Part 5

A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve, csaptak le egymás fejére.

A főre czélzott mind a két kard.

A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám s a két hős egyszerre lefordult nyergéből.

És valóban olyan jó csapás volt az, a mit Baradlay Richard ellenfelétől kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűv forrásokba, mikbe az Ilias és Niebelungen hőseit mártották édes anyjaik, a nap fölkeltét nem látja többé.

De talán az újabb mythosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának s mikor az érczen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni.

Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richard csákóját, az érczabroncsot, mely felső karimaját tartá; hanem – a mi oly sokszor megtörténik, – a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richard fejét.

Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebzetlenül.

Hanem az a másik csapás, a mit ő adott ellenfelének, az tökéletesen talált.

Olyan volt az, mint az ég mennyköve.

Keresztülvágta a sisakot s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egész a halántékig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, nehány pillanatra ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni elesett vezérét.

Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról s arczczal Richard testére veté magát. A dulakodó paripák ott agyontaposták. De megmenté kedves gazdáját. Hiszen oly szegény lelke volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az írástudó trombitásnak, a mit eltestáljon. Nem volt egyebe, csak szeretete. Most azzal betakarta kedvenczét. És elment helyette meghalni.

E perczben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész Királyerdő rengett a felkiáltástól: «Éljen a haza!»

A magyarok tartalék-hadteste megérkezett s beállt a csatarendbe.

A tartalék ütegei megkezdték a harczot, a honvédzászlóaljak kiverék az ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet sorsa el volt döntve.

Az osztrák fél trombitái takarodót fúttak. A küzdő lovasság szétbontakozott; a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt. Palvicz Ottót is ők vették fel. Még élt.

Az osztrák hadcsapatok mind visszavonultak a Rákos jobb partjára.

A nap leáldozott már. De még azzal nem volt vége a napnak.

Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut birni kellett annak, a ki azt akarja mondani, hogy győzött!

Tehát szuronyt szegezni és előre! Bele a tűz közepébe!

Nyolcz órája, hogy harczolnak már, de fáradtnak lenni nem szabad; a tikkadt hadak új rohamra kelnek, a zászlók lobognak az esti szélben; az éljen-kiáltás felzendül köröskörül; szurony-erdő indul meg a sötét erdőből s belevág a tűz közepébe; az égő utczákon végig foly óra hosszat a viadal; a sötét erdőben puskaropogás világítja az éjt.

S még mindig előbbre törnek a szuronyok. Most felhatolnak az isaszegi magaslatokra; az ellent onnan is leszorítják, s mikor a láthatáron fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja lobogni.

De benn a Királyerdőben még egyre foly az ádáz viadal.

Azokat ott nem lehet szétválasztani. Új meg új csapatok törnek egymásra az erdő sötétjében, a kik nem akarják elhinni, hogy a csatának már vége; a kik harczolnak, csak azért, hogy harczoljanak; a kik nem hallgatnak sem takarodóra, sem vezényszóra; csak ellenséget keresnek és küzdenek, a hol rátalálnak.

Csak a késő éjfél pihenteti el őket.

A Rákos mögötti halmokon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka álmait; a távol gödöllői hegyekről áthangzik az elvonuló ellen szomorú hivogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek nyögése, sóhajtása kisért. A malomréten tábortüzek körül czigányzene szól: huszárok, honvédek toborzót tánczolnak. A rét árkaiból csermely szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi…

… Ez történt a Királyerdőben.

A HALDOKLÓ ELLENFÉL HAGYATÉKA.

Sötét volt már, midőn Baradlay Richard mély kábultából felocsúdott.

Úgy tetszett neki eleinte, mintha az a sötétség mind egy nagy súlyos tömeg volna, mely az ő fején fekszik; mikor a kezét megmozdítá, meglepte, hogy mozdulatai ebben a sűrű fekete valamiben meg nem akadnak.

– Hohó! kiálta, a mint meggyőződött róla, hogy a nyelve is mozog.

