Part 10

Egy rettenetes «éljen!» ordítás, mely kezdődött a kerepesi úton s végig hangzott az indóházig, hosszan az egész Duna-soron végig, be a legszűkebb utczák mélyébe, s mentül tovább, annál magasabbra emelkedett fel a szent őrjöngés egetrázó riadaláig; százezernyi börtönből kiszabadult rabnak phreneticus dæmon-kardala volt az! A rab titánok üdvordítása volt az, kiknek sikerült ledobni melleikről a Peliont és az Osszát!

Mint a feltámadás napján, mikor a sírok felvetik halottaikat, mikor minden rög megelevenül, egyszerre megtelt néptömeggel minden utcza: őrjöngő, gyönyörtől ittas, tomboló néptömeggel. Agg, gyermek, férfi, nő, úr, napszámos, zsidó, keresztyén, ismerős, ismeretlen ölelte, csókolta egymást, zokogott, kaczagott, kérdezett, válaszolt, éljenzett, kiáltozta tele torokból, tele szívből a haza szent nevét. Minden ablak egyszerre felnyílt; minden ablak tele lett mosolygó angyalfőkkel, örömükben könyhullató, fájdalmukban nevető hölgyarczokkal. Koszorúnak lett fonva az üvegházak minden virága, s a koszorúk, a virágok lehajigálva a huszárok lovainak lábaihoz.

A legelső huszárok lovainak lábaihoz, kik Pest utczáin végig robogtak!

Hogy elhalmozták azokat koszorúkkal! A virágfüzértől nem látszott ló és lovas. Hogy omlottak le előttük térdre, arczra, magasrangú, csodaszépségű úrhölgyek, mint szentek, mint megváltók előtt! Magasrangú, csodaszépségű úrhölgyek – oda, az utcza porába és csókolták a közhuszár barnult kezét!

És egyszerre, egy villanyütésre kint lengett minden házon a nemzeti szinű lobogó; a gyönyörű piros-fehér-zöld jelvények, a nemzeti czímerekkel, miket dugdosni, titokban tartani kellett eddig, miket a nők testükön viseltek eddig, miket halálveszedelem volt rejtegetni; most egyszerre megjelentek: hosszú, szélben úszó lobogók s apró repkedő zászlócskák, ablakokban, erkélyeken, háztetők, padlások nyiladékaiban és toronytetőkön! Egy város, mely egy varázsszóra pillangószárnyakat kapott s örömében az égbe akar repülni velök!

Ki vette volna akkor észre, hogy az örömragyogás felett egy szemfödelet sző sötét füstfellegből valami ellenséges szellem titkos keze. A lángoló hajóhid füstje terjeng a menyegzőjét ülő ifju város pántlikás feje felett; mint baljóslatú gyászfátyol.

A magános lovag, ki előrenyargalt az üdvrivalló tömeg diadalzaját mindenütt megelőzve, a hatvani utczán vágta tott s azután bekanyarodott egyik mellékutczába.

Ott elkezdett lassabban léptetni, s egy házszámot keresett.

Mikor rátalált a keresett számra, leszállt lováról s azt bevezeté maga után a ház nyitott kapuján az udvarra.

A lódobajra és sarkantyúpengésre kidugta borzas fejét egy alacsony üveges ajtón valami házmesterféle egyéniség.

Csizmadia volt – valószinűleg.

– Jó napot, monda a lovag.

A házmester részéről az volt rá a fogadj isten, hogy ajtóstul együtt kibukott az udvarra, először megrohanta a tisztet, annak elkapta egyik kezét, azt megcsókolta; a tiszt visszarántotta a kezét; akkor megcsókolta a kardbojtját; a tiszt azt sem engedte sokáig; akkor átnyalábolta a lova fejét s annak csókolta meg az orrát. Azután neki iramodott, hogy majd kiszalad az utczára, s miután a tiszt által e futamodásban, gallérjánál megragadtatván, tényleg akadályozva lőn, csak az udvart lármázhatta fel e kiáltással: «itt a huszárok! itt a magyarok!»

– Ugyan polgártárs, ne ordítson oly bomlottul! csitítá őt a főtiszt.

