Part 14

Hanem mikor Rideghváry Bencze az nap este az íróasztala fiókjában hagyott útlevélblanquettek közé nyúlt, úgy tapasztalá, hogy azok közül a legfelső hiányzik. Az pedig egy angol útlevél volt, a legpontosabb láttamozásokkal ellátva, közbeeső országok követségeinek bélyegeivel hitelesítve, csak a név- és személyleirás hiányzott belőle. Ily üres útleveleket tartottak készen titkos missiókban járó megbizottak számára. – Azt nem lophatta el más, mint Zebulon. Kinek lopta?

Rideghváry mosolygott e fölfedezésen.

Jártában-keltében mindig egy kocsiban utazott Zebulonnal, s egy szobában hált vele.

Mintha attól tartott volna, hogy elszökik tőle Zebulon.

Minő nagy barátság kötötte e kegyelmes urat ez ismerőséhez?

Egyszerű a magyarázat. Rideghváry nem tudott azon vidék lakóinak nyelvén, a melyre legtöbbet számítottak; Zebulon pedig annak a népnek valóságos orákuluma volt. Szerették, prófétájuknak tartották. Ha azokkal értekezett, valódi Áron volt Mózes mellett. Csak a thémát kellett neki feladni, ő azt igen szépen felczifrázta. Ennél a válságos expeditiónál olyan szükség volt Zebulonra, mint a falat kenyérre. Azokat a felháborodott népeket, a miknek falvain keresztül vonuland az orosz sereg, bölcs felvilágosításokkal rábirni, hogy a fegyveres vendégeket ne tekintsék ellenségnek, hanem jó barátnak, testvérnek, fajrokonnak.

Ez volt Zebulon missiója.

Érezte ő annak szagát előre!

És sehogy sem vette a nyaka!

Nagyon czélszerű elővigyázat volt Rideghvárytól, hogy ékesen szóló Áronát mindenkor saját szobájában hálatta; mert az bizonyosan megszökött volna tőle már régen.

Törte azon a fejét Zebulon, hogyan veszthetné el valahol ezt az ő nagyméltóságú protectorát? De nem lehetett! Szerette az őtet nagyon. Azt is próbálta már, hogy összevész vele s akkor brusquirozza a szakadást. Nem lehetett. Nem tudott igazán megharagudni. Mindjárt kibékítették. Rideghváry olyan szépen bánt vele, hogy nem lehetett vele haragban maradni.

A legutóbbi discursus óta pedig komolyan elhatározta Zebulon, hogy elcsapja magától ezt az ő kedves barátját.

«Ha te nem engedsz engemet elszökni magadtól, majd elszöktetlek én téged magamtól.»

Egy terve volt Zebulonnak már régóta.

Ez a terv akkor szülemlett az agyában, a mikor a legelső kozákot meglátta sárga uborkát enni, nyersen éhomra. Csak azon módon harapta a kozák az uborkát, a hogy leszakította a kertből, mint valami kedves csemegét.

Érlelte e tervét azon szakácsművészet szemlélete, melyet a muszka tábor inyenczei szeme láttára kifejtettek: disznótököt, tehénrépát összemetélve, vörös liszttel összekeverve és forró vízzel leöntve. A mi magában még nem volt jó, mindaddig, míg rá nem jött valaki, hogy a világításra osztott egész csomag fagygyúgyertyát a forró lébe belemártsa; a mitől a gyertya vékonyabb lett, de azért jó lett; a bouillon pedig egészen jó lett.

Tökéletességre jutott aztán Zebulonnak terve akkor, midőn az orosz hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, hogy vesztett ütközetnek is sok lett volna a pusztulás. Kétezer száznyolcz halottjuk volt, mielőtt egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük helyét egy új temető, meg egy ezer emberre való új kórház jelölte.

Ez az árnyéka volt Rideghváry ragyogó pályájának.

A kolerától félt. És benne kellett járnia.

És aztán nem volt felőle bizonyos, hogy vajjon a szent Wladimir-rend megóvja-e az embert ettől a bajtól?

Annálfogva mindenféle præservativát hordott magával. Kámfort viselt zacskóban a mellén, shawlt kötött övül a derekára; a csizmájába kénvirágot hintett; a szobáját chlormészszel ragálytalanította; veres bort ivott este, arakot reggel, s fenyőmagot rágicsált napközben. És megtiltotta mindenkinek, hogy neki arról referáljanak, hányan haltak meg ma kolerában? Harangozni nem volt szabad halottra, sem fényes nappal temetkezni olyan városban, a hol ő megszállt.

