Part 4

Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg földön s kérődzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma a császárinál, az rá nézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek oda kell adni a bőrt, húst, csontot. A legczimeresebb szarvúnak a nyakára kolomp van kötve, az vezeti a többit. Nem azért, mintha legtöbb esze volna, hanem mert legnagyobb a szarva. Nem választás útján lett vezetőjök; kinevezés útján: elfogadták. Mikor menni kell: egy suhancz elhajtja őket csendesen egy bottal. Ha sebesebben kell menni, egy ostordurranás elég parancsolat. Ha hídon kell keresztülmenni, összetartják a fejeiket, szélrül egy sem szeret járni. Mikor egyet kiválasztanak közülök, hogy az emberiség javára húsát tokánynak, bőrét bakancsnak adja át, társai engedik őt menni zugolódástalan s midőn meglátják kiterített bőrét, gondolják magukban: «ma neked, holnap nekem». S ha néha-néha egyik a sok közül hosszú, vontatott bőgéssel szól bele a világba, az nem a honvágynak, nem a felsőbbség elleni zugolódásnak hangja, hanem csak annyit jelent, hogy ihatnék. A czimeres megrázza nyakán rekedt kolompját. S újra csend lesz.

Hát biz ezeket nem valami nehéz dolog lesz Boksa Gergőnek rendben tartani.

A segédtiszt megismertette a hajtsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt, mert hiába, az embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, a mit kap. Hiszen van jó juhászbundája. Aztán, a mi fődolog, oda kinn pipázni is lehet, a mi az istállókban erősen meg van tiltva.

Engedték a derék buzgó embernek, hogy hát telepedjék le, a hol akar.

Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fuj a szél? hogy a gulya a szél mentében essék tőle.

Ott aztán letelepedett, jójczakát kivánt a tiszt úrnak, káplár úrnak és a többi nagyságos uraknak, a kiknek sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy őt milyen kegyetlenül megverték oda át. Úgy nevettek szegényen nagy sajnálkozva.

Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit csinál.

Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s megkivántatik a csendes elalvásra, hogy a pipa a szájában legyen.

Tehát megtömte a pipáját dohánynyal, kiütött a készséggel, lenyomta az égő taplót a körmével, lecsukta a pipát a kupakkal, a hogy szokás becsületes embernek, s hasra feküdt s pipázott. Nagy okai voltak nem feküdni a másik hemisphæriumára.

Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról az avatag zsiros piszkot, s a mit levakart, azt szedegette a tenyerébe. Biz az a kalap rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki, hogy gazdája vakargatta róla a szutykot.

Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Baksa Gergő, akkor felnyitotta a pipája kupakját s ráeresztette a markából azt a kaparékot az égő dohányra.

Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, a minek hasonlóját a pokol minden parfumeriája nem bírná előállítani.

Mi összeköttetése van a kalapzsír-füstnek a tulkok bioticai rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden alföldi gúlyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszünik ökör lenni, és lesz belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi czivilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl, rombol, megszünik embert ismerni.

A mint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett szimatolni a levegőben. Ujra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét, csak úgy csengett rajta a kolomp.

Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát s kurta rekedt bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni s a fejét hányni vetni, mire a többiek is mind felugráltak.

Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé, szarvaikat arra felé szegezve, a honnan a füstöt hozza a szél, mintha onnan várnának valami rémséges kisértetet. Az lett a nagy hátrálásból, hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasból van is, s akkor aztán neki a rónának.

A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordinánczok s kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt?

Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya feltarthatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt nekik se kardlappal ütés, se dorongszó: félrelökték maguk elől a lovas őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt valamennyi veszettül. De hogy miért teszik azt? azt nem tudta senki megmondani. Boksa Gergő még csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg ezt a gulya-lázadást. Ő feküdt a bundáján szépen és pipázott.

– Mi baj van itt? Mi ez? kiálta rá az ezredes.

Boksa Gergő becsülettudóan kivette a pipát a szájából s eldugta zsebébe, a hogy illik, mikor valaki az előljárójával beszél, s nagy bölcs tekintettel ilyen felvilágosítást adott:

– Az ökrök csudát láttak.

– Micsoda csudát?

– Haj uram, megesik az sokszor. Tudják azt a hajcsárok, tudják azt a mészárosok; de leginkább a gulyások, hogy az ökrök szoktak néha csudát látni. Mert az ökör csak úgy álmodik, mint az ember. Aztán olyankor megbomlik és szalad, míg ki nem fárad. Akkor aztán mesterségbe kerül megint összeterelni. Hanem csak tessék azt rám bízni. Ez már majd az én tudományom lesz. Ha én kieresztem a karikásomat s utánuk eresztem a hóka lovamat, tudom, hogy visszafordítom én valamennyit egyben.

