Part 3

Baradlay Ödön nem volt katona, nem volt hadvezéri talentom, de birt azzal az adománynyal, a mi nélkül nagy ember nem lehet senki: – hidegvérrel.

Szeme közé nézni annak a rémnek, a mi elől más tízezer riadva fut, és visszariasztani azt.

Ödön nyerges lovára kapott, a mint a harcz balvégzetes kimenetelét látta, s mikor már mindenki elvesztette a fejét, ő kereste az eszközt, a mivel megmentse valamennyit.

Neki még csak fegyvere sem volt, egy lovagostor volt mindössze a kezében.

Az ujoncz-ezredeket nem lehetett megállítani az ijesztő röppentyűk előtt, s az országúton jött már robogva egy lovas csapat az ellenségtől, melyre könnyű munka várt.

Nehezítsük meg nekik a munkát! gondolá Ödön, s a futó csapatok között, a hol a legfiatalabb arczokat látta, elkiáltá magát: «fiuk, hát el hagyjuk-e fogni az ágyuinkat?»

Néhány elszánt gyerek megállt e szóra. Csak közkatonák voltak.

«Meghaljunk a többiekért? – Jól van!» S szembe álltak a lovassággal.

Most egyszerre váratlan segítségük érkezett. Az országút melletti ákácz-sövény mögül oly sortüzelés fogadta a feléjük robogó lovasságot, hogy ez össze-vissza keveredve fordult meg és nyargalt vissza, ló és lovas holtan, sebesülten bukdácsolt szerte az úton.

Az árok sövénye mellől hurrah-ordítással emelkedett ki a rejtett csapat. A halálfej-légió volt az. Vezére, a hórihorgas Mausmann, kalapját csóválva kezében, kiálta Ödönre:

– Hurrah, patronus uram! Ezt nevezik barrikád-taktikának.

Ödön üdvözölve szorítá meg a bohó diák kezét, ki őt patronus uramnak szokta nevezni, mert Ödön gondoskodott, hogy az aulisták el legyenek látva a hadseregnél, s a magyar fiuk barátkozzanak velük.

Méltók is voltak e barátkozásra. Mind tűzben edzett legények, mindig jó kedvüek, mindig harczra készek. Nem félnek még az ördögtől sem, még a congrév rakétától sem; az ellenfelüket pedig sok vitézi találkozásból ismerik már. Száz ilyen gyerek nagy kincs ilyen órában.

Azokkal az önkénytesekkel együtt, kiket Ödön megállásra birt, lehettek talán kétszázan. Kicsiny csapat volt, de elszánt.

Az ellenfél, mikor a kis csapatot tömörülni látta az országúton, a mint a gyilkos sortüzelés lovasságát visszatartá: elkezdte röppentyű-telepét játszatni ellenük.

Játszatni? No, hát ők is játéknak vették.

– Ah! Régi ismerősök, élczelt rájuk Mausmann. Szüretkor láttam eleget. Minden filiszter ilyet ereget. Nézzétek, hogy furódik a földbe. Ennek az orra homokkal tölt be. Ez a másik sem sikerült. A meg ni? hova elkerült. No, most az igazi e lesz. (A röppentyű csakugyan előttük csapódott le, süvöltve, süstörögve. Mausmann odaugrott hozzá s daczára a sziporkáknak, megkapta a nyelét, bedobta a röppentyűt az árokba, ott pukkant el, csak azután mondta rá a kadencziát:) Te pedig itten nem kellesz!

Az ujonczfiuk nevettek rajta.

Nevettek!

Ettől a nevetéstől kezdve hősök lettek belőlük.

Egyszerre szeme közé nevettek a halálnak. Felfedezték, hogy a halál is csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimászaival, pathoszával; de tiszteli a kritikust és kitér neki!

Az ellenség látta, hogy a röppentyűinek semmi hatása többé. Újra a lovasságot indította az ellenálló csapatra. Most már egy század nehéz lovas jött a többiek előtt.

