Part 2

Nagy megelégedésére szolgált Zebulon úrnak azon tapasztalás, hogy Anna úrhölgy, az ő rendelete következtében, az egész házat mily radikál reformnak veti alá. A vendégszobában az ágyra új czihákat húznak, a kisasszonyok imitt-amott lehányt öltönydarabjait iparkodnak ágytakaró alá, hová, szem elől eltakarítani, a szögletekből szedik le a pókhálókat, az almáriomok, subládák külső párkányairól törülgetik a port, kocsist, szolg lót lóttatnak a zsidóhoz, hol egy kis alkörmösért a tortára való czukorjéghez, hol egy kis czukorért az alkörmöshöz, hol meg egy kis manduláért a tortához; az udvaron kacsát, kappant üldöznek; minden szobán keresztülhat a kávépörkölés illata, s az ajtó-csapkodás végig jár az egész házon. És mindez az ő parancsára történik.

Milyen édes érzelem az, mikor az ember azt látja, hogy a rendelete teljesíttetik, még pedig a saját felesége által. Ebben van valami a fejedelmi boldogságból. Sőt megfordítva: hasonlít azon édes ámulathoz, mikor a souverain népnek az ő uralkodója egyszer tíz esztendőben megteszi a kívánságát.

Tehát Baradlay Ödön, ha Zebulon úr kastélyát jön meglátogatni, tapasztalni fogja, hogy ott rangjához illően fogadtatik.

És a Tallérosy-kastély nem is megvetendő úrilak. Az országútról nézve emeletes ház: a háta domboldalnak fekszik, tehát a kert felé már az emelet a földszín, s a földszín a pincze. Az nem tesz semmit, hogy az egész vályogból épült; ez a nemesi demokratia építő anyaga; s a vakolat jó titoktartó. A födele nem csupán azért tarka, mivel minden esztendőben foltozzák új zsindelylyel, minélfogva olyan, mintha fekete tuffra volnának szürke, sárga, barna hímzések kigondolva; hanem hogy mivel ez már így divatos. Azért van neki verandája és gömbölyű szögletkalitjai, miket a kisasszonyok rotundának hínak. Belül pedig épen minden komforttal el van látva. Kandalló-terem, pipázó szoba, zongoraterem; könyvtár is van s abban régi könyvek, a miket még eddig mindenki megbámult, a ki először látta. Itt ugyan elmulathatja magát Baradlay Ödön egy hétig is.

No hanem ugyan megcsalta ezzel a vendéglátogatással magát is, mást is a jó Zebulon.

Baradlay Ödön, mint még tegnap megírta, pontosan délelőtti tizenegy órakor megérkezett. Parasztszekéren jött, melyen hiányzott minden ruganyos ülés. Kurta bekecs volt rajta, lábszárig érő vadászcsizmák sarkantyúval és az ülésbe vetve egy szironyos juhászbunda.

A mit legjobban megbámult Zebulon, az, hogy a lógós lónak még a hámon kívül nyereg is volt kötve a hátára.

Oh mint örvendett Zebulon a kedves vendég megérkezésének! Hogy osztotta a parancsokat a cselédségnek, hová hordják el a kocsiról a méltóságos úr bagázsiáját, hová kössék be a lovait, mit adjanak nekik enni? míg Ödön fel nem világosította, hogy csak hadd maradjon minden úgy, a hogy van, mert azonnal megyünk odább.

– Azonnal odább? szólt elhüledezve Zebulon. Hová?

– Gyerünk be az udvarról; majd elmondom odabenn.

Zebulon azzal biztatta magát, hogy ez talán csak tréfa.

– Akarsz te, kedves barátom, mindjárt elmenni? kérdé, midőn a pipázó szobába értek. (Az országgyűlés tagjai tegezni szokták egymást.)

– Igen. És te is jösz velem. Az éjjel kaptam a főhadparancsnok tudósítását, minélfogva azonnal a legnagyobb sietséggel útnak kell indítanunk minden csapatot, a mi csak fel van szerelve, Kassa felé: s az élelmezést is abba az irányba vezetni. A dolog haladékot nem tűr. Én még éjjel kiadtam a rendeletet a többi alkormánybiztosoknak, hogy hol csatlakozzanak velünk? Te utamba estél, hát hozzád magam jöttem.

