Part 13

– De hát mi dolgod van abban a kórházban?

– Becsületbeli ügy.

– No hát eredj. Hanem ha belehalsz, rám ne hagyd az árváidat.

Richard visszament a kórházhoz a térparancsnok engedélyével.

A kórházban akkor épen egy tábori orvos sem volt. Mind a halálra sebesült várparancsnoknál voltak.

Egy öreg betegápolónéval lehetett csak beszélni.

– Van itt egy Bajcsikné nevű asszonyság?

– Van.

– Merre van a nők osztálya?

– Itt.

– Vezessen hozzá.

A vén banya ajtókat nyitogatott nehéz fojtó légű szobákban, mikbe lépve Richard arra a gondolatra jött, hogy ha a tűzakna torka a pokol kéménye volt, ez itt valósággal a pokol konyhája. Itt főzik a halált.

Az ápolónő egy függönyös ágyhoz vezette Richardot, s annak a függönyét félrehuzta előtte. Ott feküdt egy emberalak, rövidre nyirott hajjal, szederjes ábrázattal.

– Ez az.

– Alszik? kérdé Richard.

– Meghalt, felelé az ápolónő.

– Mikor?

– Ma reggel.

– És a cselédje?

– Az meghalt tegnap éjjel.

Richard maga elé bámult. Mintha egy talányt akarna megfejteni, mely a más világba tűnt el előle.

Odahajolt a typhusban elhalt nőalak fölé; s akkor vette észre, hogy az ágy melletti falra ákombákom írással valami van feljegyezve.

Kibetűzte az írást.

«A félrézpénz – Monor – Kaszáné – 73».

Ezt akarta tudni.

Visszabocsátá a függönyt a nyoszolyára. A betegápolónőnek adott egy aranyat s azzal sietett a halál e házából.

Mikor kilépett belőle, oly jól esett egyet lélekzhetni a friss levegőből, a lőportfüsttel, korombűzzel terhelt levegőből.

A dísztéren Ödönnel találkozott. Az eléje sietett derült arczczal.

– Hat lépésnyire tőlem, kiálta eléje Richard. A typhuskórházból jövök. Ma ne közelítsen hozzám, a kit szeretek.

És elfutott előle.

Richard bérkocsit keresett és hajtatott Monorra.

Ott hagyta Pestet friss diadalmámorával.

Legalább egy millió éljenkiáltást s egy pár ezer csókot vesztett el vele.

Ment a helyett fölkeresni a «meghalató intézetet».

Mi az a meghalató intézet?

Majd mindjárt megtudjuk.

Chinában, a mint tudós Wagner Cristophorus írja, az a bevett és törvényesen helybenhagyott szokás van, hogy miután évi átalány szerint tíz százalékkal több leány születik, mint fiú, ez a manco a természet bilánce-ában akként üttetik helyre, hogy a fölös csecsemők egy meghatározott napon a Lileu Ping szigetre összehordatnak, ott megáldatnak, beszenteltetnek s aztán a «sárga folyóba» belehajigáltatnak. A sárga folyónak a keleti partja mocsáros, ott a bambusz közt sok gyíl lakik, mik tátongó százfogú fejeiket feltartják a vízből. Egy kis ideig úsznak a gyermekfők a víz fölött, mire a mocsárhoz leértek, már akkor csak a krokodilfők úszkálnak a vizen.

Ekkor aztán a mandarin megköszöni a százkezű Vishnunak, hogy ilyen sok hím- és nőnemű újszülöttet ajándékozott ez évben is a mennyei birodalomnak: íme a differentia tisztelettel visszaküldetik. És ezzel lequitteltek egymással: a társadalom és a természet.

Nálunk a hasonló lequittelést gyermekgyilkosságnak nevezik; büntetése öt esztendő.

Ez ítt sokkal rafinirtabb módon intéztetik el.