Arra a neszre aztán megnyilt egy oldalajtó s abból világosság jött be.

A világosságnál aztán rájött Richard, hogy a feje még mindig arra való, hogy visszaemlékezzék. A világosság huszárlámpától ered; a lámpát pedig egy hosszú kéz tartja, egy hosszú arcz előtt, mely arcz tulajdonosát Mausmannak hivják.

Hanem még mindig úgy tetszett neki, mintha a napban volna, a hol az ember fejének a pondus specificuma ezerháromszáz mázsa s a hol egy közönséges embernek négyszáz lóerőre van szüksége, hogy ha egyszer a földre, azaz, hogy a napra lefeküdt, onnan megint fel tudjon kelni.

– Nos? felébredtél valahára? szólt bohó tréfás arczczal Mausmann.

– Hát élek?

– Egy körmöd sem hiányzik. Csak vendégszerepelni voltál a másvilágon.

– Hol vagyok?

– A rákosi malomban.

– Akkor hát győztünk! kiáltá fel Richard, s egyszerre emlékezett már mindenre.

– Tökéletesen. Isaszeg a miénk; a bán Gödöllőig flankenbewegolt, teljes a diadal.

Nem érezte már többé ólomnak a fejét Richard, nem kellett neki felső légnyomású gőzgép, hogy fektéből felugorjék.

– Hát bizony csak állj talpra! biztatá őt Mausmann; nincs neked semmi bajod. Egy ökölnyi daganat van a fejeden, azon három hüvelyknyi solutio continuitatis a bőrön. Ez az egész.

– Te orvos vagy?

– Elhiszem azt, felelt Mausmann, tudománybüszkeséggel. Doctor medicinæ és magister chirurgiæ. Én vettelek gondjaim alá s nagy dolgot fogok belőle csinálni, hogy kigyógyítottalak, miután semmi bajod nincs, csak egy kis daganat és bőrrepedés. Lapjával ütött meg a kard.

Richard maga is megtapogatá fejét. Volt biz azon a flastrom alatt egy jókora daganat, de azt már föl se vette.

– Holnapután nyoma sem lesz. Ezért nem érdemes velem tovább vesződnöd; láss a többi sebesültekhez. Ehhez csak egy kis hideg vízborogatás kell; azt meg Pál úr is elvégzi.

– Pál úr? szólt Mausmann, kiülő szemeit még jobban kimeresztve.

– Tán nincs itt?

– De itt fekszik ő is a malom folyosója alatt. És alszik, és alunni fog in secula seculorum.

– Meghalt?

– Bizony ott járt, veled együtt, a hol a halált olcsón osztogatták. Mikor te leestél lovadról, szegény öreg fiú rád vetette magát a testével, hogy a lovak össze ne gázoljanak, s aztán őt taposták össze.

– Nem lehet megmenteni?

– Három embernek elég volna a meghalásra, a mit kapott.

– Vezess oda hozzá.

– Várj, hadd kössem be elébb a fejedet. Igy ni. Mily jól illik a fejed körül ez a fehér kendő, olyan vagy vele, mint egy ős druida. Kapaszkodjál a karomba. Még szédülni fogsz az érvágástól.

Mausmann fogta a lámpát s kivezette Richardot a malom-folyosóra.

Ott feküdtek sorban a csata áldozatai, kik a malom közelében elhullottak.

Richard rögtön rátalált Pál vitézre.

Most is oly nyugodt arcza volt az öreg legénynek, mint mindig. Mintha azt a kis meghalást még csak föl se venné; mintha igen természetes dolognak találná, a mi vele történt. A bajusza most is oly kacskaringósan állt két felé, mint két archimedes-csavar. Semmi seb nem látszott rajta.

Richard oda térdelt mellé: kezébe fogta a kezét a vén huszárnak, úgy költögeté.

– Pál vitézem! Kedves hű öreg cselédem. Ébredj fel hát! Hiszen csak alszol. Ne tedd magadat halottnak. Hallod-e. Őrnagyod hiv! A régi gazdád beszél hozzád. Hát nem felelsz?