– De hát hogyan jött ide nagyságod! fölséged! szentséged! generális úr! felmarschal úr! Szent-Mihály arkangyal úr! Hogyan jöhetett ide?

– No ezt majd elmesélem máskor. Hanem most elébb utasítson engem valakihez, a kinek e házban kell lakni s a kivel én még ez órában akarok beszélni.

– Elébb a szentséges szent nevét mondja meg nekem az úr, hadd tudjam, kit látok élő szemeimmel?

– Jól van öreg. Megmondom. Baradlay Richardnak hínak. Ha kedve telik benne, akár ide kvártélyozom magamat. Hanem elébb utasítson el szaporán.

– Oh Istenem, milyen szép ember! Egy ilyen huszár! Azzal a nemzeti kardkötővel! Már hogy tudott a feleségem meghalni ezelőtt egy héttel, hogy nem tudja ezt látni! Hogy nem hívhatom őt haza, hogy ezt látná! Nem akart addig meghalni, míg egy huszárt nem lát ismét az utczán végig nyargalni.

Richardnak már csak végig kellett várni, hogy hadd sírja ki magát kedvére a jó ember.

Végre aztán nagy zokogás közt csak rátért a házmester.

– Hát mi tetszik?

– Én egy asszonyságot keresek, kinek itt van a szál. lása. Bizonyos Bajcsikné asszony.

– Oh tudom, tudom. Itt van biz annak a szállása. Itt van. – Ugyan: nem szabad ennek a szép paripának egy kis kávés kalácsot adnom?

– Hagyjon fel a paripámról való gondoskodással, édes földim. Hányadik ajtó azon asszonyságé?

– A 21-ik a második emeleten, szolgálatjára. Szabad lesz addig is ennek a dicső paripának a kantárját tartanom?

Richard mosolygott e hazafiui extasison s miután lóháton csakugyan nem szándékozott fölmenni a második emeletre, rábízta a kantárszárat a házmesterre, ki is a kedvező alkalmat felhasználva, azalatt, míg Richard fölment a 21-ik ajtóig, benyult a szobája ablakán, kivette onnan félbenhagyott reggelijét, a kávés bögrét és a kuglhupfot s nagy gyönyörködéssel mártogatott falatot falat után a kávéba, s rakta egyenként a tenyerébe, onnan meg a ló szájába, úgy örült neki, hogy az azt kegyeskedik megenni.

Egyszer aztán Richard lekiált rá a második emelet folyosójáról:

– De tán nincs itthon az asszonyság? – Senki sem jő felnyitni az ajtót.

A házmester az udvarról válaszolt:

– Hja! biz az asszonyság nincsen idehaza.

– Hát valami cselédje nincs itt?

– Senki sincsen idehaza.

– Ejnye polgártárs! Ezt megmondhatta volna odalenn is. Nem másztam volna fel az emeletbe.

A jámbor furfangosan nevetett. Hiszen csak azt a szép lovat akarta megreggeliztetni.

Mikor aztán Richard megint leszállt az udvarra, a világért sem veszekedett a bohó öreggel a megjáratásért. Minden tréfát fel szokott venni és mindenkitől. Az oroszlán nem használja a körmeit vakarózásra, mint a kutya.

– Hát mikor jön haza ez az asszonyság?

– Bizony nem tudom!

– Azt sem tudja, hogy hol van? Hol találkozhatnám vele?

Az exaltált hazafi ég felé emelé keserves szemeit.

– Oh bár találkozhatnék vele az excellentiás úr még ma, még ez órában; bár nyithatná be, bár rughatná be sarokkal, bár üthetné be buzogánynyal azt az ajtót, a melyen belül az az asszonyság lakik.

– Mi a patvar! Hát hol lakik?

– Budán. A kaszamátában.

– S miért lakik ott?

– Azért, mert oda van bezárva. Egy éjjel érte jöttek: azt mondták, hogy a mieinkkel czimborál, hogy azoknak szállít hadi szereket, meg tudósításokat. Igaz, hogy sokat járt Debreczenbe. Aztán elfogták cselédestül együtt s átvitték Budára. Többször vittem oda utána holmit; de hozzá nem eresztettek soha. Ott van a Nr. 1-ben a fehérvári kapu mellett.