A helyett, hogy chinai barbár őszinteséggel azt mondanák annak a felesleges istenáldásnak: «te kis sírórívó portéka, a ki senkinek sem kellesz, midőn megvagy, a ki magad sem tudod még, mit tesz lenni vagy nem lenni? Látod, eltévesztetted a dolgot, nem ide voltál híva; valami más csillagzaton kelletett volna születned; itt nem ismer senki. Az apád nem bán, az anyád nem ér rád; ez talán cseléd, ki maga is más házánál kuporog; talán divathölgy, kinek bölcsőd útjában lenne; talán szerencsétlen, kinek lételed szégyen; vagy talán takarékos gazdaasszony, kinek sok pénzébe kerülnél, míg felnősz. Eredj Isten hírével vissza! Szüless át egy másik csillagzatba, a hol privilegium nélkül lehet születni. Te kis porba esett isteni szikra, te csírája a léleknek egy tökéletlen állatban, te semmiből lett semmi; szállj le a víz fenekére, szállj fel az égbe, s mondd meg Vishnunak, hogy itt is voltál», – e helyett minálunk kitalálták a «dajkaságba adást».

Ez a «meghalató intézet».

Nem ölik meg azokat a szárnyavesztett apró angyalkákat, csak meghalatják őket.

A Pest körül levő falvak mind tele vannak ilyen dajkaságokkal.

Erről a dologról nem vezet senki statistikát.

Kerül-e valaha vissza «egy» azok közül, a kiket oda küldtek? Nehéz volna rá megfelelni.

A mint Richard belépett a megholt nő által jelzett házba, a konyhán keresztül az udvarszobába nyitva, csaknem elfutott onnan. Minden érzéke meg volt támadva egyszerre.

Az a megnevezhetlen bűz, a mi egy mindig emberrel telt, soha nem szellőztetett, alacsony, földes szobában megörökült: miasma, penész, piszok együtt! A typhusos kórház halálgőze nem éri azt utól.

Az a nyirok, mely egyszerre végig borzongatja az egészséges bőrt, s közelgő nyavalya előérzetét költi fel az idegekben.

Az a savanyú, émelyítő íze a légnek, a mit minden pórus érez, mintha csupa íny volna mindenik.

S e bűzben, e nyirokban négy ágy és egy bölcső tele nyivákoló, ordító, bömbölő porontyokkal; a kik közül legjobban van ellátva az, a melyik meztelen; a kin nem lóg a gyalázatos rongy.

Hármával összezsufolva egy vaczokba, melyet használnak addig, míg egészen össze nem rohad, hentereg, mászkál, dulakodik az állativadékok legtehetetlenebbike. Egy és két évesek többnyire.

A tizenharmadikat a bölcsőben ringatja egy harmadfél éves gyermek, kinek ezzel a munkával kell megszolgálni azt a főtt krumplit, a mit markából fal nagy mohón. A bölcsős gyermeknek még hímzett ruhája van és szalagos vánkos a feje alatt. Az nem sír; egy nagy szopacs (czuczli) van a szájába dugva. Azzal csalják meg az anyai emlő helyett.

A kályha padkáján nyavalyog egy két éves fiú gyerek, kinek a két lába be van kötve: bizonyosan sebes.

Richard eliszonyodva nézett körül ez oduban: melyiket képzelje e nyomorult alakok közül Palvicz Ottó gyermekének? Egyik visszataszítóbb volt, mint a másik.

És volt ideje szemlélődhetni, mert jó haladékba kerűlt, míg az intézet tulajdonosnéját valahonnan a kertből előkurjongatták, a hol fokhagymát ültetett. – Bizony nem is strázsálja ám azokat a porontyokat napestig a fészkükön; elég, ha háromszor megeteti napjában.

Kaszáné asszony nagy, csontos, erős némber volt. Semmi rosszaság, gonosz indulat nem látszott a vonásain. Úgy vette ő ezt az üzletet, mint egy meglevő bajt, a mit nem ő talált fel.

Az ilyen látogatásokhoz is szokva volt már, mint Richardé. Ritka ugyan a férfi látogató e háznál, de mégis megesik.

– Oh tessék innen kijönni, nagyságos úr, a tiszta szobámba, ebből a bűzös veremből.

– Bizony, hallja Kaszáné asszonyom, ez utálatos egy odu, hanem maradjunk itten.

– Hát bizony palotát nem adhatok nekik nyolcz forintért egy hónapra, nyelvelt vissza a némber.