A kis csapat most hármas sort alakított, az egész országútat elfoglalva, s bevárta közelre a lovasokat.

Mausmann e várakozás alatt rázendíté a Fuchsliedet:

«Wer kommt dort von der Höh? Wer kommt dort von der Höh? Wer kommt dort von der ledernen Höh – Sa, sa, ledernen Höh, Wer kommt dort von der Höh?»

Azzal hurrah! egy üdvlövést húsz lépésnyi távolból a közeledőknek! Hogy porzik vissza a lovasság, holtakat, sebesülteket hagyva el maga után!

S azzal a kis csapat újra tölt, vállra veti puskáját s halad csendesen az országúton.

És újra hangzik az üldöző lovasság robaja. Most már az országútról két felül letérve, körül akarják fogni a csapatot.

Az hirtelen kört alakít, a kör közepén Ödön lóháton, a szuronyok kifelé fordítva, mint egy óriási sün tövisei. És hangzik a Fuchslied többi szakasza:

«Es ist der Windischgrätz, Es ist der lederne Windischgrätz. Was bringt der Windischgrätz? Was bringt der lederne Windischgrätz? Er bringt uns einen Fuchs, Er bringt uns einen ledernen Fuchs.»

A támadó lovasság ismét kénytelen visszavonulni a víg ficzkók lövései elől. Nem félnek azok, nincs azoknál vadász-tréma, lámpaláz. Oda várják az ellenséget a puska végére, akkor lőnek rá, mikor bizonyos a golyó.

És aztán a Fuchsliednek igen sok strophája van, míg az mind előadatik, hogy mit csinál a «Fuchs»? És a hány strophája a Fuchsliednek, annyi támadást kellett kiállani az üldöző lovasságtól a maroknyi kis csapatnak. Kiállta becsülettel.

Mikor szúronyra, puskaagyra került már a dolog, ott is hetykén, büszkén verekedett a halálfejes csapat; a ki sebet kapott, bekötötte, nem panaszkodott; a kik halálsebben elestek, társaik puskára véve, vitték odább s még akkor is azt kiáltották: «éljen a szabadság»; s a milyen hosszú a forrói országút, olyan hosszan jelölték vércseppjeikkel a védett Magyarország földét.

Pedig hát «mi nekik Hekuba»?

Az utolsó, most már dühös verekedéssel végződött roham visszavetése után azt mondá Mausmann Ödönnek:

– No most, patronus uram, az utolsó töltényünket vertük le a puskába. Többet nem puskázunk. Itt a hátunk mögött van egy hid; ott megállunk és maradunk. A nádason a lovasság nem kerülhet mögénk. És most fiuk esküdjetek meg, hogy ezt az utolsó lövést nem adjuk az ellenségnek; ezentúl csak szúronynyal verekszünk.

S a bohó, jó kedvű, exaltált fiuk letérdelnek az országúton s égre emelt kézzel éneklik el az esküt valamelyik opera kardalából, talán Beatricéből, s el vannak szánva a szindarabot komolyan végig játszani.

Az a hid egy kis emelvényt képezett a rónaságon, s a mint arra feljutott a kis csapat, e helyzetből végig tekinthetett a háta mögötti képen.

A nádasig, melyet ama híd patakja képezett, semmi hóesés nem látszott; túl rajta pedig egy fehér lepel volt a mező. A megelőzött napok viharos szelei ide torlasztották össze a havat, mely most, mint a futó homok, buczkákat képezett. E hóbuczkákban elakadva, megrekedve vergődött száz meg száz társzekér, ágyú és lőszerkocsi; egyik felfordulva, másik tengelyig merülve; körüle zilált gubanczban a menekvő csapatok.

«Ezt a látványt nem szabad az ellenfélnek megpillantani!»

«Nem, a míg élünk.»