Richard boszúsan csapott kardja végével a földre. A miért annyira sietett, a mért előre vágtatott az ellenségtől elhagyott város közepébe: az nem a dicsszomj volt, nem a vágy a felszabadult város első örömriadalától megittasodhatni, hanem egy szent fogadás, melyet egy kardja által lefektetett bajtársnak, egy vitéz ellenfélnek halállal küzdő kezébe tett le.

«Nem fog gyermeked sirása felkölteni ott lenn!»

E fogadás, ez igéret sarkantyúzta lelkét mind azon nap óta; a türelmetlenség ingerült mérgével vezette napról-napra lovasait az ütközetbe, mely minden nap megújult Pest rónáin, hogy minden nap félbe szakadjon a sorompók előtt. Csak álharczok voltak azok a főhadsereg elvonulásának álczázására, mely azalatt Komárom felszabadítására sietett.

És most, midőn azt hitte, hogy már czélhoz ért, azt kelle hallania, hogy oly messze van az, mint a pokol; ha akarja oda juthat, de csak elkárhozva.

A kit keres, a kitől meg kell tudnia Palvicz Ottó gyermekének hollétét, az Budán van, a várban elfogva, börtönre vetve.

Ez a szerencsétlen némber bujósdit játszik a sorssal. Mikor Palvicz kereste, akkor a magyar tábor vonalán belül volt csak látható, s midőn Baradlay keresi, az osztrák várfogságban ül.

Kívüle pedig a gyermekről senki sem tud semmit.

Az ilyen lények történetét nem szokták sok embernek elbeszélni.

VÁRHARCZ MENNYKÖVEKKEL.

Folyton hangzik és fog hangzani, míg a világon magyar lesz, az örök szemrehányás: miért volt Budát ostromolni?

De hát lehetett-e másként tenni?

Kérdezzétek meg, miért vágták le a carthagói asszonyok hosszú aranysárga fürteiket kézíjaknak? miért temetkeztek a púni szép hajadonok a Dagon temploma romjai alá?

Kérdezzétek meg, miért sírt Izrael népe az assir világcsodák közül, Semiramis függő kertjeiből szent városa romjaihoz vissza?

Kérdezzétek meg, miért tódult félszázadon át két millió harczos szárazon és tengeren, ezernyi ezer mérföldnyire, egy kereszttel mellén, egy vassal kezében, Jeruzsálem városát visszavívni?

Kérdezzétek meg, miért gyujtotta fel ősvárosát, Moszkvát, a barbar honszeretet a diadalmas ellenség feje fölött?

Kérdezzétek meg, miért hullott ki egy nagy Napoleon kezéből a kard, fejéről le a korona, midőn Párist ellenségtől elfoglalva találta maga előtt?

És kérdezzétek meg, miért indulnak újra meg újra Itália vénei és gyermekei a szélrózsa minden irányából a héthalom városa felé, meghalni vagy győzni? Miért háborítják fel újra a békeért reszkető félvilág nyugalmát az őrjöngő kiáltással: «Roma o morte»!

S a mit fog felelni a világtörténet itélőszéke e kérdésekre, azt feleljétek azoknak, a kik kérdezik mitőlünk: miért volt Budavárát ostromolnunk?

Lehet, hogy a történelem aræopagja elitél minket is, mint amazokat; de a költészet itélő birái fel fognak menteni bennünket, és szavaik igazat adnak nekünk, Dávid királytól, Hugo Victorig: «Nem lehetett máskép; így kellett annak jönni!» S az igazság, mit a költő mond, örök igazság!

A mi volt a púni népnek Carthagó, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén világnak a szent föld, a francziának Páris, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma: az volt minekünk Budavár.

Hazánknak lüktető szíve…

Egy ideális nagy édes anyának látható arcza…

A törvényes szülöttnek apja becsületes neve…

Lehetett-e nem érezni, e szívnek láz-lüktetését?

Lehetett-e nem keseregni ez arcz gyásza miatt?

Lehetett-e tűrni e név kigúnyolását?

