Part 21

A sziklai úton végig mentek szerencsésen. Itt egy fenyves fogadta őket, ünnepélyes, viszhangos erdő, mint egy templom.

A legénység itt a jó hűsben meg akart pihenni, de vezetőjük sietteté őket: használni kell a derült órákat az utazásra, mert a havasok közelében gyakran meglepi az utazókat a köd s akkor majd lesz idő pihenni, mert senki sem tudja tájékozni magát.

Tehát csak előre, a hogy ember és ló birja!

Délutánra egy juhászkunyhóhoz értek. Az eddigi vezető beajánlotta a hadfiakat a juhásznak a további kalauzolásra.

Ott találtak egy boglya szénát, azt megvették, hogy legalább a lovaik jóllakjanak.

– Hát valami embernek való eledel nincs-e itt?

A juhok odalenn a völgyben legeltek, azokból nem lehetett mára felhozni. Hanem volt egy szapu savanyu tej; a mi olyanformán készül, hogy a juhtejet napról-napra egy edénybe öntögetik, s azt folytonosan kavargatják, hogy meg ne aludjék. Rossz eledel, de tápláló. Nem is urak számára gondolták azt ki. Ebből jutott minden huszárnak fél pohárral.

Még mást is kaptak.

Felfedeztek egy verem répát. A birkák számára volt eltéve. Émelygős, lenézni való eledel. De most az is vendégség volt. Jól laktak vele.

Egy huszár a térdén firkált valamit piros bőrtárczájába.

– Mit firkálsz, héj? kérdé tőle Pál vitéz.

– Felirom ezeket a dolgokat, a mik itt velünk sorban történnek, mert ha egyszer hazakerülünk, azt fogják rá mondani: hej de elvetemedett poéta lehetett az, ki ezeket kigondolta! ha csak mind meg nem esküszünk rá.

Pedig még hajh, de sok feljegyezni való következett abba a piros bugyellárisba!

Este felé egy kis holdvilág kezdett sütni. Richard fel akarta használni a szép ezüstös méla fényt, hogy előbbre hatolhasson. Hiszen még csak most voltak a kezdetén az óriási erőfeszítésnek. Megindult a vezetővel előre.

Most már folyton meredélynek vitt fel az út. A fenyőerdő ritkulni kezdett! Helyét elfoglalta a boróka, eleinte sűrű szálas erdőnek nőve; mentől feljebb, annál törpébbre zsugorodva, míg a havas közelében egészen lelapul a földhöz, s kúszik mint a szederinda, az apró áfonyabokorral osztva az uralkodást.

Reggel már csak áfonyával volt terítve a hegyoldal, melyen felkaptattak. Az legalább reggelivel szolgált nekik, a piros és kék bogyók épen akkor értek.

Hanem a napfelkölte ma nem volt olyan szép, mint tegnap. A havasok csúcsai ködökbe voltak burkolva, s a nap fénytelenül izzott a láthatár lilaszín gőzkörében.

A vezető hózivatarral kezdett biztatni.

A kopár hegyoldalt lassankint elhagyta minden növényzet, fenn a hegygerinczen már fű sem tenyészett, csak barnaszürke zuzmók terjengtek a kőrepedések között. E hegygerinczen haladtak naphosszant végig. Nem ember, de még madár sem járt e tájon. A halál országa volt az; egy tájék csupa sírkövekből.

S az előttük emelkedő havasok, mintha minden órai haladásnál fenyegetőbb rémóriásokká magaslanának fel: annál elriasztóbbak, mentül jobban közelednek.

A mennyire szem ellát, emberi lakásnak semmi nyoma, sehonnan a völgyből nem kavarog fel füst; nem révedez fel kolomphang, pásztorkürt, vagy vadász lövése. Nem lakik itt más, csak a felhő.

Most nincs itthon. Nagy szerencse. Valahol melegedni jár a napsugárban, vagy vizet szivárványoz a tengerből, vagy alszik valamelyik völgyben. De ha egyszer megjön s itt kapja a vakmerő vándorokat! A felhő nagyon haragos úr a maga országában!