A híd magaslatát elfoglalta a kis csapat s ott ismét rázendíté az esküdalt, mely halálos ünnepélyességgel hangzott végig a rónán.

A háttért sötét lilaszürke hófergeteg tartá beárnyalva, melynek zord homályával az éneklő hős csapat ott a magaslaton úgy tünt fel, mint egy égbe menendő martyrsereg; a leáldozó nap tündöklött magasra emelt fegyvereiken s fényesre festé alakjaikat.

Míg a halálra szántak kardala zengett, az országúton végső rohamra dübörgött elő az ellenfél lovas csapatja; s a röppentyű-telep saját lovasságának feje felett eregeté tűzrajzolta ívben gyilkos lövegeit a hidon állók felé. Azok álltak a tűz előtt, roham előtt, ijedetlenül és énekelték a dalt azokról a hősökről, a kik fogadást tettek, hogy csak szuronynyal fognak vívni a csatában.

Baradlay Ödön haza gondolt ifju nejére, két kis, csevegő gyermekére, aggódó anyjára – s aztán elszántan biztatá ujonczait; «ne féljetek, fiuk: száz golyó közül csak egy talál!»

Az az egy épen talált. Egy fiatal honvédet ott mellette abban a perczben sujtott le egy szétpattant gránátdarab. Az rögtön meghalt.

Ödön, lelkét nem veszítve, kiálta föl:

«És ha talál, az a legszebb halál.»

«Éljen a haza!» rivalt fel szavára az egész csapat.

A közeledő lovasság megdöbbenve lassítá rohamát.

De nem az ifjak kiáltásától döbbent meg, hanem valami mástól.

A befagyott nádas bozótja közül egy osztály huszár robogott elő a térre.

Oly váratlan volt megjelenése, mint a milyen gyors volt rohanása.

Mielőtt ellenfele arczvonalt formálhatott volna ellene, oldalba kapta azt, s nehány percz alatt szétszórva, összekeverve terelték le azt a huszárok az országútról. A szétbontott lovas-szakaszok vágtatva menekültek oldalvást meglepő ellenfeleik elől.

És ekkor a huszár-osztály, mint egy gondolatra, hirtelen félre kanyarodott; hagyta menekülni lovas ellenfeleit s egész erejével a röppentyű-telepnek indult.

Azok most vették észre a hibát, a mit elkövettek. Nagy magabiztában a győztes had igen is messze tolta előre az üldözöttek hátába röppentyű-telepét, s nem számított arra, hogy még azok közül valaki vissza is fordulhat.

Most aztán egy tanakodni való pillanat sem volt, ha a röppentyű-telepet el nem akarták fogatni. Ezek vén katonák, nem ijednek meg a szikrázó szörnyetegtől. Össze kell pakolni hirtelen, s menekülni a lőszeres kocsikkal. Jó szerencse, ha maga a röppentyű-készlet a gyalogság oltalma alá menekülhet; de már az állványokat nincs idő megmenteni. Azokat a huszárok elfoglalják, összetörik, s még azután messze megüldözik a visszamenekülő tüzéreket.

Akkor aztán, mint kik munkájokat bevégezték, csendes léptetve térnek vissza a hidon álló bajtársaik felé.

Bizony be volt végezve e csapással a nap munkája.

Az ellenfél nem erőltette győzelmi sikerét tovább. Minden oldalon takarodót fúttak. Az előre tolt hadcsapatok visszahúzódtak. A vert had menekülhetett odább.

A huszárcsapat jött egyenesen a híd felé. Többen lehettek kétszáznál.

Elől lovagolt vezetőjük, egy délczeg, daliás alak, hetykén felkunkorított bajuszszal, villámló szemekkel, merész hajlású sasorral, kevély mosolygással egész arczán.

Ketten voltak a hídon álló csapat között, a kiknek úgy tetszett, mintha ezt az arczot látták volna már valahol. Az egyik volt Ödön, a másik Mausmann.

