Part 20

Az volt aztán a pogánynak való munka. Egyenkint vonszolni át minden ijedező, kapálózó lovat a dobogó hidon. A paripa, a mint meghallotta a dübörgést lába alatt, horkolt, tombolt, ágaskodott; a rajta ülő káromkodott. Pál úr könyörgött neki minden szentekre, Richard nyűtte rajta hátulról a rőzsekarókat, csak úgy csattogott. Így vittek át minden lovat.

No ezt a lármát meghallhatta, a ki csak élő emberszámot tett abban a környékben.

Nem is veszett az kárba; rövid idő mulva kigyulladt a jeltűz annak a hegynek a tetején is, a honnan a többi jeltüzet is észrevették. Üldözőik már odáig értek a nyomukon. Bizonyos, hogy erre a lármára csak utánuk találnak.

Richard és Pál úr facsaró víz volt már az izzadságtól.

– No kapitány uram, én ma leszolgáltam a purgatoriumból a fele kapitulácziót, monda az öreg, mikor már mind átvonszolták a lovasságot. Csak harmincz vezeték ló volt még hátra, harmincz vitézzel.

– Trombitaszót hallok a hátunk mögött, monda az egyik legény; jó volna tán a vezeték lovakat hátrahagynunk, s a kik átmehetünk, mennénk tovább.

– Csak fogadjátok az én parancsomat, monda Richard; a lovak közől egyet sem szabad elhagyni; mindenki együtt maradjon. Senki előre ne menjen.

A vezetéket is áthurczolták egyenkint.

A trombitaszó most már egészen közel hangzott a völgyben, s a sötéthez szokott szem kiveheté a közeledő fehér köpenyegeket.

Richard valamit sugott Pál úr fülébe, mire ez két legénynyel eltávozott a gát mentében.

Azután meghordatta Richard a rögtönzött hidat száraz galyakkal, a maradék kátrányt ráöntette s azzal üszköt dobatott belé.

Mikor a láng fellobogott, már akkor színről-színre láthatá egymást a két csapat.

Richard felugrott lovára, s parancsot adott lovasainak az indulásra. «Csendben és vigyázva a keskeny gáton végig a völgy mentében!»

Ő maga leghátul maradt.

Amazok ott tulnan nem jöttek a szokott zárt rendben. Az üldözés alatt nekik is úgy felbomlottak a soraik, hogy órajárásnyira voltak elszórva egymástól; négy-ötöde az ezrednek itt-amott elmaradozott.

Azok között, a kik a nemes hajtóvadászatban legközelebb érték a kergetett vadat, ott volt Palvicz Ottó maga. Jó telivér lova győzte az üldözést. Húsz óra hosszat tartott az már, pihenés, etetés nélkül.

Nem is igen volt Palviczczal több húsz embernél. A többi még ki tudja, mikor érkezik.

Hanem ennek a húsz embernek az élén mégis oda lovagol Palvicz Ottó az égő hidhoz s megkisérti a lovát nekihajtani. A paripa megtagadja a tűzbeugratást.

Palvicz ekkor átkiált Richardra:

– Baradlay Richard százados!

– Itt vagyok, Palvicz Ottó őrnagy.

– Add meg magad, kényre, kegyre.

– Jőjj ide és fogj el.

– Azt meg is teszem, bizonyos légy felőle.

– De ma nem.

– Még ma bizonynyal. Addig meg nem pihenek.

– Megpihentet ez a mocsár.

– Egy óráig. Egy óra alatt betömetem a rést, s ismét sarkadban vagyok, nem menekülsz meg tőlem.

– Majd meglátod.

E szóváltás alatt a halastó tájáról harsogó moraj hangzott, mint mikor vízzuhatag omlik alá, s Palvicz Ottó észrevevé, hogy egy új áradat rohan a gátrés felé, mely azt szélesebbre kezdi szakítani.

– A halastó zsilipjét is felhúzattam, monda Richard; nem fogod te azt a rést egy óra alatt betömetni.

Palvicz Ottó látta, hogy Richardnak igaza van.

– Azt látom, hogy nem jutok hozzád, hanem ha gavallér ember vagy, maradj a helyeden s vívjunk meg a tűzön, vizen keresztül, a hogy derék katonákhoz illik.