Dél felé, a mint a hegygerinczről alá kezdettek szállani a völgybe, mely a legközelebbi havastól elválasztá őket, mint egy lomha fehér rém emelkedett ki eléjük a mélységből valami formátlan ködtömeg, mely a havas oldalán látszott csendesen végig libegni.

– Ha ez meglep bennünket, ott nagyot kell pihennünk, monda a vezető Richardnak. Igyekezzünk lejutni a völgybe, a hol cserjét találunk; legalább tüzelhetünk, ha rossz idő lesz.

A ködalak terjedt, szétborult, néhány percz mulva beburkolá az egész csapatot.

Itthon a felhő! s azt kérdezi, mit kerestek az én országomban?

És meg kell parancsára állni; nem lát többé útat senki maga előtt.

A kalauz azt az indítványt teszi, hogy majd ő előre halad pár száz lépésnyire, s ha biztos a járás, visszakiált, azután mehetnek utána.

A hadfiak azalatt helyben maradtak. A hideg felhő úr egyszerre megőszité valamennyi haját és bajuszát, fehér zúzmarával lepve be mindenkit.

Azután vártak egy negyedig az eltávozott kalauz kiáltására. Nem jött jel. Majd Richard maga elindult a nyomán s soká kiáltozott utána. Nem kapott választ.

A vezető valószinűleg iparkodott a csapattól megszökni; nem akart velök együtt ott veszni s magukra hagyta őket.

Most aztán ott voltak a felhőkirály országában elhagyatva, tájékozatlanul, beburkolva farkassötét ködfellegbe, étlen, szomjan, fázva.

Nem zugolódott senki.

– Jertek utánam, monda Richard s elkezdte csapatját találomra vezetni a meredélyen alá. Nem ült már senki a nyeregben, lovaikat kantárszáron vezették maguk után.

A felhő még a völgy aljában is úr volt. Azonban nehány órai veszélyes botorkálás után csakugyan eljutottak egy hegyoldalba, a mely sűrű borókacziherrel volt benőve.

– Itt kell maradnunk éjszakára. Gyujtsatok tüzeket.

Az éjszaka itt is volt már. Lehet, hogy a nap még fenn van. De a felhő fenekén már beéjjeledett.

Legalább lesz mivel tüzelni; a megfagyástól meg lesznek őrizve.

A lovakat egymáshoz kötözték; nem volt már nekik mit enni adni, hisz a gazdák is éheztek egész nap.

(Talán épen ebben az órában mondta Baradlayné legkisebb fiának: «bátyád fut a Kárpátokon át üldözve, kergetve; lába alatt a meredek örvény, az áradt hegyfolyam, feje fölött a zivatar és a keselyük. Talán elfogják, talán éhen vész, talán megfagy?!»)

(Oh ha látta volna fiát, mily helyeken jár!)

A huszárok őrtüzeket gyujtottak s azokat körül feküdték. Fáradtak voltak halálba: álom kellett már nekik, semmi más.

Richard megparancsolá, hogy minden tűznél egy ember ébren maradjon, a ki vigyázzon a parázsra s ne engedje a lángokat kialudni.

Azután ő maga is köpenyébe burkolta magát és lefeküdt egy tűz mellé.

A fiatal huszár jegyezgeté piros tárczájába a mai nap viszontagságait s nagyot sóhajta utána.

«Oh én uram teremtőm! mi következik még?»

S aztán ő is csak elaludt, mint a többi.

Emberfölöttit kivánt, a ki azt kivánta, hogy egy ember minden tűznél ébren maradjon; az őrök azt hitték, hogy ha ők jól megrakják a tüzeket, elégnek azok magukban is; s ők is aludtak mellette.

