Part 17

– Igen. «Forradalmi párbajnak» hívják azt; a franczia forradalom alatt az volt a divat, hogy ha két bajtárs összekapott, a vitát úgy egyenlítették ki, hogy mind a ketten az ostromlott várfal, vagy a megrohant ellenség harcz-sora ellen vezették csapataikat; míg egyik győz, vagy elesik. Ön ott is első volt a lábtón, s testvérét megelőzte. Igaz ez?

Jenő keble elszorult. Mi szörnyű háborgás lehetett az, mely ilyen hullámokat vetett! Hogy két ilyen testvér azt tehette? ő még hinni sem képes azt; ki feküdt az alatt a tenger fenekén.

Mit feleljen erre? Talán nem is volt igaz?

– Egy Baradlay nem szokott dicsekedni!

Jó felelet volt.

Meg voltak vele elégedve.

– Mit tud ön felhozni védelmére?

Az ifju büszkén felelt meg mindannyi helyett.

– Tetteinkben a védelem. Az utókor itélni fog azok felett.

A hadbiró kikeresé könyvéből az esketési formát; a vészbirák felálltak és utána mondták azt, a vádlott jelenlétében.

Azután kivezették az előszobába.

A vészbiróság ülnökei voltak egy ezredes, egy őrnagy, egy százados, egy főhadnagy, egy alhadnagy, egy őrmester, egy tizedes, egy szakaszvezető és egy közlegény.

Legelső a közlegény, a ki szavazatát adja, és így fölfelé.

Egy óranegyed mulva visszahívták.

A hadbiró felolvasta előtte az itéletet.

El voltak számlálva tettei, bevallva, rábizonyítva. Ki volt hagyva az, a mit visszautasított. Maradt még elég.

És ezekért meg kell halni.

Fejével inte, hogy jól van.

Holnap reggel.

Nagyot fohászkodott.

Czélt ért.

Csak azt kérte, hogy engedjék meg neki, hadd irjon levelet az utolsó éjszakán nejének, anyjának, testvérének.

Az meg lett engedve.

Megköszönte.

És olyan szeliden mosolygott végig biráin. Egy köny nem ragyogott szemében.

Hanem a birákéiban igen.

Hiszen ők nem voltak okai annak, hogy az Eumenydák szomjaznak, hogy a Diráknak vér kell.

A TÚLVILÁGRÓL.

Beálltak az őszi esős idők.

A Baradlay-család visszaköltözött a kőrösszigeti nyári villából a nemesdombi kastélyba.

Az nem volt többé sebesültek kórháza. Elvitték azokat másfelé. Az államnak volt már joga hozzájuk. A harczos időknek semmi nyoma többé az úri lakban.

A melancholia élő képe e táj. Az udvar mindig tele sárga levelekkel, miket a platánfák hullatnak; a park minden fája veres, sárga és fakó. A kastély két harmadrésze lakatlan, ablaktáblái be vannak téve. Kocsinyom sincs az udvaron, vendég nem jár most! S a háziak szobáikon kívül nem mutatkoznak.

Fáj azoknak a természetet látni! A szabad lég agyonnyom ilyenkor. Jól esik a négy fal.

Minden cseléd fekete ruhát visel. Még most csak az ifju úrnő atyjáért a gyász. A kis unoka is fekete ruhában jár. Kegyetlen gondolat. Egy kis gyermekre fekete ruhát adni: azt is megismertetni a búskomorsággal. A legkisebb is egész nap sír, valami baja van, a mivel kis gyermekek vesződnek, s a mi azoknak annyi kínt okoz.

És aztán az egész napot együtt tölti a család. Szűk körben, egy szobában. Néha órákig nem szólnak egy szót, s midőn megszólal egyszerre a két nő, megesik, hogy ugyanazon a szón kezdik beszédüket; mint kik folyvást egy tárgy után, egy nyomon jártak lelkeikkel.

Ilyenkor azután egyedüli jó barát a könyv, a hallgatva társalgó betű.