– No hát csak frissen, kapjon fel kend a lovára s ereszsze ki azt a karikást, s aztán eredjen utánuk, mert majd nagyon messze el találnak menni.

– Jó lesz, jó; hanem tessék parancsolatot adni, hogy jöjjenek velem a katona urak, s segítsenek a gulyát összeterelni, mert ez most nyolczvan felé fut.

– Ott van a négy őr, azok lovon ülnek, segítsenek.

Boksa felhasalt valahogy a lovára. Nagy nyögésébe került felülni. Hanem aztán mikor fennült, mintha hozzá lett volna nőve lovához.

– No, ezredes uram, hát csak várjon, mindjárt itt leszek én ebben a nyomban!

Az ezredes nem vette észre, hogy ezt valami hegyes, daczos, betyáros hangon mondta már Boksa Gergő, a mi nagyon különbözött eddigi siralmas, panaszos, szánalomkolduló modorától.

– Mindjárt visszajövök!

Azzal kiereszté a karikás ostort, s nagyot kondított vele. A hóka nevetséges zergeugrással kezdte a futást, s vitte gazdáját a tört résen keresztül.

A bomlott gulya, a hány négy láb, annyifelé száguldott. Boksa Gergő hagyta a katonákat utánuk iramodni: tudta, hogy többet ér ebben a munkában egy karikás ötven kardnál. Három lovas sem lesz képes elfogni egy ökröt, ha az egyszer meg van bőszülve. Spanyol bikaviadal az óriási mérvben! Hanem a hol a karikás kongása hallatszik, ott van siker. A futó állatok közül bámulatos ügyességgel összevert Boksa Gergő valami ötvenet; hol az egyik, hol a másik oldalán a csapatnak vágott közéjük nagy durrogatással, a mitől azok oda csoportosultak a kolompos mellé. Az egyik lovas őr nagyon akart neki segíteni, mindenütt a sarkában volt s kiabált a vad marhákra.

Mikor aztán jó tömött csoportban volt együtt a futó gulya, akkor oda nyargalt a közepébe Boksa s kettőt nagyot durrantva a karikással, mind a kétszer oda vágott az ostor dróthegyű sugarával a kolompos hátára, mitől az még vadabb futásnak eredt.

A svalizsér látni kezdte, hogy egy csepp jót sem akar ez az ember, s idején találta komolyan interpellálni, hogy fordítsa már visszafelé a gulyát.

Mintha csak süketnek beszélt volna. Boksa egyszerre el kezdett nem érteni németül.

No de tudott a katona magyarul is. Különösen káromkodni. Az leghamarább megragad.

– Teremtete! Ne hajtsd mar az ökrét!

Boksa tökéletesen megsiketült.

Boksa még jobban vágta a hátul maradozókat.

A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát és rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett.

Boksa visszanézett rá.

– No nézd a bolondot, még meglő, a mennyi esze van. No még azt a másikat is frissen!

A lovas a másik pisztolyát is rálőtte, az sem talált.

– No már most meg karddal neki! biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele.

Pedig ezuttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolyai: de volt nemes elbusulás a szívében.

A lovas pedig nem tréfált s szijjon lógó kardját marokra kapva, neki rugaszkodott a betyárnak.

A betyár oda vágott neki a karikással balfelül. A lovas parirozta a vágást a kardjával balfelül, a karikás drót hegye arczul csipte jobbfelül. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral jobbfelül. A lovas előre nyujtá kardját jobbfelül, az ostor képen kapta balfelül. Átkozott fegyver; ellenkező oldalán vág meg, mint a hová czéloz. A lovas káromkodott németül, magyarul.

Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével a betyár, a mitől a svalizsér-ló egyszerre két lábra ágaskodott, piruettet csinált, körülfordult s ledobta a lovasát a hátáról.

Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá vált ellenfeléből, hanem utána vágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte a helyes irányra; sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, a hova akart. Az ezredes csak várta egy ideig, hogy visszatér, utoljára megunta az éjbe bámulást s bement bankot adni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A két Baradlay testvér egész éjjel talpon volt, a szétzilált csapatok közt intézve a rendet. Azok még egymás közt sem tudtak megférni. A huszár nem akarta magával egy tanyán tűrni a honvédet. «Míg én a lovamat tisztítom, ez lefekszik az ágyra, s mikor én fáradtan bejövök, engem csak kinevet.» Aztán mindenik a másikat okozta a vereségért. Ha ti helytálltatok volna, mi is jól verekedtünk volna. Ha ti jól lőttetek volna, mi nem hátráltunk volna. Ha ti segítettetek volna, mi az ágyuinkat nem vesztettük volna el. E fölött egész éjjel volt versengés, czivódás, verekedés. Örökösen biráskodni kellett közöttük.