– Hát csak ezért jöttél?

– Csak-é? Zebulon barátom, nekem még ennél nevezetesebb okom nem volt az utazásra. A hadsereget összpontosítják és nekünk gondoskodnunk kell róla, hogy minden ponton el is legyen látva? mert különben nem az ellenség veri meg, hanem a rossz ellátás. Azért csak készülj fel rögtön, a gondviselésed alatti dandár ma estére a székvárosban táborba száll és nekünk akkorra ott kell lennünk.

– Hiszen ez hat mérföld!

– Azért kell sietnünk.

– De csak legalább ebédre itt maradsz.

– Akkor nem érünk be éjszakára.

– De mikor a feleségem, a leányaim úgy készültek már az elfogadásodra.

– Remélek majd máskor részesülhetni abban a szerencsében; de most egy elveszteni való perczünk nincs.

– Jaj de szigorú ember vagy te, kedves barátom.

– Gondold meg, kérlek, hogy ez nem mulatság, a mire most indulunk, hanem háborúviselés.

Az igazat megvallva, Zebulon erre voltaképen csak most kezdett először gondolni. Eddig csak úgy vette a dolgot, hogy abból nem lesz egyéb egy kis kedélyes demonstracziónál; a kinek tetszik, messziről nézi. Csak most kezdett elmélkedni felőle, hogy micsoda következése lehet annak, ha az ember a buzavirágszín átillára felköti a kardot?

Hisz ez egész komolyan megy…

Úgy találta, hogy abban a pipázó szobában nagyon hideg van. Az ő fogai vaczognak.

– Pedig most már ne fűttess be, mondá neki Ödön, hanem szedd össze legelébb is a számadásaidat; vedd magadhoz a pénztárt, egy tarisznyába tégy egy pár fehérneműt, nagy motyót nem vihetünk magunkkal; a kardodat kösd fel; a pisztolyaidat dugd a zsebedbe s keríts egy jó juhászbundát! mert sokszor megeshetik, hogy a gyepen hálunk.

Mindezek nem olyan biztatások voltak, a mik Zebulon keblébe nagy meleget öntöttek volna.

Kereste az ürügyet, hogy mivel hosszabbíthassa meg az édes otthonlét perczeit.

– Ha már muszáj menni, hát legalább egy kis útravaló elemozsináról gondoskodom. Megmondom leányoknak.

– Hiszen élelmezési biztos vagy! Négyezer ember ellátása van rád bizva. Gondoskodtál róluk?

– No de hogyne?

– Hát a hol azok enni kapnak, mi is mindig kapunk.

– Igen ám: azok kapnak profuntot, meg vutkit.

– Hát mi is kapunk profuntot, meg vutkit. Magunk csak nem ehetünk fehér kenyeret akkor, mikor a katonáink feketét!

Zebulonnak sehogy sem fért a fejébe ez a logika.

De hát az asszony?

– De még familiámtól is el kell búcsúznom – talán?

– Hát búcsúzzál; de végezd gyorsan.

Búcsúzni? De mit mondani?

– Magam se nem tudom, micsináljam?

– Már csináld akár azt, hogy mondd el a családodnak, hogy te most mégy a háborúba, ott meglőnek, levágnak; vagy ne szólj senkinek semmit, hanem szökjél meg tőlük; vagy tégy, a mi e kettő között fekszik, akármi okos dolgot, csakhogy öt percz mulva készen légy vele.

Zebulon keserveset sóhajtott. Búcsúzott volna is, nem is. Válogatott magában, hogy kinek féljen jobban szeme elé kerülni: az ellenségnek-e, vagy Anna úrhölgynek, azzal a napi parancscsal, hogy kárba veszett a nagy ebéd, menni kell a háborúba?

Schlicket választotta. Búcsúzatlanul indult el keserves vendég barátjával, kibe még egy pohár szilvoriumot sem tudott belediktálni.

Mikor a szolgálóval maga után vitette úti táskáját, a mibe saját maga pakolt be egyetmást, a féll ba fennlevén már a kocsi hágcsóján, azt kérdezé tőle:

– Te Boris, hol a kisasszonyaid?

– Az egyik a konyhán süt, főz, a másik a harmadikat öltözteti, a negyedik az ötödiknek a haját sütögeti görbe vassal.

