Part 11

– Még pedig hiteles. Ha arra gondolnának, hogy a várat fel fogják adni, mindenik fehér zsebkendőt hordana magával. Ha egyszer szorulni fog a kapcza, akkor az utolsó órában számíthatunk rájuk. Addig nem. Ha az ostromhágcsóink a falnál lesznek, akkor kezet nyujtanak, hogy felsegítsenek rajtuk, addig azonban lőni fognak bennünket. Oh én ismerem őket. Az olasz hevesvérű szerető, de hidegvérű jóbarát.

– Hát Bajcsiknéval beszélhetett-e?

– Nem juthattam hozzá. Most már a börtönből is kivitték, mert megbetegedett, s átszállították a kórházba a cselédjével együtt, ki szintén beteg.

– Mi betegsége van?

– A typhus.

Richard megrettent. Ez hamar elbánó úr!

– Ez a két ellenség: a typhus meg a kolera ostromolja most belülről a várbelieket. A halottakat egy bástyaboltozatba rakják el, mert nincs temetkezési helyük.

– És így nem tudott ön ez asszonynyal szólni?

– Csak félig. Én megtettem hozzá a kérdést, de nem kaptam meg tőle a választ. Azt bizonyosan mondhatom, hogy azt a czédulát, a mit én irtam hozzá, megkapta; de a válaszért hiába ácsorogtam a kórház-ajtó előtt. Mikor aztán a többi parasztokat kiküldték a várból, nekem is mennem kellett. A jövő hetivásárban ismét felmegyek s többet tudok meg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kínos dolog lehet olyan embereknek, kik sarkantyút viselnek a lábukon és sarkantyút a szivükben, várat ostromolni. Állni napokig, hetekig egy ostoba fal előtt, melyről az ellenfél nyelvét öltögeti rájuk.

Az ostrom harmadik napján már az ostromlók kilencztizedrészének elfogyott a türelme. Rohanni akartak minden oldalról a kapuknak. Égett arczuk a szégyentől, szivük a haragtól. A hadi tanácsban is túlnyomó volt az izgatottság.

Rohamra! – sürgeték a vezért.

Heves jelenetek fejlődtek ki. Legjobb barátok hasonlottak meg egymással. Elnevezték egymást «hidegvérű», «melegvérű» pártnak.

Így találkozott egymással szemközt a hadi tanácsban a két Baradlay-testvér. Ödön természetesen a hidegvérű párthoz tartozott, Richard a melegvérűhöz.

Úgy összevesztek az ostrom negyedik napján tartott ülésben, mint két valóságos ellenség. Mintha mind a két testvér egymást tűzte volna ki ellenvetései, czáfolatai czéltáblájának.

És ez volt az egésznek hű képe. Testvér testvér ellen. És miben? Abban, hogy ő szereti jobban a hazát, hogy ő a bátrabb, hogy ő találta el a helyesebb útat. S ezért úgy tudtak egymás ellen keseregni!

– Be kell fejeznünk az ostromot! mondá Richard, miután a szétágazó vélemények egymást le nem küzdhették.

– Én azt mondom, hozzá kell kezdenünk! – veté ellene Ödön.

– Egyszerre minden oldalról támadjunk rohamra.

– De csak három oldal van nyitva, a negyediket elzárja Pest.

– Pest felől is támadhatunk. A Dunán keresztül ütegeinkkel szétrombolhatjuk a vízvezetéket, kinyithatjuk az útat a vizivárosi rohamra.

– Csakhogy az alatt a vár ágyúi porrá lőhetik Pestet.

– Mit nekünk Pest! Most tizenegy éve sárrá döntötte a vízár! ujra felépítettük. Égjen hamuvá ma; tíz év mulva szebb lesz, mint volt. Itt most egy megnyert hét egy örökkévalóság; egy egész világ, a miben Pest csak egy atom. Ha egy hónapot elvesztünk a rendes ostromlással, elvesztettük az egész hadjáratot. Égjen el ötven milliónyi vagyonunk, hulljon el ötezer emberünk, de Budát el kell foglalnunk negyvennyolcz óra alatt.

– S mit nyerünk ötven millió és ötezer ember áldozatával?

