Part 16

– Soká kerültem vissza; – mentegeté magát már messziről, még le sem szállt a lóról. De majd nagy baj volt. Hanem elébb lássunk hozzá!

Azzal leemelve lováról az általvető iszákot, kinyitá annak száját s leterített szürére sorba lerakta a szerzett holmit: puha kenyeret, sajtot, sonkát és tele kulacsot. A másik oldaláról az iszáknak meg egy szőrgubát huzott elő, s azt Ödön vállára keríté.

– Jó lesz ám ez az úton. Láttam, hogy nincs meleg felöltője.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Minden ingyen van, szólt Boksa és nevetett.

– Hogyan?

– Majd elmondom. Elébb együnk. Ne féljen, nem loptam. Úgy segéljen, tisztességesen jutottam mindenhez. Hanem magam sem faltam még hozzá.

Azzal lehasalt a fűbe a leterített guba mellé s mindgyárt bebizonyítá Ödönnek, hogy még maga sem vacsorált a hozottból, az által, hogy olyanokat falt a leszelt holmikból, hogy majd megfulladt tőle.

Hanem még evésközben is elővette a nevetés. Csak még egyet akart inni. Aztán Ödönnek adta a kulacsot.

– No, már most beszélhetek. Ejh de becsülöm az eszemet, hogy bementem Komádiba. Ejnye, de felsült ez a kis expeditio. Hát gondolja el, uram, a mint belovagolok Komádiba, nem szól ám senki semmit, csak hagynak előre menni a városházáig. Akkor látom, mikor a piaczra érek, hogy utczu mákomadta, hiszen tele van ez a város kozákkal; csak úgy bukkannak elő egyik házból is, másikból is, a városháza meg épen főhadiszállás. Szaladni késő volt. Mindenütt el volt az útam állva. No most Gergő, a ki hunder-bundere van, vagy te szorítod meg őket, vagy ők szorítanak meg téged.

– No, és mi lett?

– Hát: én szorítottam meg őket; oda koczogtam egyenesen a városház ajtajához. Megparancsoltam egy kozáknak, hogy fogja a lovam kantárját, míg visszakerülök; azután a strázsától megkérdeztem, hogy hol a generális? Nem tudom, generális volt-e? de rárontottam. Tudtam, hogy azért van ilyen messzire leküldve a főseregtől, hogy élelmi szereket szerezzen számára. Egyenesen rárukkoltam a tegnapi utalványnyal. Uram, mondom neki; én ökröket adtam el nektek, itt az utalvány, fizess. A jámbor megijedt, majd hogy ónossá nem lett. Nagy összeg volt, a mit követeltem rajta. Váltig szabadkozott, hogy Nagyváradon van a főpénztár, menjek oda; de én annál jobban allegáltam, hogy nekem itt kell a pénz, hogy menjek én oly messzeföldre? azt sem tudom, merre van? Nekem is fizetnem kell a többieknek! Míg utoljára is kötélnek állt s aztán megalkudtunk, hogy én leengedek neki az utalványból harmincz perczentet. Úgy megörült neki, még meg is ölelt; a hetven perczentet meg kifizette. Itt van a zsebemben. Én nem csaltam meg érte senkit. Eladtam nekik az ökreinket, a miket úgy is elfogtak volna, ők megkapták a mit vettek. A szegény generálisnak is maradt belőle harmincz perczent. Jól esik szegénynek, bizonyosan családapa, gyermekei vannak. Az Isten áldja meg jártában-keltében!

S még egyet szelt a sonkából, kenyérből.

Ödön úgy irigyelte ez embert, a ki a legrettentőbb katastrophában is megtalálja az átkozott humort.

– És most útra!

A tele hold kedvezett a bujdosóknak. A mocsár belsejében több helyütt egész száraz tisztások voltak már, miben gyorsítani lehetett a haladást. A lovakat is jobban lehetett ott etetni. Mindenütt buja fű volt, szederindás, máholás haraszt.

Reggeltájon egy folyam partjához értek.