– Elfogadod a pisztolyt?

– Elfogadom.

– Lövünk egymásra addig, míg egyikünk a lóról lemarad.

– Nem bánom; hanem előbb katonáink menjenek a lőtávolon kívül; minek lőnők meg egymás helyett ezeket a derék fiúkat?

– Igazad van! Jobbra át!

– Balra át. Indulj!

A két vezér a zuhatag két partján maradt, mely fölött recsegő lánggal égett a hid; jó világítás egy éjjeli párbajhoz.

Fehér köpenyeg volt mind a kettőn, jó czéltábla. Kétszer lőttek egymásra; Palvicz golyója Richard csákóját furta keresztül, míg Richard ónja Palvicz mellvértjén ütött horpadást.

– Újra töltsünk! kiálta Palvicz. Hanem már ahoz nem volt sem alkalom, sem idő; Pál úr a halastó zsilipjét kivettette helyéből, s az egész víztömeg neki zúdult a malomgátnak, az egész hidat czölöpöstül beledöntötte a mocsárba; egy percz alatt sötét lett, s a két ellenfélnek menekülni kellett jobbra-balra, a rohanó ár elől.

– Holnap folytatjuk! kiálta át Palvicz.

– Ott leszek! viszonzá Richard.

A mocsár, mely egy percz előtt még vérveres volt mint a Phlegeton, most fekete lett, mint a Styx.

Ez félnapig fel fogja tartani az üldöző lovasságot, az alatt tovább menekülhet Richard futó csapatja.

Csakhogy most már fel van lármázva ellenük az egész vidék. A legközelebbi faluban, melyet elérnek, már megtagadják tőlük a parasztok az élelmet. «Ti nem jó járatban vagytok», mondják s odább kell menniök étlen, mert rabolni nem akarnak.

Egy hid előtt már kaszás népfölkelés fogadja őket s megtagadja tőlök az átkelést a hegyi folyamon.

– Kapitány uram! A hogy Bécsben az apácza-klastrom előtt tettünk!

– Nem szabad, mond Richard; a föld népével nem verekszünk.

Azokat ugyan egy sor lövéssel is szétriaszthatta volna, de inkább más útat vett s két órai kerülőt csinált.

Nem akart vért ontani, míg hazájába nem ér. Enni sehol sem kaptak már, a nép mindent eldugott előlük.

Dél felé egy korcsmában jutottak egy egész kenyérhez és pálinkához.

A kenyeret maga Richard felosztá annyi darabra, a hány embere volt, s kiosztá közöttük, mint az úr vacsoráját. Egy korty pálinka a kenyérhez: ez volt minden ebédjük. Mint a hajótörötteknél, kik egy tutajon menekülnek a tenger hátán.

Délután ismét egy patakmalomhoz jutottak; az épen haricskát őrölt.

Eldorádó ez! Haricska-puliszka lesz itt minden ember számára! Lucullusi vendégség! Nincs ugyan hozzá se zsír, se szalonna, de fejedelmi lakoma az magában is. Ki ne ismerné az ízét; mikor vadászaton elfogyott minden eleség, s aztán a jó sors egy juhászkunyhóhoz vezetett, a hol volt minden: – víz és haricskaliszt.

A huszárok lenyergeltek, egy rész a lovak vasalásához fogott, másik a konyhához látott, roppant kondérban kavargatva a fakóbarna liszttömeget, mely különös szakácsművészi vegytan folytán, a víz hozzájárultával lassankint egy tömör egészszé idomul, a mit úgy neveznek, hogy puliszka.

Richardnak az alatt, míg a lakoma készült, gondja volt az előőrsöket kiállítani, nehogy meglepessenek.

Mikor készen volt a puliszka, rúdra vették a vas kondért, s mert abban estig sem hült volna meg, leterítének a gyepre tizenkét huszár-köpenyeget; s a nagy fakanállal kitálalták tizenkét részre a párolgó főzeményt, a mihez még a farkas-éh sem közeledhetett volna azon forrón.

Mikor aztán épen neki akartak telepedni a fehér köpenyegnek, mely egyúttal abrosz volt és tál, jönnek vágtatva az előőrsök: «rajtunk vannak a vértesek!»