– Hát csak annyit fizetnek? kérdé elbámulva Richard.

– Annyit bizony édes lelkem, nagyságos úr; s még azért is mennyi hercze-hurczám van. Holmi szegény cselédfélétől csak könnyebben megkapom azt az öt forintot, mert annak minden hónapban kijár a bére; de mikor valami úri dámával van dolgom: az Isten őrizz. Mert vannak ám itten úri gyerekek is. Ne tessék rosszat gondolni. Ez a kis poronty a bölcsőben (mért nem ringatod jobban, te akasztani való hóhér), hát ez egy jó módú kereskedőnének a kicsinye, a kinek derék ura van, szép szállása van, kocsin jár, selyemmel söpri az utczát, hanem hát nem tudja tűrni a szoptatós dajkáknak a szekaturáját. Tudja lelkem, egy szoptatós dajka nagy úr egy úri háznál, s inkább kiadta hozzám dajkaságba. Az igaz, hogy ez tizenkét forintot fizet: de tisztába is kell tartanom a kicsinyét s minden hónapban egyszer be kell hozzá vinnem a városba, hogy lássa.

– Hát ennek sem tart ön dajkát?

– Hja, az itt ki nem állná. Aztán miből? tizenkét forintból?

– Hát mivel tartja?

– Oh ez nagyon jól él. Még pépet is kap. S tejbe mártva a szopacsot.

– S mi van a szopacsban?

– Jó fekete kenyér; az legjobban tisztítja a gyermeknek a vérét. Hja lelkem, mikor azért a másik porontyért három forintot fizetnek, piskótával nem tarthatom.

– Három forintot! s ki az a kegyetlen, a ki három forintot ad egy gyermek havi élelmére?

– Jaj édes lelkem, nagyságos úr; azt a magistratus adja; mikor egy olyan eldobott porontyot felvisznek a biztosok, a kapitányság összehivatja a dajkaságokat, s a melyik legolcsóbban elvállalja, annak odaadja. Már ennél olcsóbban nem lehet. Aztán hányat itten felejtenek. Megszöknek tőlük: azt sem tudom, hol keressem. Ez a kutya is olyan, a ki a padkán ordít. Majd be fogod a szádat. Kérem nagyságos úr, tizenegy hónap óta nem láttam érte egy batkát.

– Mi baja annak a gyermeknek?

– Hát az égetni való rossz kölyke, annak is maga az oka. Levest főztem nekik, mert hogy vasárnap volt, s a rossz, pákosz kölyök magára rántotta a fazekat, s mind leforrázta a két lábát, hogy végig kisebesedett.

– S ön gyapot-rongygyal kötötte be a nyomorultnak a sebes lábait. Az irtóztatóan szenvedhet alatta.

– Árt is az neki! Úgy sem lesz belőle ember, mert a sok sivalkodástól már sérvet kapott, Belehal. Apja, anyja nem nagyon bánják. Kocsis, kocsisné. Szegény emberek. Itt sem laknak már.

Richard lelke megkönnyebbült. Ez nem Palvicz gyermeke.

– Kaszáné asszonyom. Én egy gyermeket keresek önnél, a kiért szintén régen nem fizettek már. A gyermeket Bajcsikné adta át önnek, a neve Károly, nyakába egy fél rézpénz volt kötve, a mellén szederjes anyajegy.

– Oh bizony édes lelkem, azt ugyan jól teszi, ha megfizet érte. A Károlykáért, a kedves kis Károlykáért.

– Melyik az ezek közül?

– Oh az nincsen ezek között. Az odakinn van: az külön helyen van.

– Külön helyen? Richard kezdett jó véleménynyel lenni Kaszáné asszonyom felől.

– Majd mindjárt behozom. Tessék besétálni addig a tiszta szobába.

– De én is oda akarok menni hozzá. Én azt a gyermeket magammal akarom vinni.

– Magával vinni? Oh az már más. Hanem bizony egy kis alkalmatlanság lesz vele. A kis Károlyka nagyon beteg.

– Mi baja?

– Szemfájása van. Azért tettem külön, hogy a többiekre rá ne ragadjon. Erre is úgy ragadt egy másikról, a ki a mult héten bele halt.