Itt egy ismerős halász kunyhójában pihent meg Boksa Gergő védenczével; a halász paprikás halászlét készített számukra; Boksa krámpámpulit égetett hozzá. A reggeli után Ödönt úgy elnyomta az álom, hogy végigdült a gyékényen és aludt hosszan, három éji virrasztás és futás után.

Mikor fölébredt, Boksa ott ült a kunyhó ajtajában.

– Mennyi az idő? – kérdé tőle.

– Alkonyra jár.

– Olyan hosszan aludtam! Miért nem költött fel elébb?

– Isten ellen való vétek lett volna. Ön otthon volt álmában s a kis fiával beszélgetett.

E szóra Ödön nagyon elkomorult.

Nem volt nehéz kitalálni az ő álmát.

Az út most már mindenütt a kanyargó folyam mentében vezetett.

A szabályozatlan folyam partjait mindenütt lankaságok fedték. Erdők, miknek lába az év három szakán át vízben úszik, mikben csónakon, vagy lóháton szokás járni; gazdag tölgyfa- és éger-erdők, mik közt folyik a víz, úgy, hogy a folyam közepén levő szigetek csak folytatásai látszanak lenni a parti erdőnek; néhol a partok és szigetek fái, óriási koronáikkal összeborulnak, a folyam ága alattuk suhan el.

Az idő beesteledett már, midőn egy nagyobb szigethez értek, melyről hid vezetett át az északi partra, melyen ők jártak.

– Helyben vagyunk, uram. Monda Boksa. Itt lesz már annak az ismerősömnek a lakása, a kihez önt vezetni igértem.

– A neve?

– Majd ráismer ön.

– Nem leszek neki terhére?

– Bizonyosan nem.

Csendesen átdobogtak a hidon, s a mint a hidfőnél kétfelé nyilik az ős pagony s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át engednek a sziget belsejébe láthatni, egy, a holdtól megvilágított kastély képe látszik; a falak repkénynyel, futó rózsával bevonva, mely másodszor virágzik; a ház mellett egy óriási hárs, előtte egy széles azur-tó, melynek tükrében a ház még egyszer előtünik.

Ödönnek úgy tetszett, mintha látta volna ezt a képet valahol, lefestve.

A ház verandáján már lámpa égett, a kivilágított ablakok tűzfénye reszketett a tó habján.

A két lovag csendesen haladt a kastély alá a kavicsos úton.

A veranda előtt leszálltak lovaikról; egy lovász átvette a lovak kantárait, s a két jövevény felhaladt a márványlépcsőkön.

És mikor Baradlay Ödön a veranda küszöbén állt s a kivilágított ablakon át egy tekintetet vetett annak belsejébe, ott látott egy asztal mellett egy gyászruhás ifjú nőt, egy alvó csecsemővel ölében, – egy másik márványarczu hölgyet, ki mozdulatlan tekintettel olvas egy előtte kiterített kapcsos bibliából, és egy fiatal férfit, ki egy kis fiút tart a térdén s egy nagy fekete táblára betüket rajzol elé.

És úgy tetszik neki, hogy mindezen alakokat ő olyan jól ismeri.

A szögletben egy nagy newfundlandi kutya hever, az hirtelen felkapja fejét és fogait nevetésre vicsorítva, siet az ajtó felé. Úgy tud nevetni, mint egy bohó nagy ember. Tudja, hogy ugatni nem szabad, mert a kicsike alszik.

Az eb nyüzsgésére mindnyájan az üveg-ajtó felé tekintenek, várakozó bámulattal. Ők nem látnak a külsötétbe.

– Hol vagyok? – rebegé Ödön megrendülten vezetőjéhez.

– Otthon!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A NEM MUTATOTT LEVÉL.

Ödön nagyon jól sejtette azt, hogy igen fájdalmas boldogságot szerzett meg számára az, a ki őt családjához haza hozta.

Az az élet egy mindennapos haldoklás volt.

Ödön, mint föltevé magában, rögtön hazaérkezte után tudatá levélben a teljhatalmu fővezérrel, hogy hol van; rendelkezzék vele. Itt be fogja várni parancsát.

És már most addig az ideig örüljünk egymásnak.

Mikor minden csók egy búcsuvétel, mikor minden ölelés közé oda tolakodik egy hideg árny, mely azt susogja: «talán holnap?»