Hirtelen nyergelni és lóra kapni! A forró puliszkát bele csavarintani a köpenyegbe; azt átvetni a nyergen! Még csak bele sem kóstolhattak.

Zengett is az erdő a sűrű áldástól!

És már most megint előre; a hogy a ló birja!

Most már nem kereste Richard, merre van út, csapás, hanem a merre a napnyugatot tudta, a rónán keresztül: mezőkön, tarlókon, szántott földeken át, hogy a hab csorgott a lovakról két felől.

– Minden lovunk itt vész! dörmögé Pál úr a háta mögé, mikor a szétziláltan futó csapatra visszatekintett.

Egy-egy ló ki is dült; annak a lovasa felkapott a vezetékre. Jó volt azokat elhozni. S aztán igyekezett az elmaradozó a többieket utólérni.

Hanem az üldöző csapat sem volt jobb állapotban.

Bár ily közel beérte ellenfelét, az egyenes úton nyomába szelve annak, ki kanyarogni volt kénytelen: itt a szántóföldeken keresztül futtatásban nem állta ki vele a versenyt.

Richard jól számított arra. A nehéz lovasság csak léptetve tudott haladni a süppedő talajban, míg ők koczogva győzték.

Mégis csak amazoknak kell elébb kidülniök.

Richard leghátul maradt, hogy egyetlen emberét se veszítse el. Ha valamelyiknek valami baja történt, segített rajta.

Így került össze másodszor is Palvicz Ottóval.

A vértes főtiszt messze háta mögött hagyta utolsó kisérőjét is. Ő egyes egyedül rugaszkodott Richard után.

Richard hátra-hátra nézett rá, s engedte magához közelebb jönni.

Egyszer aztán oly közel jutottak, hogy egymás szavát meghallhatták.

– Állj meg egy szóra! kiálta Palvicz.

– Így is meghallom, felelt Baradlay.

– Ha bátor vagy, ne fuss előlem!

– Pedig leszek olyan bátor, hogy egészen elfutok előled.

– Az gyávaság. A hátadat látom!

– Majd lesz még megfordítva is.

– Nem mersz velem megverekedni.

– Nem akarok. Az alatt míg mi verekszünk, a te csapatod utolérhetné az enyimet.

– Ugy is utóléri.

– Gondolod?

– Bizonyosan tudom. Ti balgák! Látjátok ott azt a füzes vonalt? Az ott a March partja.

– Ismerem.

– Ott meg vagytok szorítva.

– A Duna sem szorított meg.

– A Duna még jó ember; de a March rossz ember. Azt te nem ismered.

– Majd megismerkedünk egymással.

– Jobb lesz, ha szembeszállsz és megverekszel; ha elfoglak, nincsen pardon!

– Nem is kértem.

Ez a szóváltás egész kedélyesen folyt a két vitéz közt, kiket alig három lóhossznyi tér választa el egymástól. Richardnak gondja volt rá, hogy egészen közel ne ereszsze magához üldözőjét.

Az előrehaladt huszárcsapat egymás után elért ama füzes vonalhoz, mely a March partját jelzi. Ott megálltak.

– Látod! kiálta Palvicz. Huszárjaid nem mernek neki vágni a Marchnak.

– Majd mernek mindjárt!

– Őrült vagy. Lovad, embered mind elvész, ha most tajtékzó izzadtan a jéghideg vízbe viszed.

– Ha vész, velem együtt vész.

Ezzel a szóval sarkantyúba kapta paripáját Richard s vágtatni kezdett.

Palvicz utána.

Gyepes térre jutottak, a hol a két nemes mén könnyedén futhatott.

Palvicz két lóhossznyira beérte Richardot, mikor az a partra felkapatott.

Richardnak két pillanatnyi ideje volt.

Az egyik arra, hogy végig tekintse a veszedelmet, mely elől huszárjai visszadöbbentenek. A March meg volt áradva a záportól, s sebesen hömpölyögve rohant partjai közt iszapos, sárga hullámaival. Ez a halál lakása!

A másik percz pedig arra, hogy csapatjának e szót kiáltsa, «utánam!» s azzal a magas partról a hab közé ugrasson.

A nyomába kaptató Palvicz rémülten rántá vissza paripáját.

