Part 14

«A szakvélemény az, hogy okszerű gazdálkodással három annyi értéket teremne a földünk, mint a mennyit ma ad s hogy a föld méhében bitangul heverő szén, ércz, kő értéke szinte kiszámíthatatlan kincset képvisel okszerű bányaüzem s politika mellett. Konstatáltatott továbbá, hogy a gyáriparnak sehol a világon nincs annyi haszonnal biztató tere, mint nálunk, mert a természet szinte ingyen adja az üzemhez szükséges azt az erőt, a melyért más országoknak milliárdokat kell kiadniok. Annyi a folyamunk s oly nagy esése van vizeinknek, hogy megfelelő viziművek felállításával az országnak legutolsó kis gépe se szorul egyéb hajtóerőre, kőszénre, benzinre, a villamosság és a viz mindent elvégeznek itt. Persze a vizet előbb fel kell osztani, hogy jusson belőle mindenkinek s ereje villamos akkumulátorok s áttételek segélyével mindenhova be legyen vezethető. Még a hegytetőkre is. Ez egy hatalmas kulturmérnöki feladat, de tervben megvan oldva az is. Csak pénz kell hozzá s az lesz, mint minden egyébre, bányanyitásra, gyárépítésre, úgy az országos viziművek létesítésére is. Azoknak a szakértői munkálatoknak alapján, a melyeket az én embereim itt elvégeztek s az ő személyes hitelükre és tekintélyükre ad az amerikai. Persze nem ingyen, hasznát akarja látni a vállalkozásának, de épen abban áll a siker legnagyobb garancziája, hogy az amerikai ki nem viszi pénzét idegen országba, csak ha nagy és biztos haszonra számíthat… Ön csóválja a fejét, – jegyezte meg Kont, észrevevén, hogy fiskális uramnak skrupulusai vannak. – Értem önt. Arra gondol, hogy majd megszedik magukat az amerikai urak a magyar zsirból s hazaszaladnak vele. Hát erre csak az a megjegyzésem, hogy ebben az esetben is az, a mit itt hagynak, még mindig meg fog annyit érni, a mennyit mi a magunk erejéből s tudásunkkal kétszáz év alatt sem tudnánk összeteremteni… Csakhogy ez ellen az eset ellen védekezni is lehet. Az amerikai vállalatok részvényeit opczió útján fogjuk a nemzet részére lefoglalni, bebiztosítani… Ezt bizza rám. Nem hiába voltam amerikai polgár, az üzleti élet minden raffinementja a kisujjamban van. A maga hazájában talán túljárhatna az eszemen egy pár nagyobbstilű milliárdos, de az itteni viszonyok hézagos ismeretével nem fog velem boldogulni idegen ember, ha tiz trösztöt állít is ellenem…

Kont mély lélekzetet vett s egy futó szempillantást vetve a Kincses arczára, a mely szinte szoborszerű merevséget öltött a feszült figyelemtől, újból beszélni kezdett…

– Ime, láthatja ezekből Kincses uram, hogy nem loptam a napot s hogy a czél, a melyet kitüztem: ennek az országnak gazdasági s majdan politikai függetlenségének kivivása nem khiméra. Az én számításaimnak, reményeimnek érczalapja van. Az új világ minden kulturvivmányának felhasználása által tiz év alatt százat fogunk ugrani a vén konzervativ Európa népei között s ezzel, miután csak ötven esztendővel bandukolunk utánuk, egyszeribe elibéjük vágunk, a népek versenyében az elsők leszünk… És akkor majd ránk kerül a diktálás sora. Súly és érdem szerint. Nem kapálódzás lesz az igyekezetünk, mint eddig, a mikor erő nélkül követeltük az erő privilégiumát, hanem kivivott, az ölünkbe hulló fényes győzelem.

Kincses mesternek föllángolt az arcza. Kont vállára tette kezét.

