt, hogy a győzelem teljes, másnap estig.

Plankenhorstné és leánya, a két apácza és Edith a theánál ültek az isaszegi csata utáni estén. A társalgás tárgya természetesen a tegnapi ütközet volt, a hogy azt a mindenbe beavatott hölgyek a főhadparancsnoknak bülletinjéből ismerték.

A négy elébb említett hölgy különös derült kedélyhangulatban volt ma. Az utolsó annál többet ábrándozott.

Soror Remigia a multkori tapasztalat óta nem nyilvánít oly tartaléknélküli rokonszenvet a chartreusehöz; a helyett inkább arakot tölt a theához. Azt hiszi, hogy az arak ébren tartja az érző idegeket.

Ma különösen beszédes.

A hölgyek magyarázzák egymásnak az ütközet terét. Soror Remigia érti azt a legjobban.

Kirakják kenyérhéj-darabkákból és czukordarabkákból, hogy állnak szemközt a seregek?

A kenyérhéj-darabok a magyar ezredek, a czukordarabkák az osztrák ezredek.

Így minden a legkönnyebben megfoghatóvá lesz.

Ha az az egy czukordarab egy araszszal elébbre megy a kenyérhéj-darabkák háta mögé, ezek mind el vannak fogva. S mi annak azt az arasznyi utat megtenni ott az abroszon?

Ha a Rastich-dandár jókor megkapja a parancsot, hogy flankirozza az ellenséget; ha a Lichtenstein-dandár en échelon avancirozik, s ha a Colloredo-dandár à cheval veti magát az országútra, egy ember, egy ló meg nem szabadul az ellenségből.

A hölgyek nagy szónoki zajjal magyarázzák azt egymásnak. A hadi műszavak oly folyékonyan mennek nekik, mint akármelyik second lájtinantnak.

E vidám trécselés közepett kopogtatás hangzik.

– Ki az? Szabad!

A kis szőnyegajtón, melyen csak a jó barátoknak volt bejárása, benyitott hozzájuk Rideghváry úr.

A nemes úr arcza pergamentszinű volt, szájszögleteit rejthetlen idegesség galvanizálta.

A két Plankenhorst hölgy eléje szaladt, megfogták kezeit, lármásan üdvözölték, arczába nevettek, az asztalhoz vonták, egy karszékbe beerőltették, s csak akkor döbbentek azután meg tőle, mikor ott látták a lámpavilágnál ülni. Valami mumiaformája volt.

– Nos, mi hír a csatatérről? kérdezé barátjától Plankenhorstné.

Rideghváry felelni akart s csak akkor vevé észre, hogy nyelve és torka száraz, hogy hangja felakad.

Egy korty vizet ivott elébb.

Azután felelt.

– Minden rossz. Az ütközetet elvesztettük.

Csak perczek mulva bir Plankenhorstné gyönge kétséget kifejezni.

– Az lehetetlen.

– Az való, monda Rideghváry.

Most Alfonsine akarta megmutatni, hogy neki több lelki ereje van, mint a többinek, s fel sem veszi a dolgot. Pedig az nála nem lelki erő volt, hanem könnyelműség.

– Ah uram! Az még nem bizonyos. Önök nem tudhatnak semmit bizonyosan. Önök könnyen megrémülnek az álhirekre.

Rideghváry éles, szuró tekintetét Alfonsine arczára szegzé, melyen rózsapiros nevetés tagadta a rémhir hatását.

– Bizony pedig kisasszony, monda kemény hangon: az való, a mit mondok. Oly hirnök hozta meg e tudósítást, ki maga jelen volt ott, a hol Palvicz Ottó elesett…

A rózsapiros nevetés aztán egyszerre elmult a kisasszony arczáról.

– Palvicz Ottó? rebegé soror Remigia. Más nem mondta ki a nevet.

– Igen is. Az, a kit futárnak küldtek, jelen volt Palvicz Ottónak találkozásán Baradlay Richarddal. Egyszerre vágtak mind a ketten egymás fejére, egyszerre estek le mind a ketten a lóról.

Két arcz, a kétségbeeséstől elsápadtan, a rémülettől elmerevülten, fordult egyszerre a beszélő felé; Alfonsine és Edith arcza.

Rideghváry kegyetlen lassusággal folytatá:

– Baradlay megélt; – Palvicz Ottó meghalt…

Edith az üdvösség enyhült mosolyával arczán, roskadt vissza karszékébe, s kezeit összefogta keblén, mint a ki némán hálát ad valakinek. Míg Alfonsine a düh és kétségbeesés torzulatával arczán ugrott fel székéről, szemeit vadul a szólóra meresztve.

Anyja is rémülten nézett, de nem Rideghváryra, hanem leányára. El fogja-e árulni féltve őrzött titkát?