Aranka egy elkárhozott angyal kínjait szenvedi.

– Ne maradj itt, suttogja férjének. Eredj, menekülj. Rejtsd el magadat. Mit nekem a te büszkeséged, a te nagyságod? légy nekem megalázott, légy kicsiny, de maradj enyim. Fuss, a míg futhatsz. Becsületszavadat adtad nekik? Ha százszor megszeged, százszor imádni foglak! Menj külföldre, én utánad megyek. Ha nem akarod, itthon maradok és leszek gyászoló özvegyed. Viselem gyászruhámat, csak élve maradj. Ne hagyj iszonyú örökséget két gyermekedre. A vérkeresztelőben ne füröszd meg két fiadat! – Menjünk koldulni együtt. Végig a világon. Mi kell nekem egyéb, mint te és két gyermekem? Mi közöm én nekem a ti családi nagy nevetekhez? Dobd el nevedet. És szeretni foglak, akármi neved lesz. Nekem ott lesz hazám, a hol te fogsz lenni. Menjünk el Amerikába. Leszek ott melletted szolgáló, napszámos, cseléd. – Vagy hát ölj meg engem elébb, és légy akkor római!

Ödön nem hajtott szavára. Bevárja sorsát.

Az ifju nő izgalmát rettenetes volt naponkint látni. Minden ajtónyitásra fölrezzent, minden idegen hang az előszobákban fölriasztá: nem férjét idézik-e már?

És éjszaka, mikor mindenki aludt: ő ébren számlálta az órákat, s végig-végigjárt a szobában az éji lámpával kezében, kérdezősködve mindenkitől, nem hallottak-e valami neszt? Nem zörget-e valaki a kapun? Nem hallanak-e fegyvercsörgést odakívül?

Jenő minden éjjel találkozott e kísértő alakkal: a mint fehér hálóköntösét összevonva keblén, tornáczról tornáczra suhant, mereven fölnyilt szemeivel éber álmokat látva, mint egy őrült, mint egy holdkóros. Gyakran lecsillapítá aggodalmait s biztatva rávette, hogy térjen hálószobájába vissza. Hiszen csend van. Nyugszik minden. Nem hallatszik semmi.

És aztán mindennap, mikor a posta érkezett, mily mohó aggodalommal esett a család az érkezett leveleknek. Kinek jött levele? Mi a tartalma? Érkezik-e válasz Ödön levelére?

Nap nap után mult, és még nem jött semmi felelet.

Egy délután, midőn ismét megérkezett a kőrösszigeti kastélyba a posta, a hozott levelek közt volt egy, melyen a czím németül volt fölírva.

«Herrn Eugen von Baradlay.»

Eugen = Jenő.

A levelet átadták Jenőnek.

Jenő felbontotta, elolvasta azt és aztán keblébe tevé.

Az egész család jelen volt.

Anyja kérdezé tőle, honnan jött e levél, s mi van benne írva?

– El kell innen mennem!

Anyja azt kérdezé:

– Hová és miért?

Jenő arra elszánta magát és előállt vele.

– Én nem nézhetem ezt így tovább. A Baradlay-ház összeomlik, s rászakad családunk fejére. El van veszítve minden, és ti nem tudtok többé segíteni. Számítástok rosszul ütött ki. Erőfeszítéstek kárunkra vált. Elveitek le vannak tiporva. Én nem nézhetem ezt a kínt tovább. Egyik bátyámról nem tudok semmit, másik bátyám napról napra várja befogatását. Anyámnak egész nap egy szavát nem hallani. Ángyom az őrüléshez közel. Engemet ez az élet megöl. Ti elvégeztétek, nem tehettek többet magatokért semmit. Most következem én, majd én tenni fogok.

– Mit? – kérdezé anyja hidegen.

– Azt én tudom.

– De nekem is jogom van megtudni. Mert családom tagja e házért nem tehet semmit, a mire én azt nem mondom: «jól van!»

– Majd megtudod azt, ha megtörtént.

– S ha akkor azt mondom rá: «nem jól van»?

– Akkor már nem fogod azt megmásíthatni.

– Akkor előre tiltani fogom.