Az utóbbi ismert rá hamarább. Ő csak nehány hó előtt találkozott vele. Ödön hat év óta nem látta.

A diák harczos egyszerre rákezdte:

«Wer kommt dort?»… de nem tudta folytatni, hanem a helyett sírva fakadt, felhajította a kalapját, s odarohant a közeledő lovaghoz, átnyalábolta, összecsókolta, majd hogy le nem vette a lováról.

«Hurrah Baradlay! Richard Baradlay!»

Csak most ismert Ödön testvérére. Oly rég el voltak egymástól szakítva, hogy az utczán is elmehettek volna egymás mellett felismeretlenül; a csatatér pedig minden arcznak új, szokatlan kifejezést ad.

A két testvér összeölelkezett. Ödön sírt, Richard nevetett. Az egész csapatban minden ember sírt és nevetett. Huszárok, honvédek, légionáriusok egymást ölelték, csókolták s magasztalták, kiki a maga nyelvén.

– Az ég küldött téged most ide, szólt Ödön Richard öcscséhez.

– De az öreg «kóficz» is küldött. A mint a nagy futásközben én a csapatommal szemközt jövök rá, s jelentem, hogy most érkeztem, azt mondja, hát csak siessen ön, testvére odahátul van valahol, szedje fel.

– Bizony, ha nem jösz, úgy egy óra mulva te vagy a majoresco.

– A mitől Isten őrizzen mind a kettőnket. Hanem már most még egyet bizott rám az öreg: azt, hogy ha megkaphatom Ödön bátyámat, hát szidjam jól össze. Tehát tartsd. Baradlay Ödön úr, mi az ördögöt keres ön az ellenség lőközelében? ön kormánybiztos. Önnek kötelessége hátul menni, ha előre haladunk; elől menni, ha hátrálunk. Önt nem azért küldte ide az országgyűlés, hogy nekünk verekedni segítsen. Aztán önnek fiatal felesége, szép gyermekei vannak! Nem gondolt reájuk? Rossz ember! Várjon, ezt megmondom édes anyánknak!

Ennél a szónál aztán elmult a tréfálózási kedve. Érzékenyen szorítá meg testvére kezét, s halk szóval mondá:

– Szegény jó anyánk. Mintha érezte volna azt, mikor odajött hozzám és azt mondta: «eredj oda!»

Az édes anya gondolatára megcsókolta egymást a két testvér. Hiszen gondviselésük volt az, gyermekkorukban, férfikorukban; a bölcsőben úgy virrasztott fölöttük az ő szeme, mint a csatatéren.

A BETYÁR.

Most azután a szétvert, legázolt, lelkevett tömegből ismét hadsereget alakítani; vitéz, csatakész sereget, mely rövid két hét mulva ellenállani, támadni, győzni legyen képes: az volna a bűvészet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A csata utáni éjt Ödön és Richard a legközelebb fekvő faluban töltötték. Egész éjszakájuk azzal tölt el, hogy a szétvert had szállingózó csapatjait felfogják és valami rendet hozzanak be közéjök.

– Csak enni tudjunk nekik adni, monda Richard; a sült szagára majd összegyűlnek.

Hanem épen ez volt a legnehezebb.

Azon a falun már kétszer járt keresztűl az ellenség s nagyon kevés embernek való tápszert hagyott hátra maga után. Kenyér csak lett volna, mert a társzekereket megmentették, hanem hús nem volt.

– Jó volna, ha most Boksa Gergő előkerülne ötven ökrödmagával, mondá Ödön, Richardot utasítva, hogy czirkáltasson a szomszéd berekben, nem menekült-e a vitéz kortes oda a rábizott gulyával. Hiszen elég ideje volt rá; leghátulra volt valamennyi sereg mögé letelepítve, s nem valószínű, hogy rohamra vezette volna két szuronyos csapatját az ellenség ellen.

Keresték hát Boksa Gergőt és az ökreit, de nem találták késő estig.