A leány pedig nem bánta, ki látja, ki hallja őt e pillanatban; hanem lelkének egész pokolkeservével felkiálta:

– Átkozott legyen, a ki őt megölte! Átkozott legyen, a ki Palvicz Ottót megölte!

S azzal levágta magát az asztalra, széttörve a mi törékeny eléje akadt s elkezdett zokogni dühvel, kétségbeeséssel.

Plankenhorstné elájult ebben a pillanatban. Nem Palvicz Ottó halálhirére ájult el, hanem azon ijedelemre, hogy Alfonsine így el tudta feledni magát.

Alfonsine pedig nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nézi? szabad folyást engedett indulatának.

Egy kitörő vulkán volt az, mely meghajigálja tűzzel a villámló felhőt, s visszadobálja a mennyköveket az égbe!

Elébb homlokával s öklével verte az asztalt; aztán hanyatt veté magát karszékében s engedte könyeit végig omlani orczáján, és haját ziláltan szerteszét bomlani:

«Átkozott az ég! a föld! az emberek!»

És vonaglott, mint egy halálra sebzett tigris.

Aztán felkapott egy kést az asztalról s neki rohant az ajtónak, őrülten hebegve:

– Kit ölök meg? megölök valakit!

A felkapott eszköz pedig nem való volt arra, hogy akár mást, akár magát megölje vele. Földhöz vágta azt: «nyomorult darab vas!» és rátaposott.

Aztán valami jutott eszébe: a falnak borult arczával, karjaival, zokogva: «oh kedves Ottóm», s végig csúszott a fal mellett odaroskadva a földre.

Ott sirt egy ideig, senkisem sietett fölemelni, fölkelt önmagától.

Szemei véresek voltak a sirástól.

Körültekintett.

A két apácza Plankenhorstnéval volt elfoglalva, kit nem birtak ájulásából magához téríteni. Edith egy sarokba vonult s kalapját, shawlját felvéve állt ott, mint ki menekülni óhajt. Csak Rideghváry állt nyugodtan, közönyösen az egész viharban, kezeit zsebébe dugva.

– Vigyék ágyába, a ki beteg s fektessék le. Hívják a cselédeket, mondá Alfonsine, kegyetlen részvétlenül, s azután Rideghváryhoz fordult:

– Uram, e teremben, e városban, az egész világon nincs több ember, a ki jobban tud gyűlölni, mint félni, csak ön, meg én! Ön látott engem. Ön tud mindent?

– Igen!

– Van-e visszatorlás e világon?

– Van.

– Ön rátalál arra?

– Ha a pokolból hivom is elő.

– Ön ért már engem?

– Mind a ketten értjük egymást.

– No hát, ha lesz önnek egyszer szüksége egy szívre, a melytől öldöklő mérget kérjen kölcsön, mikor már az öné elfogyott, gondoljon rám. Én önnek egy kölcsön adott pokollal tartozom.

– Fizetni fogunk, kisasszony! arról legyen nyugodt. Fejet fejért! Semmi sem marad ingyenben. Ha a világ darabokba esik is szét, bosszút állunk. Olyan sírást csinálunk Magyarországon, hogy három nemzedék nem fogja elfelejteni, és divat lesz a gyászruhaviselés azon a földön tíz esztendeig! – Én gyűlölöm a hazámat! – Tudja ön, mit tesz az: «én gyűlölöm a hazámat!» Minden fűszálát, minden csecsszopó porontyát gyűlölöm! Most már tudhatja ön, ki vagyok, a mint én is tudom, hogy ön kicsoda? A hol egymásra szükségünk lesz, – ott majd találkozunk.

Azzal vette a kalapját, s senkit sem üdvözölve, eltávozott.

Alfonsine pedig leült a mindenkitől elhagyott asztal mellé, s két összekulcsolt kezét homloka elé téve, odakönyökölt a lámpával szembe, s elkezdett beszélni ahoz a néma világossághoz, szemeit annak fényébe meresztve.

– Hát meghaltál? Hát megcsaltál? – Hát elhagytál örökre? – Elmenjek-e utánad? Kit küldjek el utánad? Mindenkit! Szeretnek ott, gyűlölnek ott még, a hova te mentél? Én ott sem fogok feledni. Jaj nekem, a kit elhagytál! Jaj neked, a ki elmentél. Jaj annak, a ki elküldött! Nem fogsz tőlem alhatni a sírban, s én nem fogok tőled alhatni az ágyban, s egymást fogjuk kisérteni mind a ketten. És ketten együtt gyilkosodat. Van még egy átkozott hely, a mi gyászosabb a sirnál: a vesztőhely – ott találkozunk mind a hárman; – de ott sem békülünk ki. Ki békíti ki a leányt, a ki nem lehet többé asszony? Egy egész mennyország sem, tele szentekkel és angyalokkal! Egy egész pokolnál több vagyok én, tele ördögökkel és elkárhozottakkal.