– Hát a nagyságos asszonyod mit csinál?

– Most fűzeti magát az új módi miderbe a hetesnével.

– No jól van. Mondd neki, hogy ne várjanak bennünket se ebéddel, se vacsorával. Majd mikor hazajövök akkor itthon leszek.

De nem is mert Zebulon hátrapillantani, mikor a szekér kicsörömpölt a kastély udvarából!

Hegyen föl, hegyen le egész késő estig vitte Zebulont étlen-szomjan Baradlay Ödön. Az útban talált vendéglők már tisztára ki voltak élve az előrehaladt csapatok által. Egyetlen csárdában kaptak egy csésze keserves rossz fekete kávét.

Zebulon ugyan váltig bíztatta kedves barátját, valahányszor falut értek, hogy látogassák meg a papot: «papnál bizonyosan lehet valamit kapni»; de Ödön nem ért rá ily ájtatos czélú diversiókra, hajtatott odább.

Bánta is Zebulon nagyon, hogy minek fogadott neki szót s nem hozta magával az elemozsinás tarisznyát: «télen kenyeredet, nyáron ruhádat el ne hagyd».

Délután csakugyan akadtak egy sor társzekérre, mely kenyereket szállított a hadak számára.

– No most innen elláthatod magadat, figyelmezteté Zebulont útitársa.

Az alkormánybiztos úr adatott magának egyet azokból a kenyerekből, vulgó prófunt, s azon kezdte, hogy beletörte a tollkése pengéjét a megszegésnél.

– Jó az a kenyér? kérdé tőle Ödön, mikor Zebulon elkezdte azt a foga alá rakogatni s majszolni nagy fohászkodással.

Zebulon nem merte azt mondani, hogy «rossz», mert hisz az ő süteménye; hát csak nagyot nyelt belőle, s azt felelte, hogy «igen jó».

Ödön megállhatta, hogy ne nevessen útitársa kínjain.

Az pedig dühös volt rá, hogy nem akar megéhezni. Kiállja késő estig.

Estefelé már a pecsenyével is találkoztak. Csak hogy még az lábon járt. A hadsereg számára hajtották a gulyát.

Ödönnek úgy tetszett, mintha a főhajcsárban, ki lovon ült, valami régen látott arczot ismerne meg.

Mentül közelebb értek a székvároshoz, annál sűrűbb volt a járó-kelő tömeg, a szekerek sora, mik szénával, szalmával, ruhaneművel, zabbal rakodva döczögtek előre; s mindenféle fegyverzetű csapatok, mik közt nehezen lehetett előre haladni. A vezetőkkel örökösen volt valami beszélni valója Ödönnek, a mit Zebulon restelt; mit tartóztatja fel az útat mindenféle emberekkel?

Jó későn érkeztek meg a székvárosba. Ott a főbiró házához szállásoltak be. No itt legalább megnyugszunk, gondolá magában Zebulon. Itt már vacsorára várnak.

No szépen csalatkozott.

A mint megérkeztek, rohant rájuk a mindenünnen érkező csapatok élelmezési tisztsége. Az mind Zebulont ostromolta ezer kérdéssel és követeléssel. Egyik szépen, másik gorombán. Egyik a kenyeret kereste rajta, másik a ruháját, harmadik a csizmáját, negyedik a szénáját; s Zebulon csak azt tudta valamennyinek felelni, hogy «majd gyün, majd gyün!»

Igen, de hol jön? Mikor jön?

Ödön megszánta Zebulont a fejére nőtt zivatarban.

– Bruder, meglehet, hogy minden itt is van már; csakhogy senki sem tud róla. Eredj, ülj fel a nyerges lovamra s csinálj rendet a raktárakban, adj rendeleteket a sorompóknál s nekem hozz mindenről pontos tudósítást.

No még most lóra ülni! szénát, szalmát deputálni; prófuntot osztogatni, vad katonákat kielégíteni; goromba tisztekkel veszekedni! Ez épen Zebulonnak való mulatság volt. Azt hitte ő, hogy mindezt el lehet végezni onnan hazulról, az úri kastélyból, a hosszúszárúból pöfékelve. S most ime, még lóra is kell ülnie.