És aztán a hazaálmodónak alig volt annyi ideje, hogy elrepülhessen a szülői házig, s megkérdezhesse: hogy vagytok idehaza? midőn rémséges üvöltés verte fel valamennyit édes honnjártából. A paripák vésznyerítése volt az.

A felriadókat a pokol rémképe fogadta.

Az őrzetlen hagyott tüzektől meggyulladt az erdő egész hosszában, mire az alvók felriadtak.

A láng, mint egy hegynek felfelé rohanó láva, terjedt fölfelé, a széltől hömpölygetve, s keresztül világított ködön és éjszakán.

– Fel a havasnak! kiálta Richard s kantárján kapva paripáját, iparkodott a tűz közül menekülni, mely előttük, körülöttük, recsegve, süstörögve harapózott odább.

Volt már világítás! Lehetett már látni, merre van út? Átkozott, kétségbeejtő út; de fel kellett rajta mászni. Embernek, állatnak új erőt adott a végveszedelem. Néhol gázolni kellett a zsarátnakon keresztül; a szél, mintha tűzzel utánozná a hóesést, lángpelyheket zúdított arczaikba; a füstben meg kellett fulladni a tétovázónak; csak előre; fel a hegynek!

Mikor két órai titáni égostromlás után visszatekintettek arra az útra, a mit meghaladtak, a fejük szédült bele. Hihetlennek látszott saját maguk előtt, hogy ott fel tudtak jönni. Az egész hegyoldal egy izzó palásttal volt már beborítva, mely terjedt, a meddig bokrot talált.

Most aztán párologva a verítéktől, ott álltak a havas kezdetén, a hideg, fagyasztó éji légben.

Ott állva nem maradhatott, a ki a halált nem akarta hazavinni. Menni kellett, csak azért, hogy menjenek.

Mindenki vezette a lovát kantárszárán. Némelyiket vezetni sem kellett: ment magától a gazdája után.

Nem volt már miről tanakodni. Megy előre minden ember, ameddig bir; a ki nem, az kidől.

Újra megvirradt. A legkegyetlenebb napja virradt fel a menekülésnek. Köröskörül jéghegyek, jégmezők. Semmi út, semmi vezénylő pont.

Már második napja, hogy egy falatot nem evett senki.

Az égető szomjat szájukba vett hógolyócskákkal oltják. Utána még jobban éget.

S van valami, a mi szomjnál, éhségnél is jobban éget.

Egy-egy ló nem bírja már tovább, s kidől az útból. Gazdája ott könyez fölötte. Maga is szeretne lova mellett ott maradni fekve a kegyetlen hideg földön.

De Pál vitéz nem enged senkit elpusztulni. Ott jár leghátul, biztat, vigasztal, káromkodik, szidja az angyalokat; elesett, hóba beleszakadt lovakat segít kiemelgetni; a kidültek helyett vezetéket kerít; a fiatalokat példaadásával buzdítja. «Egynek sem szabad közülünk hiányzani. Hiszen mindjárt otthon vagyunk már.»

«Otthon! Az égben», susogja a fiatal huszár, a végjeleneteket jegyezve tárczájába.

A csapatrend végkép felbomlott már; két óra járásnyira vannak elszórva egymástól a menekülők. Richard az elejével messze elől töri az útat a mély hóban; Pál vitéz az utóhaddal a nyomában gázol.

Csodával határos, hogy még tart az erejök.

A ruha csonttá fagyva testükön, a kard maga is nehéz már. A lovak körme letöredezve, patkóik lemaradozva; hasuk nincs már, a nyeregszorítónak nincs mit szorítani. És még ki tudja, hol a végczél?

A sors még egy próbát tartott fenn a számukra. Délután bekövetkezett a hózivatar.

Sötét lilaszín felhők gyülekeztek a világító jéghegyek csúcsai körül, s onnan alábocsátkoztak a hómezőkre. A szél üvöltve vágta a futók arczába az éles havat. Aztán madártoll nagyságú hópelyhek kezdtek esni sűrűn, mik az előbbre haladtak nyomát eltakarták; most már csak kiáltozás után találtak egymás nyomába.