Ezt a gyöngéjét tehát ismerte a főúrnak Zebulon.

Azon majális utáni estén elment Zebulon a gyógyszertárba és kért magának tartarus emeticust.

A gyógyszerész szabadkozni kezdett; de Zebulon letorkolta.

– Most nem parancsol doctor! Most én parancsolok! Van kivételes állapot. Ha én mondom kell, hát kell!

A gyógyszerész megijedt tőle; csakugyan rendkívüli idők jártak. A kozák urak a higított vitriolt az utolsó kupiczáig kihörpölték a gyógyszertárban, mint valami delicatesset; hátha ennek a kozákvezetőnek meg ezt kívánja a gyomra?

Adott neki tehát tartarus emeticust, apró adagokra felosztva.

Azt Zebulon eldugta a flanell-jaklija alá.

Éjjel aztán, mikor Rideghváry úrral egy szobában aludt, bevett belőle két adagot.

Uraim! Ehre, dem Ehre gebührt! Minden embernek megvan a maga saját vitézsége. Zebulontól ez heroismus volt!

Ilyen veszedelmes időben mesterséges kolerát csinálni magának.

Terve tökéletesen sikerült.

A katastropha, mely a kettős adag tartarus emeticusra következett, felriasztá mély álmából Rideghváry urat.

Kiugrott az ágyából a szoba közepére. Itt kolera van! Kifutott a folyosóra.

– Ott hagyta minden ruháját, a mi le volt vetve s más öltözetet kért! a mi irata, málhája abban a szobában volt, megfüstöltette. S azzal befogatott, s sötét éjjel elmenekült abból a városból; meg sem állt a szomszéd faluig ijedtében. Úgy megrettent Zebulon veszedelmétől.

Zebulon pedig, miután a tartarus emeticus bevégezte hatását, szépen elaludt és horkolt világos viradtig.

Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha rá nem nyitják az ajtót, s be nem jön valaki.

Az a valaki egy kis alacsony emberke volt felgyűrt ingujjakkal, borzas gubancsos hajjal, papucsban, kék köténynyel. A körmeit diszítő schellak-maradványok bizonyítják felőle, hogy asztalos.

Zebulon csak úgy a félszemének a pillája alól leste, hogy hát ez mit akar? Nagyon álmos volt még.

A kis borzas csendesen odalépkedett az ágyához s előhúzott mellköténye alól egy czollstokkot.

S a mint Zebulon ott hanyatt feküdt az ágyon, s a rövid paplan alól ki voltak dugva a lábai: a kis borzas elkezdte a czollstokkal végig mérni. A lába ujjától az ináig két láb, onnan a melle közepéig másik két láb. Onnan aztán neki indult, hogy a tarkójáig is megméri, hány hüvelyk?

Hanem azt már Zebulon nem várta végig; hanem a mint a kis ember az orra körül kotorászott a hüvelykmérővel, egyszerre belekapott mind a két markával a borzas hajába, megczibálta irgalmatlanul a hajánál fogva az egész tömpe alakot, hogy az se látó, se halló nem volt ijedtében; hanem a mint Zebulon az üstökét elbocsátá, csak térdre esett s hüledezve rebegé: «Jézus Mária, Szent Anna!« s a mellét verte a két tenyerével.

Zebulon pedig kiülvén az ágy szélére, két kezét két csipőjére tette s úgy förmedt rá:

– Hát te akasztófa! mit méregeted czollstokkal termetemet?

– Jahahaj! Názáretbeli Jézus ne hagyj! rebegé a megriasztott emberke s vaczogott minden foga.

– De majd mindjárt megnázáretozom én tégedet, lurko; kiálta Zebulon talpra ugorva. Mi bajod neked az én termetem hosszuságával?

Mikor aztán a kis emberke azt látta, hogy Zebulon nagyon keresi az ágy mellett a nádpálczát, kezdte észrevenni, hogy egészen e világból való veszedelem fenyegeti, s annálfogva sietett a mentsége előadásával.

– Kérem alásan, nekem az excellentiás úr, a ki innen elment, hagyta meg, hogy jőjjek ide: itt van egy halott úr, csináljak neki koporsót. Az árát is kifizette.