– Hát miért nem gyógyítják?

– Próbáltuk mink azt mindenképen: még gáliczkövet is fujtam a szemébe, az sem használt. Csak rákszemet lehetne kapni! Ha a «nagysárfű» magtól meg nem gyógyul, hát aztán semmitől sem.

E beszéd közben végig vezette Richardot a sáros udvaron Kaszáné egész az istállóig, az istállóból nyílt egy sötét fakamra; ott, abban a sötét oduban látott Richard egy rongyos szűrdarabbal betakart gyermekalakot heverni, félmeztelen, fájdalomtól lehunyt szemekkel. Az a gyermek, a mint a belépés neszét hallotta, elkezdett nyöszörögni: «oh, adjanak egy kis vizet; meghalok szomjan».

– Tudja, édes lelkem, nagyságos úr, azért tettem erre az árnyékos helyre, hogy ne ártson a szemének a világossság.

– Menjen és hozzon neki vizet.

– Jaj, édes lelkem, nagyságos úr, betegnek nem jó vizet adni. Én soha sem hagyom inni a beteg gyermeket, mert az annak rossz.

Most aztán Richard olyat kiáltott rá, hogy majd hanyatt esett az asszony ijedtében.

– Hozzon neki rögtön vizet.

Kaszáné aztán hozott a kútról egy vászonkorsóval.

Richard térdére emelte a gyermek fejét és ajakához tartá a korsót.

A nyomorult teremtés félig kiitta azt.

Richard a vízből a markába töltött s gyöngéden megmosta vele a gyermek orczáját. Olyan jól látszott az annak esni.

Azután elővett egy fehér zsebkendőt s beköté vele a gyermek fájós szemeit.

Akkor aztán felvette a szecska és fürészpor közül, a miben feküdt s beletakargatá a köpenyébe.

«Csak félczipőcske van szegénykének a lábán.»

Mikor kivitte a világosságra és meglátta, minő állapotban van, eszébe jutott, hogy Palvicz Ottónak rettenetes oka volt nőül nem venni azt az anyát, ki gyermekét hideg vérrel ide hagyta kerülni. Ha Palvicz Ottó maga talált volna itt rá: talán megölte volna azt a némbert, a ki a jegygyűrűjét hordta.

Richard a hintóig vitte ölében a kis fiút.

Kaszáné egész odáig kisérte az urat. Mert nem addig van az; hanem hát a tartáspénzt ki fizeti?

Mikor a gyermeket elhelyezte Richard, kivette a tárczáját s egy csomó pénzt dobott az asszonynak.

– Jutalmul a jó gondviselésért.

Kaszáné kétszerezve találta a járandóságot, s hálálkodni akart. Richard bevágta az útját.

– Hallja maga Kaszáné: én most csak azt sajnálom, hogy nem olyan időben élünk, a mikor megégetik a boszorkányokat; mert a mikor magát égetnék, azt még magam is megnézném.

Mely nyájas istenhozzád után búcsút vett a «meghalató intézettől».

Mikor a falu alatt elrobogott, figyelmesen nézte az oldalt eső temetőt; ott hosszú sorokat látott apró sírokból, miket kicsiny, fehér, kékzöld keresztecskék jeleznek. Ezek a földből kiálló apró keresztek: a jancsekiángi mocsárból kimeredő kajmánok fejei.

Csakhogy a mit a kajmánok elvégeznek egy percz alatt, ahhoz amazoknak évek hosszú kínzásai kellenek.

Richard egyenesen a gyermekkórházhoz hajtatott Pesten.

Ne gondolja valaki, hogy ez valami államintézmény. Magánpolgárok jószívű adakozásából áll az fenn; a státus csak annyit tesz meg vele, hogy az adakozásokból lehúz egy pár ezer forint jövedelmi adót! az emberek legszánandóbbját fosztva meg, ki háromszorosan részvétet igényel, mint gyermek, mint szegény, mint beteg.

Hanem hát «Astaroth éhezik». A budget a gyermekpépbe is belezabál.

Richard a legjobb helyet találta ki Palvicz Ottó gyermekének.

Ott visszaadják azt az emberiségnek.