És ki tudja, hova jutnak így?

Ha Richardot a véletlen egy kijárástalan völgyszorosba vezeti, valamennyien odavesznek.

A hegyoldalokon óriási hógörgetegek mennydörögnek alá, s egy-egy hócsúszamlat embert és lovat eltemet.

Még sem vesztik el lelküket. Zivatarban, iszonyatban melegíti még valami kebleiket.

Már közeledik ismét az est.

Richard azt veszi észre, hogy az út egy idő óta folyton lefelé halad.

Egyszer nagy szál erdőbe jut. Még a fenyves is üdvözölt menedék most.

A zivatar zúg a sudarak között, mint egy borzasztó orgonán; de e rémzenén keresztül megkapja Richard figyelmét egy hang, mely a borzalmak között vigaszt öntött szivébe. Az egy fejszecsapás hangja.

Itt emberrel találkozunk!

Oh milyen örvendetes lesz egy új emberarczot látni! Tudni azt, hogy itt már megszünt a halál országa!

Richard és néhány kisérője oda siettek a hang után, s ott találtak egy bocskoros embert, ki egy ledöntött szálfát csonkázott.

Richard megszólítá azt morva nyelven.

Mire a megszólított magyarul monda:

«Dicsértessék az úr Jézus!»

Nem is hogy ölelték, nem is hogy csókolták, de majd hogy meg nem ették azért a szóért a bocskoros embert a bujdosó hadfiak.

«Hát te magyar vagy? hát ez már magyar föld?»

S leborultak arra a hideg havas földre arczczal.

«Bizony, dicsértessék! mind örökké! Amen!»

Az a bocskoros paraszt azután elmondá előttük, hogy várják ám a hadfiakat oda lenn a városban; nem messze van az már. Ma délben hozta hírét a kalauz, ki őket elhagyta s előre sietett, hogy segélyt vigyen eléjük, nehogy ott veszszenek.

A havasi zivatar egyszerre elvonult, s a mint a felhőfüggönyt elgördíté a tájról, a hadfiak onnan a magaslatról maguk előtt látták, a miért olyan messziről eljöttek: a szép magyar hazát.

Látták-e? azt könyeik mondják meg.

A hegy alatt feküdt egy szép kis mezőváros. A hegyoldalon kanyargott fel egy út.

Azon az úton jött ünnepi processióval egy menet zászlókkal és zenével az érkezőket üdvözölni. Messziről láthatták a zászlókat, messziről hallhatták a zenét.

Richard és társai lövésekkel adtak jelt hátul maradt társaiknak. Ott bevárták valamennyit. Nem siettek többé előre.

Mindenki megjött; egy sem veszett oda. Már hadsorban álltak, mikor az üdvözlő honfiak serege feljutott hozzájuk.

A mi akkor történt, azt újra átérezni nem való a mi nyugodt idegeinknek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lenn a városban díszlakoma volt rendezve az érkezők tiszteletére; s a huszár, ki hat nap hat éjjel nem aludt, – a hetediken kivilágos kivirradtig tánczolt.

És mind ez nem költemény, nem képzelet; ama fiatal huszár, most már öreg legény, jegyezgeté föl ezt sorban; s ma is tanuskodik róla, hogy ez így történt mind!

TARTALOM.

I. KÖTET.

Hatvan percz 1 A temetési ima 12 Tallérossy Zebulon 19 Két jó barát 27 A másik kettő 63 Mindenféle emberek 78 A backfisch 90 A zsibárus 99 Női boszú 114 Az aláhuzott sorok 124 A kézfogó napja 132 Az első lépés «ama» magaslathoz 149 Tavaszi napok 162 Az érem másik oldala 179 A kik igazán szeretnek 200 A vérveres alkony 237 Az a harmadik 240 Elől víz, hátul tűz 268

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

End of Project Gutenberg's A koszivu ember fiai (1. rész), by Mór Jókai