Zebulon most aztán restelni kezdte felgerjedését.

– No no. – Akkor jól van. – Excellentias barátom gondoskodta rolam. – Nagy gráczia. – Rendelte nekem koporsot. – Hanem hát nem élek vele. – Ha kifizetett árát, azt maga majszter igya meg egészségemre. Aztán ne mondja senkinek, hogy micsoda tréfa volt közöttünk? mert kinevetik mind a kettőnket. – Inkább nevessünk magunk.

A szegény megszeppent asztalos pedig nevetett volna is, sírt volna is.

– De megijedtem én nagyon. Még most is reszketnek a beleim. Nem tudom, nem lesz-e valami bajom? Mikor azt hittem, hogy megtetszett halni, aztán a hajamba tetszett kapni.

– No hát ott egy palaczkban arak. Tessék egyet húzni belőle. Úgy ni. Mi neve magának?

– Sztrupka Márton.

– No jól van Tamás gazda. Hát igyék még egyet, aztán itt van még egy forint. Ezt én adom. Keressen nekem lovat. De nem Szentmihálylovat. Arra még nem ülöm. Forspontot, ki engem elvisz Pukkersdorfbe. Oda akarok evangelicus papomhoz, ki nekem nagyon jó barátom.

A mint aztán Sztrupka Márton megtudta, hogy Zebulon lutheránus, egyszerre ki lett engesztelve; elmult minden félelme iránta; a forintot elvette, megköszönte, kezet csókolt.

– Mindjárt itt leszek egy jó ismerős kocsissal; magam is elmegyek vele, az útat megmutatni neki, én is jól ismerem azt a tisztelendő urat, három esztendeig voltam ott egyházfi.

Zebulon örült annak nagyon.

Minden psychologiai és ethnographiai alaptétel ellenére volna, ha Sztrupka Márton valahogy tudtára nem adta volna Zebulonnak, hogy ő is «nostras».

És ezzel a saltomortaléval sikerült Zebulonnak leugorni a láthatárról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ephialtes pedig vezette a «halhatatlan sereget» a Thermopylén át tovább…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És nem akadt Amphiktionja…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

PERIHELIA.

A kiknek még egy 1849-ki magyar hirlap akad a kezébe (kevés volt, s a mi volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely jelenti, hogy junius 20-án reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar volt látható az égen.

Lesznek élő emberek, a kik emlékezni is fognak rá.

Valóban a legnagyobbszerű perihelia volt az, a mit látni lehetett.

A koróna, a hálósz és a melléknap egyszerre.

A koróna egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz századot átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda, melyről a természettudósok köteteket irnának más békés időkben.

1849-ki juniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leirták volna.

Hajh, akkor a «kettős napot» észre sem vettük, nekünk az éjszakánk volt kettős!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra.

Pihent, rendezett, harczedzett hadsereg.

Kétségbe kellett esni.

Voltak forró képzelődésű emberek, a kik azt hitték, hogy még lehet győzni.

«Voltak? – Voltunk!»

Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük fél milliót!

Minden ember, a ki él, mozog, a ki kezét emelni bírja, ki a férfi névre érdemes, talpra! Minden eszközt, a mi vasból van, a minek éle, hegye van, fegyverül a kézbe; és aztán – egyszer kell meghalni. Csak nem akartok tán örökké élni? férfiak!

Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok prédikálták a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a hadverő Jehova áldását.

Erős vonást képez e rettenetes korszak illustratiójában ez a «veres kereszt».

Feltüzte azt mellére a reformatus és evangelicus épen úgy, mint a catholicus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!

Nem látott e keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen hatalom támadása elleni országos protestatiót.

Elenyészett ez iszonyú veszélylyel szemközt minden valláskülönbség, minden dogma.

Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres keresztes zászlót. Maga a protestans pap. A kormány hirdette a keresztes hadjáratot, s a protestans papok nem álltak elő, mint a konstantinápályi shismaticusok, az ostrom alatt a «filioque» fölött czivakodni, hanem utánozták Amiensi Pétert. Sokan megkeserülték azt.

Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal, lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. – Mi tudomány kell ahhoz? Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság, elkeseredés volt hozzá elég.

Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő feladatuk.

A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a balpartját ne tapodja ellenség.