Pillanat mulva felmerült ló és lovas a fejük fölött ívben csapó hullámok körül. Richard nevetve kiálta vissza ellenfelére:

– Nos hát, jer utánam.

Erre az egész huszárcsapat egy harsogó éljenordítást rivalva, neki ugratott a sebes árnak s követte vezérét.

Palvicz Ottó elbámulva nézett utánuk: nézte vergődésüket a ragadó árzajlatban – s talán még aggódott is, hogy oda ne veszszenek.

Mind átjutottak a tulsó partra.

Nem ártott meg nekik a jéghideg fürdő. Még új erőre kaptak.

Hanem a vértes csapat nem csinálta utánuk ezt a merényletet. Palvicz végkép elszalasztá őket.

– Baradlay! Még találkozunk, kiálta át a tulsó partra.

– Keresni foglak; viszonzá Richard.

Lucskosan, bőrig átázva folytatták a lovasok az útat.

Még jó volt rájok nézve az új erőfeszítés; hiszen ha meg akartak volna pihenni, ázottan, a kemény őszi éjben megvette volna őket az Isten hidege.

Ló és lovas füstölgött a párázattól. Hányadszor száradt meg már rajtuk az a ruha, a hideg széltől!

A March tulsó partján süppedékes róna fogadta a menekvőket. A lovak csülökig dagasztottak a sárban. Mégis előre kellett menni; most már lehetetlen volt a végszükségnek, az életfentartás parancsszavának nem engedni. Vezér és közvitézek mind azt hitték, hogy ha a jövő éjszakát lovastul együtt födél alatt nem tölthetik, mind elpusztulnak; már akkor a harmadik éj következett, hogy szemét le nem hunyta senki. Ki kell egyszer aludni magát mindenkinek s legalább egyszer jóllaknia, hogy a továbbihoz ereje legyen.

Csak egy falut hozna már elénk az úr Isten! imádkozott magában némely fiatal huszár. Pedig a huszárnak nem jó imádkozni. Ez Pál úr életbölcsészete. Csata órájában sokszor meglátja az ujoncz legény arczán, hogy ez most magában imádkozik, s veszekszik vele e miatt: «Ha imádkozol, bizony rád talál a golyó. Azt hiszi, ez jó ember, hadd üdvözüljön.» De azért mégis egyre fohászkodnak azok magukban: «Csak már valami falu jönne!»

És ime csakugyan megjárta a huszár az imádsággal; mert a jó sors hozott eléje nagy kivánságára nem is falut, hanem várost.

A mint egy dombra felkanyarodtak, az előttük fekvő völgyben ott láttak egy szép hattornyú mezővárost.

Azt pedig nem kértek a sorstól. Az már sok volt. Ők csak falut óhajtottak.

A mezőváros ó-német szokás szerint kőfallal volt körülvéve. Abba bemenni nem volt tanácsos.

Kerülő úton el lehetett ugyan mellette haladni, hanem azt az utat egészen uralta egy magas sánczok közül kilátszó épület. Tapasztalt szem könnyen felismeri benne a lovassági kaszárnyát. Ez valószinűleg egyike azoknak a vidéki városoknak, a hol a tartalékszakaszok tanyáznak. Meglehet, hogy a mostani hadjárat miatt nincs benne katonaság. De az is meglehet, hogy épen a miatt több is van központosítva a szokottnál.

Kérdezősködni nem lesz tanácsos. Itt senki sem jó barát. A legelső ember, a ki a menekvő csapatot észreveszi, el is fogja őket árulni.

Tehát vissza az erdőbe, a melyből épen kijöttek. Ott meg kell várni, míg az éj leszáll. Sokáig időzniök azonban nem lesz szabad, mert a felől is bizonyosak lehetnek, hogy Palvicz rögtön küldött hirnököt valami csónakon keresztül, ki a térparancsnokot a futókra figyelmeztesse.

A mint az éj beállt, az első óra meghozta a biztos tudósítást. A sánczos épületben takarodót trombitáltak.

Az ismeretes «tradra, tradritradra» hangjára nyugtalanul hegyezték a füleiket a huszárlovak, máskor azt jelentette az: hogy éjszakára abrakot hoz, s puha almot vet szalmából gazdájuk. Héj messze voltak most attól!