– Azt, hogy a keleti oldalról is ostromolhatunk.

– A meredek hegyen fel?

– Azon fel. Már előterjesztettem a hadi tanács szakértőinek, a mit e tárgyban kifürkésznem sikerült. A királyi lakkal szemben vonul el a Dunáig egy földalatti csatorna, még török építés, azon fel lehet vonulni az ostrom alatt egy csapatnak; a Sándor-házba vezet. A bécsi-kapu és vizi-kapu között van egy fedett lépcső, melyen egy elszánt válogatott ostromcsapat eljut a kis kapuig, s azt egy petárdával bedöntheti. A várkert fái között a déli rondella alatti kertészlak könnyen elfoglalható. A IV. és V. számú rondellák közötti courtin fala alá két vár alatti pincze mélyed be, mely még tovább ásható, s lőporral megtöltve a felette levő fallal együtt a légbe röpíthető. Azalatt köröskörül minden oldalon lábtókon megrohanjuk a bástyákat s valamelyik oldalon csak ráakadunk az olasz ezredre, mely nem fog komolyan küzdeni, ha azt látja, hogy mi komolyan támadunk.

Ödön felelt neki.

– Én is tanulmányoztam mindazt, és tudom bizonyosan, hogy a földalatti csatorna felül be van temetve. Azonkívül minden kapu, a vizivárosit kivéve, homokzsákokkal van eltorlaszolva a boltozatig. A fedett lépcsőből nyolczvanhat hágcsót kiszedtek. A várkerti köröndig három mellvédet kell megmászni. Az említett pinczék tíz ölnyi távolban vannak végeikkel a várfaltól; tehát legalább tizenöt ölet kellene még tovább fúrnunk a syenit-sziklában. Ez nem két napi munka. Az ellenség ijedelmét pedig én nem szoktam strategiai számításokba felvenni.

Richard szemei most már villogtak. Abban a kedélyállapotban volt, hogy okvetlenül szükségesnek érezte valakinek valami gorombaságot mondani, hogy lelkét megkönnyebbítse.

Öklét a széknek feszítve, a melyen ült, emelkedőfélben azt kérdé bátyjától:

– És a saját csapataink vitézségét sem?

Ödön pedig igen hideg nyugalommal és meggondoltan válaszolt:

– Ott, a hol mathematikai összeállításokról van szó, mint egy várostromnál, ezt sem.

Richard erre a harag és katonai büszkeség daczával veté oda e szót:

– Mert gyáva vagy te is, mint minden civilista!

Megbánta ugyan mindjárt, hogy ezt mondta; de úgy tett, mintha valami nagyon derék tromfot adott volna neki.

Ödön elsápadt és nagy, lelkes szemeit öcscsére meresztve, viszonzá halk, de kemény hangon:

– Ezt még nekem az életben nem mondta senki. És ön sem mondta ezt megtorlatlanúl.

E jelenetet hirtelen félbeszakasztá valami.

Egy tizenkét fontos golyó, mely a Laszlovszky-major egyik falán betört s a másikon kirepült a tanácskozók fejei felett.

És csakhamar jött a másik, mely a háztetőt sodorta végig.

És azután egy bomba, mely épen a major udvarán durrant szét.

«Ez árulás!» kiáltának a hadi tanács tagjai, felugrálva helyeikről. Valaki elárulta az ellenségnek a főhadiszállást, s most az teljes ütegeivel tüzel a kezeügyébe eső majorra.

«Itt nem maradhatunk», mondá a vezér. «Menjen ön Baradlay Richard, és adjon rendeletet a lovasságnak, hogy vonuljon feljebb a lovas ütegekkel a Zugligetbe.»

Richard bátyjára nézett.

Az egyedül maradt ülve az asztalnál. Egy toll van a kezében. Meg sem mozdult ama falat törő golyók zuhajára.

Richard restellte a dolgot. Bátyjának ebben az ostentált hidegvérűségében valami affectantiát látott. Aztán még mást is érzett iránta.

– Jól van, öreg, no, szólt odalépve hozzá. Bátor ember vagy, elismerem. Hanem hát ne maradj itt ülve, mikor mi többiek mind odább megyünk.