– Ime, ez az, a mit ön tudni akart. A bizalmi kérdést ezzel meg is oldottam a kivánsága szerint. Ezenkívül legföljebb még annak a magyarázatával tartozom, nem annyira önnek, mint inkább a most már kettőnk közös ügyének, hogy miért tartottam titokban a nagyszabású előmunkálatokat, miért burkoltam be magamat is a rejtelmesség ködébe; föllépésemre, megjelenésemre, viselkedésemre miért erőszakoltam rá az emberfelettiség látszatának bélyegét? Mi szükség volt a nagy komédiára, a mit eljátszottam, miért nem léptem nyiltan hazamentő tervemmel a nemzet szine elé? Mirevaló volt ez a homéri komédia, vagy szatira, ha tetszik, a kolosszális arányú gyermekjáték, a melylyel lebecsültem, nevetségessé tettem saját fajomat?…

«Minderre azzal felelek, a miből kiindultam: ismerem az embert, egymagában is, a tömegben is… Mit gondol, kedves barátom, mit gondoltak volna magukban az önök úgynevezett mérvadó körei, ha Amerikából jövet eléjük toppanok a propoziczióval: van egy tervem, a melylyel gazdaggá, függetlenné tehetem az országot, ime a terv!… Bolondnak, holdkórosnak, vagy legjobb esetben iparlovagnak néztek volna a mi nagyuraink, de meg se igen értették volna a szavamat. Nem, Kincses uram, így nem mentem volna semmire sem, iparlovag lennék ma itt becsületes, egyenes úton, holott így nemzeti hős vagyok. A hitelem korlátlan, félnek tőlem az emberek, ha úgy akarnám, visszaélhetnék a hatalmammal, a nép az enyém. A mai ember lelke – mondta meggyőződéssel, – megkivánja a csudát, a rendkívüliséget. Abba beleszédül a feje s beleszédülvén, elfelejt kételkedni, holott a józan beszédnek, az érveknek, tételeknek nem hisz többé; belevénült a hazugságokba, melyeken egész társadalma felépült, az igazság iránt érzéke nincs. Nem gondolkozik, mert nyűtt az agya, de elfogadja az érzékelhető jelenségeket, ha nem találja is meg a megfejtési kulcsukat… Nem az ön s az önhöz hasonló intellektuális magaslaton álló férfiak félrevezetésére volt nekem szükségem, hanem a nagy tömeg hipnotizálására. Azokra számítottam, a kik hisznek a Mária szeplőtelen fogantatásában, Krisztus csudatevéseiben, felfeszíttetése utáni feltámadásában. Ezeknek a hitére pályáztam s nem hiába. Mert a nagy tömeg hite ma az én erőm forrása, a mely a szemfényvesztő, szuggerált csudák után a _valódi_ _csudára_ is képesíteni fog… Mert az lesz, ha megmentem ezt az enervált nemzetet…

Kincsesnek leesett a feje.

– Úgy van – hebegte, mert izgatottságában nem jött ki szájából ép szó. – Úgy van…

Kont ráhajolt szeliden s szinte atyáskodó hangon kérdezte:

– Nos, boldogabb most, hogy pőrére vetkeztem ön előtt?

Kincses nagyon meg volt indulva…

– Most már értem az aggodalmait… Önnek valóban szüksége van arra, hogy istenítsék, az emberi tekintélyre ma már az uralkodók sem építhetnek, a fény, a czeremónia sem elég…

– A kérdésre nem felel?

– Arra is felelek. Hát igen, boldogabb vagyok, mert most már nemcsak hogy bizom a jövőben, de látom is. Meg fogom érni a diadalt.

Kont keresztet vetett magára.

– Ha Isten is úgy akarja…

– Akarja – kiáltotta Kincses fanatikus hittel, – a magyarnak nagy veszedelem idején mindig elküldte a maga prófétáját… Önt is ő küldte. Ha nem is a csillagok útján, Kont személyében, de az ő mennyei ösvényén; vallom és hiszem!