Mert vannak betük, a mik nem hallgatnak. Sorok, a mikben jajkiáltás, égzengés, gyászharang hangzik! Sorok, mik a posztóval bevont dobok hangján dübörögnek.

Ilyen sorokat találni azon év őszi hónapjainak hirlapi hasábjain.

Sorok, miknek olvasása után reszketve veti magát férje keblére Aranka, s némán öleli át karjaival, mintha azt hinné, hogy akkor azután nem veszítheti el.

És oly halavány minden arcz.

A kis fiu félve kérdezi egyszer anyjától:

– Megnémult-e az én atyám?

Egy ilyen hallgató együttlét alatt, a késő esti órákban, az együtt búslakodó Giant, a newfundlandi, hirtelen felugrott s dühös ugatással rohant az ajtónak.

A mellék-teremben nehéz léptek hangzottak.

Giant nem hallgatott semmi szóra; üvöltött, ugatott s az ajtóra ugrált. Oly magaviselet, mely e faj komoly természetéhez s Giant jó neveléséhez épen nem illet.

Ödönnek nyakörvénél fogva kellett az ebet az ajtótól elvonszolni, s meg kellett fenyíteni, hogy szokott helyére visszafeküdjék.

Azzal kinyílt az ajtó, s belépett rajta a vendég, bejelentés nélkül. Olyan vendég volt az, a ki nem szokta magát bejelenteni. A kinek joga van mindenüvé belépni, szentélybe, vagy az úrnő hálószobájába; nappal, vagy éjfélkor, mikor ebédelnek, alusznak, vagy imádkoznak, engedelmet nem kérve és fedett fővel: egy zsandár.

Fején a rézhegyű sisak.

Azon rézhegyű sisak, a mit a muszka testőröknél legjobban megbámultak a magyarok; s úgy látszik, e bámulat akart megörökítve maradni az új csendőrök fövegeiben. A miért is elnevezte őket a néphumor «muszkahagyás»-nak.

A csendőr katonásan üdvözölt, fejéhez emelve kezét és száraz hangon szólt:

– Bocsánat, hogy ily órában jövök, de sürgönyt hoztam, Pestről. Új-épület. Második pavillon. Baradlay Edmund úrnak.

Tehát itt van!

Ödön egy gyertyát vett fel az asztalról.

Én vagyok az. Sziveskedjék ön szobámba kisérni.

– Engedelmet. A két úrhölgynek is hoztam levelet. Özvegy Baradlay Kazimirné és Baradlay Ödönné asszonyságok.

Tehát mind a hárman? Tehát együtt!

E gondolattól átvillanyozott mosoly rebbent át a két hölgy arczán. Csak egy pillanatig. Azután Aranka rettegve borult kis szopós gyermekére. Baradlay Kazimirné féltve takarta el kezeivel ölébe buvó kis unokája fejét.

Hát ezekből mi lesz akkor?

Kire marad a szopós gyermek, a kinek az anyját befogják?

Bánja azt Themisz?

A csendőr elővette kebelébe dugott pirosbőr tárczájából a leveleket és kiosztá azokat czímeik szerint az illetőknek.

– Itt fogok várni az előszobában önök további rendelkezéseig.

Azzal ismét szalutált, sarkon fordult és kiment.

Mind a hárman sápadtan tekintének a kapott levelek czímére, pecsétjére: a hogy szoktak fenyegető, rettegett tartalmú leveleket elébb borzadálylyal körülnézegetni, mielőtt felbontanák. A pecséten a hadbiróság körirata, a czím szabályos irodai calligraphia, kétszer aláhuzva e szók: «ex offo».

Aranka bölcsőjébe fekteté ölében levő gyermekét.

Aztán kiki feltörte a maga levelét. Ugyanazon irodai szépirászattal mindenikben egyformán ez van irva:

«Kötelességemnek tartom, az ide mellékelt, hivatalosan megvizsgált s elküldhetőnek talált iratot önhöz átmenesztetni». – Alatta olvashatlan macskakaparás, mint név.

A mellékletben odacsatolt iratok voltak Jenő levelei.