Akkor előkerült magától.

Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron. Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít. És azután nyögött és lógatta a fejét előre; majd elejtette az állát, a fokosát mankónak használta, a kardját pedig a hóna alatt hozta. Egészen oda volt.

Oly czifrán tudott nyögni, fohászkodni, úgy reszkettette a torkában a hangot, hogy az ember azt hitte volna, most mindjárt meghal.

– No Boksa! Hát mi történt? kérdé Ödön az eléje sántikálót.

– Jajh! uram. Mi történt? nyavalygott a vitéz hajtsár. Bezzeg mi történt? oda vagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos.

Mausmann meg a többi fiatalok szörnyet nevettek erre a szóra. Boksa Gergő láthatta, hogy ezt nem hiszik el.

– De hol vannak az ökrök? sürgették a hajcsárt minden oldalról.

– Hja az ökrök? Hát ha én azt tudnám!

– De az ég szerelmére, édes barátom, szólt hozzá Ödön; – én önt olyan védett helyzetbe állítottam, a hol semmi baj nem érhette; hogyan van, hogy önmaga el tudott menekülni, a gulyát pedig nem tudta elhajtani?

– Hát kérem átossággal, elmondom én azt egészen, úgy a hogy történt. Hát épen a mint a csata kezdődött, kiveszem a csizmaszár mellől a késemet, meg a tarisznyából a kenyeret, meg a szalonnát, hogy majd egy kicsit kollácziózok, hát egyszerre akkorát lű a nímet, hogy csak kiesett a kezembül kés, kenyér, szalonna; azt tudtam, szörnyet halok. Legalább is volt huszonnyolcz fontos az a golyóbis, a kinek a szele megütött. Úgysegéljen, láttam! Lánczos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz lánczolva. Szakálla volt mind a kettőnek.

– Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi hajcsár nem terelte őket tovább?

– Nem tudhatom én azt kérem alássan, mert a mint futottam, a nímet úgy lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öreg ágyúval, hogy ha hátra nézek, ellüvi a fejemet.

– Máskép kell ezzel beszélni, édes bátyám! szólt Richard előlépve. Te gyáva ficzkó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra s az ellenségnek hagytad a rád bizott gulyát! Káplárok! padot elő, ötven farmatringot neki!

Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő elhagyta szánalomgerjesztő féloldalt görnyeszkedését s egyszerre más alakot öltött; hátra szegte nyakát, mellére ütött az öklével s agyarkodó daczczal pattogtatá a szót:

– Azt pedig kikérem magamnak: Nemes Boksa Gergely az én nevem.

– Annál jobb rád nézve, szólt Richard hideg humorral. Legalább a kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek.

– Tudatom azt is a kapitány úrral, szólt Boksa Gergő sarkára ágaskodva, s fokosával mutogatva fölfelé, hogy a fölséges országgyűlés eltörölt minden testi büntetést, még a nem nemesekre is.

– Megappellálhatod, ha megkaptad intra dominium. Itt nem parlamentirozunk. Jobbra át! Takarodj. Vigyétek, verjétek végig.

Bizony megtörtént, a mi még soha sem történt Boksa Gergővel, hogy lekapták a tíz körméről s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a bizonyos szíjjal, a mit huszárok farmatringnak hínak, hogy ordított bele, mint a behemóth.

Mikor a kellemetlen affairenek vége volt, még szokás szerint vissza kellett mennie a kapitány úrhoz, megköszönni a kegyesen osztott tanítást.

– No hát lűtt-e nagyot a nímet? kérdé tőle Richard.

– Egy pisztolyt se sütött el, kérem alásan; szabadkozék Boksa Gergő.

– Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a lovára, aztán alá is út, fel is út. Az olyan katona, a ki nem szégyenli a hátát megmutatni az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott részére.

Boksa Gergőtől elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe s aztán kikergették a táborból lovastól együtt.