… A két férfi összeölelkezett, mielőtt elvált volna egymástól…

… Immár hárman voltak a Kont titkának birtokosai. Mert Lombos Keresztélyt régen beavatta a nagyúr. Benne biztos volt. Most már biztos volt Kincsesben is…

Kont önkénytelenül Emerenczia herczegnőre gondolt, midőn magára maradt… Hát ő benne nem bízik? Benne, a kit a világon legjobban szeret? Rászolgált-e, megérdemli-e tőle az a nő, hogy titka legyen előtte?… Elfacsarodott a vitéz szive. Szemrehányásokat tett magának. Egyszerre olthatatlan, mély vágy fogta el a szerelmese után. Felnyitott egy szekrényt s két gyűrűt vett ki belőle. Aztán nyergeltetett.

XVI.

Ismerte Kontot a székes fővárosban az utolsó gyerek is. Arczképe kapható volt minden jóravaló üzletben százféle alakban: fényképben, szinnyomatban, olajba festve. S alig akadt polgári lakás, a hol ott ne lógott volna a falon. Bálványozta, nemzeti hősének tekintette az egész ország, az ő nimbusza mellett elhomályosult a Kossuthé és a Rákóczié. Hatalmas, ragyogó megjelenése, szikrázó, megejtő magyar temperamentuma, a mely minduntalan kitört a kordán s egyéni méltóságának sajátos zománczot adott: a rég letűnt dicső magyar lovagkor illuzióiba ringatta bálványozói lelkét. Szép volt, tüneményes erejű; különb férfitipus festő ecsetjéből sem került ki soha. Viselete, tempói csak emelték testi kiválóságait. Drága magyar ékszeres ruhát viselt hétköznapi alkalmakkor is, nem ült sohase kocsiba, se automobilba, megtartotta a Zsigmond korabeli nemesi szokást: ha kikelt várából, lóra ült. Az egész város nevéről ismerte tizenhétmarkos galléros fakó paripáját, a Rárót, a zúgó lelkes éljenekből, a miket a vitéz megjelenése az utcza népének szivéből kicsalt, jutott a pompás, nyalka állatnak is. Kont többnyire két csatlóssal kisértette magát, midőn kirándulást tett a városba. Ez a két fenelegény is bátran kiállotta a versenyt népszerűség dolgában akármelyik miniszterrel. Az egyik vén volt, mint az országútja, de ép olyan kemény is. Kacskaringós drótbajúszt viselt, Hunczi Péternek hivták; a másik, Csunyi Jakab, atyjafia volt a székely várnagynak s arról volt nevezetes, hogy nem fogta koponyáját az albohacen penge sem: fejét beverhetetlen anyagból alkotta meg a teremtő. Az öreg ordast a Hortobágyon szedte fel a vitéz csikós-sorból, Jakabot meg egy hazafias székely falu küldte neki hódolata jeléül ajándékba. Becsesebb ajándékot olyan testőrnél, a kinek a fejét beverni nem lehet, alig is találhatott volna ki a jó székely falu. Ám egyébként sem volt Jakab utolsó ember, legendákat beszéltek az izomerejéről. Birkózott az már czirkuszi kóklerekkel is s nem birta legyűrni semmiféle akrobata. A nép között az a hír járta, hogy Kont vitéz azért vette magához, hogy az erejét fenje rajta…

Ezzel a két hű csatlósával csörtetett Kont az Ikerváry-palota elé. Gyors iramban, hosszan kinyúlva vágtatott a fényes kis csapat a kövezeten. A vitéz, szokása ellenére, nem reagált az utcza tüntető üdvözletére, szerelemvágya úgy elhatalmasodott szivén, hogy minden egyéb érzés kiszorult belőle. Reszketett a keze, midőn lováról leszállván, a vén excsikósnak odadobta a kantárszárat. A hangja se volt biztos, megkérdezvén a palota portását:

– Fogad a herczegné?

A tekintélyes férfiú lekapta süvegét s mélyen meghajolt:

– Nagyméltóságod számára itthon van.

Kont mély lélekzetet vett. Egy pillanatra mintha elhagyta volna önbizalma, összerázkódott.

A portás által értesített simaképü komornyik már várta a lépcső felső fokán s egy czerimóniás kézmozdulattal jelezte előtte a herczegnő lakosztályába vezető utat. Ajtót nyitott s egy mély bókkal visszavonult.