Az Ödönhöz irt levél így szólt:

«– Kedves Edmund.»

«Én ma bevégzem azt, a miért éltem: meghalok elveimért.»

«Ne sújtson le az eset; én felemelt fővel állok előtte.»

«Itt hagyom áldásomat s magammal viszem hitemet.»

«Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe, arany boldogságot fog az teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.»

«Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, a mik most a mi fejünkre szakadtak.»

«A hajó kormánya ismét kezetekbe fog kerülni, elébb vagy utóbb.»

«A mi sírköveink lesznek a jel, hogy ott szikla van, a merre nem kell a hajót kormányozni.»

«Én sorsommal kibékülve halok meg.»

«Jó nőmet, két kis gyermekemet, van kire hagyjam: egy oly jó testvér mellett, mint te vagy, nincs miért aggódnom sorsuk felett.»

«Törüld le Aranka könyeit, kis Bélát, kis Edömért csókold meg helyettem, s ha kérdik egykor a gyermekek: hol vagyok? mondjad: szivedben vagyok!»

«Mondjad otthon vagyok, – anyám házánál vagyok – a haza sírjában vagyok.»

«Te pedig légy férfi, és ne hagyd el magadat.»

«Élj családunknak, kit tartson meg sokáig, és hazánknak, kit tartson meg örökké az Isten.»

«Testvéred Eugen.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fiatal nő levelében pedig ez volt:

«– Kedves, szeretett Arankám.»

«Lelkemben hangzik most is édes szavad: «Kövesd a mit szived parancsol!» Követem azt.»

«Bocsáss meg nekem azért, hogy meghalok.»

«Kivánom, hogy midőn értem sírsz, tőlem vigasztalva légy!»

«Kis gyermekeidet bánatos arczoddal ne szomorítsd; tudod, hogy azok félnek bánatos arczodtól s korán elszoktatod vele gyönge sziveiket az örömtől.»

«Légy jó anyámhoz, testvéreimhez, ők gondot viselnek rátok.»

«A kis arczképet takard be fátyollal, hogy ne jusson róla annyiszor eszedbe a mult.»

«Nem kinozlak soraimmal sokáig; úgy szeretnék elmúlni, hogy az teneked ne fájjon.»

«Egy csókot küldök hozzád, keresztül a légen, keresztül az égen: – vajjon megkapod-e?»

«Isten oltalmazzon örökké!»

«A síron túl is szerető

Eugenod.»

Az ifju nő az ég felé emelte arczát, s ha szállnak a szellemek a légen keresztül, e csókot éreznie kellett.

A túlvilágról jövő szerelemvallomás volt az; tiszta, ætheri, csillagi szerelem, minő az angyaloké, a szellemeké, a testvérlelkeké.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az anyjához irt levél pedig így szólt:

«Kedves imádott jó anyám!»

«A mi szóval eljöttem tőled, azon szóval térek vissza hozzád: «Szeretlek!»

«Tudod, hogy engedelmes, szófogadó fiad voltam mindig.»

«Aranka gyermekei koldulni nem fognak, úgy-e bár?»

«Mindent jól, bölcsen intéz el a sors.»

«A ki meghal, annak meghalni jó.»

«Neked erős szived van, neked magas lelked van: nem szükség, hogy az én erőmből hagyjak rád valamit.»

«A Gracchusok anyjának is oda tették megölt fiait az ölébe, – és nem sírt.»

«Azokat, kik dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg!»

«Te mondád.»

«Tehát ne sirass.»

«Légy keresztyén, és mondjad: «Atyám, a te akaratod!»

«És bocsáss meg halálomért mindenkinek.»

«Bocsáss meg annak, ki vádjával siettetett a sírhoz; és egykor tudasd vele, hogy nehéz tettével nagy jót cselekedett. Megkönnyíté rám nézve a meghalást. Köszönöm neki!»

«Én mindenkivel kibékülve válok meg innen, s hiszem, hogy nekem is megbocsát mindenki ide át.»