Az átkozott német diák, ki az előőrsön állt puskával, még rá is kiáltott tréfálva:

«Gerge pácsi, ne had magad!»

«Hiszen megállj! csikorgott, öklével fenyegetve Gergő. Nem szárad ez én rajtam.»

Aztán megostorozta a lovát és elnyargalt.

A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult s agyarkodva káromkodott egyet. Valamit főzött magában.

Soha sem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést akárhányszor: az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor ott hagyták az útfélen, vérben, fagyban. Sokszor összetörték, korcsmában, tisztújításon úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt rá nézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből, szájtátó katonák előtt, gunyolódó német diákok csúfjára, nemes ember létére, ez nem maradhat annyiban!

Valami tervet főzött.

Elővette a pipáját, elővette a dohányzacskóját, levette fejéről a kalapját.

Belenézett a pipájába, belenézett a dohányzacskójába, belenézett a kalapjába.

Aztán olyasmit mormogott magában, hogy «jól van», s feltette a kalapját a fejére, visszadugta a pipáját a zsebébe, a dohányzacskóját a szokott helyére s elkezdett ügetni.

Egyenesen azon úton haladt előre, a melyet nappal megfutott; az ellenség tábora felé ment.

A hólepte mezőn sötét éjjel is tudta magát tájékozni.

Azon úton nem találkozott senkivel. A két tábor között üres a tér.

Már túl ment a nádason, melyből Richard rohamot intézett az ellenfélre, s ott egy dombtetőre felkaptatva, széttekintett. A rónán egy helyütt tüzek égtek. Azok tábortüzek.

Közelebb nyomult a tüzekhez; éjhez szokott szeme észrevette, hogy azok mögött egy mezei tanya fekszik.

Hallgatódzott. Egy-egy megrázott kolomp hangja, egy hosszúra nyujtott éh-bőgés tudatá vele, hogy azon a helyen van, a mit keres.

Most már leszállt a lováról s gyalog vezette azt arra felé.

Egyszerre a sötétben rákiáltanak: «Ki vagy? Megállj!»

Boksa tette magát, mintha megijedt volna.

– Ejnye no, bizony még rámriaszt! Dezentor vagyok!

A «dezentor» szót megértette a kérdező. Az előörs volt.

Azt parancsolta neki, hogy maradjon veszteg, míg az őrjárat elviszi.

Nem sokára jött egy szakaszvezető, meg egy közlegény lóháton. Ott könnyű lovasok tanyáztak. Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion, szökevény, az ezredessel akar beszélni.

Az ezredes a tanyán volt és kártyázott a többi tisztekkel, mikor jelentették neki, hogy itt van egy szökevény az ellentáborból, akar vele szólani. Vezessék be.

A tiszt uraknak nagyon megtetszett a furcsa legény alakja. Egy ember, a ki egyszerre gyáva is, daczos is; dühös és hunyászkodó; szája panaszra áll, de fogait csikorgatja közbe, sorba kezet csókol és a szenteket káromolja.

– Hát miért szöktél el a magad táborából? kérdé tőle az ezredes.

– Azért, mert egy új parancsnok jött oda, a ki megveretett. Engem, a kinek a hetvenhetedik ősapám is nemes ember volt! Soha az én testemet bot nem érte teljes világi életemben, s most vénségemre megtették velem azt a csúfot, hogy deresre húztak, ötvenig vertek, mint egy kutyát, mint egy parasztot, mint egy tolvajt. Engem, ki tizenhat viczispánt választottam! Engem, ki soha egy gombot el nem loptam! (gombot nem: érté alatta) s még megfosztatott kardomtól, fegyveremtől, a mit soha nemes embertől még csak adósságban elexequálni sem szabad! És elkergetett a táborból, mint egy kapczabetyárt! – De jó! – Másutt is van még világ! Másutt is tud még szolgálni Boksa Gergő!

– S miféle minőségben szolgáltál ott? kérdé tőle az ezredes.