– Hasztalan. Parancsodra nem hallgatok többé. Férfi vagyok. Tetteimmel szabad.

– De fiú is vagy és testvér, – szólt közbe Ödön.

Jenő bánatosan tekinte bátyjára.

– Azt majd megtudod később! – mondá halk sóhajjal.

Anyja megfogta Jenő kezét s azt kérdé tőle:

– Te családunk megmentésére gondolsz?

– Gondolok és teszek.

– Kitaláljam gondolatodat?

– Nem hagyom azt.

– Én olvasok lelkedben. Hiszen csecsemő korodtul fogva tanulmányoztalak. Könyv voltál, melynek minden fejezetét tanultam. Te e perczben arra gondolsz, hogy elhagyj bennünket s visszatérj régi összeköttetéseidet megujítani, előbbi befolyásodat a mi ellenségeinknél visszanyerni.

Jenő keserűen vágott közbe:

– És aztán bátyáim elkobzott vagyonát magamnak megszerezni, úgy-e?

Anyja megsajnálta e szóért.

– Nem fiam. Én nem keményszivűséggel vádoltalak. Inkább azzal, hogy nagyon is szeretsz bennünket; hogy áldozatot akarsz hozni megmentésünkért, áldozatot, mely keserűbb magánál az elveszésnél.

– Talán keserű lesz; de majd hozzászokunk.

– Mihez?

– Én nem mondtam. Te tudod.

– Tudom! Te visszatérsz Plankenhorstékhoz!

Jenő bánatosan mosolygott.

– Ezt olvastad a szivemben?

– Nőül akarod venni azt a leányt, hogy azon család mindent tehető befolyásával megszabadítsd testvéreidet!

– Úgy hiszed?

– Azt a leányt, ki az én gyűlöletemet hozza móringul házadhoz, kit elátkozott hazád, kivel megver az Isten!

Aranka odaveté magát napa keblére.

Anyám, ne mondd ezt róla, hát ha szereti őt!

Ödön visszavezette nejét ülőhelyéhez.

– Ne szólj közbe, szerelmem. Tárgyakról van szó, a miknek fogalma hiányzik a te angyaltiszta lelkedben. Ha arról volna szó, hogy valaki közülünk mezitláb, szőrkötéllel nyakán menjen bűnbocsánatot kérni vezekelve, azt mondanám: meglehet, egy királyon is megtörtént már ez; ha arról volna szó, hogy valaki közülünk a templomban, a nép előtt visszaesküdje mindazt, a mit eddig vallott: azt mondanám, meglehet: egy bölcsen is megtörtént már ez. De hogy életet, boldogságot vásároljanak meg azon az áron, hogy egy oly nőnek esküdjenek szerelmet, ki mindazon csapásnak, mely hazánkat érte, sugalmazó ördöge volt; ki szította a gyűlöletet nemzet és nemzet között, ki árulkodó, kém és rágalmazó volt; ki lázította a polgárt a trón ellen s bakónak adta a fellázítottat; ki pokoli tanácsokat forralt fúria-keblében, miket hogy meghallgattak, két ország fogja megsiratni és soha ki nem gyógyul belőle: hogy ezt a mænadot, mint menyasszonyt hozza be apái házába, azt nem teheti egy Baradlay. S ha teheti, találni fog egy másikra, ki ezen az áron élni nem akar.

Az anya sírva borult Ödön fia nyakába. Az ő büszke lelkének hangjai voltak ezek.

Jenő nem szólt rá semmit, csak szomorúan mosolygott és távozni készült.

Aranka oly szánalommal tekinte rá.

– Te is elitélsz-e? suttogá hozzá Jenő, távoztában.

– Tedd, a mit szived parancsol! sóhajtja az ifju nő.

– Az égre! azt teszem.

De anyja útját állta még. Letérdepelt előtte, úgy állta útját.

– Fiam. Könyörögve kérlek, ne menj. Érjen bennünket halál, nyomor, kínszenvedés. Viseljük tűrve, panasztalan. Hiszen tizezren haltak meg ez eszméért. De lelkünket ne hagyjuk megölni. Hisz mi mindnyájan poklot szenvedünk s nem hallasz bennünket Istent átkozni soha. Ne zárd el előlünk az utat az égbe.