S még e mellett nem volt egy falat hús, a mit a kifáradt, levert, elgyalázott csapatoknak lehetett volna adni. Nem volt egyéb, csak kenyér és pálinka. A faluból minden marhát elhajtott a menekült lakosság.

Ödön csak reggel felé birt leheveredni a szalmaágyra, Richard még akkor is fenmaradt; letette a fejét az asztalra; ő úgy is tud aludni.

Egyszer csak hajnal felé nagy barombőgés, ostorkongás veri fel az alvókat. Richard az ablakhoz fut s Boksa Gergőt látja leszállni a lóról, egy csoport tulok közepett, miknek ináról szakad a tajték, orrlyukaikból forró gőz lövell elő. Nem látnak már csudát: meg vannak szelidülve; engedelmes, szófogadó alattvalók lettek.

Richard és Ödön kisietnek.

Boksa Gergő katonás üdvözléssel jelenti:

– Itt a tulkok, vitéz kapitány uram, jelentem alássan.

Richard vállára csap a betyárnak.

– Ember kend a talpán, Boksa Gergő! Hát itt a gulya?

– Mind az ötven darab.

– Most már becsülöm kendet! Pál úr! Adja a kulacsát, hadd igyék a maga egészségére egyet.

– Megkövetem, szólt Boksa Gergő ünnepélyes komolysággal tolva el magától a kinált kulacsot. Elébb más dolgom van.

Azzal a kapitánynak fordult.

– Megmondtam tegnap úgy-e, hogy azt az ötvenet nem viszem el ingyen. Megfizetek. Itt van. Ötvenért ötven. Már most aztán adjon nekem a kapitány úr irást, hogy az a tegnapi ötven «nem gilt!»

– Miről adjak irást, Boksa?

– Attestátumot nekem arról, hogy az az ötven, a mit tegnap kaptam, nem érvényes, hogy ha én nekem azt valaha valaki szememre veti, oda dörgölhessem az orrához a bizonyítványt, hogy az nem számít.

– Jól van, Boksa, meglesz mindjárt.

Richard bement a szobába, tarsolyából elővette írószereit, s kiadta a bizonyítványt Boksa Gergőnek a felől, hogy a tegnap kapott ötven, mint érvénytelen, semmisnek declaráltatik.

A «declaráltatik» szó különösen megnyugtatta Boksát, meg az a dicsőség, hogy Ödön is coramizálta az attestatumát.

Megelégedetten dugta azt dolmánya zsebébe. Visszaadták kardját, fokosát, pisztolyait.

– Már most hol az a kulacs?

Pál úr nyujtotta a kulacsát. Boksa le sem vette azt a szájáról addig, míg ki nem vallatta belőle az utolsó cseppet is.

Akkor aztán megtörölte a száját a kihúzott inge újjával, széttekintett a körülállók között. Meglátta, a kit keresett.

– No már most gyere elő, te német, a ki tegnap utánam kiáltottál, hogy «Gerge pácsi, ne had magad», gyere birkózni! Én ötvenet kaptam, egész éjjel lovon ültem, gulyát vertem; te pihentél, mégis földhöz csaplak.

A kihivott vékony, czingár diák legényke volt, még bajusza sem volt; a kihivásra előlépett nagy tréfásan nevetve, s azt mondta: «ne csap födhő Gerge pácsi». S mikor összeölelkezett vele, Gergő már fogta izmos karjaival a derekát, a diák megcsókolta jobbról-balról Gergő ripacsos orczáját. Arra aztán Gergő elereszté a derekát.

– Csakugyan látom már, hogy nagy gaukler vagy. Csakugyan nem tudlak földhöz csapni. No, ördög vigyen el, hát csókolódzunk össze.

– De már most mondja el kend Boksa, kérdé Richard, hogyan kerítette vissza az ökröket?

Boksa egyet vont a vállán, egyet igazított a szíjján, félrehuzta a száját, az orrát, felrángatta a szemöldökét, s aztán úgy félvállról annyit mondott, hogy:

– Hát csak odamentem a német óbesterhez, s megkértem szépen, hogy adja vissza az ökreimet. Jó ember a német! Visszaadta egy szó nélkül valamennyit, még meg is szerezte vagy kettővel. Tiszteli a kapitány urat.

Soha sem lehetett belőle többet kivenni.