Boksa Gergő csak megvallá az igazat.

– Ökörhajtsár voltam.

– Ahán. Tehát noncombattant? Most értem már a vitéz elszántságot. Tehát nem tartozol a verekedők közé? No jól van. Mi nálunk úgy is szükség van egy emberre, a ki ökrökkel tud bánni. Egy gulyát fogtunk az ellenségtől. Ahoz mindjárt beállhatsz hajtsárnak.

Boksa Gergő e szóra megragadta a tiszt úr kezét s akkorákat csókolt rajta, mint egy papucs.

– Oh, a mennybeli szentek áldják meg a nagyságos urat azért a jóvoltáért! Bizony olyan hű szolgára fog bennem találni, a ki még a hajszálát is megőrzi! Tűzbe, vízbe megyek én azért az úrért. Majd megmutatom én, hogy mit tudok én? csak kerüljön arra a sor! De azt az ötvenet el nem engedem nekik soha! Azért az ötvenért ötven halálnak kell esni! a milyen igaz, hogy az én nevem nemes Boksa Gergő!

A kortes szemei vérben forogtak, s a köny még most is megeredt belőlük arra az emlékre, hogy az ő testét ötven meggyalázó, parasztnak való, soha el nem felejthető ütéssel érinték. Ha csak nádszállal, ha csak selyem-matringgal esett volna is ez az ütés, meg volna a nagy gyalázat; pedig hát nem azzal esett. Boksa Gergely mutatá a kiszenvedett rajthuzlin az uraknak a repedést szakított species factikat. Azoknak bizony el kellett hinni, hogy az előadása hiteles.

– Mi neve annak a parancsnoknak, a ki téged megveretett? kérdé az ezredes.

– Most láttam először, mert csak az imént érkezett; hanem a kormánybiztost bátyjának szólította, s így Baradlaynak kell neki lenni.

– Ah! a szökevény! (E név felvillanyozta a főtisztet.)

Most azután érdekelten kérdezé ki tovább a hajtsárt. Hozatott neki bort, hogy beszédes legyen.

Boksa elmondott minden rosszat. Hogy a vert seregnek nincs egy harapás kenyere; hogy a gyalogságnak nincsen fegyvere, az egész út borjuval, tölténytartóval, puskával van fedve; hogy alig jut száz emberre egy tiszt; hogy el van csüggedve minden ember; hogy még az éjjel odább fognak menekülni; hogy rettegnek az ellenségtől; hogy zugolódna a vezérek ellen; hogy csak kegyetlen szigorral lehet a lázongást visszatartani, hogy ki ne törjön; hogy az olasz légió tömegestől át fog térni, mihelyt alkalma akad; hogy a bécsi légiót elkergették maguktól, mert azt hiszik, hogy áruló.

Mind olyan dolgot, a miket a győztes örömest szeret hallani.

Boksa Gergő megnyerte a tetszését a vitéz uraknak.

Az ezredes megigérte neki, hogy pártul fogja. Hajtsár itt is kell. Katonákat nem lehet a tulkok őrzésére fogni. Nem is értenek hozzá. Oda ember kell, a ki az ökröket tanulmányozta. Az ezredes kiküldte a hadsegédét az ordinánczával, hogy vezessék Boksa Gergőt a maga hatáskörébe: a gulyához.

Boksa Gergő megint kezet csókolt sorba és sírt, s megitta a maradék bort a palaczkból; azután ment a hivatását betölteni.

A gondjaira bizott gulya kinn volt a tanya udvarán, lehetett tán nyolczvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt hozzá hajtsár; mert az mind úgy tett, a hogy Boksa Gergő: előre szaladt.

Hanem hiszen azért meg vannak elég jól védve. Először is az udvar hét láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a világ vége. Azonkívül négy lovas jár kivont karddal a kerítésen kívül, minden belső lázadás, vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban: lovaik kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal.