Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXX. KÖTET

A KŐSZIVŰ EMBER FIAI. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A KŐSZIVŰ EMBER FIAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

EGY NEMZETI HADSEREG.

Mesemondás!

Lehetett is az valaha!

Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilencz oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát, diadallal, dicsőséggel! Hogy ne birt volna vele «egy» óriás! hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik koloszszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!

De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb kornak e Niebelungen-énekéhez?

Elmondom, a hogy megértem.

Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig; az ország egyik bérczfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harczi riadó!

Megnépesült a kitüzött zászlók környéke.

A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét és ment a zászlók alá.

Tizenhárom, tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyed, és hetven éves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba.

Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit; egy nemzeti színű kokárda volt az egész ajándék, a mit a belépő kapott.

Uri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önkényt s együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal, esőben, zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben!

Egy ügyvéd ott hagyta irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában maga vitte a zászlót legelől Schwechatnál a kartács-záporral szemközt. A végén ezredes lett. Soha sem tanulta a háborút.

Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta ma, másnap csatába kellett mennie: a római sánczokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élén felhatolt; lelőtték; még menyasszonya csókja meg sem hült ajkain.

A cistercita barátok kolostorából, három növendék kivételével, minden kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket uti élelemmel, mikor szekérre ültek. A mint a refectoriumba visszatérve, a honnmaradt kegyeseket megpillantá, sírva mondá nekik: ti gyávák, minek maradtatok itthon?

Elmentek az ügyvédek; nem akart most senki pörlekedni. Elmentek a birák; hisz nem volt senkinek panasza.

A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokból tábori sebészek. Ágyban meghalni nem volt most divat.

Hires korhelyekből hires hősök lettek. Csöndes jellemekből oroszlánok.

Még a rablók is megtértek. Egy hirhedt rablóvezér amnestiát kért magának s társainak és százhatvan lovast állított ki a csatamezőre, kiknek nagy része a hazát védve nyerte el a halált, mit a haza rontásaért elébb megérdemelt.

Egy főúr maga egész huszárezredet szerelt fel; másik huszárezredet két hét alatt állított ki a jászkun főkapitány.

Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Elébb kaszával, puszta kézzel kellett kicsikarniok a harcz eszközét, hogy aztán küzdhessenek vele.

Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni, fúrni, és ellátta népét csatalövegekkel. Vashámorok átalakultak golyóöntődékké. Elfogyott s nem volt kapható a puskához való gyutacs. Voltak gyógyszerészek a csapatoknál, kik papirosból készítettek gyutacsokat, s azok is jók voltak a harczban.

Az egyházak odaadták harangjaikat ágyúércznek.

Egyetlen vezér száztíz ágyút vett el apródonkint az ellenségtől.

A szabadkai földnépe meztelen kézzel foglalta el az ellenfélnek félmérföldre hordó «bácsi» nevű öreg ágyúját.

A ma alakult zászlóalj már holnap gyakorlatot tartott, s egy hét múlva ment a tűzkeresztelőbe.

Mindenki testvér volt a trikolor alatt, nem gúnyoltak senkit tótnak, németnek; azok mind egy zászló alatt egy haza fiainak vallották magukat.

A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, együtt ázott, egy szalmán hált a közlegényeivel s tanították egymást hazaszeretetre.

Nem volt szökevény. Hová szökött volna? Minden ajtótul elkergették volna a gyávát.

Ha megverték a sereget, nem futott szerte-széjjel. Igyekezett ismét összegyülni s folytatni a harczot.

S nemcsak az harczolt, kinek fegyver volt kezében; harczolt minden élő lélek. Asszonyok bátoríták fiaikat. Urhölgyek mentek sánczot hordani az erődítésekhez; vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony képes el nem rontani. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden uri lak a csatatér közelében.

A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a dogmában sem syllabus, sem hæresis. Szent volt e harcz keresztnek és csillagnak.

S a költő, ki meteorkint futotta végig az egész eget fölöttünk, nem zengett egyébről, mint e szent harczról; ez hangzott alá onnan a magasból; ez volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott előttünk. – Talán nem is a földre esett le? Talán egy új földforgás alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, mennydörögve fejeink felett.

Így támadt a nemzeti hadsereg.

Jól van. Ez idáig poezis, de hol a próza? Hát a pénz?

Igaz. Pénz nélkül nem viselnek hadat.

Tehát az történt, hogy a kinek ezüst kanala, ezüst sarkantyuja volt, összehordta egy rakásra. Fiatal lánykák függőiket, özvegyasszonyok megtakarított filléreiket odarakták a nemzet pénztárába. Gyüjtögetett nyugdíjak vándoroltak e helyre. Ki akarna nyugdijra gondolni, ha nincs haza?

Nem volt elég.

Akkor rányomtatták papirdarabokra, hogy «ez a papir a nemzet pénze». S mindenki úgy fogadta azt. Senki sem kétkedett abban. Mindenki azt mondta: a nemzet nagy úr, a mire az ráütötte a czímerét, az szent, az a mienk! És volt pénz elég.

És aztán – a financzminiszternek nem volt egy jó kabátja.

A hadügyminiszter krajczáros szivart szítt, többre nem telt. S a fő hadintendans mindennap más ismerőséhez ment ebédre, hogy arra se költse az ország pénzét.

És a midőn azt a könyszentelt kincset egy-egy oly kormánybiztos kezébe adták, mint Baradlay Ödön, bizonyos volt felőle a nemzet, hogy a minek kenyérnek kell belőle lenni, abból kenyér lesz; s a minek fegyverré kell belőle lenni, abból fegyver lesz: és oda fog jutni bizonynyal, a hova küldve volt.

Igy állt fönn a nemzeti hadsereg.

S fél év múlva már csodáiról beszélt a történelem.

A kis fiúk már babérkoszorús hősök. A kis alhadnagyok már tábornokok, hadvezérek. A tépett trikolor már a világ tiszteletét bírja!

Kiállták a próbát a tűzben, kiállták a próbát a hózivatarban. Kiállták a próbát a veszteség kétségbeejtő hónapjaiban.

A komáromi sánczokon tánczoltak zeneszó mellett az ellenfél bombazápora alatt.

Szolnoknál kaszákkal rohanták meg az ágyúkat, és elfoglalták a gyilkoló tűztelepet szembehúnyva.

Pákozdnál tízezer emberrel rakatták le a szuronyos puskát a kaszás nemzetőrök.

Győrnél lovasságot kergetett meg szuronynyal a 11-ik zászlóalj. Budánál lováról szállt le a huszárság várat ostromolni.

Losonczon egy táblabiró, egy alispánból lett hadvezér, hatszorta nagyobb ellenfélnek fényes nappal elfoglalja ágyúit és táborkarát.

Piskinél naphosszat védi az Inczédi-zászlóalj húszszoros ellenerővel szemben a vitatott hidat, és győz.

És mily gyorsak, mily csodaszerűek, mily meglepők mozdulataik!

Szélaknánál a föld alatt bújnak az ellenségen keresztül, – Branyiszkónál a hegy meredekének fel törnek át rajta, – Szolnoknál átúsztatnak az ellenség háta mögött a Tiszán! – Segesvárnál az égő városon verik magukat keresztül lőporos szekereikkel; – Tiszafürednél a jég hátán állnak meg előtte, hol a folyamon hidat vert a kemény tél; ottmondják el: «eddig, és ne tovább!»

S végre, midőn ereje teljes összeségét egybegyüjtve, megáll a küzdhomokon az egész százezer karú nemzetóriás s karjait kétfelé tárva, büszkén kiált ellenfelének: ide hát, mérkőzzünk össze!

S mikor az összemérkőzés után recsegve, ropogva minden izeiben, menekül ki az ellenfél karjai közül!

Vagy nem volt ez igaz?

És a mi legfőbb, mit ki ne felejtsen senki, midőn a nemzeti hadseregről beszél: mi előtte és utána járt annak, mint Jehova, nappal ködnek, éjjel tűznek oszlopában: a nép! A nép, ki eszével, találékony furfangjával, jó akaratával, szellemével védi, sietteti, inti, buzdítja, őrzi imádott hadseregét, néha tízezrével melléje áll és megfélemlíti tömegével az ellent. Egy helyütt rendszeres álhirekkel kiemeli biztos helyéből az ellenfél hadzömét, másutt megelőzi legtitkoltabb terveit. Ozoránál egy ember gyalog oda és vissza kétszer megkerüli az ellen táborát, hogy a két nemzeti haderőnek izenetet vigyen a köztük fekvő tábor mozdulatairól. Zsidó szatócsok minden levelezése tele van ártatlan üzleti hírekkel, mikből egymás közt megállapított szótár szerint az ellenfél hadmozdulatait értik meg és tudatják a nemzeti hadvezérekkel. A hol nagy a sietség, száz meg száz szekér áll elő a nemzeti hadsereg gyalogságát tova szállítani, ágyúit, hadiszereit felvenni, s mikor a másik had jön, nincs egy ló sem; mind kinn a ménesen, nem lehet rátalálni. Mikor a nemzeti seregnek élelem kell, egy kurta nyugtatványra előterem minden; mikor a másik jön, készpénzért sincs semmi, maga a gazda is koplal.

Csak egy hiányzott még a nemzeti hadseregből. Erejének tudata. Ezt meg kellett még neki tanítani, s a tandíjt bizony meg kellett érte fizetni!

A SZALMAKOMISSZÁRIUS.

Tallérossy Zebulonnak ugyan fölvitte Isten a dolgát!

Neve után e ragyogó czím áll: «alkormánybiztos és nemzetőri őrnagy».

Kitünő állás!

Most már nem is tiltakozik ellene, ha valaki nagyságos úrnak titulálja.

Eltávozott vidékéből mint képviselő; és visszatért, mint alkormánybiztos és stabális tiszt!

Mikor felküldték Pestre, akkor elismerték felőle, hogy ő a vidéken a legnagyobb állambölcs, mikor visszaküldték, akkor elismerték róla, hogy ő lesz ott a legnagyobb stratéga.

Ő maga is hitte mind a kettőt. Különben talán nem is vágyott volna utána.

Egy jellemző mondásra emlékszem ebből a korból. – A nemzeti szinháznak volt egy derék operai inspiciense, ki hajlott koráig nem vesződött a politikával soha. Negyvennyolczban aztán, mikor elvégre még a kulisszák közé is behatolt az a szellem, hogy minden ember az állam ügyeivel foglalkozzék, a szelid férfiút is megragadta e tudomány, s ő úgy találta, hogy vannak, kik nézeteit meghallgatják. Mire nagy elégültséggel nyilatkozék bámulói előtt: «sohasem hittem volna, hogy ilyen könnyű ez a politika!»

Tallérossy Zebulon is úgy találta, hogy sokkal könnyebb ez a hadi tudomány, mint az ember képzelné.

Csak parancsolni kell s aztán legyen a ki engedelmeskedjék.

Ujoncz van elég; vitéz is mind. Csak úgy danolnak, mikor viszik őket. Puskájuk ugyan nincs. De vannak megint jó puskások, azután régi vitéz, verekedő kortesek, kik önkényt elmennek szabad-csapatot alakítani. Ezek fogják a legnagyobb csodákat mívelni. A kenyér terem, csak parancsolni kell. Pénz van elég. Zebulon számadást nem vezet róla. Tudja magáról, hogy ő el nem lop az ország pénzéből egy garast sem, hát akkor minek az a sok irka-firka?

Már hadjáratot is próbált. Egy szomszéd faluban reactionarius izgatók jelentek meg, kik magukat pánszláv fanatikusoknak adták ki s ellenszabadcsapatokat akartak toborzani. Azokat Zebulon combinált csapatmozdulatokkal delozsirozta helyükből, s kicsiny hija, hogy el nem fogta őket. Miről is nyomtatott bulletint adott ki.

Helyreállította a rendet.

Meg is van magával elégedve nagyon. Semmi kétsége felőle, hogy ha ütközetre kerül valahol a dolog, ő ott is helyt fog állani.

Nagyon könnyű tudomány az a strategia.

Csupán azt kell tenni a hadvezérnek, hogy kétszer annyi katonát küldjön az ellenségre, mint a mennyit az hoz magával. Aztán ha lövöldöznek, iparkodjék olyan jó helyre tenni szert, a hol meg nem lövik. A többi megjön magától. Így csinálták ezt Nagy Sándortól Napoleonig.

Most egész nap ki nem szakadnak a járó-kelők Zebulon kastélyából, mely fekszik egy felsővidéki falu végén.

Futárok, nyargonczok, szállítmányosok, szabadcsapatvezérek, ujonczokat hozó birák és tudósítók.

El van foglalva egész nap. Alig marad ideje esténként családi körében nehány órácskát tölthetni.

A díszes családi kör még mindig teljes számú. A kisasszonyok, még mindig úgy tetszik, mintha heten volnának, mikor nagyon lármáznak, a nagyságos mamának pedig még mindig migrainje van, és a mellett egész nap alszik, és annálfogva nagyon meg van hízva, és annálfogva mindig ül, s e circulus vitiosusban annál jobban hízik.

Hogy azért ülne olyan sokat, mert sokat olvas, mint Zebulon úr állítja, abból semmi sincs. A derék asszonyság épen nem olvas, annál a sajátszerű körülménynél fogva, mert nem ismeri a betüket.

Azt persze nem minden ember tudja, hogy a nagyságos asszony, mielőtt nagyságos asszonynyá lett volna, – (no mert hiszen minden nagyságos asszonynak kellett elébb valaminek egyébnek lenni) – tehát Zebulon úr tisztelt életpárja annakelőtte paraszt leány volt. Mondjuk ki igazán: szolgáló volt biz az Zebulon úrnál; úgy vette el. Azonban mi mindnyájan demokraták vagyunk, s annálfogva e körülményen nem fogunk felakadni. Zebulon úr igen boldog házasságot élt s legalább azt a jót nyerte a feleségében, hogy az sehova sem szeretett járni. Az ország és a vármegye dolgait, sőt Európa ügyeit is bőven megtudhatta azoktól a vendégektől, kik hozzá jártak, s mind e tudományt helyébe hordták.

Azért ő beszélt Bolingbroke herczegről is, és ötödik Fülöp spanyol király kegyetlenségeiről, a kiket a színpadról jól ismert. Színházba szeretett járni. Az okos gondolat, hogy a színműveket elébb a sugóval olvastatják el a közönségnek, azután még a szinész is elmondja: nincs vele semmi fáradság. A többi könyvvel is úgy kellene tenni.

A leányait pedig úgy nevelte, hogy azok még francziául is tanultak.

Azután pedig a többi úri asszonyságoktól eltanulta, hogy miként kell magát a nagyságos asszonyi qualificatióra képessé tenni? E képességek között legelső helyen áll az, hogy mindig kell valamiről panaszkodni. A szenvedő arcz nagyon kitünteti az előkelőséget. Igen sok kényes helyzetet el lehet igazítani valakinek azzal, ha panaszkodik, hogy migrainje van, hogy nagyon ideges. Igazi úrnő nem is lehet a nélkül.

És a mellett áldott étvágygyal bír.

Reggel fölkelés előtt már reggelizik, s este (mivelhogy a migraintől nem bir fenmaradni s korán lefekszik), még mielőtt definitive elaludnék, felkölteti magát vacsorálni s nagy idegizgatottsággal eszik három emberre valót.

Zebulon úr papucs alatt volt odahaza, maga is elismeri.

Ő azt állította, hogy csak odahaza. Azt is hozzátette, hogy minden erős jellemü ember papucs alatt van: ez az erős jellemrajz kiegészítése. Odakinn a politikai harczmezőn szikla; odahaza vaj; az ellenség előtt oroszlán; a feleséggel szemközt gerlicze; az egész világ előtt nagyságos úr; – csupán az asszonyra nézve: «Te Zebi!»

Ez nem gyöngeség, ez már erény, és ennek az erénynek még egy concret indoka is van; az asszony az egyedüli lény a világon, ki egy nagyságos úrnak meg meri mondani azt az igazat, a mit semmi más halandó nem mer, elhallgat. Az asszony pedig nem csak meri azt neki megmondani, de akarja is, sőt tanulmányává teszi, hogy minő igazságokat mondjon az ő nagyságos urának. Anna úrhölgynek pedig ez kiváló tanulmánya volt. Irni, olvasni nem tudott, de ha Zebulonnak leczkét kellett tartani, arra minden perczben készen volt. Zebulon úrnak ezek voltak a rigorosumai. Kritikus pillanatokban tanácsot is szokott tőle kérni, mint a dodonai oraculumtól, s a mindig ülő pythonissa szolgált neki sokkal érthetőbb mondatokkal, mint a hajdankor sybillái.

A legkritikusabb pillanatok pedig azok, a mikben Zebulon úr azt a merényletet kénytelen tudomására juttatni Anna úrhölgynek, hogy vendéget hítt a házhoz.

Anna úrhölgynek kiváló erényei közé tartozik a fundamentalis takarékosság, minélfogva semmiképen nem szereti a vendéget. Egyék minden ember otthonn. Istentelenség azt kivánni valakitől, hogy azért nevelje fel a legszebb kappanokat, hogy azokat mással etesse meg. S mennyi lótásfutás van olyankor! Anna úrhölgy ugyan maga meg nem mozdul a kanapéról; de a leányoknak egész nap nem lehet hasznát venni, mikor vendég áll a házhoz. Mindannyiszor tiszta abroszt és asztalkendőket kell előadni. A szakácsné rendesen két órával későbben tálal olyankor, mint más rendes időben; ez az embert az egész életrendéből kiforgatja. Az ember feláldozza a vendégnek a délutáni álmát; sőt a vacsora miatt vele együtt fenmaradni is kénytelen; a mikor aztán Anna úrhölgynek a szempillái, mikor már érzik a hora canonicát, csak a legnagyobb lélekerő megfeszítésével kényszeríthetők, hogy le ne ragadjanak.