Sokszor hallottam hidegvérű, nyugodt kedélyű, higgadt, tisztes férfiaktól, kik bizony meggondolják, a mit tesznek, ilyen szókat: «Ha engem valaki arczul ütne, azt én kihívnám; vagy megölne, vagy megölném; ha sebet kapnánk, felgyógyulnánk, újra vívni mennénk; azt én késsel, hurokkal, ököllel ölném, szúrnám, fojtogatnám, víz fenekére magammal lerántanám; együtt egy csillagon ketten nem maradnánk».

No hát ilyen arczulütés volt nekünk Budavára.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lássuk tehát, ha egyszer a Titánok is kezükbe kaphatják a mennyköveket, nem Jupiter kerül-e alul?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tíz nap mult el azóta, hogy a legelső huszárcsapat Pest utczáin végig robogott: tíz tantalusi kín napja! Egy egész nemzet éhezte minden kövét Budavárának, s az ott állt szemei előtt, egy kicsiny, nyomorult fészek, mely magát védeni nem képes, de rombolni, boszút állani tehetős. Egy éjszakára való játék az újabbkor hadászatának, s mégis egy századra való pusztulás a győztesnek.

Budavárának minden udvarába belátni a körüle fekvő hegyormokról. Úgy olvasott benne, mint a nyitott könyvben, a megszálló ellenség. Ócska téglafal minden védműve, minden elővéd nélkül. Vize sincs, egyetlen vízvezetéke a Dunaparton áll; ha azt lerontja az ostromló, a várőrséget másnap kiűzi a várból a szomj.

És miben volt hát Budavár csodaereje? Abban, hogy lábainál terült Pest.

Az ostromlott sereg minden golyójáért az ostromlónak, Pestet árasztja el tűzgolyóival.

Emberi szíven túljáró eszme! Egy megtámadott a támadónak azt mondja: «ha te ellenem kihuzod kardodat, én az enyimmel leányod, nőd, bölcsőben fekvő gyermeked szívét szúrom keresztül.»

És úgy tett.

Tized napra Pest elhagyása után robogott egy huszár-szakasz Buda Viziváros főutczáján végig. A Bombatéren állt egy császári gyalogcsapat két ágyúval. Mikor a huszárok lőtávolba értek, a két ágyú egyszerre kartácslövéssel üdvözölte őket. A kartácsgolyók a házak falain pattogtak végig; a kávéház előtt egy csoport kiváncsi nép nézte a halálos játékot, azoknak a fejeik felett süvöltöttek el a golyók; egy azok közül a kávéház márványküszöbéről visszapattant s a szekrénye mellett ülő pénztárnoknőt, egy fiatal, tizennyolcz éves leányt ölte meg.

A huszár-szakasz visszavonult a Császárfürdő felé, a császári gyalogság ágyuival együtt hátrahuzta magát a vízi védművek torlaszai mögé. Csak három huszár ügetett nyomukban egész a sorompóig, mely nehéz gerendákból volt összeróva. Ott a puskagolyók fütyülése mellett körülnézték a védműveket, s aztán csendesen visszaügettek. Egyiknek elsiklott a lova a síma járdán és elfutott; azt a kávéház előtt álló polgárok fogták el.

Fél egy órakor, szép verőfényes májusi délben jött tömeges rohammal az első honvédcsapat Buda torlaszai ellen. A tizedik zászlóalj volt az. A tisztek a hadoszlop élén mind.

A vár bástyáiról tizenkét fontosokkal lőtték őket; a fegyvertár előtti mozsarak bombákat hánytak közéjök; a palánkokból folytonos puskatüzelés fogadta jöttüket; de mindaz nem tartóztatá fel: előre törtek.

Ekkor hirtelen kétfelé nyiltak a sorompó tömör kapui s az ott elrejtett ágyukból pusztító kartácstüzelés üdvözlé a rohanó zászlóaljat.

Az ostromló hadoszlop szét lett törve e gyilkos lövéstől; az ostromlók egy része a házakba futott fel s azoknak ablakaiból folytatta tüzelését a pallizádok ellen, más része menekült a tartalék felé: az volt a 33-dik zászlóalj.

Most ez a zászlóalj indult rohamra.

Minden bástyáról ontották a tüzet ellene. A zászlóalj haladt előre, a sorompó felé.

Pedig őket is azon sors várta, a mi a másik zászlóaljat a kapu előtt.

Ekkor egy magyar tüzértiszt a Dunapart alatt két ágyuval merészen előrehatolva, egyszerre elkezdé a közelből lövetni a sorompót.

A tele golyók recsegve szaggatták ki sarkaikból a nehéz kapukat. A kapuk mögött rejtve volt üteg leálczázva, fedetlenül maradt az oldaltámadás előtt, a védő csapatok menekültek ágyuikkal a váratlan kereszttűz elől, a közeledő zászlóalj «éljen»! rivallással rohant szuronyszegezve a pallizádoknak; a szétzilált 10-dik zászlóalj újra sorakozva tódult elé a sikátoron át, s azon pillanatban, midőn az egész palánkvonal meg volt támadva, két előretolt röppentyű-telep elkezdte gyujtó lövegeit a vízvezeték épülete felé röpíteni.

Csak egy óranegyed még! csak egy rövid küzdelem erőfeszítése! És ha el nem foglalhatja is egy merész rohammal az első hévben a támadó csapat a vízi védműveket, de időt nyer a röppentyű-telepnek a vízvezeték lerombolására; s ha az nincs többé, ha annak a vízhajtó gépe tehetlenné lett, akkor vége a további védelemnek.

Ekkor érkezik a magyar főhadvezértől a parancs, hogy a küzdelmet rögtön meg kell szüntetni mindenütt.

A gyors kézcsapás esélye ezzel el lett dobva.

Miért kellett a küzdelmet abbanhagyni?

Azért, hogy a két hadvezér elébb egy pár levelet válthasson egymással. Hogy két jó katona bebizonyíthassa azt, hogy milyen rossz rhetor?

A mi a bomba-stylust illeti, az két század alatt bizony semmit sem javult.

Lothringeni Károly épen úgy biztatta Abdulrahmant, hogy ha Budát fel nem adja, minden várőrségével együtt «keresztül ugratja a kardján», mint Görgei Henczit.

Válaszul Abdulrahman száz fogoly keresztyén fejét tűzette ki kopjahegyre a bástyafalakon. Henczi válaszul beleágyúztatott a pesti védtelen népbe.

Hiszen tehette, mert hatalma volt rá: – de csak ne mentette volna magát érte.

Mondta volna azt, hogy: «A mit tettem, megtettem: azért, mert a ti örömrivalgástok odaát engemet felháborít; azért, hogy sebet üssek a ti népetek szívén, mely évtizedekig be nem gyógyul; azért, mert gyülöllek benneteket; azért, hogy vérnyomokat támaszszak országotok szent városaiban, a mik fel nem száradnak, a míg Isten angyalokat nem küld le hozzátok, a kik azokat lábnyomaikkal elfedezzék».

De azzal menteni magát, hogy Pest polgárai a Dunapartról átlőttek Budára!

Ha Herostrat azt hagyta volna magáról, hogy ő csak szunyogokat akart kifüstölni Diana templomából!

Ama várparancsnok maga sem ismerte emberfeletti nagyságát. Ő, ki mindennap arczulcsapásokat mert osztogatni egy fellázadt óriásnak, az apocalypsis tűzokádó csodájának, mely őt bizonyosan össze fogja tépni; ki egy feje felett függő nemzetnek lába alatt heverő legdrágább kincsét, imádott ifju fővárosát, az ostrom viharai alatt össze merte gázolni: még apró mentségeket benevolizál tettének!

Hiszen ez vagy hős tett volt, vagy gonosz tett.

Ha hős tett, nincs szüksége mentségre; ha gonosz tett, nincs számára mentség.

Ha babér, hervadhatatlan; ha bélyeg, letörölhetlen. Nincs azt miért takargatni.

Hiszen hogyne lett volna néző közönsége egy olympi játéknak? Alig ötszáz lépésnyi folyam választja el a pesti partot a budaitól. Itt a parterre, amott a színpad. Egy harczjáték, melyben igazi vér foly, melyben igazi hősök szerepelnek, s a tűzi pompa: várégés, bombahullás.