– Én azért maradtam itt ülve, szólt hidegen Ödön, mert a haditanács jegyzője vagyok, s akarom hallani a határozatot, mit írjak az ülés jegyzőkönyvébe.

«Igaza van», monda mindenki. Elébb határozatot kell hoznunk, mielőtt az ülést feloszlatnók.

«Tehát szavazzunk.»

«Rohamra menjünk-e a vár ellen ma, vagy holnap?»

«Igen, vagy nem?»

«Tessék mindenkinek a helyére ülni, s fölállva válaszolni.»

Tehát ismét sorba leültek az asztalhoz. A vár ágyúi keresztül-kasul lyukgatták a major tetejét, oldalait, míg a hadi tanács sorba leszavazott.

Minden szavazat igenre szólt.

Ödön is.

Azután sietett mindenki az összelőtt ház alól.

Hanem Ödön elébb megírta a jegyzőkönyvet a mai ülés határozatáról. Richard nem távozott el addig mellőle.

– Jőjj már innen! unszolá testvérét. Hiszen mindenki elismeri, hogy derék fiu vagy. Nem vagy gyáva. Elismerem.

Ödön pedig egy római patricius büszkeségével szedte össze papirjait s azt mondá öcscsének:

– Majd erről fogunk még egymással egy szót váltani. S kirántá karját annak kezéből.

– Csak nem vívsz velem párbajt?

– Majd meglátod.

S elfordult tőle büszkén.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A roham harmadnapra volt kitűzve.

A terv ez volt:

Pestről a budai Vizivárosban uralgó ellenfélt megtámadni. A palliz d-sor, melyet még az ellenfél épített, jó fedezet volt a támadó ütegeknek – egy perczig; a várhegyi magaslat nehéz lövegei ellen azonban sokáig nem tartható. Három utczája a pesti Lipótvárosnak, mik összeköttetési vonalul szolgálhatnak, oly függélyesen esnek a várvonalra, hogy azokon minden lövéssel végig lehet a várfokról seperni. Tehát ágyúkat nem fognak használni a pesti ütegekhez, hanem csak röppentyű-telepeket, miket könnyen fel lehet állítani s könnyen odább vinni a dunaparti keresztházakon át.

Ezeknek a védelmére a város által beszerzett gyapjus zsákokból fognak készíteni traverseket, s tranchéeket raknak homokzsákokból. Ötszáz önkénytes napszámos ajánlkozott a zsákoknak kellő pillanatban helyükre szállítására.

Május 9-én éjjel az összes budai ostromlövegek s velük együtt a három pesti tűztelep megkezdik egyszerre a tüzelést a vár ellen. E lövöldözés alatt két zászlóalj a várkertet, s kettő a vizi védművet támadja meg.

A többi hadtestek a fehérvári és a bécsi kapu ellen intéznek rohamot.

Az ostrom oroszlánrésze annak a dandárnak jut, mely a várkertet fogja ostromolni.

A támadás előtti napon ismét megjárta a várost sváb pór álruhájában a patriota házmester.

Nagyon rossz kedvvel tért vissza Richardhoz.

– Áruló van közöttünk, monda neki. Mindent, a mit kezdeni akarunk, előre tudnak oda át.

– Honnan tudja azt polgártárs?

A házmester még itt is félve tekintett szét, midőn Richardnak súgva mondá:

– A várban találkoztam Szalmással.

– Ki az?

– Egy hirhedett kém.

– Mintha hallottam volna e nevet valaha.

– Meglehet. Elcsapott jegyző volt, Nemesdombon.

– Ah, most emlékszem rá.

– Igen veszedelmes ember. Az egész télen folyvást szökdösött a két tábor között s Pesten sokszor megfordult. Én tudtam, hogy kém. Egyszer gyalog utána mentem Czibakházáig, hogy egy szabadcsapatnak bejelentsem. Akkor el is fogták, de éjjel megszökött s most megint itt van a várban. Én ráismertem. Pedig rövidre nyirta a bajuszát s finom frakkot visel, hogy úrnak nézzék. Reszkettem, mikor elment előttem, hogy ő is rám ismer. Akkor végem lett volna. Egyszer már megszorongattam a torkát a kávéházban. Mind a ketten ismerjük egymást. Többet nem merek Budára felmenni. De ő bizonyosan le fog ide jönni. Akkor megkapom. S jaj a fejének, ha én még egyszer megkapom. Hanem most vigyázzanak a vitéz urak, hogy az az ember az őrszemeiken át ne szökjék, mert az az egy ember el fogja rontani az egész dolgot.