«Egy óra mulva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek legjobban valamennyiünk között. Mikor kicsiny voltam, s nehéz vitáitok voltak együtt, sokszor voltam köztetek engesztelő közbenjáró. Most ismét az leszek.»

«Anyám. Hivnak! – Isten veled!»

«Szerető fiad

Eugen.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak csendes, elfojtott zokogás hangzott, midőn a három levelet egymás közt ők hárman kicserélték. Nem volt szabad hangosan. A szomszéd szobában van az idegen ember és mindent meghall!

Attól pedig meg kell kérdeni, hogy mire vár még?

De ki kérdi meg? Kinek van beszélni való szava e pillanatban? Ki tud magának parancsolni most?

Ödön letette homlokát az asztalra, és mozdulatlan maradt. Aranka odaomlott napa lábaihoz s annak ölébe rejté zokogó arczát. A nagyobbik fiu, ki nem értette még az élet bajait, megrettenve húzódott kis öcscse bölcsőjéhez s csitítva inté, hogy most pisszenni sem szabad!

Leghamarább tudott keblének tengercsendet parancsolni az özvegy.

Letörülte könyeit s felállt.

– Egy perczig ne sírjatok. Üljetek helyeiteken nyugodtan.

Példát mutatott, hogyan kell nyugodt arczot mutatni.

Azután az ajtóhoz ment, azt kinyitotta és kiszólt.

– Uram, bejöhet már.

A csendőr belépett. A sisak a fején, bal keze a kardján.

– Van önnek még valami közlendője velünk?

– Van.

Azzal keblébe nyúlt s egy kis összehajtott csomagot vett elő.

– Ez.

Baradlay Kazimirné kibontá a csomagot. Egy kék selyem mellény volt abban. Aranka hímezte egykor; gyöngyvirágfüzérek voltak rajta és penséek. S a gyöngyvirág és penséehímzet között három lyuk, minőket golyók szoktak ütni, perzselt szélű, véres ajkú lyukak. A hímzetekről megtudták, «ki» küldte azt? s a három lyukról azt, hogy «honnan?»

A csendőr nem szólt hozzá semmit. Csak egy perczre levette fejéről a fövegét, a míg a csomagot kibontá a nő.

Baradlayné megkeményíté szivét. Még nem szabad!

Szilárd, ingatlan léptekkel ment szekrényéhez, felnyitá, kivett belőle egy papirba göngyölt tekercset s azt a csendőrnek adta. – Száz arany volt.

– Köszönöm. Monda.

A csendőr arra valamit beszélt az Istenről (mi köze hozzá?) s ismét szalutált és elhagyta a termeket.

Most már aztán «szabad!»

A KŐSZIVŰ EMBER ELŐTT.

Most már aztán szabad!

Szabad az anyának gyermeke véres öltönyével őrjöngve végigrohanni termein, míg a kőszivű férj arczképe elé jut, ott leroskadni a földre, és zokogva mutatni fel előtte azt az öltönyt.

«Nézd!… Nézd!… Nézd!…»

És azután csókjaival elhalmozni, könyeiben megfüröszteni azt a drága öltönyt.

«Ő volt legkedvesebb fiam!»

Szabad neki őrjöngve feleselni a képpel.

«Miért vetted el? Te vetted el tőlem! Vétett ez valakinek valamit a nap alatt? Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s eljött hívásomra, mint férfi: otthagyta kedvesét, rangját, dicsőségét, hogy velem jőjjön. Miért kellett ennek meghalni? Miért kellett ennek a szivét megszakítani? a ki szelid volt, mint egy galamb; csak mosolygott, ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben! – Én űztem őt a halálba? Az nem igaz! Én nem űztem őt oda. – Igaz, hogy nehéz szó volt, a mivel elbocsátám: «nem azokat a fiaimat siratom, a kik elvesznek, hanem téged, a ki megmaradtál!» – De azért nem kellett volna neki én rajtam olyan rettentő boszút állni! – Ez a gondolat nem támadhatott az ő lelkében. – Ezt te sugalltad neki. – Ez egészen a te rettentő szívedben szülemlett gondolatokhoz hasonlít. – Le akartál a földre zúzni; itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok. – El akartad velem ismertetni, hogy holtod után is megverhetsz kezeddel; érzem; vonaglom alatta. – Nem hazudok előtted emberfölötti erőt, nyomorult vagyok. Nyomorult, a milyen csak egy anya lehet, a ki temet. Te pedig kegyetlen vagy, mint egy apa, ki fiait maga után hívja. – Oh ismerj velem irgalmat. – Nem küzdök veled, meghódolok. – Ne vidd el a többit! – Másik fiam is ott áll, ugyanazon sír szélén; ne taszítsd bele rettentő kezeddel. Ne hívd el, ne hordd el tőlem egyenkint valamenynyit. Ne látogass meg így, a mint fogadtad halálos órádban. – Én jót akartam. Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog.»