S hogy lehetne azt képzelni, hogy egy ily harczi drámának néző közönsége néma legyen? fel ne rivalljon, midőn egy-egy új ágyút lát megjelenni a Gellért-hegyen, mely a másik perczben már lobban s percz mulva bomlik a fegyveres had a falon, hova a golyó leesett?

A milyen hosszú a Dunapart a Margitszigettől a Ludoviceumig, oly hosszan lepte el azt a város népe, s oly hosszan zengett végig a harcz alatt a buzdító rivallás!

Egyszer aztán azt mondta a várfok: «csitt»!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Richard csakugyan oda szállásolta magát, a hol a házmester olyan jól fogadta. Örült, a kihez vendégül szállt.

Mikor május 4-ikén az első ágyuszó megzendült, Mihály mester ott hagyta a házmesteri szobát; vigyázzon a házra, a ki akar, s nyargalt kifelé. A kapuban összeütközött Richarddal, ki hadfőnökéhez sietett.

– Hová oly futvást, polgártárs? kérdezé Richard a csizmadiát.

– Az ostromot nézni.

– Vigyázzon magára, mert meglövik a lábát.

– Nem jön a golyóbis keresztül a vizen! biztatá magát Mihály mester.

– No azt még nem tudtam.

– De én tudom. Annak physikai okai vannak. Annak az oka a «vis attractionis», mely a víznél igen nagy. Jártam én iskolába!

Két óra mulva azután Richard megint találkozott Mihály mesterrel; akkor már tele volt az utcza szaladó néppel; Mihály mester lélekzete is el volt egy kicsit fulladva.

Nem húzta magához a nagy víz a golyót. Kilencz embert lőttek meg a bámuló nép közül a várfokról.

Akkor aztán eltisztult a néző közönség a parterről; hanem a helyett felvette magát a páholyokba. Most már az ablakokból nézték a harczjátékot. Hitték, hogy a golyó nem tör át a falon. És gyönyörködtek.

Egyszer aztán a várfok azt mondta: «reszkess!»

És elkezdett bombákat, röppentyűket hajigálni a szomszéd városra.

A tiszta esti égen, mint hulló meteorok ivlettek végig a tűzfarkú bombák, az emberi harag mennydörgését hirdetve szétpukkanásukban. A nép ott állt a kapukban és háromszáztizenhat dördülést számlált meg a feje fölött.

Ez még nem volt büntetés, nem boszú, csak intés.

A bombák nem gyújtottak. Hanem annyit tudattak a néppel, hogy az égboltozatról való fogalom csak mese; nem firmamentum az! nem takarja az be a halandók fejeit, ártót, ártatlant: senkit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még egy nagy ereje volt a gyönge Budavárnak. Az, hogy megtámadója gyöngébbnek hitte, mint a milyen.

Azt hitte, hogy egy ijesztéssel beveheti azt.

S aztán vette észre, hogy nem bombaszt kell ide, hanem bomba.

Az első rohamnál huszonnyolcz löveggel támadta meg az ostromló a várat, mire a vár kilenczvenkét löveggel felelt. Az ostromló ágyui csatalövegek voltak, hat és tizenkét fontosak; a várbelieké pedig raklövegek, 24 fontosak. Az ostromló hét fontos haubiczokat hajigált, s az ostromlott hatvan fontos bombákat szórt vissza értük.

Az ostromlónak a spártai anya jelszavát kellett kalapja mellé tűzni: «ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel»!

Olyan közel kellett mennie ellenfeléhez, hogy apró ágyúival felelhessen neki.

És ez apró lövegekkel kényszeríté a «kis svábhegyről» a IV. körönd védütegeit visszavonulni; a Kálvária-hegyről a sánczvédő gyalogságot a kaszárnyákba visszaűzte s tudta a Gellért-hegyről a főőrhelyet, s a nádori raktárt felgyújtani és földig égetni.

Erre hangzott az a nagy üdvriadal a pesti Dunapartról. Ezt torolta meg a két órai bombázás a várfokról.

Ez ellen nem volt segítség.