Két óra mulva került haza. Rettenetes dolgokat ért meg.

Elő akarta adni keserves élményeit Ödönnek.

– Kedves bruder, ezer darabra vagyok széjjel tépve. Csodálok, hogy magamat is meg nem ettek.

– Jól van, jól van! vágott szavába Ödön; most csak gyere vacsorálni, azután adj róla irásbeli jelentést, hogy mit hogyan intéztél el?

Irásbeli jelentést! Ez a szó még a vacsoráját is megkeserítette Zebulonnak.

Soha sem szeretett írni. Ezt az egyet, ha lehetett, kikerülte. És még épen vacsora után! Hisz az minden isteni és emberi törvények ellen van – vacsora után írni.

Pedig annak ugyan meg kell lenni. Ödön alig várja, hogy elvigyék az abroszt, a tányérokat, poharakat; rögtön ugyan arra az asztalra papirt teríttet föl, kalamárist, tollat hozat s ráfogja Zebulont, hogy csináljon részletes kimutatást.

Zebulonnak pedig még csak távoli sejtelme sincs arról, hogy hogyan kellene ahhoz hozzá kezdeni? Különösen azt szeretné megtudni, hogy mire való az a lénia, a mit oda tettek a papirosa mellé?

Ödönnek kell őt belevezetni. Az írja meg neki a jelentés fejét, a rubrikák czímeit.

– Most aztán csak ezeket töltsd be.

És Zebulonnak kell rajta törni a fejét, hogy mi következik egymás után.

Az alatt egyik ember jön, a másik megy. Minden szoba tele van emberrel. Lehet is ilyen lármában dolgozni.

Ödön fogadja őket egymás után; átveszi jelentéseiket, meghallgatja panaszai at; elintézi összeütközéseiket és mind ezt teszi finomul, nóbelül, elegáncziával, a hogy Zebulon bámulattal jegyzi meg.

A jegyzőkönyv nagyon keservesen akar előrehaladni.

Egyszer a többi közt jön egy ismerős alak, a ki végett már csakugyan meg kell Zebulon úrnak pihentetni a tollat.

Azzal a szóval ront be, hogy:

«Hol a szalmakomiszárius?»

Zebulon magára veszi ezt az interpellácziót s azt mondja, «no mi kell?»

Az interpelláló alakot ismerjük a régi kortesvilágból; a híres kolompos az, ki mindenütt szeret ott lenni, a hol verekedni kell; hogy maradna hát el egy kis friss háborúból? Nincs ugyan katonásan öltözve; piros kihajtós victoriadolmány van rajta, pitykés rajthuzlival, de oldalán rezes fringia, övében két pisztoly, s a vállán keresztül kötve egy karikás ostor, melynek suhogójába éles drót van fonva. Martialis alak.

– Hát az kell, szól a travestált kortesvezér, hogy mit fekszik rá a német az én szalmámra?

Erre Zebulon letette a tollát s szétterjeszté a két tenyerét. Ki értse ezt a bolondot?

– Kezdjük az elején, szólt Ödön nyugodt kedélylyel. Micsoda ön? Csapatvezér?

– Igen is csapatvezér. A két szuronyos bataillonnak a parancsnoka.

– Tehát ökörhajtsár?

– Igen is.

– No, és mi baja van a némettel?

– Hát van itt egy csapat német diák. Bécsből, vagy honnan szöktek ide, az ebingük! halálfej van a kalapjuk mellett; úgy híják őket, hogy a halálfejes légió.

– S mi baja van önnek velük?

– Az a bajom, hogy ha az egész nap nem látom is őket, este mindig oda kerülnek, a hol én megtelepszem a gulyával; mert tudják, hogy ott szalma is lesz, s ők legelsők, a kik letelepszenek a szalmára.

– És aztán mi rosszat tesznek?

– Hát egész éjjel veszekedettül énekelnek. Ha éheznek, ha szomjaznak, mikor más becsületes ember káromkodnék, ők csak énekelnek s mind lehidalják a szalmát, a mit nekem másnap az ökrökkel fel kell étetnem.

Ödön okosan akart beszélni ezzel az emberrel.

– Hát aztán, édes barátom, mi sajnáljunk egy kis szalmát ezektől az idegen fiuktól, kik messze földről eljöttek a mi hazánk szabadságáért vérüket ontani?