És ott maradt ájultan az arczkép előtt.

… Ez is szabad volt.

Az arczkép pedig nem válaszolt semmit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A végzet betölt; megváltozhatlan volt. Most már hasztalan lett volna Ödönnek előállani és belekiáltani a világba: «Én vagyok az; nem a másik!»

Nemcsak oktalanság lett volna az most már, de kegyetlenség saját családjához, melynek most már ő egyedüli fentartója.

Nem maradt hátra más, mint tisztelettel hajolni meg a magát feláldozott testvér emléke előtt.

«Ő volt közöttünk az egyedüli hős.»

S ezt jól mondta: mert meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben hiszünk: – emberi becsvágy; ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de melyben soha sem hittünk: ember fölötti áldozat.

Amazok «derék emberek», de ez a «hős».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Derült-e ki valaha e véres tévedés? Meglehet! Mind a két félnek annyi elrejteni valója volt abban a titokban, hogy egyik sem hiresztelhette el. Mire aztán kiderülhetett e szent csalás, akkorra már oly egyhangúlag riadt fel az egész világ kárhoztató szava e tények felett, hogy a megtörténtet és meg nem történtet örömest a feledékenységnek engedték. És elvégre – egy ember tényeért egy ember kiszenvedett. Az adósság le volt fizetve. Ödön már «bene latet» (jól rejtve van).

Meg van cserélve a szerep egy varázsló pillanatban; amazé lett a hősi vég: neki maradt a csendes munka, a világtól elvonult szemlélődés, a jobb időkre váró remény, a hallgató élet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De hátra van még Richard!

A BÖRTÖN TÁVIRDÁJA.

Hát Richardnak nem adott hírt Jenő?

Oh igen. Az is ugyanazon épületben volt fogoly, a hol ő.

A börtönnek volt egy távirdája, mely átszolgált valamennyi czellán; mely folyvást működött, melynek útját nem lehet állani, melytől a foglyokat semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani. Ez a távirda volt: a fal.

Nincs olyan vastag fal, a melyen a kopogtatás át ne hallassék.

Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd czellából a falon, az volt az «A»; mikor kettőt hirtelen egymás után, az volt a «B»; a három koppantás a «C», és így tovább az egész alphabet.

(Megbocsáss, tűrelmes olvasóm, hogy ennyi ábéczére tanítalak, ebből a «nagy» iskolából.)

Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet. Megértette azt mindenki és beletanult az első napon, és járt folyvást a néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a szobára, a melyből a feleletet megadták rá s akkor ismét végig ment a kérdezőig.

Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés járta végig a falakat:

«Mi lett?»

Vissza rá a válasz:

«Halálítélet.»

«Ki?»

«Baradlay.»

«Melyik?»

«Az öreg.»

Richard szobáján is keresztül ment e cryptogramm, s ő újra kérdezett:

Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:

«Az öreg.»

Richard pedig Jenő öcscsét szokta mindig «az öreg»-nek híni. Gyöngédség, tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, a mi fiatal emberek között szokásos.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha az, a mit azon falak egy időben egymásnak beszéltek, mind basreliefnek maradt volna meg rajtuk, azokból többet olvashatnának le a régiségbuvárok, mint Ninive falairól!