Junius huszadikán ezrével lepte el a népfelkelés a tiszamelléki rónát.

Forró nap volt, a föld izzott, az ég sápadt.

Déltájon a sápadt égen csodatünemények tüntek fel.

A nap tányéra elmosódott, s tompa szögletes küllőkkel vette körül magát.

Ennek a neve a «koróna».

Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar, köröskörül, a szérű belseje felé halvány piros, a külső oldala gyengén zöld, mint a szivárványé. – Ez a «hálósz».

S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott egy másik nap. Oly egyenlő sápadt, szakgatott szélű mind a kettő, hogy nem lehetett választani, melyik az igazi, melyik a melléknap?

A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehez hasonlót. Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a szivök, midőn előttük áll – egy században egyszer.

A végveszedelem jele az égen! suttogták a babonások.

Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betüket nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.

Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint nagy Constantin tette a csata hevében, hozzá kiáltani: «In hoc signo vinces!» (E jelben győzesz).

Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót s felállt a kunhalomra, és kalapját elveté magától.

Istennel akart beszélni.

«Te, ki onnan felyül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát jóslod-e, vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod-e, hogy magának a napnak is vagyon ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen, – s kit kezed letöröl onnan ismét? melyikünknek a napja az, a melyet le fogsz törülni a kettő közül? Oh bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet, felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott s megállt az Ajalon völgyében, míg hiveid harcza bevégződött; azt, mely elfeketült és vért ontott kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült: a mi hazánknak napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonynyal azt tartod meg! Él az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti.»

A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszant tartó buzdításban, erei fel voltak dagadva halántékain; arczán túlvilági megdicsőülés sugárzott.

A nép meghatottan, fedetlen fővel hallgatá Istennel való beszédét.

– Oh mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid: akkor oh uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön, melyet hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg ott, a hol ezen te zászlódat kezemből kiejtem.

S azzal kiejté kezéből a zászlót, végig esett a kunhalom ormán és meghalt.

Az úr szaván vette és betölté kivánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál már ki volt rá mondva az itélet, ötszáz kancsuka-ütés és deportatio Siberiába.

Az úr megőrzé szolgáját és magához vette.

Nem volt az csodatünemény, a pathologia majd jól meg tudja magyarázni: szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől hajlandó az apoplexiára.

Hanem a keresztes hadat ez eset szétzavarta. A nép hazaoszlott.

Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen.

Az a kereszt – a kardmarkolat.

És az sem segített messze.

A juniusi perihelia két napjából nem a régi nap maradt az égen.

Ezt az astronomusok sem vették észre – de mi tudjuk.

RÉGI JÓ BARÁTOK.

Augusztus tizenharmadikának éjszakája volt.

Baradlay Ödön a világosvári urilak ablakából nézte a csillaghullást az égen.

Régi talány, miért hull augusztus tizenharmadikán ezer meg ezer csillag alá? miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték meteorokkal?

Ödön most már tudta, miért van ez éjszakán e sűrű csillaghullás.

A hány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni «ki» volt az? «mi» volt az?

És azután elmélkedett felőle tovább.

Azon égő asteroidok közül, melyek az égen végig repülnek, tűzvonalat rajzolva az álló képletek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak meggyulad a föld gőzkörének erős surlásától s aztán tovább repül az égen. Van saját körpályája.

Vajjon a mostani éj futó csillagai közül hány van olyan, mely tovább fut az égen, mely nem esik alá, földbe, tengerbe temetkezni, hanem útjára megy s ismét megjelen egy új találkozáskor?

Saját csillagát nem számította azok közé. Az bevégezte futását.

Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó.

A magyar sereg e napon lerakta a fegyvert.

Ödön nem tartozott azok közé, kik önámítással úszszák meg a délibábot.

Tudta, hogy vége van mindennek. – Csak az eszmének nincs.

Ez a generatio lejátszta szerepét. – De befejezte azt becsülettel. Az eszme fenmarad és élni fog.

Azoknak pedig, kik érette küzdöttek, meg kell halni.

Meg kell halni, azért, mert már semmit sem tehetnek érette egyebet, mint azt, hogy meghaljanak.

Ez volt a vége minden apostolnak.

A martyrkoszorú: az a korona.

A «golgotha»: az az eszmének a koronázási dombja.