Richard mosolygott a jámbor polgártárs fontoskodó aggodalmain.

Pedig a polgártársnak aligha igaza nem volt.

Este felé Richard átlovagolt a budai partra a hajóhidon, mely a Csepel-sziget hegyén volt verve a folyamon keresztül.

Házmesterét már ott találta. Fraternizált a honvédekkel.

Ismerte őt valamennyi. Híres demagog volt.

Mikor bealkonyodott, a polgártárs felkeresé Richardot.

– Jőjjön a partra, valamit mutatok.

Richard engedett a meghivásnak.

– Nézzen ön át a pesti Dunasor házaira. Ott fog ön látni egy kétemeletes házat, melynek öt padlás-ablaka van. Mind az öt ablakban gyertya ég.

– Látom.

– Most ügyeljen ön egy óranegyedig e gyertyákra. Majd az egyik, majd a másik elalszik; azután ismét meggyullad. Néha két gyertya is jelen meg egy ablakban. Tudja ön, hogy mi ez?

– Az, hogy ezeket a manzárd-szobákat ugyanannyi ember lakja, kik egymáshoz össze járnak.

– Ez egy titkos telegráf. És azok a gyertyák ott jeladó betűk, a mikkel a várbelieket tudósítják.

De most már nemcsak mosolygott, hanem nevetett Richard.

Pedig a polgártársnak megint igaza volt.

Amint tizet ütöttek a két főváros órái, megindult a vár ellen három oldalról a roham. A honvédzászlóaljak előre haladtak a falakig; a haubitz vetágyúk elkezdték gyujtó lövegeiket szórni a várra, egy óra mulva két helyen lángolt a várbeli uri-utcza; az éji tűzfényben, mint fekete gnómok látszottak a tűzoltó katonák az égő tetők falain. A harmadik oldal rohama éjfélre volt elhatározva: a Pest felőli támadás.

Ekkor megdördült a budai várfokon, mely Pest felé néz, a bombavető mozsár. A legelső bomba a szinháztérre csapott le, a hol a röppentyű-ütegek voltak felállítva. A szétrobbanó löveg megriasztá a tűz-szekerészetet, az a váczi-utczán robogva a szénatérig menekült.

A második bomba a Józseftérre vágott le. Ott épen ötszáz napszámos töltötte a homokzsákokat. Azok szétfutottak.

A harmadik bomba az Újtérre esett, a hol a traversekhez való gyapju-zsákok voltak lerakva, s felgyujtá az egész készletet.

Oly pontosan csapott le minden bomba épen az előkészületi helyekre, mintha híva lett volna.

Híva volt!

Minden előkészület el volt árulva.

Az ellenfél megmutatta, hogy mit tud, és mit mer? Reggelig bombáztatta a fővárost. Lövegei elhatoltak annak legtávolibb részeibe. Romboltak és gyujtottak. Ötszázhúsz bomba és tűzgolyó verte el az álmot a fővárosról s kisöpörte annak utczáit. Most már látta mindenki, hogy a városban nincs menedék, s a lakosság kivonult a Városerdőbe, onnan bámulta elfordíthatlan veszedelmét.

A hidegvérű pártnak rettenetes igazságszolgáltatás volt ez. A melegvérű párt elnémult, megadta magát. El kellett ismernie, hogy az ostromot kezdeni kell, nem bevégezni.

El kell hozatni az ostrom-lövegeket Komáromból, s szabályszerű várvíváshoz fogni. – A lelkesülés átadta a vezényletet a komoly kiszámításnak.

Mihály mester feljelenté a hatóságnak ama végzetes éjen tett tapasztalatát, s a hatóság vizsgálatot intézett a kivilágított ablakú padlásszobák miatt. Ártatlan dolog volt az. Öt mamsell lakott az öt padlásszobában. A meggyujtott s kioltott gyertyák rejtvénye könnyen kimagyaráztatott. A polgártársat kinevették.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harmadnapra megérkeztek az ostromlövegek. Csak kilencz. Kilenczvenhat ellen.