– Ejh, mit nekünk az a sok szedett-vedett nép! torzsalkodék a volt kortesvezér; elbánunk mink a magunk ellenségével magunk is. Voltam én már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajczihő; mikor a Papszászt restoráltuk. Akkor tetszett volna engem látni. Egymagam szétvertem ezer fehér tollast. Kilencz lyukat ütöttek a fejemen. Itt a helye most is, ni. Majd én mutatom meg, hogy hogyan kell elbánni a svalizsérrel? Ha én kieresztem ezt a drótos suhogómat, mind egymásután kiverem valamennyinek a szemét. Minek ide közénk ez a német, meg a polyák? Ne rondítsa el velük a seregünket, méltóságos főkomiszárius úr.

De már erre Zebulon dühbe jött.

– Elmisz innen, riszeg akasztófa, mindjárt! vagy vágok fejedhez kalamárist! Ha ökörtül akarsz jönni, eredj tülem! s ha velem akarsz beszélni ideben, akkor marsch ki!

Zebulon az erélyes kikergetés után csakugyan képtelen lett újra beletalálni magát a jelentés contextusába. Ej de bánta, hogy effective hozzá nem vágta a kalamárist a hajtsárvezérhez. Most nem volna több tinta.

De csak megint neki kellett dülni a jegyzékkészítésnek, az irgalom nem ismerő főkormánybiztos nem kegyelmezett. Zebulon az egyik ujjával a szemöldökét tolta fel, mintha a gondolatokat tolná ki homlokából, pedig csak azért tette, hogy a szempillája le ne ragadjon. Meg akarta kisérteni azt, a mit már előtte annyi kétségbeesett ember próbálgatott, a kit elővett az álmosság, hogyan lehetne fél szemmel ébren lenni, fél szemmel pedig aludni?

A miből aztán az lett, hogy a mint Ödön elhagyta egy pillanatban a szobát, abban a pillanatban azt hallá Zebulon, hogy Anna asszony beszél hozzá, lepcses, vontatott, éles hangján: – «mikor jön már az a vendég?» Csak akkor riad fel, mikor Ödön megint visszajön valamit megtudakolni!

Végre megszánja a kegyetlen parancsoló.

– Hallod-e öreg, te itt elalszol. Eredj, feküdjél le, holnap négy órakor fölkeltelek, akkor elvégezheted.

Zebulon örült az engedelemne. Milyen jó az, mikor az ember vénségére beáll kis diáknak s várja az instruktortól az engedelmet a lefekhetésre.

Ámde lefeküdni és elaludni két különböző dolog.

Van egy kegyetlen chinai tortura, mely abból áll, hogy az elitéltet két melléje állított poroszló, valahányszor el akar aludni, mindannyiszor felrázza álmából. Zebulon keresztül ment azon. Alig adta át magát a nyugodalomnak, már jött valaki, a ki most érkezett éjjel, és rögtön beszélni akart a nagyságos úrral; százféle kérdéssel háborgatták; a fülébe kiabáltak mérges, türelmetlen emberek. Utoljára megharagudott, bezárta az ajtót, nem bánta, dörömbözzenek rajta.

Egy nagy ketyegő kakukos óra volt a szobájában, mely minden óranegyedre huhukolva figyelmeztette, hogy közeledik az idő. Siessen egy óra alatt kettőt aludni.

Mikor aztán az óra kettőt kakukolt éjfél után, akkor legédesebb álmából felriasztja valami borzasztó esemény. Eleinte azt hitte, a világ dül.

Pedig hát csak a német aulisták maschiroztak az utczán, azok zendíték rá az ablaka alatt a Fuchsliedet:

«Wer kommt dort von der Höh?»

Ejnye, hogy az Isten áldja meg őket érte!

Azután még kevesebb szó lehetett az alvásról.

Jött egy másik csapat, meg egy harmadik, meg ki tudná hányadik, s ablakrengető dobveréssel vonult végig az utczán valamennyi. Majd meg a nehéz társzekerek, a miktől rázkódott az egész ház. Aztán aludjék valaki.

Zebulont csak az a halavány remény kecsegteté, hogy Ödön majd elaluszsza a négy órát. Hiú remény. A kakuk nem huhukolt olyan pontosan, mint a milyen készséggel hangzott a kopogtatás az ajtaján, s a rövid szó: «Kelj fel, indulunk!»