Ödön megirta a bucsúleveleket anyjához és nejéhez; tudatta velük, hogy balvégzetét nyugodtan fogja bevárni, mint bevárták Róma atyjai, kerekes székeiken ülve, és menekülésre nem gondolva.

Annyi veszteség jutott e napra, hogy egy ember elvesztén keseregni sem illik.

Majd megnőnek, a kik most kicsinyek, s ismét nagy lesz a világ.

Ödön egész philosophi nyugalommal állapodott meg ebben, s nem osztozott abban a tétova sietségben, a mivel sok pályatársa kereste az útat a személyes menekülésre.

Ő még csak arra sem gondolt, mivel sokan mások előre ellátták magukat: külföldi útlevélre.

Aztán nagyon tisztelte a «brahminokat» azért, hogy sohasem futnak.

Futás a «pária» dolga.

(Bizony pedig néha a «Ksetriáé» is.)

A mint így találgatja magában a futó csillagok neveit, egy ismeretlen alak áll meg ablaka előtt s felszól hozzá.

– Itt találom-e Baradlay Ödön urat?

– Én vagyok az. – Hát ön kicsoda?

– Az én nevem Schneiderius Bálint, evangelicus lelkész Pukkersdorfból. Egy levelet hoztam önnek.

– Jőjjön be hozzám.

– Nem mehetek. Sietős utam van. Itt rekedni nem akarok. Míg az orosz áll mögöttünk, addig szabad az út, később nem lesz az. Itt a levél. Isten önnel.

A levelet átadta Ödönnek az ablakon át s eltávozott.

Ödön asztalához ment a levéllel, hol gyertya égett.

A boritékon megismerte Tallérossy irását.

Felszakítá a levelet; abból egy czifra nyomtatvány hullott ki. A levél pedig így szólt:

«Kedves barátom.

Sohasem elfeledem neked azt a sok jó szivességet, a mivel voltál hozám. Életemet is neked köszönhetem; mert ha hátul nem hagysz, bizonyosan elveszek. Boldogult atyádnak is jó barátja voltam. De meg ilyen nagy hazafinak elvesztését nem türhetem nyugodt szivvel, mint te vagy. Bár többin is segíthetnék. Azért küldöm neked egy angol utlevelet, kivel kimehetsz Angliába. Utlevél van vizálva, ellátva mindennel akkurátusan, benne személyleirásod hűségesen. Egy hajszál különbség nélkül; mert nem akartam, hogy fejed megszabadulásáért bajuszt, vagy szakállt levágjad. Tudom magamról, milyen rosszul esik az. Irj be nevet, mi neked tetszik. Ezt a levelemet pedig elégesd,

hajdani öreg barátod Tudod már ki?

Következett az utóirat.

«Ha szöx, szökjél Lengyelország felé, a hol senki se nem ismer. A másik felé valaki rád ismerhetne; de muszka nem látott soha. Annak mondhatod, hogy te vagy Algernon Smith; hát mit tudja az?»

Még egy másik utóirat is volt.

«Gondold meg, hogy ha külföldön lehetsz, még tehetsz valami jót ezért a mi szegény hazánkért.»

Ödön kezébe vette az útlevelet. A legtökéletesebben el volt az látva minden kellékkel; a legutolsó név rajta az orosz főhadvezéré volt. Még arról is volt gondoskodva, hogy az útlevél jól megviseltnek lássék.

Ödön ledobta az asztalra. Szégyenlette magát e gondolattól.

Hogy ő meneküljön? Meneküljön egy olyan embernek az irgalmából, a kit legkevesebbre becsült; a kit legnevetségesebb embernek tartott; a kit épen nem kötelezett le maga iránt hálára soha. S most ennek köszönje életét.

Aztán micsoda életet?

Hát érdemes még ez az élet arra, hogy azt az ember valakinek megköszönje?

De hasztalan keményítette meg szívét.

A lehetőség láttára elővették a kedély gyöngeségei. Csak a vas lehetetlenség képezte annak aczélát. Most eszébe jutott, hogy vannak még, kiket az ő élete boldoggá tesz. Egy anya, egy nő, két gyerek.

Nem jó lenne-e még azokért élni?

Hát a végső utóirat Zebulon levelében?

Zebulon nagy psychologiai adományt árult el, mikor azt odairta. Ez volt a legerősebb indok. Hátha még használhat hazájának?