Hanem még ahoz is napok kellettek, míg e nehéz döntő lövegek felállíttatnak. A hegyoldalakat kellett éjente kivágni az ütegek helyéül, s hogy az ellenfél a kőtörés zaját meg ne hallja, az éji munka alatt folytonos áltámadással vonni el a figyelmét.

Éjről-éjre folyt a harcz, az ostrom, az ágyúzás, a támadás; azalatt az utászok vágták csendesen a hegyoldalba az ágyúk karzatait.

Május tizenharmadikán egy granát csapott le a budai Halásztéren a kamaraépület melletti lőporos toronyba. Mint a kitörő vulkán, csapott fel a láng az égre, a csillagokig hányva föl égő üszkeit, s az üszkök között széttépett emberi tagokat. A körüle fekvő házak repedezve dültek romba. A robbanás elhordta a főtemplom tetejét.

Az ostromló táborból örömriadal kísérte fel a csillagokig ez üszköket.

A várparancsnok rettentő boszút állt érte!

«Hamuvá kell lőni Pestet!»

Parancsa iszonyúan teljesíttetett.

Estétől éjfélig ezernyi ezer tűzgolyót okádtak az ágyúk a védtelen városra. Egy folytonos mennydörgés hangzott az égen és földön, mely négy óra hosszant nem tartott szünetet s mikor e pokoli zene elhallgatott, az ifju szép város egyik végétől a másikig egy lángtengerben úszott. A gyönyörű Dunasoron, a szép ifju hölgy arczához hasonlított mosolygó panorámán, harminczkét palota égett egyszerre; azok között a redout-épület: az országgyűlés történelmi hírű háza; oszlopcsarnoka ledöntve, boltozatai bezúzva. A trónmennyezet, a miniszterek székei, a képviselői padok egy zsarátnokká válva.

Az ostromlók szivében megfagyott a vér. Megnémult minden: az ágyúk és az ajkak; hanem abban a tekintetben, mely azon éjjelen, a biborveresre festett ég felé emelkedett, volt egy rettenetes fogadás, mely szörnyűbb minden kiáltásnál, minden esküvésnél, minden átkozódásnál.

Egy arczulütött istenszobornak a némasága volt az.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lángok süvöltésén, a gerendák recsegésén, a falak beomlásán kívül semmi hang a nagy országvárosban. A város üres. A ki élő volt, elfutott. – A fegyveres csapatok is kivonultak belőle.

Egész utczák, egész házsorok üresen hagyva; a kapuk, az ajtók nyitva. Ha egy kiváncsinak, egy jó barátnak, egy rablónak kedve tartja, a földszinttől a padlásig keresztül-kasul járhatja akármelyik házat; végig bolyonghat a tárva nyitva maradt szállásokon, s válogathat, hogy mit mentsen meg a legbecsesebb tárgyakból a gazdának, vagy magának. A menekült lakosok nyitva hagyták szobáikat, hogy tűzvész esetén a szomszédok, a jó barátok, vagy ha úgy jön, a tolvajok vesződség nélkül bejuthassanak.

Csakhogy most nincs se jó barát, se szomszéd, se tolvaj.

A harminczkét palota izzó füstje vérvörös mennyezetet alkot e holt kőtömeg fölött, mely oly élettelen, mint Pompéji a kiásatás után.

Hanem a dunaparti égő paloták közt van egy, melynek öt padlás-szobájában most is ég az öt gyertya, egy-egy kialszik s újra meggyullad. Ezt a házat kikerülte minden golyó. A mellette lévő egy emeletes ház rommá van lőve, a bombák a pinczéig szakgatták át szakaszait, s annak most minden ablakán láng süvölt elő.

A sértetlenül maradt ház két emeletes, annak lakói is elfutottak a világba, annak is nyitva hagyták ajtaját; hisz nem tudhatta senki, hogy azt megkíméli minden golyó.

Hát azt az öt gyertyát ki gyujtogatja ott mégis?

Ki kérdené ezt, ki ügyelne arra e bizalmas órában?