– Nagy oka van nem felelni, szólt Mausmann; a koponyája hátul össze van zúzva egy patkóütéstől.

Richard sírt az elesett vén vitéz felett, mint egy gyermek. Hiszen olyan hű volt az hozzá; hívebb mint ember szokott lenni: – mint egy hű állat, a kiben egy angyal lakik.

– Temettesd őt külön sírba, kérte barátját Richard. Hogy rátaláljak, mikor visszajövök őt keresni.

– Holnap te is jelen lehetsz a hősök végtiszteleténél. Az ellenfél halottait is mi temettetjük el.

– Igaz! Mi történt Palvicz Ottóval?

– Azzal kegyetlenűl bántál. Ő is itt fekszik a molnárlakban. A törzsorvos maga foglalkozik vele. Azt hiszi, hogy a kapott sebbe okvetlenül belehal.

Éppen jött a törzsorvos a molnárlakból, Richardot fölismerve oda sietett hozzá.

– Ön szerencsésen menekült, de ellenfele a végét járja. Még most magánál van; de nehány óra mulva beáll a sebláz, s az üszög elkerülhetlen.

– Nincs remény a megmentéséhez? kérdezé Richard.

– Semmi. Ő maga is készen van a végsőre. Első szava, mikor bementem hozzá, az a kérdés volt, hogy mi történt Baradlayval? Mikor értesítettem róla, hogy ön minden veszélyen kívül van, csak tompa ütést kapott, akkor arra kért, hogy keressem föl önt és híjjam oda hozzá; valami közlendője van.

– Ha ő kivánja, annál jobb, különben is lovagias kötelesség a megsebesített ellenfélt meglátogatni. Menjünk.

A molnárnak egyik benyilójában feküdt Palvicz Ottó.

Mikor Richardot belépni látta, könyökére erőlködött emelkedni és kérte, hogy tegyenek valamit a feje alá, hogy egyenesen ülhessen. Kezét nyujtá az érkezőnek.

– Jó estét bajtárs! hogy vagy? kérdezé, ő, a haldokló, – ellenfelétől. Bagatelle. Szót sem érdemel. Nálam vége van a világnak. Ne busulj rajta. Nem az az egy vágás öl meg. Oh nekem kemény fejem van. Sokat kiállt az már. Hanem az ostoba lovak nagyon megtapostak. Valami megszakadt a belsőmben. Abba kell elvesznem. Nem te öltél meg; azon ne törd a fejedet; adtunk egymásnak mind a ketten egyet. Ki van egyenlítve. – Én befejeztem a számadásomat, csupán egy nagy adósságom van hátra. – Itt mélyen felsohajtott s megpihent. Mintha erőt akarna gyűjteni.

– Kérd meg ezeket a többi urakat itten, hogy hagyjanak nehány pillanatig magunkra. Velem már úgy is mindent megtettek, a mi jó. Nincs semmire szükségem többé.

Az orvos még egyszer ráköté, hogy viselje magát nyugodtan, s ne mozogjon, mert kötelékei felszakadnak. Palvicz Ottó megigérte, hogy nem vet neki egy napot, és igen csendes ember lesz belőle.

A mint egyedül maradtak, az elkésett utas sietségével ragadá meg Richard kezét s mély érzelemre hangolt szóval mondá neki:

– Bajtárs, nekem egy gyermekem van, – a kinek holnap nem lesz apja.

A haldokló arczát valami tűzpir futotta át e vallomásnál.

– Mindent elmondok neked. Időm rövid. Meg kell halnom. Titkomat nem bízhatom másra, mint egy nemes emberre, a ki azt megérti és megőrzi. Ellenséged voltam. Most már mindenkinek jó barátja vagyok. Még a férgeknek is. Te élsz, és győztél. Kötelességed ellenfeled hagyományát elfogadni.

– Elfogadom, igéré Richard.