Plane indulunk?

Ödön tudatá vele, hogy sietni kell, mert az ellenség már előbbre haladt, mint gondolták.

Zebulon fogvaczogva öltözködött és kezdte már bánni nagyon, hogy ebbe a mulatságba keveredett.

Csak most kezdte észrevenni, hogy az uszáshoz múlhatlanul megkivántatik az, hogy az embernek vízbe kell menni. Ezt nem hitte volna.

Hisz ő most nyomról-nyomra megy bele a kellő közepébe a háborúnak. Most már körül van véve hadsereggel; most már tolják előre, még csak vissza sem fordulhat; muszáj a csatatérig menni, még az ágyúszóból is kaphat. Azt pedig az ő természete be nem veszi.

A másnap reggeltől estig tartó utazás már valódi gyötrelem volt ránézve; az összeakadt, az egymással szemközt irányzott szállítmányok közt neki kellett volna helyreállítani a rendet; lármázott is eleget s estefelé azt hitte, hogy ugyan megfelelt a hivatalának.

A hol este megszálltak, az egyúttal a főhadiszállás volt. Zebulon egy szobában vacsorált a főtisztekkel, a táborkarral. Neki is hallani, látni lehetett, hogy főzik azok ki a haditervet? hogy mutogatják a térképen, hol jön az ellenség, merre akar előnyomulni? s micsoda magaslatot kell előtte megszállani? mely hidakat lerontani? hol a döntő ütközetet várni?

Zebulon úgy érezte ezalatt, mintha a szive folytonos apró reszketésben volna.

Azután előszámlálták a főtisztek, hogy minő erőket hoz magával az ellenfél? hány ágyút? hány tizenkét fontost? De még egy röppentyű-telepet is.

Ez ütötte meg Zebulonnak legjobban a fülét.

Olvasta ő egy régi Conversations-Lexiconban, hogy micsoda veszedelmes projectile az a congrev-rakéta. A hova annak egy szikrája leesik, az keresztül ég a bőrön, húson és csonton; az méreg és tűz; attól nemcsak meghal az ember, de pokolra is jut. S ha száz ember van egy rakáson, a hova az leesik, mind a száz halál fia.

Zebulon minden lehetőt kigondolt dús phantasiájában, a minélfogva elmaradhasson ebből a drága mulatságból. Hogy irigylette annak a fiatal embernek a sorsát, a kit elküldtek Pestre futárnak!

Végre egész őszintén kirukkolt vele Ödönnek.

– Kedves barátocskám, én már öreg ember vagyok. Beteges ember vagyok. Katona nem vagyok. Nem tudok a verekedéshez. Öt leányom van, nem vagyok a magam embere. Nem szeretek olyan helyre menni, a hol az embert még valami non putarem is érheti. Hagyjatok engem valahol a tartalék-transportnál hátra.

Ödön méltányolta a kivánságát.

– Jól van, öreg, válaszsz magadnak olyan helyet, a hol legbiztosabbnak érzed magadat, egy része az élelmezésnek itt marad; ha akarod, itt maradhatsz vele. Hanem arra figyelmeztetlek, hogy az ilyen háborús világban soha sem tudja az ember, hogy az ellenséget hol kapja meg hamarább?

Zebulon örök hálára érezte magát lekötelezve ez intézkedés által. Ő majd csak lőtávolon kívül intézi a dolgokat. Hadd menjen a forrójába Baradlay Ödön, ő még fiatal ember.

Ödön intézkedett is. Legutolsó megtelepedésük helye népes magyar falu volt, melynek lakosai maguk ajánlkoztak a hátrahagyott élelmi rakoda fegyveres megőrzésére.

Ödön ott akarta hagyni Boksa Gergőt is, a maga kétszarvú bataillonával; de az egész indignatióval protestált ez ellen.

– Hogyan eshetnék meg én nálam nélkül az ütközet? Hogy Boksa Gergő ott ne volna, a hol verekedni kell? Hat lovat akarok én elvenni a svalizsértól; hatot!

Ödön nem bánta hát, menjen a táborral Boksa; de ötvennél több tulkot ne hajtson magával, a többit hagyja itten.