Ezeket az indokokat mind gyökeresen ismeri már Zebulon úr; s ugyanazért, mikor valami vendég jöttét akarja bejelenteni, elébb valami örvendetes, valami tréfás, valami kiváncsiság gerjesztő újdonságot bocsát előre, s abba aztán a nagy historizálás közt belecsempészi valahogy, hogy kik jönnek? Hányan? és meddig maradnak itt?

Most is egy épen felbontott levéllel a kezében ront be úrhölgyéhez.

– No itt van! Szerencse in duplo! Csak hiába: üldözi engemet szerencse, akárhova elbújjam is. Csak föltalálja engem. Itt van; olvasd! (Vagy úgy?) Csak alig hogy kinevezte engem magyar kormány alkormánybiztosnak egész vármegyére kétezer ötszáz forint fizetéssel, nagyságos titulussal, plén puvoár mellette: élethalál fölött parancsolás! Csak jön másik levél ő excellentiájátul, barátomtul Rideghvárytul; a hun kínálja nekem bécsi kormánytul főkormánybiztosi hivatalt egész felső kerületre hat ezer forint fizetéssel, méltóságos titulussal. Itt van, hozta Szalmás Bécsből, ki jár most mindenfelé. Már most mit cselekegyem? Melyiket elfogadjam? Pesti kormánytól? vagy bécsi kormánytól?

Zebulon arra várt, hogy Anna asszony a maga természetes eszével azt fogja felelni, hogy ahhoz nyúljon, a mi több; s erre az esetre már készen tartott egy hazafiúi kifakadásokkal töltött üteget; hanem nagyon csalatkozott; mert Anna asszony még azon a fokán a természetességnek is alul volt, a mit róla előlegesen föltételezett, s azt felelé, hogy: «nekem egyik sem kell!»

– Bár soha egyikbe se elegyedtél volna, Zebi! Bolond világ ez, nem neked való. Köszönöm én a nagyságos asszonyt, meg a méltóságos asszonyt; ha a mellett mindenünkből kiesznek. Te azt nem látod, mert mindig utazol; de én látom, mert itthon vagyok. Nincs egy nap, hogy öt-hat vendég ne ülne az asztalunknál, mióta nagyságos úr lettél. Nem tudtál olyan hivatalt kapni, a miben nem neked kell traktálni mást; hanem a ki hozzád jön, az hoz valamit? Látod, a főbirónénak milyen jól van dolga? Mink is tehettük az előtt, mikor még jobbágyaink voltak; de most már a paraszt sem hoz se tojást, se vajat; mindent a magunkéból kell venni. Még gyomlálni sem jönnek a paraszt asszonyok a kertbe, azt mondják, szabadság van már. Legalább tíz zsák burgonya ott fagyott a földben; mert nincs már, ki robotban felszedje. Szép szabadság! Magunk meghalunk éhen. Pedig még háromszáz robot nappal tartoznak a parasztok csak tavalyról. Azt sem akarják már leszolgálni. És most még ti a legerősebb béreseinket elviszitek honvédnek, nemzetőrnek. Maholnap magunk fejhetünk, kapálhatunk, s puczolhatjuk a lovakat. Utoljára még majd magadnak is el kell menni a háboruba. Utoljára ott meglőnek s én magamra maradok ezzel a sok leánynyal.

Zebulon úr látta, hogy Anna asszony nagyon elsánczolja magát a vendéglátás előérzett rohama ellen.

– Asszony; te azt nem érted. A mit nem érted, ahoz ne szólj. Ez magas politika.

– Mit nem értek én? Pattant fel Anna asszony. Értek úgy mindent, a hogy te értesz. Ha te tudod, hogy mi a magas politika, hát én is tudom, hogy mi a magas politika?

Zebulon úr meg volt felőle győződve, hogy Anna asszony nem tudja azt.

– No hát mondd meg, hogy mi? kérdé szelid malitiával.

– Mondd meg te elébb! replikázott nekivörösült arczczal Anna úrhölgy.

– Hát én meg is mondom, szólt Zebulon úr: magas politika az, hogy hogyan lehet férjhez adnunk ezt az öt leányt nekünk.