Az a nagyszájú kérkedő, ki máskor napestig el bírt dicsekedni soha meg nem történt vitéz kalandokkal, most, mikor igazi hőskalandot vitt véghez, a legvakmerőbbet, elhallgatott vele, megtartá titoknak.

Soha nem hallotta meg az ő szájából senki, hol járt, mit csinált azon az éjszakán.

A KIRÁLYERDŐBEN.

Olyan régen történt ez már: huszonhat ősz lehullt lombja fedi ezt már! ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő?

Egy erdő, a melynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik, hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog, hol a zöld moha álmokat lát s a zugó lomb kibeszéli azokat.

Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig.

Ez a vadrózsabokor itten fehér-piros virágaival egy kis gömbölyű halom fölött, tizennégy vitéznek tart árnyékot, kiket oda együvé temettek.

A nagy kövek azért vannak oda hengerítve, hogy a vadak szét ne hordják csontjaikat.

Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két ágyugolyó okozta. A fa benőtte azokat kérgével.

Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemenczének a maradványai, a mit szétszedtek a honvédek, s mikor töltényük elfogyott, kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a szederindás pagony itten, melyből kormos, égett faderekak merednek elő, az a hely, melyet Jellachich felgyújtott h ta mögött, hogy üldözőit feltartóztassa.

S ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a napiparancsot írta, mely röviden így szól: «Ma vagy győznünk kell, vagy visszamennünk a Tisza mögé!»

Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem asznak el soha, most is meghozzák harangvirágaikat, mintha ők akarnák pótolni a lélekharangot valakinek az üdveért.

Egy nagy tisztás közepén pedig van egy széles kerek tér, melyen örökké száraz a fű. Ott verekedett két ellenséges lovas dandár s úgy elgázolta a mezőt, hogy még most is kopár bele.

Nem harcz, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi között: párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szuronynyal, karddal és puskaagygyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriási párharcz, hol külön minden fa alatt minden férfi magára harczol ellenfelével; minden fatörzs egy külön vár, minden bokor egy külön sáncz, mit véd, vív, elveszt és visszafoglal az egyik hős a másik hős ellenében. Tölténye elfogyott már mindkét félnek, öt órája, hogy tűzben állnak, most csak a szuronyt használják még, az is eltompul, a fegyver csak ütni való; mint fejsze-ütések hangja csattog ki a puskaagy verése az erdők visszhangjából; a kinek fegyvere összetörik, ellenfeleét ragadja meg, s iparkodik azt kitekerni; nem kormányoz többé vezényszó, ki-ki magára harczol; a fák oldalát a kifecscsenő vér pirosra festi, s e rettentő magánharczban, hol mindenki vezér és közharczos, az ágyúk tekéi recsegve törnek útat a sudarak között jobbról-balról s zúgva csapkodnak be a titokteljes sűrűbe. Mind a két fél oda ágyúz a harczolók közé. Balról Aulich segéd-csapatai nézik saját bajtársaikat ellenségnek, jobbról Montenuovo dandára kartácsoltat közéjük. Ágyúk kereszttüze alatt harczolnak. Arra sem ügyelnek többé.

Mindenki azt mondja, meg kell ma itt halni vagy győzni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik, a Rákos balpartját koronázza; néhol a pataktól több ezer lépésnyi távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizének hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül s mind a három találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá egyesűl. Ez a kapu, a mi Pestre vezet.

A magyar sereg Pestet akarja látni!

Azért verekesznek.

Van valaki, a ki ezt nem érti?

A Királyerdő, a hol legszélesebb, háromezer, a hol legkeskenyebb, ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a két harczoló fél közül a másiktól elvenni.

Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de tavaszszal mocsár; ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, a hol ő engedi.

Ilyen átjárat van Isaszegnél, és távolabb északra egy malomnál.

Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele birja, ki szemközt tud állítani negyvenkétezer harczost, kétszázharminczkét ágyút, három röppentyű-üteget és ötvenhat század lovast.

A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva.

Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az utczák végtől hosszig égnek, azokon ágyúval keresztűl hatolni lehetetlen.

Az ütközet déltől estig változó szerencsével folyik a Királyerdőben.

Legelébb a déli részből verik ki a magyar seregek az osztrákokat, akkor azok felgyújtják az erdőt. Azután az osztrák seregek fordulnak vissza új erővel, visszaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjokat az égő erdő.

Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s támadást intéz a malomhid ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti.

Ismét újra kell kezdeni mindent.

Az erdő vivásában, védésében mind a két fél csapatai egymásba keverednek. Csak nyomról-nyomra, csak fától-fáig birnak egymástól tért foglalni.

A szétrobbant csapatokat újra meg újra a tűzbe vezetik.