Reggel a had dereka odább vonult, egy része még az éjjel, s Zebulon úgy örül neki, hogy nem hall több dobpörgést. Ki is aludta magát aznap délután kedvére. Úgy, hogy este felé egész pihenten, a csizmát is lehúzva a lábáról, s papucsot öltve (az mindig a táskájában kisérte) ülhetett neki a bevégzendő számadásnak.

Éjfélig szépen elkészült a rovatokkal s már épen a tollat akarta hozzáverni az asztalhoz, mikor csak egyszerre puskaropogás riasztja fel. Itt az ellenség!

Megmondta azt előre Baradlay Ödön.

Zebulon sem vette tréfára a dolgot, felkapta egyik kezébe a pénzes táskát, másikba a csizmáit, kiugrott az ablakon, neki az erdőnek; futott, a míg csak a lövöldözést hallotta, egy szál harisnyában, a csizma a kezében; hátra sem fordult a szomszéd faluig, ott szekereket fogadott s kincseket igért annak, a ki őt falujába haza viszi.

Soha sem látta ő többet a hadsereget. A pénztárt átadta a birónak. A számadás ott veszett. Mi lett a rábizottakból tovább? bizony nem kérdezte senkitől. Csak nagy későn, más országban kapott egyszer egy magyarországi hirlapot, melyből megérté ama kritikus napok eseményeit s olvasá nagy bámulatára a hadi bulletinben, hogy Tallérossy Zebulon ez alkalommal a nép segélyével egy egész ellenséges hadosztályt több óráig feltartóztatott, s ez idő alatt minden rábizott élelmi szert és a hadipénztárt szerencsésen megmentett.

Csakhogy az ideig sok mindenfélén kellett még keresztülmenni a jó úrnak, a mi majd következik egymás sorjában.

AZ ELSŐ TANDÍJ.

Mi történt?

Kimondom himezés-hámozás nélkül. Megverték a magyar hadsereget Kassánál nagyon. Szétverték a császári seregek úgy, mint a hogy az amerikai republikánus hadsereget szétrobbantották a bulls-runi legelső ütközetben.

Nem szépítek semmit.

Gyönge volt a vezénylet, vigyázatlanok voltak az alsóbb tisztek, rosszul lőttek a tüzérek, nem állták a tüzet a közkatonák; megverte a magyarokat az ellenség játszva. Elég volt tizenkét fontosaival végig sepertetni az országútat, hogy a magyar had derekát áttörje. Az öreg, becsületes, jószivü fővezér, a magyar hadügyminiszter leült az út közepére, az ellenséges ágyúk elé, úgy rimánkodott katonáinak: hogy ne féljenek az ágyútól, hiszen nézzék, minden golyó a fejük fölött repül el. Azok elfutottak. Szomorú ütközet volt az. Hátat adott mindenki az ellenségnek. Mikor néhány nap mulva a hadügyér megjelent az országgyűlésen, a debreczeni városház-teremben, ezen kezdte beszédét:

«Szeretnék pinczéből kibeszélni, hogy ne látszanék arczom pirulása.»

Még most is érezzük azt a pirulást, pedig azóta de sok vér, de sok fény lemosta, learanyozta azt onnan!

Hanem az a szégyen teljes és tökéletes volt.

S mikor végül a futók után megeresztette a császári vezér a congrév-röppentyűket, mikor ez ismeretlen, ijesztő tűzkigyók utána indultak a szétriadt tábornak, kerepelő süstörgéssel, sziporkát okádva hosszú kanyarulatukban, s nagyot pukkanva dobbantak le közéjük, ijesztő tűz-esőt szórva maguk körül, akkor teljes lett a zűrzavar: lovasság, tüzérség, szekerészet, gyalognép, ujoncz, nemzetőr összekeveredve, vezényszót nem is ismerve, egy zilált gomolylyá váltan terelte egymást előre, s akadályozta egyúttal a menekülésben. Az ellenségnek csak egy lovas osztályt kellett utána küldeni, s a röppentyű telepét előre tolni, hogy minden ágyúját elvegye a futó seregnek, és százával fogdossa el csapatjait.

Egy ilyen elátkozott pillanatban van aztán nagy ára egy helyén lévő szívnek!