De van egy ember, a ki ügyel rá. A kit el nem kergetnek sem bombák, sem tűzgolyók. Ki odaveti a hátát a régi hídfő épületének s onnan lesi. Lesi azt az öt gyertyát. A polgártárs az. Mihály mester.

Végig nézte az egész rombolást. Maga is az elkárhozottak kínjait állta ki ez égrepesztő tombolás alatt, melylyel a harcz istentagadó dæmona pillanatok alatt szétrugdalja azt, a mit a béke demiurgusa félszázad alatt épített.

És ott csinálgatta a maga csizmadia-eszével az égbiráló aphorismákat.

«Ha a villám mennydörög, azt mondják: az Isten beszél. Hát mikor a bombák dörögnek, az a királyok beszéde?»

«Azt már kitalálták a tudósok, hogy az ég haragját, a villámot, hogyan lehet megfogni? de a földi haragot, a bombát nem tudják elfogni.»

«Hogyan merünk mi ez órában az Istenhez imádkozni, a ki maga is a királyok királya?»

«Bántotta ennek a háznak a gazdája valaha azt a tüzért, a ki most azt a bombát ideröpítette, hogy egyszerre mind a három emeletet áttörte vele, a pinczében szétpukkant s végig meggyujtotta az egész házat?»

«Ha valakinek a balkeze megvágja a jobb kezét, s akkor megtorlásul a jobb keze vissza vágja a balkezét, annak a valakinek nem kétszeres oka van-e jajgatni?»

«Ha nekem, a kinek semmim sincs ebben a városban, olyan nagy a fájdalmam e pusztulás miatt, milyen nagy lehet az öröme e látványon annak, a ki azt okozza?»

Mikor aztán elhallgatott a dörgés, a kínszülte philosophálás is elmúlt a csizmadia kedélyéről, – hogy hétköznapiabb eszmejárásnak adjon helyet.

Ki az odafenn abban a házban, a ki a gyertyákat az ablakokba rakta?

Az áruló az!

Ezt a gondolatot nem verte ki semmi a fejéből. Azt neki meg kell tudni bizonyosan.

Sem távol, sem közel egy élő lélek, oltásra gondolni sem lehet most a várágyúk lőközelében.

A csizmadia neki indult, hogy egyedűl ráront arra a titkos jeladóra.

A golyókikerülte ház épen olyan magára hagyott volt, mint a többi. Kapuja, lépcsőajtaja nyitva. Sem házmester, sem lakó a háznál. Minden ajtón be lehetett nyitni: ott hevertek ruhák, ezüstnemük szétszórva, a miket a menekülő tulajdonos nem birt magával elczipelni; ráhagyva Isten oltalmára, emberek becsületére.

A csizmadia minden ajtón benyitott, hogy valakit a honmaradtak közül megkérdezzen, segélyül, vagy tanubizonyságul hívjon. Az egész két emeleten nem talált egy emberi lelket. Csak egy bezárt kis kutya üvöltött valamelyik konyhában, mit gazdái ott feledtek.

A csizmadiának egyedűl kellett felbotorkálni a padláslakosztályig, a hol állítólag az öt mamsell lakott.

Benyitott az első ajtón, ott nem talált senkit. Nyitva hagyott szekrények üres fogasokkal tanusíták, hogy innen mindent eltakarítottak jó eleve. Hanem egy gyertya ott ég az ablakban.

Végig ment mind az öt manzard-szobán; mindenik üres volt, emberrel nem találkozott; hanem a gyertyák ott égtek az ablakokban. A gyertyatartókat egy-egy burgonya képezte. Az egész szállásban egy gyertyatartó nincsen.

Egy rozzant asztalon talált egy kiterített iratot. Az egy alfabet volt, melyben az öt gyertyavilág mint öt pont szerepelt. A kioltott gyertyák, mint gondolat-jelek. Valódi telegraf egyik városból a másikba.

A polgártárs ámolyogva tekintett körül. Kinek a munkája ez? Ki rendelkezik itten?

Az ötödik szobában egy szőnyegajtót vett észre. Benyitott rajta.

Az már egy sötét helyre vezetett.

Egy padlás-folyosó volt az, mely az udvarpadlás-osztályokhoz visz, mik már nem szolgálnak lakásokúl.