Ez volt az első arczulütés. Az ostromló érezte azt, pirult és fogait csikorgatta.

Egyetlen egy ostromágyuja sem volt.

A másnapi hadi tanácsban ki lett mondva, hogy Budavár nem fészek, hanem erősség, mely szabályszerű megszállást, ostromot és megvívást követel. Komáromból kell hozatni ostromlövegeket. Míg azok megérkeznek, éjente lehet az ostromtelepeket építeni s az építés álczázására mindennap álrohamokat rendezni!

Az álroham a legkeményebb próbaköve a katonának. Előre hatolni csak azért, hogy visszavonuljon; harczolni csak azért, hogy sebet adjon, sebet kapjon; háborút viselni azért, hogy teljék az idő.

Egy ilyen türelem-fárasztó napon azt mondá Richard Mihály mesternek:

– Polgártárs! volna-e kedve kétszáz forintot megérdemelni?

– Érdeme válogatja! felelt a mester bölcsen.

– A szolgálat abból állna, hogy be kellene jutni a várba s tudósítást hozni ki az ottani állapotokról. Ön azt állította, hogy ottan járatos.

– Meg is teszem bizonynyal! felelt Mihály mester. Hanem azért nem kell nekem kétszáz forint, mert én azt megteszem barátságból.

Richard elfogadta a barátságos kézszorítást.

– De hogyan jut ön be, polgártárs? mert ezt okosan kell ám elintézni.

– Igen egyszerű az. Hidegkuti ismerős parasztokkal, pórgunyába öltözve, hetivásár alkalmával becsúszom a várba. Minden szerdán, szombaton járnak azok oda, tojással, zöldséggel, vajjal. Azok közé én is elvegyülök.

– Jól van! A fődolog, a mit meg kellene tudni, hogy milyen hangulat van a várőrség közt?

– Tessék azt rám bízni. Mindent kitanulok.

– Tud-e ön olaszul?

– Soha a nagyapám se. Hanem azért kiveszem én azokból, a mit kell.

– Azután még egyet. Attól a bizonyos asszonytól, a kit ott fogva tartanak: két szót kellene megtudni. Azt, hogy hol és kinél van az a gyermek, ki ő rá volt bízva; a kinek Károly a keresztneve, s a kinek a nyakában egy kettétört rézpénz van ismertető jelűl akasztva?

– Ahán! főuram is azt keresi? A másik részről is tudakozódott azon gyermek után egy vasastiszt úr. Nem tudom, él-e még?

– Épen azért keresem én azt a gyermeket, mert az a tiszt meghalt.

– Jó, uram. Megtudom. Az a másik tiszt ezer forinttal kinált, ha elmegyek Bajcsikné után Debreczenbe s megtudom, hol az a fiu. Nem tettem meg. Főuramnak megteszem ingyen. Fölkeresem Bajcsiknét a kaszamatában.

A legközelebbi szerdán beszökött Mihály mester, sváb pórnak öltözve a várba. Vissza is jött szerencsésen.

Richard türelmetlenül várta már az érkezőt. Meg is ölelte, mikor visszakerült.

– Mindenütt voltam. Mindent láttam. Lássuk legelébb az ország dolgát. A várban nem szenvednek szükséget, drágaság nincs. A polgárok még nem kivánkoznak ki a várból. A tüzérek legjobban vásárolnak minden csemegét; azokat jól jutalmazzák. A várkapuk homokzsákokkal vannak berakva a vízi-kaput kivéve, az szabad. A halászbástyán vadászárkokat húztak a katonák számára.

– Milyenek a tüzérek?

– Kevélyek.

– Hát a német sorgyalogok?

– Jó kedvűek.

– És a horvátok?

– Haragosak.

– És az olaszok?

– Se hideg, se meleg.

– Nem mutatják, hogy csüggednének? vagy hogy szítanának hozzánk?

– Nem.

– Hát az olasz katonák hangulatát hogyan tanulta ki, polgártárs?

– Igen alaposan. Mikor a piaczon hagymát, burgonyát vásárolnak s azt zsebkendőbe töltetik, mindenkinek tarka zsebkendője van.

– S ez a zsebkendő az ön tanulmányának az alapja.