– Tudtam azt, azért hivattalak. Tehát halld meg, a mit rád bizok. Nekem van egy fiam, kit én soha sem láttam, s már nem is fogok látni. Anyja egy előkelő hölgy. Hogy kicsoda? azt meg fogod tudni az iratokból, miket tárczámban találsz. Egy szép, egy szívtelen hölgy. Fiatal hadnagy voltam, mikor megismerkedtem vele. Mindketten könnyelműek voltunk. Atyám még élt, s nekem megtiltotta a házassági összeköttetést, a mi egy nő önfeledését orvosolta volna. Mindegy. Azért még sem kellett volna a szívből kiszakítani egy darabot, s azt kihajítani az utczára. A leány, ki Isten és természet előtt nőm volt, elment anyjával utazni, s midőn visszajött, ismét leány volt. Csak annyit tudtam meg, hogy a veszendő lélek, a kivel megszaporodott a fölösleges lények száma a világon – fiú. – De hogy hova lett, hol dobták el idegen földön? azt nem tudtam meg. Később magam vívtam ki magamnak állást a katonai pályán; apám is meghalt, önálló lettem. És Istenemre, nőül vettem volna azt a hölgyet, ha meg tudja mondani, hol van a fiam? Untalan ostromolt leveleivel. Találkozást sürgetett. Esküdött. Minden unszoló iratára azt feleltem: «találja ön meg gyermekemet». Kegyetlen voltam hozzá. Mehetett volna nőül máshoz, akárhány kérője akadt. «Én megtiltom neked, hogy férjhez menj!» – «Hát végy nőül magad.» – «Találd meg gyermekemet.» Kínoztam. De nem volt szíve, a mi e kínt igazán érezte volna. Azt mondta, nem tudja, hova lett? Mert úgy iparkodott azoknak a piczi gyermeklábaknak a nyomát betakargatni a homokban, hogy vissza ne találjon hozzá sem ő, sem más.

– De én mégis rátaláltam. – Éveket töltöttem el a keresésben. Egyik lábnyomocskáját a másik után fedeztem föl. Itt egy keresztelő levelet. Amott egy dajkát, egy iratot, egy piczi főkötőcskét; egy élő tanut; míg utolsó nyomára is ráakadtam.

Ennél a nyomnál meg kell állnom és meghalnom.

A kemény férfi keble úgy küzdött nehéz gondolataival. Akban a kemény álarczban mélyen érező szív lakott. Richard figyelve gyűjté minden szavát.

– Bajtárs, szólt a haldokló vitéz, add kezedet rá, hogy te elmégy odáig, a hová én már el nem jutok.

Richard odaadta kezét a sebesült ellenfélnek. Az ki nem bocsátá azt többet.

– Tárczámban megleled az iratokat, a mik utasítást adnak, hol kell keresned a személyeket, a kik tovább vezetnek. A gyermek legutoljára egy pesti házalónő gondjára volt bízva, ezt egy bécsi zsibárustól tudtam meg. Pesten nem találtam a nőre, mert Debreczenbe költözött át, valamit szállított a ti kormányotoknak. Oda én nem mehettem. De megtudtam, hogy az a nő kiadta a gyermeket valahova dajkaságba. Hogy hova? Azt egyedül ő tudja. Hanem cseléde tud felőle még annyit, hogy az a falusi dajkaasszony, kinek keresetmódja ez, gyakran eljárt az asszonyhoz veszekedni, a miatt, hogy az élelmezésre a fizetett összeg nem elég: nyomoruságos, a gyermek rongyos és éhezik.

E szóknál görcsösen szoríták meg a haldokló újjai Richard kezét.

A gyermek rongyos és éhezik.

– Azt mondja, pedig igen szép gyermek; néhányszor elhozta a dajkanő, hogy bebizonyítsa, hogy még él.

Palvicz Ottó szemei megteltek könynyel.