A trombitaszó négyszer újra kezdődött a sáncz négy szögletén. Mikor pedig az elhangzott, akkor következett a dobszó. A városban verték a takarodót, arra az ismeretes nótára, a miről azt képzeli a katona, mintha így szólnának a dobok: «Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt!»

Tehát gyalogság is fekszik a városban.

Megkerülni a várost és kaszárnyát teljes lehetetlen. A tőzeges mocsáros ingoványba ló és lovas oda veszne.

Valamerre pedig csakugyan menni kell, mert az az őszi éj nagyon embertelen.

De hát merre?

Talán csodálatos is ez a kérdés? Kétszázhúsz magyar huszár, az új mythologia centaurusai ne tudnák merre menjenek, mikor kard van a kezükben?

De hozzá kell gondolni, hogy ezek a vitézek két éjjel nem aludtak, s még ma nem ettek, hogy lovaik el vannak csigázva, ruháikat átáztatta a folyam, tagjaikat megdermeszté az őszi nyirkos hideg. Tudják azt a hadvezetők, hogy sok csatát elvesztett már az éhség; sok derék sereget, a ki az eget vívni indult el, megvert a lenézett ellenség – a ki jól volt lakva.

Richard jól tudta, hogy csapatját ezúttal a tűzpróbán nem viheti keresztül. Ők most nyavalyás emberek, a kiknek nem szabad vitézkedni.

Majd eljön annak is a napja, csak ezt a krizist kiállhassák.

Végre is ki jött segítségükre? Az az embertelen őszi éj, a kit oly szitkozódva emlegettek. Az az embertelen őszi éj egyszerre oly sürű nehéz ködöt bocsátott le a tájra, hogy nem lehetett húsz lépésnyire látni, mintha mondta volna: majd én betakarlak benneteket.

– Fiuk, monda Richard, jó kedvvel fordulva huszáraihoz, most egy furcsa tréfát csinálunk. Minden ember takarja be a nyeregtakaró darabjaival a lova lábait, s aztán induljunk.

A legénység elértette a szándékot. Félóra alatt minden ló lába be volt burkolva pokróczba. Így nem hangzott lépteik dübörgése.

Azzal megindultak egyenesen az országút felé. És azután folyvást az országúton haladtak előre, mint a kik legjobb járatban vannak.

Szemközt nem jött rájok senki. Ilyenkor tisztességes kisvárosi polgár alszik már.

Ők sem láthatták merre járnak. Csak mentek előre. Egyszer hallották, hogy kiáltja az éji őr a tizenegy órát. Azután láttak egy lámpát közeledni maguk felé. Valami ötven lépésnyi távolban megállt az előttük s ott megint elkiáltotta az őr a tizenegy órát. Ha meglátta őket, azt hitte, kisértetek, a mik nesz nélkül járnak a köd felett.

Egy-egy fehér ház is maradozott el itt-amott mellettük, a minek ablakában még gyertyavilág égett. Csak a kutyák vonítottak eléjük szokatlanul, míg a város alatt végig haladtak; még föllármázták az embereket.

Most következik a legveszélyesebb pont. A hol az országút a várost elhagyja, ott van egy sorompó. A sorompóknál egyúttal őrtanya is szokott lenni.

Hogy itt is úgy van, arról rögtön tudósítva lettek. Pár száz lépésnyire előttük egyszerre felhangzott a hosszúra vont kiáltás: «válts fel!»

Nagyon jó.

Már most következik, hogy jön az egész őrjárat az őrszemeket felváltani.

Az is jött. Hallották a robogását. «Egy róta lehet», mondá Pál úr, félig magának dörmögve.

Néhány percznyi megállapodás után a robaj közelebb jött.

– Ezek egyenesen ránk jönnek! monda Richard. Ki a kardokkal!

Most már csakugyan nem látszott másban a menekülés.

A szemközt jövő lovasság azonban, mielőtt a ködben egymást megláthatták volna, szép csendesen félre kanyarodott s nemsokára elhangzott a dobaja. Bizonyosan más őrszemeket felváltani tért el a város felé.