Megjelentek lelke előtt azok az illusiók, a miket más optimistáknál kigunyolt, kinevetett.

Hátha lehetséges volna azokból valami?

Nagy volt a kisértés. Nem tudott neki ellent állani.

Még egyszer végig nézte az útlevelet. A hátiratok között egy névre talál, melytől összeborzadt. Rideghváry neve volt az.

Nem! Ez embernek ne legyen az a diadala, hogy fülébe sughassa gúnyos kárörömmel:

«Ime az utolsó lépcső ama bizonyos magaslathoz!»

Fogta Zebulon levelét s anyjához és nejéhez irottakkal együtt a kandallóban elégette.

Azután behivta az inasát s utasítá, hogy menjen rögtön haza Nemesdombra, s tudósítsa édes anyját, hogy ő külföldre menekül. Onnan várják tudósításait Jenőhöz czímezve.

Azután minden iratát, melynek nem szabad idegen kézbe jutni, elégette; hirtelen összecsomagolt egy kis málhát, a mi legszükségesebb volt az útra. Az útlevelet kitölté Algernon Smith nevével, a hogy épen Zebulon ötlete volt, azt tárczájába tette, kocsijába fogatott s az éj sötétje alatt elhagyta Világost.

Jól esett, hogy sötét volt: nem látta az arczát senki pirulni.

Első találkozása az ellenféllel szerencsés volt. Az előre tolt hadcsapat vezére megvizsgálta útlevelét; rendben találta és láttamozta a maga részéről. Mehetett odább.

A második állomás, hol ismét elő kellett mutatnia útlevelét, Gyapjun volt. Onnan egyenesen Váradnak szándékozott, és azután fel Szigethnek s úgy keresztül Galicziába.

Gyapjun az ezredparancsnok szállására vezették. Ödön hideg nyugalommal ment be a terembe, s kérdezte, hogy kinek nyújtsa át az útlevelét?

Sokan voltak a teremben.

Mondták neki, hogy várjon, míg az ezredparancsnok a benyilóból előjön.

Ödön közönyös arczot csinált a várakozáshoz.

Egy segédtiszt azalatt átvizsgálta útlevelét, összehasonlította a személyleirást s azt mondta rá, hogy minden rendben van, az ezredes úr rögtön láttamozni fogja.

Ime jön már.

A kilépő ezredes láttára Ödön minden idegén egy villanyütés nyilalt keresztül. E villanyütésnek egyik polusa az öröm, másik polusa a rettenet volt.

Az eléje lépő orosz ezredes – Ramiroff Leonin.

Leonin martialis alakká izmosult a lefolyt évek alatt. Arczán az ifjui könnyelműség helyett katonai szigor uralgott.

A segédtiszt mondá neki, hogy itt egy útlevél, melyet mr. Algernon Smith kiván láttamoztatni. Az útlevél rendben van.

Leonin odairta a nevét, s azután felvette az útlevelet, hogy Ödönnek átnyújtsa.

Ödön minden csepp vérét jegedni érzé ereiben, midőn szemei az éles, átható, vizsgáló tekintettel találkoztak.

Leonin mereven állt meg előtte, parancsoló távolban.

S onnan kiáltá rá durva, kemény hangon angolul:

– But you are not mr. Algernon Smith! You are sir Edmund Baradlay.

Ödön azt hitte, a földnek kell alatta elsülyednie!

– Hogyan? szólt angolul Leoninhoz. Te elárulhatnál engemet?

– Én elfogatom önt!

– Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki elkisértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég alá, hogy saját életedet koczkáztatva megszabadíts?…

– Akkor testőr-hadnagy voltam. Felelt Leonin fagyosan.

– És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? beledobsz a legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes gúnykaczajának?

– Most pedig testőr dzsidás-ezredes vagyok.

Azzal kétfelé repeszté az útlevelet s eldobta az asztal alá.

– Vigyétek el és tegyétek őrizet alá.

A segédtiszt karon fogta Ödönt s kivezette.

A ház minden szobája tele volt tisztekkel és azok szolgáival: a fogoly számára nem lehetett más helyiséget berendezni, mint a fakamarát, mely állt egy, az istállóhoz ragasztott deszkaszínből.

Ödönt oda zárták be és ajtaja elé dzsidást állítottak őrül, karabélylyal.

Most azután Ödön érezte, hogy mit tesz «semmivé lenni».