– A házalónő mindig megnézte a gyermek mellét, azon egy szeder-alaku anyajegy van; hogy meggyőződjék azonosságáról. A gyermek nyakán egy zsinóron kettétört rézpénz fele csügg, másik fele az anyjánál van. – Ha még el nem hajította azt is.

– A gyermek rongyos és éhezik. És már három éves. A zsibárusné cselédje irgalomból ad neki fekete kenyeret; a zsibárusnő irgalomból fizeti csekély tartásdíját, s a dajkanő kegyelemből tartja, mert anyja rég megfeledkezett róla. – Bajtárs! a föld alatt is ennek a gyermeknek a sírását fogom hallani.

– Nem fog sírni, légy nyugodt.

– Ugy-e bár? Te fölkeresed őt? Pénzemet, mit tárczámban találsz, biztos helyre fogod tenni, hogy a míg felnő s kenyeret tud keresni, meg ne haljon éhen.

– Én fel fogom őt keresni és gondom alá veszem.

– Megtalálod irataim között a felhatalmazást, hogy nevemet viselje. De azt ne tudja meg soha, hogy én ki voltam? Szegény katona voltam. Add őt valami becsületes mesterségre, Richard!

– Légy nyugodt, Ottó bajtárs, én fogadom neked, hogy úgy fogom őt tartani, mintha testvérem gyermeke volna.

Palvicz arczán az öröm rángó görcsei jelentek meg.

– Te megigéred. Meg is tartod. Akkor nekem nincs mit várnom ide által. Ah milyen jól esik az égés a fejemben.

És azzal elkezdett dalolni.

A láz erőt vett rajta, s rohamai kiforgatták lelkét eddigi gyökereiből, s akkor dalolt, mint egy őrült, gassenhauereket, operákat.

Mikor aztán a lázroham percznyi csendet hagyott, akkor ismét okosan beszélt.

– Mert látod, van a kínnak bizonyos foka, a mikor az már jól esik.

Richardnak rettenetes volt a haldokló küzdelmét nézni; egy haldoklóét, ki az ő kezétől esett el. De nem hagyhatta ott, mert az fogta a kezét, s midőn Richard ki akarta azt vonni kezéből, mint vaskapocs szorultak össze a haldokló újjai s őrjöngő humorral monda:

– Ahán! Te el akarnál most innen osonni? Nem tetszik a látvány? Nem úgy bajtárs. Ha megöltél, nézd végig, hogyan halok meg. Tanuld meg, hogyan kell majd neked is, ha így jársz, mint én, vonaglani, nyavalygani, torzképeket fintorgatni, fogakat csikorítani.

És ismét dalolt, hogy azt borzalom volt hallani.

A nagy kinzómester egy-egy perczre megint nyugtot hagyott neki; olyankor halkan beszélt.

– Csak félczipőcske van a lábán szegénykének!

Erre ismét zihálni kezdett a keble.

Egyszer aztán nagyon elcsendesült. Szemöldeit mélyen lehúzta szemeire, arcza megszünt vonaglani; mély, csendes, nyugodt hangon szólítá meg Richardot. Egészen magánál látszott lenni.

– Hanem… bajtárs… az a titok, a mit neked átadtam, egy nő titka… Becsületedre mondd nekem, hogy e nőt el nem árulod soha… Még fiának sem mondod meg anyja nevét… Rossz nő! De titkához csak a sírnak van joga, hova én lemegyek.

Richard ünnepélyes meghatottsággal válaszolt:

– Becsületemre fogadom azt.

E szóra a csuklóját szorító kéz még keményebben zárult össze; az az elkomolyult, sápadt arcz azokkal a leránczolt szemöldökökkel, azokkal a kőmerev szemekkel még sokáig nézett szemébe; míg egyszer észrevette, hogy az, a kivel szemközt néz, a kivel kezet szorít, – az egy halott.

Úgy kellett az orvosoknak erőszakkal lefejteni Richard kézcsuklójáról holt ellenfele ujjait.

NAPFÉNY ÉS HOLDFÉNY.

Egy idyll a csatazaj közepett.