A takarékpénztárnál annyi összeget tett le, a mennyinek a kamatjából a gyermeket tartani és nevelni lehet.

A városi tanácsnál bejegyeztette magát mint a gyermek gondnokát. Palvicz Ottó alhatik nyugton a föld alatt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap nagyszerű ünnepélyek voltak Budapesten.

A csatában elhullott hősöket temették egy diadalmas nemzethez illő pompával; az ostrom alatt kitűnt vitézeket érdemrendekkel diszíték fel; s Pest város hálás polgárai nagyszerű lakomával vendégelték meg a napok ünnepelt hőseit.

Richard alig várta, hogy mind ennek vége legyen.

A gyermekkórházba sietett.

– Jobban van-e már a Károlyka?

EPHIALTES.

«Én gyűlölöm a hazámat!»

Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás?

Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?

Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet?

Ismert a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind összeroskadtak alatta.

Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolán, s mint síró gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a boszú.

Átkozódva futott el a csatatérről Salamon, hol hazája népe koronájától fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom küszöbén hazáját megáldani.

Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.

A vén Foscarinak megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harczol ellene. Béldi Pál meghal a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segélylyel fejedelme legyen.

És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: «bocsáss meg hazámfiainak, atyám»: azon hazafiainak, kiket három nappal elébb oly isteni haraggal elátkozott!

Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az ember, vagy ördög, vagy Isten! a míg lelke körül annak a földnek a porát viseli, a melyet gyűlölni akar.

Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek.

Hanem eladni: az lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek.

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint dæmonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt dæmon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És azután Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Thesszália felett. Bizonyosan így volt.

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz: – csak jól akart belőle lakni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az örömriadalnak, mely Budapest falai közül felhangzik, visszhangja is van.

Ezen echo, mit a Kárpátok bérczei adnak vissza: az orosz hymnus.

A budapesti diadalhang ezt rivallja: «éljen a világszabadság!» – A Kárpát visszhangja ezt zúgja vissza: «a czár mindenható».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Háromezer hatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Kárpát hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság, bor és zeneszó mellett.

A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Két oldalt sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli eleven zománcza van minden tárgynak, s hol a szivárvány átlátszó fénye takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszk-lila tavat. E mennyei bűvkörön belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva. Az erdőkből mindenütt patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve, s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyes országútakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó kallók és hámorpőrölyök ütése hirdeti, hogy itt az industria él.

A nap mindig lejebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a felhő mindig messzebb távozik; a táj egyre tágul, a látkörön már meglátszik az a vulkán-idomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora terem.

Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett neki vetni a Nebo hegytetőről a Kanahánba.

Ez Magyarország!

A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.

Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei; orosz testőrlovagok; cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.

Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.

Az egyik Rideghváry Bencze; a másik Tallérossy Zebulon.

A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek épen úgy obligat tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak a franczia.

– Nézzétek, szól Rideghváry Bencze, miután sorba elszámlálta a városokat, a falvak neveit, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. – Nézzétek: ez az út Konstantinápolyba!

Hurrah! Magas kiáltás üdvözli szavait. «Éljen a czár!»

S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz néphymnuszt.

Rideghváry együtt énekel velük. Már megtanulta az orosz hymnuszt.

Mindenki leveszi a fövegét az ének alatt.

– Hát te nem énekelsz, Zebulon? kérdi Rideghváry a mélázó öreg úrtól.

– Hangom páva, felel a bús férfi.

A hymnus a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok czárjának lovas ezredei; azok folytatják az aláhangzó hymnuszt; azt a nemzeti dalt, melynek a ki szavait nem érti is, megértheti a hol riadozó, hol mysticus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból: hogy az a minden oroszok urának dala, mely szól azon vakmerő népeknek, a kik büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg dala a sziklák mögül.

– Nézd, szól Rideghváry, oda vonva maga mellé Zebulont. Négy lovas ezred halad el itt előttünk az úton. Az egyik az Olga Nikolajewna, a másik a Cesarevics huszárezred, a harmadik az Olviopol dzsidás ezred, a negyedik a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az Olga Nikolajewnának szürke, a Cesarevicsnak sárga, az Olviopolnak fekete, a muzulmánnak pej. Még hátra vannak a doni kozákok és a wosnecensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest. Nyolczvanezer ember.