– Anyám, kérlek, kelj fel.

– Nem; ha te elmégy, a porban a helyem. Te sujtasz oda.

– Te nem értesz engem. Nem is akarom, hogy érts.

– Hogyan? szólt örömmel az anya; te nem arra gondolsz, a mivel én vádoltalak?

– Nem felelek rá.

– Csak egy szót, szólt közbelépve Ödön. Ha meg akarsz bennünket nyugtatni, mutasd meg mi van azon levélben írva, a mit most kaptál?

Jenő ijedten kapott kebléhez, mintha attól félne, hogy erővel veszik azt el tőle, s rejthetlen zavarral monda:

– Azt nem fogjátok meglátni!

– Én akarom azt olvasni!

Most Jenő arcza egyszerre kigyulladt.

– Baradlay Ödön! e levél Baradlay Eugénnek szólt. Az én vagyok.

S elfordult tőle büszkén.

– Úgy anyánk jól talált! mondá Ödön.

Az anya fölkelt térdéről. Könnyei omlottak és arcza büszke volt.

– Tehát menj! Menj, a hová önfejed visz. Hagyj itt engemet kétségbeesve, könyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt; de én nem azokat siratom, a kik elvesznek, hanem tégedet, a ki megmaradsz.

Jenő szelid mosolylyal tekinte e nehéz mondás után anyjára.

– Anyám, emlékezzél rá, hogy midőn eltávoztam, ez volt hozzád utolsó szavam: «Szeretlek.» Isten veled!

És elsietett.

Senkitől sem kapott egy búcsúcsókot: csak a kis unokaöcstől, ki odakinn játszott a füvön. Az nem bocsátotta el a nélkül, hogy megcsókolja, s megkérdezte tőle, mikor jösz vissza, bátyám?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Abban a levélben pedig ez volt írva belül:

«Baradlay Eugén kormánybiztos úr.

Jelenjék ön meg azonnal a pesti hadbiróságnál, Új-épület II. pavillon.»

Aláirva a hadbiró.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem történt egyéb tévedés, csak az, hogy az «Ödön» nevet hibásan fordították le németül «Eugén»-ra.

Ez már azon időkben egyszer megtörtént.

EGY EMBER, A KIT EDDIG MÉG NEM ISMERTÜNK.

Baradlay Jenő megjelent pontosan a hivás szerint a hadbiró előtt az Új-épület II. pavillonjában.

Csak két dolgot kellett bebizonyítania. Azt, hogy ő valóban Baradlay Eugén, és hogy Baradlay Eugén idézve van. A többi jött magától.

Bezárták.

Ott aztán várhatott, míg a sor reá kerül.

Nem soká kellett várnia. Neve az első sorban állt.

De hát lehetséges volt-e ilyen tévedés?

Minden lehetséges volt azon időben.

Az egész emberi társaság fel volt fordulva fenekestül. Nem volt közélet, nem volt sajtó, nem volt nyilvánosság. A magánélet is fel volt dulva. Minden család magának élt; alig volt egy, melyből ne hiányzott volna valaki, melynek hiányzó tagja bujdosó, menekült, fogoly, vagy csatában elpusztult ne lett volna.

Sok nő elindult férjét keresni, kereste évhosszant, míg megtudta, hogy özvegy. Más meggyászolta férjét, újra nősült, míg megtudta, hogy férje még él.

Bizalmatlan volt mindenki egymáshoz, rettegett a hatalomtól, félt a jövendőtől.

Rendes lakhelyétől messzeszórva élt a nagyobb rész; idegen név alatt jártak-keltek, rejtőztek ezeren meg ezeren.

Egy egész nemzet volt a vádlott!

S a százezernyi vádlott perében biró volt egy idegen testület, melynek tagjai senkit, de senkit nem ismertek itt.

Az Eumenydák voltak a bevádlók. Azoknak vér kellett. Mindegy, akárki vére: csak meleg legyen.

És akkor nem volt a magasban egyetlen bűbájos női szem, melynek egy elhullatott kegyelem-könye lenyomta volna a vér tengerét.