Milyen jó, hogy nem olyan a föld, mint Herodot térképén van ábrázolva: sima, egyenes, lapos; milyen jó, hogy fa föld gömbölyű. Milyen jó, hogy lehet egy-egy pontja a földnek, a honnan a kerek láthatáron nem látszik meg az égő falvak füstje. A földboltozat hajlása eltakarja azt s engedi, hogy legyenek boldog emberek is a világon.

Ha a föld oly lapos volna, mint Herodot hitte, látni kellene a Kőrös-sziget partjáról délfelé eltekintve, hogy ég Ó-Arad, Ujvidék, hogy robban a légbe Szent-Tamás, hogy gyullad ki Temesvár; nyugatnak nézve meglátszanék, hogy füstölögnek Abrudbánya romjai napokig, hetekig; keletnek tekintve látná a szem Budapestet égni, s északnak nézve, látni kellene az ezernyi őrtüzeket, mik egy közeledő tábort jeleznek. És végig hangzanék a rettenetes sík világon az ágyúk dörgése, mik Aradot, Temesvárt, Péterváradot, Gyulafehérvárt, Komáromot, Budát, Titelt vívják. Egy folytonos szakadatlan dörgés moraja volna az, mely önmagának viszhangot ad.

Nem látszik abból, nem hallik abból ide semmi; a láthatár eltakar mindent.

A Kőrös-sziget nyárfái most hányják virágjaikat; szép májusi idő van. Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a fákon túl a kasza fenése hangzik; ott már kaszálnak is.

Az egész Kőrös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság nyaraló tanyája, a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba van már téve; szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló, téli zöld repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.

S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden bokornak, vándor rigó, fülemile, ott találja tavaszszal a fészkét, a hol őszszel hagyta, s dalával, fütytyével hirdeti a meleget s szerelmet.

Ezen a szigeten lövés nem hangzik soha.

Nem is kinozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a kettőt vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös ellenségeiktől, a rovaroktól. Oh bölcsen van ez elrendezve!

A szigetet köröskörül övezi az ős pagony; az égerfák, mik sötét lombjaikat egész a víz színéig eresztik, még be sem hagynak abba kívülről pillantani.

Hanem egy ponton, a hol a híd átvisz a szigetre, megnyílik a sűrű erdőfalazat, s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templom-íven át engednek a sziget belsejébe láthatni.

Egy paradicsomi tájkép az ott.

A derült távlatban egy napsütötte kastély látszik, a skót mezei lakok modorában építve, északi oldalán az egész fal, fel a háztetőig befuttatva sötétzöld repkénynyel, míg a keleti homlokzat lángban égni látszik a felfutó rózsa millió piros virágától, mely épen most van legjobb nyilásában. A kastély déli oldalán egy óriási vén hárs emelkedik fel, még egyszer oly magasra, mint maga az épület fala, melynek fehér márvány estradeján egy fejedelmi páva ül csendesen, hosszú aranycsillogó uszályát a földig eresztve alá.

S a kastély előtt egy széles tó, melynek azur tükrében az egész ragyogó kép még egyszer megjelen; a fehér márvány mellvédek, a lángpiros homlokzat, a sötétzöld repkényes oldal; három fehér hattyú, szárnyát vitorlául terjesztgetve, lassan úszik végig e tükrön, ezüst vonalat húzva végig rajta.

S a vízparton egy egész falka szarvas hűsel; egy kis ünő a vizet szürcsöli, s tán termetével kaczérkodik a víztükörben; az öreg gím hatalmas agancsát magasra emelve áll mozdulatlanul. Olyan szelídek, hogy meg sem rezzennek, ha valaki közelít feléjük.

Az üde pázsit-ágyak közt kavicsos út vezet a kastély ajtajáig, mely egy boltozatos verandába visz fel, a góth íves ablakok színes üvegkarikái tarka fényt vetnek a padlat kétszínű márvány koczkáira, a mint a nap keresztül süt rajtuk.