Richard azután egész nyugalommal folytatta az útját a nyitott sorompón keresztül, az őrszem előtt végig haladva. Az a sötétben és ködben egész bölcseséggel a saját csapatjának nézhette őket, csak azon bámulhatott, hogy mi módon szaporodott meg az iménti róta ily sokaságra? hanem a mint ezen észrevételét közlötte két óra mulva az őrvezetővel, s az még egy óra mulva a parancsnokkal, már akkor Richard régen hetedhét országban járt a hátuk mögött.

– No fiuk, most már pipára gyujthattok; monda Richard egy negyed óra mulva, s leszedhetitek a lovak lábairól a bocskort.

E pompás tréfára még jókedvük is lett a fiuknak. A jó kedv a lovakra is kiterjedt. Mintha csak most kezdték volna, úgy fogtak hozzá az ügetéshez. Egy fiatal legény elkezdett danolni az éjszakában: «Piros bársony süvegem: Most élem víg életem». Pál úr kontrázott, csak úgy magában dudolva, mély medvehangon: «Bokréta van mellette, barna babám kötötte». Míg az egész csapatra elterjedt a danoláskedv.

Egész éjjel danoltak.

A járt országúton sokkal könnyebb volt a haladás, a tegnapi sárdagasztás után még pihenésnek lehetett azt nevezni. Az út egyre emelkedett, úgy látszik hegyes tájékba visz.

Mikor a nap fölkelt, a köd egészen elmaradt, előttük a Kárpátok emelkedtek. Azokon túl már a haza!

Gyönyörű őszi tájkép. A közelben a dér festette bükkerdők sárga és veres facsoportjai, a távolban a fenyvesek örök sötétzöldje, mik közül már havas hegyhátak emelkednek ki.

A tulsó oldalon pedig egy világtenger! A mennyire a szem ellát, egy hullámzó oceánt lát, a földön fekvő köd oceánját, mely hófehéren, tornyos habokkal a tengert utánozza. Egy-egy magasabb dombtető látszik ki belőle zöld szigetnek. Ennek a tengernek a fenekén fekszik az egész hátrahagyott tájék, a melyen három nap, három éjjel keresztül vergődött a menekvő csoport. S mintha mindazt, a mit átszenvedett, ott feledte volna e ködoceán fenekén, olyan kedve támadt. Nincs már semmi panasz.

S még hozzá egy barátságos falu fogadja őket, a hol nem tagadja meg a föld népe a részvétet az üldözöttektől. Apraja, nagyja, férfia, asszonya szivesen látja őket; megnyitják előttük kapuikat, szérüskertjeiket, térdig állnak a lovak a szénában, a gazdák segítenek vasalni, szerszámot igazítani. Előadják, a mi enni, inni való. Nem gazdagok, sokkal nem szolgálhatnak; de most az árpakenyér is jó. Kecskéket vágnak a hadfiaknak s kezdik sütni nyárson, főzik jó sárga kásával, hordószámra hordják elő a friss turót, csapra ütik a fenyőpálinkás csobolyót, azt sem kérdik, ki fizet meg érte?

Hej ez nem olyan ebéd lesz, mint a tegnapi volt!

Pedig hát épen olyan ebéd lett.

Mikor félig volt sülve, főve minden, jönnek vágtatva az előőrsök: itt az üldözők csapatja!

Ugyan igyekeztek helyrehozni a mult éji kudarczot, hogy úgy meghagyták magukat tréfálni. Kocsira rakták a gyalogságot, előre küldték a lovasokat s vágtattak lóhalálában a szökevények után. Nem volt nagy mesterség pihent lovakkal utólérni az agyoncsigázottakat.

Tovább innen!

Mégis futni?

Most már kitört a harag: «verekedni fogunk!» ordíták a felzavart huszárok; «vagy mi eszszük meg őket, vagy ők esznek meg minket».

Úgy látszott, hogy nincs is más választás.

Az üldözésükre siető lovasság hátuk mögött nyomult előre, míg a kocsikon érkező vadászok a falu felett elhaladva, a kivezető út melletti erdőt igyekeztek megszállni, hogy elvágják a menekvők útját. Valószinű volt, hogy hamarább odaérhetnek, mint a huszárok, kiknek dolgot ád a felnyergelés.