Megtörtént, hogy nem az veszett el, ki legfelül állt a küzdésben, hanem a ki legközelebb volt az elbukásban; nem az, a ki legtöbbet tett, hanem a ki egyet megsértett azok közül, a kik bevádlói lettek.

Megtörtént, hogy egy ember meghalt azért, mert dicsekedett egy ténynyel, a mit soha sem követett el, a min jelen sem volt, de mondta, mikor az dicsekvés tárgya volt.

Megtörtént, hogy egy másik megszabadult, mert merészen azt állította, hogy az, a ki vádolva van, nem ő, hanem egy névtársa, ki másutt lakik. Mig azt keresték, elmult a zivatar, s megszabadult.

Megtörtént, hogy egy vádlottat már szabadon bocsátottak, s azután mentek utána újból és úgy itélték el.

Megtörtént, hogy egy elitélt személyesen jelen volt, mikor a nevét a bitóra szegezték; senki sem tudta, hogy ő ott van.

Megtörtént, hogy hasonló nevű két ember közül a vádlott menekült meg; a nem vádlott lett felhajhászva.

Százan, meg százan, kik most boldog emberek, egy csodának, egy sorsszeszélynek köszönhetik, hogy most odakinn nem hallgatják a fű növését.

A közvádlók és birák közül soha sem látta egy is sem Baradlay Ödönt, sem Baradlay Jenőt, s akkor még nem volt fotografia kölcsön-bemutató intézete létrehozva a hires emberek számára.

A két név magyarból németre fordítva számtalanszor összecseréltetik. Sok ember van, a ki ma sem tudja kiválasztani Ödön és Jenő közül, melyik az Edmund, melyik az Eugen? E tévedést hivatalos okmányok bizonyítják. Még pedig olyak, mikben nem is német, de magyar fordító tévesztette össze a két nevet.

És aztán a főfő-vádlottak hermetice el voltak zárva. Még csak az sem történhetett meg, hogy egyik elárulja a másik kilétét.

Igy történhetett meg az, hogy Baradlay Jenő feljelenthette magát, mint a vád alá fogott kormánybiztos.

Miután e szerint rubrikája be volt töltve, otthon maradt testvére hiába várta többé az idéző levelet, hiába kereste nevét a hivatalos lapban az edictaliter idézettek között. Nem bolygatta senki.

Pár hét mulva rákerült a sor, hogy Jenő kihallgattassék. Azalatt összegyűjtötték ellene az adatokat.

Szorgalmas, figyelmes életirói voltak, kik nem hagytak feljegyzetlen egy tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy villanást, mely életére fényt vetett. Ezuttal a sírbolt fényét.

Ott volt az egész hágcsó, mely ama bizonyos magaslathoz vezet, lépcsőről-lépcsőre.

– Ön Baradlay Eugen? kérdezé a hadbiró.

– Én vagyok az!

– Nős, gyermekes?

– Van nőm és két fiam.

– Ön kormánybiztos volt a felkelő seregnél?

– Az voltam végig!

– Ön ugyanazon Baradlay Eugen, ki megyéje administratorát erőhatalommal elűzte elnöki székéből?

– Ugyanaz vagyok!

– Ön a martiusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt?

– Nem tagadhatom.

– Ráemlékezik-e ön, hogy ezen itt feljegyzett szavakat mondta akkor?

A hadbiró egy tárczából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa, a mi azokon van írva plajbászszal.

Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? hisz Alfonsine irta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára téve tárczáját, jegyezgeté fel e nevezetes mondásokat – – albuma számára.

És ő rajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni.

Az a valaki most itt áll.

Amaz erkély volt a második lépcső azon megjósolt magaslathoz. Az utolsó lépcsőfokon áll – Jenő.

Hidegvérrel nyujtá vissza az elolvasott sorokat.

– Igaz. Mindezeket én mondtam.

A birák bólogattak fejeikkel: «Ezt nem lett volna kénytelen bevallani, csak «egy tanú» van ellene.»

Folytattatott.

– Önnek egy testvére volt a gárdánál, később a huszároknál, azt egész csapatjával együtt ön bírta rá a hadsereg elhagyására.