No már erről a kérdésről hagyott beszélni magának Anna úrhölgy.

– Mert ne gondold, hogy én nekem valami nagy bolond passzióm volna hegyen-völgyön barangolni, katonákat glédába állítani, mundért szabni, prófontot süttetni: hanem hát micsinálsz? A Tihamér, ki volt Karolina Pia vőlegénye, elmente magának honvédseregbe, ott most kapitány, ott nem is kell cautió. A Laczko, ki szemeit vetette Adalgisara, épen kapta magyar minisztériumnál hivatal, most már házasodhatik. Bolond poéta Benő, ki írta szerelmes verseket Libussanak, most ujsagot írja Pesten; van neki alkalmazás. Bendeguzella még várhat. De itt van Chariclea. A kit mikor kicsi volt, mindig úgy hitunk, hogy herczegasszony. Tanítatunk fortepianóra is. Mindig neki szántunk valami nóbel partinak. Most parti itt van. Gyün kapóra kész szerencse. Mindig montam: régi nexusnál fogva kel neki Baradlay hazbul vőlegényt kapni. Öreg úr volt jó barátom. Rideghváry volt elvbarátom. Hanem hát öreg úr meghalt, Rideghváry kicseppent, Baradlayház megváltozott. Egész világ lett liberalis, patrióta. Hát én micsináljam iteneg egy magamban? Most legifjabbik Baradlay úrfit visszahoztak a Bécsbül. Nagyságos mama maga mente érte. Ostoba história. Akarta elvenni rossz kharakterű kisasszonyt. Nem engedett neki familia. Most hazahoztak, és azon vannak, hogy valami jól nevelt nemes kisasszonyt mentül elébb vele összeházasítsanak, hogy régit elfelejtsen. Chariclea nagyon megtetszette özvegy asszonyságnak, mikor ott volt Ödön úrfi eljegyzésin. No ma Ödön barátom, főkormánybiztos ide fog gyüni házamhoz; – aztán Charicleának megmond. Aztán tudod. Aztán ezt már érted. No ugy-e galambocskam?

Zebulon szerencsésen bevette a sánczot.

Anna úrhölgy még meg is hagyta kövér orczáját csókolni és mosolyra némult.

– No látod, kedves tubiczám, szólt Zebulon úr, megveregetve a delnő gömbölyű pofácskáját gyöngéden. Értesz már most, hogy mi az a magas politika, ugy-é?

Anna úrhölgy válasz helyett a köténye korczán csüggő kulcscsomagot csörteté, s kiáltozott a leányainak sorban, hogy siessenek, lássanak az éléskamara, a konyha, a pincze, a baromfiudvar után. Chariclea az öltöző terembe! Meg volt hódítva.

– No látod, kedves tuba galambom, szólt diadalmasan Zebulon úr; ez a magas politika; ha az öt leányom vőlegénye mind a magyar táborban szolgál, ki kapitány, ki concipista, ki journálista, ki főcommissarius öcscse: akkor nekem is kell valahol szolgálnom; még pedig nem ott, a hol hatezer forintot kinálják; hanem ott, a hol adnak csak kétezerötszázat. Nekem muszaj patriotának leni. Azt csak az tudja, kinek van öt leánya, mi az a magas politika?

Azonban Anna úrhölgy még e magaslaton sem állt meg. Feljebb repült.

– Igen. De hát ha most a német kormány a magyar kormányt elkergeti; ha a Tihamért meglövik, elesik; ha a Laczkót becsukják; ha a Bénit elkergetik, elszalad Ázsiába, hát ha még tégedet magadat is nyakon fognak: bezzeg akkor, mi lesz az öt leánynyal? Meg velem is, meg te veled is?

Zebulon úr nagy sort járt e kérdésre alá s fel a szobában. Fogas kérdés volt! S nem volt szabad felelet nélkül hagyni.

– Hát hiszen, tudod, szólt halk hangon úrhölgyének; még nem feleltem ám semmit Rideghváry barátomnak. Még Szalmással is beszélek.

Zebulon úr megtette magának azt a barátságot, hogy Rideghváry felhivására egy «ibis redibis»-féle választ írt, s azt Szalmás uramra bízta, ki majd egyszer, hol? hol nem? ő tudja, megint összejön a nagyméltóságú úrral. Annyi elővigyázattal azonban mégis csak élt, hogy a levél alá csak a nevének két előbetűjét signálta bölcsen. Hátha czigányútra jut?