És megszorítá Zebulon kezét.

– Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész nyomorúság.

És ragyogott bele az arcza.

Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a meredélynek, mely száz ölnyi magas falként emelkedett ki a fenyőerdők közül, fent buja pázsitszőnyeggel terítve.

És Tallérossy Zebulonnak, a mint e meredélybe lenézett, az a szédületes gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, ha ő most ezt az ő kedves barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz a törököt, lerántaná magával együtt oda a mélységbe?…

Úgy segéljen!

Csak az az öt leány ne volna odahaza!

A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtül fölemelt optikai csalképe. A szivárvány még ívlik az égen; de nem hétszínű többé, hanem egyszínű, tűzvörös.

A völgy útjain még tovább hangzik a hymnusz. Az orosz lovasok zene helyett énekszóval vonulnak be a városba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tallérossy Zebulonnak sehogy sem tetszett ez az állapot.

Addig csak szerette a mulatságot, a míg az ő kedves barátja és pártfogója társaságában előre-hátra utazgatni kellett, idegen nagy férfiakkal megismerkedni, nagy kitüntetésekben részesülni: a magas politikában tényleges szerepet vinni.

Azt hitte, a magas politika majd mindent elvégez szépen, csendesen, okosan.

Azt hitte, az orosz diplomatia majd közbeveti magát a harczoló felek közé, s arra aztán mind a két fél recipiskál: beveszi a jó tanácsot.

Legelőször is visszavétetik a debreczeni vésztörvényeket. Azután legfeljebb a mostani miniszteriumot leköszöntetik, a főispánokat leteszik, másokat raknak helyettük, s a jövő országgyűléssel elfogadtatnak kétszáz millió státusadósságot. Talán egy pár nagy embernek útlevelet is adnak Amerikába.

Hanem azután, mikor azt látta, hogy nagyobb baj lesz itten: akkor az egész magas politikától elment a kedve. Ezt ő nem így képzelte.

Azt nem bánta volna, ha Boksa Gergőt eszére térítik, meg a többi hasonló embereket; de hogy azt az egész mappát, a melyről őt Boksa Gergő et consortes lekergették, azért rátartsa a gyertyára, s nézze, hogy ég az el az utolsó körömfalatig? már az nem fért az ő érzékeny keblébe.

A kedélyes majális után, melyet együtt élvezett a fényes idegen urakkal, Rideghváry társaságában kocsizott haza a völgyben fekvő városig Zebulon.

Útközben aztán sincerizálgatott vele.

– Hja, bizony ez nagy erő. Ennek, nem tudom, hogyan fognak ellene állhatni azok odabenn?

Rideghváry kérkedő gunyorral mondá:

– Fuimus Troes! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes. (Voltunk Trójaiak! Megdől Ilium és Parthenope roppant dicsősége.)

– S mi lesz akkor a legyőzöttekkel?

– Væ victis! (Jaj a legyőzötteknek) volt rá a válasz.

– De csak nem fognak valami erősen izélni velük? (Nem merte az igazi szót kiszalasztani a száján.)

– Ense recidendum immedicabile vulnus. (Vassal kell kivágni a gyógyíthatlan sebet.)

«Vigyen a tatár, gondolja magában Zebulon, a diák classicusaiddal, beszélj velem magyarul.»

S aztán egyenesen föltette neki a kérdést.

– No már, teszem föl, egy olyan emberrel mit csinálunk, mint Baradlay Ödön? a kit szerettük, becsültük, és az egész ország. A kinek atyja volt olyan jó barátunk, a kinek anyjának megfogadtunk, hogy gyermekeit fogjuk mindenütt védelmezni; a ki, ha tette, a mi nekünk nem tetszett, nem tette haszonból, hanem meggyőződésből. Szép talentum, nagy ész; sok hasznát veheti még valaha ország. Lehet még trónusnak oszlopa. – Nos?

Citált aztán Rideghváry Zebulonnak diák auctor helyett német classicus mondatot:

– Mitgefangen, mitgehangen.

Zebulon aztán nem szólt hozzá többet az egész úton egy szót se.