(Ah! Ezt nem tudják, ki tette? Vagy tán szándékosan az egész család terhét mind egynek a vállaira halmozta össze valaki, hogy annál biztosabban elsülyeszsze, s meg akarja hagyni az anyát, hogy fiait elsirassa.)

Jenő sietett felelni rá:

– Igen, én tettem azt.

Oly mohón válaszolt, hogy feltünt a vallatónak.

– Önnek volt egy másik testvére is, Edmund, vagy Jenő?

– Igen. Magyarul Jenő, németül Edmund.

– Nem megfordítva van? Eugen a Jenő, Edmund az Ödön? E fölött hallottam vitatkozni.

– Ezt mi jobban tudjuk. Úgy van, a hogy mondtam.

– Ezen testvére is eltünt önnek Bécsből a másikkal egyidejüleg. Mi oka volt arra?

– Úgy hiszem az, hogy az udvari kanczelláriával együtt az ő állomása is megszünt, s így neki nem volt oka Bécsben miért lézengeni tovább.

– S hová lett önnek e legkisebb testvére?

– Az egész hadjárat alatt otthon volt; ügyelt a gazdaságra, nem vett részt semmi mozgalomban, festészettel, zenével foglalkozott s tanította játszani kis fiamat. Most is otthon van.

– Ön azalatt egy szabad-csapatot alakított saját költségén?

– Igen. Kétszáz lovasból, háromszáz gyalogból állt az; a kápolnai ütközetben magam vezényeltem a lovasságot.

– Ön megelőzött. Nem volt ön jelen a debreczeni országgyűlésen?

– Miután két helyen egyszerre nem lehettem.

– Ez igaz. Hanem a helyett a hadseregnél működött ön, mint kormánybiztos?

– Elejétől végig.

– A forrói csata után nagy buzgalommal segített a szétrobbant felkelő sereget összegyűjteni.

– Úgy volt.

– E hatáskörében ön nagy erélyt fejtett ki. Hogyan tudott ön két hét alatt három ujoncz zászlóaljat felruházni? Nem lenne szives ez iránt felvilágosítást adni?

Jenőnek szomorú szerencséje volt, hogy erről is pontosan értesülve kellett lennie.

– Megtudtam, hogy egy hajószállítmány posztó megy alá a horvát határőrök számára; azt elfogtam az útban. Ugyanazon barna posztót használtuk honvédeink attilájához is.

Jenő feleletei többet árultak el, mint kellett volna. Nemcsak nyugalmat, hidegvért, de életuntságot, önelhagyást.

A hadbiró próbára tette. Talán gyanúja volt.

Keresgélt a félretett vádiratok között. Talált egyet.

– Itt az mondatik, hogy ön a bányavárosi hadjárat alatt az állam pénzverdéiből minden érczkészletet elkobzott s azt magának tartotta.

Most már a harag pírja lepte el az ifju arczát. Indulatosan kiálta fel:

– Az nem igaz! Az rút rágalom! Azt egy Baradlay nem tette!

E felindulás pecsételte meg halálát.

Ez bebizonyítá, hogy ő az igazi. Igy haragra gerjedni csak az képes, a ki érezte a vádat, csak Baradlay Ödön maga.

Még azután sok apró részletet kérdeztek tőle. Meg tudott mindenre felelni. Ödönnek anyjához írt leveleiből ismerte bátyja szerepét.

Voltak olyan kérdések is, a mik által más személyek lettek érintve; azokra megtagadott minden választ.

– A mit magam tettem, azt elmondom; másra nem fogok tanuskodni.

Tartania kellett tőle, hogy ha valakivel a többi vádlottak közül szembesítik, az rögtön elárulja kilétét. Azon kellett igyekeznie, hogy röviden és gyorsan végezzenek vele.

Czélt ért.

Olyan idő volt, a mikor röviden végeztek és gyorsan.

Még egy utolsó vádpontot kellett meghallania.

– Ön a budai várostrom alatt a testvérével Richarddal, összezördült, s e miatt párbajt vívtak együtt.

– Mink? riadt fel Jenő, elsápadva. Erről a két testvér minden levele, miket anyjukhoz irtak, hallgatott mélyen.