AZ ELSŐ TŐRDÖFÉS.

A diadal ragyogásával arczán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté oda a tudósítást Edith elé Plankenhorst Alfonsine.

– Itt van, olvasd.

A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát, nem reszketett, csak lecsüggeszté fejét.

A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát hirdeté – hitelesen – hivatalosan.

Azt Edith nem ismerte. A valódit.

Mégis úgy fájt érte a szive. Egyik testvér.

De nem merte megsiratni. Az bűn! Paragrafusok vannak, a mik tiltják.

A szép furia pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól, s villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat sugá rokona fülébe:

– Egyet már megöltem!

És összeszorított öklével a levegőbe sujtott, mintha az szorítaná a láthatatlan tőrt, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is áldozatait.

– Ezt már megöltem. Én! S öklével kebelére ütött, arra a csodaszép kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.

Azután megragadta kezével Edith vállát és szemeit annak szemeibe sugároztatva, szólt:

– A pap leánya már özvegy. – Most már következik a másik. Most következik a tied!

És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni Edithnek, melynek tartalma egy vég fekete krepon volt.

– Itt van gyászruhád kelméje, varrd meg!

És Edith megköszönte az ajándékot.

… Ha tudta volna Alfonsine, kit ölt meg? Azt, kit csókjaival halmozott el egykor; ki őt legjobban szerette valaha; ki szerette halála órájáig, és még akkor is megbocsátott neki, midőn kezére ismert a kézben, mely sírba fekteti.

A FEJGÖRCSÖK NAPJÁN.

A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei vannak. Brescia ostroma alatt kapta azokat.

Mikor bevonult az elfoglalt városba, egy ablakból valami szerzetes kétcsövű fegyverrel kétszer lőtt a fejéhez. Nem találta.

Megtorlásul a tábornok hekatombét csinált a város fő-fő polgáraiból.

Hanem a fejét mégis eltalálta valami.

A rettenetes fejgörcs, melynek lüktetései alatt, mintha mindazon golyó találkozót adna egymásnak az ő agyában, a mit ő «izent» másoknak.

Ily óráiban a nagy embernek félelem hozzá közeledni.

Őrjöng a fájdalomtól s legkedvesebb emberére is dühös.

Mindenkiben hibát talál, mindenkire gyanakszik, senkinek nem irgalmaz.

Hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan dæmon, a ki kínpadra feszíti a hatalmast; homloka körül csavarja a spanyol diadémot, s kalapácsokkal üti halántékait; ki forró pokollégbe mártja bele fejét, és szemei előtt tűzzel festi ki a világot.

Hasztalanul jönnek hozzá ilyenkor kegyelemért, hasztalanul magyarázzák előtte a napfényű igazságot! Hát az ő kínzója kegyelmez-e neki? hát az ő torturájának van-e valami igazság irva a gyógyszerekben?

És ezen ember tartott törvényt egy legyőzött nemzet felett.

A kínzó fejgörcsöknek egy ily órájában, este későn, a gyötrött ember egyedül ült szobájában s tizedszer vágta földhöz az orvosságot, a mit tízszer megújíttatott egy nap.

Ilyenkor senkinek sem volt szabad hozzá bejönni. Még az orvosokat is kikergette. Miért nem tudják legyőzni az ő üldözőjét?

Ágyba nem fekhetett, mert úgy ki nem állta a rohamos fájdalmat. Fennült, vagy járkált.

Komornyikja mégis be mert hozzá jönni lábhegyen.

– Mi az? rivallt rá egy háborgatott tigris haragjával a nagy ember.

– Valaki akar excellentiáddal beszélni.

– Űzd el.

– Egy nő.

– Pokolba valamennyi jajveszékelő asszonynyal! Ma nem akarok nyafogó pofákat látni. Ma kirugom, a ki könyörög. Semmi nőt nem fogadok el.

Sok nő taposta azon időben az ő küszöbét. Gyászruhás nők.

– Az a hölgy Plankenhorst Alfonsine bárónő, bátorkodék a komornyik megjegyezni.