Tovább botorkázott a sötétben. A szomszédház égése nem hatott át a deszkalabyrinthon.

Egy helyütt aztán ismét fényt látott.

A ház tűzfalától jött az, melyen egy magas ablak volt, a honnan a szomszédházra le lehetett látni.

Ebben az ablakban ült valaki.

Az ablak párkányát használta ülésnek, a szomszédház tűzfalát zsámolynak. Lába alatt a mélységben már csak egy zsarátnoktenger izzott. Egy örvény, melynek habja láng, iszapja parázs, fölötte vékony kékes füstöt kerget a szél. Egyszer-egyszer egy kis forgatag kerekedik benne, s az olyan magasra felhordja az aranyfényű sziporkát. A tűzörvény fenekén, mint valami aranyforrás, úgy bugyog valami fényes tavacska; a háztulajdonos vasárus volt; az olvadt vas hullámzik ott a pincze mélyén. – A csizmadia lábhegyen lopódzott odáig és bámult.

De nem a cyclopi látványt bámulta, hanem azt az embert, a ki itt ez ablakban ül.

Annak az embernek az arczán a pokoli gyönyör ragyogott. Az a vigyorgás, a mivel Beherik szítja a gyehennát az elkárhozottak alatt; az a gúny, a mivel Azáziel visszarúgja az örvényből kikapaszkodókat; az a káröröm, melylyel Astaroth tapsol a kétségbeesés kínváltozatai fölött.

Az az ember kiült gyönyörködni a pusztulásban. Két könyökét térdeire fektette és állát egyik öklére támasztá.

Néha-néha egyet köpött le a tűzbe.

Egyszer fölemelte arczát az izzó égre és kaczagott.

És azután nagyot nyújtózott, mint a ki jól lakott valamivel s a túlterhelt gyönyörélvezettől vonaglik.

Arczának jól látszott esni az izzó fény, mely onnan alulról felsugárzott e tűzben.

Egyszer aztán megragadta két kemény kéz a karjait hátulról.

Az ember rémülten tekintett vissza.

A csizmadia fülébe csikorgá:

– Jó reggelt uram! A gyertyákat el kellene már oltani!

A felriadt ember egy kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy az ablakból visszapeczkelhesse magát a padlásra; de a szomszéd tűzfal párkánya, mit támaszul használt, leomlott lába alatt s a csizmadia úgy fogta karjait, mint két harapófogó.

– Tetszik-e még rám ismerni? kérdé, a hátrafordult arczra meresztve vérben forgó szemeit, a csizmadia.

A megtámadottnak e kétségbeejtő pillanatban egy mentő gondolata támadt.

– Tízezer forint van nálam! hörgé rekedten.

– Az a gyertyák ára! ordítá a csizmadia.

S azzal letaszította az ablakból.

Odalent a tűzörvényben az aranyhabot hányó ércztó néhány pillanatra sötét füstöt vetett fel – s aztán forralta, buzogta az aranyhabot tovább.

Ki volt az eltünt ember? a titkos táviratozó? soha sem tudta meg senki. Hanem annyi bizonyos, hogy Szalmás Mihályné e naptól fogva hasztalanul várta vissza eltávozott urát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három napig tartott a halálos hallgatás. Az ostromlott vár vezére azt hitte, hogy ellenfele már menekülni készül a közelgő felmentő sereg elől. Már arra gondolt, hogy elvágja az ostromsereg menekülési útját, a hajóhidat. Gyújtó hajókat s kövekkel rakott dereglyéket bocsátott el a folyamon. Azok közül kettő a lánczhidoszlopba csapódott s elmerűlt, a többit elfogták, elsülyesztették.

Harmadnap reggel, szép harmatos napfeljövetelnél, egyszerre megdördültek a faldöntő ágyuk, miket az elmult éjszakákon az ostromlók felállítottak.

A talapjaiban megrázkódó szikla hirdeti a várvédőknek, hogy ezuttal maga Enkeladosz zörget, az olymptörő!

Szemközt a hosszú bástyával a résdöntő szörnyek; oldalt az ütegrombolók.

Amazok köszöntésére omlik a fal, emezeké végig söpri a védő ütegeket.