A mennyi időt elvett a huszároktól a felkészülés, annyi kellett üldözőiknek is arra, hogy az elmaradozottakat összevárják. Richard ezt az időt arra használta fel, hogy körülszemlészte a tájékot.

Az országútat csak erős harcz mellett lehetett elfoglalni a vadászoktól. És ha el lesz vala foglalva, fenmarad a folytonos üldöztetés a lovasság által. Ebben a harczban lassankint fel lesz morzsolva a huszárcsapat; egy sem jut belőle hazájáig: elvész hasztalanul, ok nélkül, siker nélkül.

De van még egy út. Egyenesen fel a hegyeknek! Keresztül a havasokon, a merre az ormok jégtarajai világítanak.

– Kapni-e útat és vezetőt a havasok felé? kérdé házi gazdájától Richard. A jámbor ember juhos gazda volt, élete alkonyán lévő férfi.

– Út van uram, s ha kell, én elvezetlek rajta, míg más vezetőnek adhatlak; s azon az úton tudom, hogy meg nem üldöz benneteket senki; hanem azon az úton meg lehet halni éhen.

– Megkisértjük.

A huszárság összeczihelődött már. Sorrendbe álltak kivont karddal. Némelyiknek a kardjára fel volt tűzve a félig sült kecskeczomb, a mit a nyársról leszelt. Onnan csak nem veszi azt el senki.

– Hüvelybe a kardot! vezényelt Richard. Aztán jobbra át.

– Hová? kiálták azok dühösen. A falra megyünk-e lóháton? Inkább neki az ördögnek magának, ha husa van!

Richard elszántan húzá ki pisztolyát nyeregkápájából.

– A ki esküjét elfeledte: ajánlja lelkét Istennek.

A zúgás elcsendesült.

– A ki bízik bennem, jőjjön utánam, hisz én megyek elől!

A hüvelybe eresztett kardok csörömpöltek: «menjünk hát!» kiálták a hadfiak; hanem mikor a félig főtt lakoma mellett el kellett haladniok, senki se vehette nekik rossz néven, ha elkeríték hozzá a huszár asztaláldást.

A vezetőjük elől ballagott, hegymászó bottal, szeges talpú csizmával ellátva; utána Richard, azután egyesével a többi, bezárta a sort Pál vitéz; ő volt a sereghajtó.

Az üldöző ellenfél, ki egy óráig folyvást csatarendben várta, mely oldalról akarnak a faluból előtörni a menekvők? egyszer csak nagy bámulva látta őket fenn a meredek hegyi úton végig léptetni, hosszú, elszórt sorban: egy szédületes sziklafal oldalában, melynek keskeny párkányzatán volt olyforma hegyi út, hogy egyik lábnyom a másik után épen helyet talál rajta. Sohasem jártak ott lóval. S ez istenkísértő úton haladtak végig a huszárok, alattok száz ölnyi mélységben tombol a hegypatak, az egyik kengyel már a mélység fölött csügg, míg a másikat korholja a sziklafal a tulsó oldalon. Egy szédület, egy félrelépés s ember és ló összezúzva hever ott lenn.

A bámulat, az elszörnyedés után a düh lepte el az üldözőket. Valóban, ide már nem volt kedvük utánuk menni. De hogy szűzen ne bocsássák el embereiket, a vadászok utánuk lövöldöztek jó czéllövő fegyvereikkel, mik ezer lépésnyire elhordanak. Kedvező volt a czéltábla. A fehér mészkő sziklafal, s azon sorban a sötétkék ruhás lovasok. A golyók ott pattogtak sűrűn a sziklafalról vissza, s jöttében mentében minden golyó kétszer fütyölt el a maga emberének a füle mellett; mintha nem elég rettenet volna számára a szédítő mélység fölött járni.

S e rettenetes órában – a nap melegen sütött az izzó sziklafalra – a huszárok valamennyien aludtak a nyeregben s jobbra-balra bóbiskoltak; nem volt már okuk ébren lenni. Csak Richard, ki legelől ment, s Pál vitéz, ki leghátul járt, tartották magukat ébren s dörmögtek társaikra egyszer-egyszer: «ne aludjatok, héj!»

Az üldözők szeme elől egy új hegykanyarulat lassankint elfedé a menekvőket. Ott, a hova most betértek, ember nem fogja őket többé üldözhetni.