– Hát az nem maradhat a pokolban? Éjjel van nálam látogatás ideje? Meg Alfonsine baronessenél.

– Azt mondja, hogy legsürgetősebb beszéde van excellentiáddal, rögtön és ha félholtan fekszik is, beszélnie kell.

– Erős jellemű dáma. Jó. Bocsásd be. Hisz ez nem nő, hanem ördög.

Azután leült karszékébe, feje kendővel bekötve: úgy várta látogatónéját.

Alfonsine úti köntösben lépett be hozzá s gondosan betette maga után az ajtót.

– Kérem, baronesse, a mit mondani akar, csak röviden; mert a fejem fáj.

– Röviden fogok szólani, tábornagy úr; ma tudtam meg, hogy ön föl fog mentetni Magyarország kormányzóságától.

– Hah! – A beteg embernek ez egy ágyúlövés volt az agyán keresztül. – Én? és miért?

– Végét kell szakítani a szigornak, a mit ön eddig gyakorolt, s felvilágosítani róla a világot, hogy ez nem a kormánypolitika hibája, hanem személyi túlbuzgalom.

A beteg ember két tenyerét halántékaira nyomta. Valami ki akart törni azokon.

– Holnapon túl más rendszer álland be, más tényezőkkel. A halálbüntetés megszünik, s csak fogságot fognak azontúl az elitéltekre mérni.

– Ah! Nagyon köszönöm önnek ezt a hírt baronesse, nagyon köszönöm!

– Előre siettem, hogy önt jókor értesíthessem. Holnap reggel megkapja ön felmentetését, még egy éjszaka van hátra, a mi alatt önnek tennie lehet.

– Tenni fogok! Arra esküszöm!

– Ön tudja, minő fogadás köt engemet önhöz? A boszú. Megalázva, széttiporva látni azokat az embereket, kik bennünket megtámadtak, kigúnyoltak, kik elpusztításunkra összeesküdtek. Kiírtani azt a javíthatlan ivadékot, mely, ha életben marad, újra fölemeli a fejét, újra harapni fog. Megboszúlni azt a sok nemes vért, mely végig öntözte ez átkozott földet. Ezért imádom önt; mert önnek ez kezében volt, és megtette azt.

– Igen! Ön is sokat mozdított elő e munkában. Jobb fölfedező rendőrsége nem lehet egy miniszternek, mint ön volt nekem. Ön minden adatot össze tudott szerezni; minden gúnydalt felhajhászott, mely a nagyok ellen ki volt adva, s a mi a bűnbocsánatnak legjobban útját állja. Mert a sebet még megbocsátjuk, de a pasquillt soha. Ön jól működött a tűzrakásban. Valóban szükséges, hogy legyenek ilyen lények a nap körül, mint ön, a kik elfogják a napvilágot s árnyékot vetnek a földre; a kik mérget csepegtetnek a sebekbe és boszúterveket koholnak ki, mik férfi agyában soha meg nem születtek volna. Asszonyok, kiket megszállt az ördög lelke.

– Ön hizeleg nekem, tábornagy. Én büszke vagyok arra, hogy gyűlöletem álmait én álmodtam.

– És jó, hogy van egy félőrült ember, kit gyehennai fejgörcsök kínoznak, s a ki olyankor, midőn egész vére a fejében forr, mikor ez égő katlanban agyveleje megfő, képes a saját testvérét lelövetni; jó, hogy van ilyen ember, a ki az ön álmait megvalósítja. Most épen ilyen órái vannak. A világ vértengerben úszik körülötte. S az égő fej szomjazza az egész vértengert! Holnap reggelre tán elmúlik a kín, holnap reggelre már elmúlik a hatalom. Mit tegyek ez idő alatt, angyal arczú szép hölgy?

– Mindent! A százfejű hydrának most egy nyaka van. Ez a nyak az ön kezében. Egy szorítás e kéztől, s a munka be van fejezve. Akkor aztán repülhet a kegyelem galambja az olajággal. A denevérszárny gyorsabban repült!