Nem fut már senki úgy, mint három hó előtt. Arczát hátra fordítja, a ki a túlerő előtt meghátrál, s újra megfordul, a mint segítséget kap s újra ellenére támad.

A golyófütyölést mindenki ismeri már. Megszokott nóta! Az ágyúdördülés nem dobbantja meg a szívet, a kapott sebre nem halaványodik el az arcz. Észre sem szabad azt venni.

Már hat órája hogy küzdenek.

S még egyik fél sem mondhatja, hogy elfoglalt volna a másiktól annyi tért, a mennyit ágyúgolyói bejárnak. A hova a golyók leesnek, az még az ellenfél birtoka.

Most megfeszíti mindkettő végső erejét. Fölkeltik a földről, a kik már a fáradtságtól leroskadtak; bekötik a sebeket s azt mondják: «még nem fáj!» fölbuzdítják a gyönge szívűeket; összegyűjtik a tartalékokat s összes végső hatalmukkal a csatatérre omlanak mind két felől.

Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elől a zászlókat.

Az osztrák sereg egy döntő csapást intéz a magyar tábor hadközepe ellen.

Tizenhat század könnyű lovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred vértes, hat század banderialis lovas, nyolcz ágyúüteggel, s két röppentyűteleppel, nyomul keresztűl a Rákos gázlóján Isaszeg fölött egy tömegben, s mint a lavina hömpölyg neki a magyar hadderéknak.

Azon a kerek téren, mely még most is oly kopárra tapodva látszik, áll a magyar huszárság egy gyönyörű tömegben.

Háromezer huszár együtt!

Az ellenfél lovas ütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet.

Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték.

Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára s az első rohamnál összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga se tudja kiválogatni, melyik az ő csapatja, melyik a másé s ne használhassa az ágyúit.

Úgy történt.

Mindenütt az egész harczvonalon sebes rohamra fútták meg a trombitákat; a föld dübörgött a rohamtól, az erdő rengett az ordítástól, s az ordítás, kiáltozás közé nem sokára aczélok pengése vegyült, a mint ezernyi ezer kard kezd el egymással csókolózni.

A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért.

S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két tábor előtt az ősregék hőskölteménye állt megtestesülve.

Hat-hét ezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve; ágaskodó paripák tombolása, villogó kardok találkozása; vörös csákók, érczsisakok, szögletes süvegek egymás mellett, egymás ellen. Három főtömeg csoportosul a csatatéren: csaknem gömbölyű tömegek. Előre-hátra hullámzanak, mint egy csodálatos gépezet, melynek két sarka van. E két sark a két zászló: a magyar háromszínű, s a császári kétszínű. Ezek körül foly a legdühösebb küzdelem. A legjobb vitézek oda törnek az ellenfél zászlójához, ott vérzenek el saját zászlójuk védelmében.

S e mellett oly szoros keveredett tömegbe vannak összezsúfolva, hogy az egész, mint egy hangyaboly, zsibong előre-hátra, osztrák és magyar lovasság együtt.

Oh, egy orosz hadvezér tudná, mit tegyen ilyenkor? Nekik irányozná mind a hatvankilencz ágyúját s elseperné mind a kettőt maga elől.

Az áprilisi tavaszi égen épen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék hegyek mögül arany sugárküllőket lövelt szét az égen.

Minden aranynyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt sugárai átszürődtek; a som és vízi jávorfa épen akkor kezdett virítani. Arany ködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök izzadt arcza.

Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig lemenni a napnak, míg hírt nem visz felőle a tengereknek: ki volt a győztes?

Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha attól függne egy ország, egy korszak, egy eszme győzelme. Két óriás haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy hős, egy csoda.

Rettenetesek a tanújelei e viadalnak, miket a harcz után összegyűjtöttek. Sisakok, a tarajon keresztül ketté vágva, vas mellvértek, egy döféssel keresztül szúrva. És azután a véres alakok, kik tíz, tizenkét sebbel elborítva maradtak a csatamezőn – és élve maradtak.

A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E napsütötte porfelleg, ez emberi düh lehellte fényes köd közepett két vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb egy fővel a tömegnél.

Az egyik Baradlay Richard, a másik Palvicz Ottó.

Egy gondolatuk van.

Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből.

Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik.

A harczosok útat nyitnak nekik a találkozásra.

Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: Istenitélet ez! a két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma? Végezzék egyedül!

A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.

Végre találkozhatnak.

Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harczos dícsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potentiára emelve, a harczi mámor, a vérontó kéj extasisában arkangyali erővé magasztosulva.

Összecsaptak.

Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott.

Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a kettő.