A veranda egyik felét nehéz zöld damaszt függöny takarja, mely árnyat tart a délelőtti napnak.

Abba az árnyékba helyezve van egy fehér függönyös bölcső, abban a bölcsőben aluszik egy kis csecsemő. Olyan kövérek az arczai, hogy alig engednek helyet a piczi szájnak kettőjük között. Kénytelen a száját nyitva tartani miattuk, míg aluszik.

A bölcső peremén ül egy kis pacsirta, s énekli az alvó fölött a Rákóczi-indulót. Nevetségesen gyönyörű! A világ legriadalmasabb harczi indulója egy pacsirta gyöngéd, boldogságot zengő hangján. – Aztán mikor jön egy szemtelen légy, s le akar szállani a kis alvó piros arczára: huss! a pacsirta egyet rebben, s úgy elkapja a legyet, mintha soha sem lett volna; aztán megint visszahibban az őrhelyére, s tovább fujja üvegfuvolahangon, légcsengetyű-hangon: «bátran! csatára! hí a szabadság!» – míg új légy nem jön.

A csecsemő anyja a bölcső lábánál ül egy nádfonatú karszékben. Tekintete a nyitott ajtón keresztül a távolban méláz. Fehér csipkés pongyolát visel, derekán széles kék szalaggal átszorítva, hajfürtei rendezetlenül omlanak vállaira és keblére, összekeveredve a csipkefőkötő elszabadult szalagjával.

Szemközt a hölgygyel egy fiatal férfi ül egy festő-állvány előtt, s a hölgy miniatur-képét festi olajban.

A veranda tulsó részében egy három éves gyermeknek van nagy dolga egy óriási newfoundlandi kutyával, melyet minden áron rá akar bírni, hogy legyen neki lova.

Ez a nő, ez a két gyermek, Baradlay Ödön családja; az a fiatal férfi pedig Baradlay Jenő.

Annak a fiatal nőnek meg kellene tébolyodni, ha Jenő nem volna körülötte.

Mindig és mindig azon gondolkozni, hogy férje a halál piaczán jár és nem hallani felőle hetekig semmi hírt, és azután rajzolni képzelmében a veszélyeket, a mik utólérhetik!

Nagy szerencse rá nézve, hogy Jenő ott van. Az úgy ki tudja találni a legvigasztalóbb gondolatokat, minden aggodalmára van ellenmérge; még a néma gondolatában is olvas. Néha-néha elmegy a szomszéd városba s jó hírt hoz onnan. Talán nem is igazat.

Jenő nincs megelégedve az arczképpel! pedig oly nagy igyekezettel festi azt. Nagy adománya van a művészetre; azt is mondja, hogy el fog Rómába menni s festőnek képezi magát. Ráhagyják.

Hanem ez a kép nem akar sikerülni. Valami hiányos rajta. Minden vonás egyenkint találva van; de együtt mégis idegen.

– Bélácskám, kis öcsém, jer ide.

A kis fiu ott hagyja a newfoundlandit s oda megy Jenőhöz.

– Bélácskám, nézd meg ezt a képet, s mondd meg, ki ez?

A kis fiu megbámulta a képet nagy kék szemeivel:

– Egy szép asszony.

– Nem ismersz rá anyádra?

– Az anyám nem ilyen.

Azzal a kis fiu visszament a newfoundlandihoz.

Aranka vigasztalni akarta Jenőt.

– Jó az a kép, én tudom, hogy találva van.

– Én tudom, hogy nem jó. És annak te vagy az oka. Mikor előttem ülsz, mindig azon gondolkozol, hogy most Ödön milyen veszélyben lehet, s én nem akarom ezt a kifejezést visszaadni a képen. Meg akarjuk vele lepni Ödönt. Neked nem szabad e képen olyan szomorúnak, olyan aggódónak lenned.

– De hát lehetek-e másforma?

– Hiszen tudod, hogy Ödönt semmi baj sem érte; ezután még kevésbbé érheti. «Ők» győznek.

– Ezt te mondod nekem.