Kont egy merevstilű filigránbútoros szalonba lépett. Körülnézett. S hogy a herczegnét nem látta sehol, óvatosan leült egy vékonydongájú empire-székre. Úgy festett rajta, mint huszár a póni-lovon.

A herczegné sokáig nem jött… Kont türelmetlenkedni kezdett. Szive hevesen dobogott. Majd megharagudott magára, felszökött székéről s megrázta vállát. S egyszeribe elsimultak háborgó indulatai. A legerősebb emberek közé tartozott, azoknak sorába, a kik maguknak még jobban tudnak parancsolni, mint másnak…

Egy rézkeretbe foglalt tiszafa-asztalon könyvek hevertek. Kont felütött egyet közülök. Egy szál préselt virágra nyitott. Becsapta a könyvet. Bántotta a hervadt virág. Maga elé meredt, majd az ablakhoz lépett és kinézett rajta… Végre ruhasuhogást hallott. Minden vére szivébe szökött, megfordult, hogy szembe fogadja a herczegnőt.

Az akkor már ott állott előtte ragyogó fehérben, tündöklő arczczal, mosolyogva, szégyenkezve, mint egy gyermekmenyasszony, a kinek szive idejekorán vetett lobbot. Mindkét kezét odanyújtotta Kontnak. Annyira el volt fogódva, hogy nem tudott beszélni.

De Kont se. Avagy ő talán nem is akart. Megtartotta a herczegné szinte odadobott, finom kezeit sokáig. Valameddig a gyönyörű asszonynak meg nem jött a szava.

– Vártam… Hisz vártam… Miért váratott magára oly soká?

Kont hosszú lélekzetet vett. Az a mélységes, megható öröm, a mi a nő fehér lényéből feléje sugárzott, megfosztotta érczétől kemény egyéniségét. Ellágyult, mint a poéták az ihlet pillanatában.

– Én mindig veled voltam, szép hóvirágom, utolsó csókodból felszivtam lelkedet a magaméba s valahányszor egy szabad perczem akadt, behúnytam szememet s te akkor ott állottál előttem, s vállamra hajtottad nemes kis fejedet.

Az asszony lesütötte szemét s mialatt biborszinre vált az arcza, mint egy testetlen sellő, odalibbent a vitéz elé s karjára ejtette fejét.

– Így? – kérdezte.

– Úgy, úgy… S megsimogatta a fényes, puha hajat, teleszítta magát az illatával s a beléje tűzött rózsára egy áhítatos csókot lehelt.

Az asszony erre fölvetette fejét. Behúnyt szemmel kereste a férfi ajkát.

– Ne a rózsát, az ajkamat csókold, hiszen a tied vagyok.

– Még nem, – suttogta a férfi, minden ízében reszketve a szerelem kinálkozó gyönyöreitől, – előbb meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok.

Az asszony visszalépett. Egy pillanatra összerezzent, mint a lövéstől megriadt őzike.

– Nem, ne, ne, – kiáltotta, s visszaszökött a férfi keblére, – nem akarok semmit se tudni. Ha igazán szeret, ha igazán becsül, felejtse el multkori kiváncsiságomat… Ostoba voltam, gyáva voltam… de megszenvedtem érte… egyetlen nyugodt perczem sem volt azóta, folyton attól rettegtem, hogy kicsinyes magaviseletem keserűséget hagyott a szivében… hogy ki fog ábrándulni belőlem, a kis nőből, a ki, valamint a többi rangjabeli bábú apró skatulyákban tartogatja érzéseit, a melyeket sorra fel kell bontogatni, hogy igazi bátor szenvedélylyé nőhessenek… Nem, nem, – búgta a rózsás asszonyka, görcsösen átölelve a férfi karját, – vagy, a ki vagy, a hősöm, a boldogítóm, a megrontóm, a végzetem… mindenem vagy, mert – szeretlek.

Kont kézen fogta a herczegasszonyt és egy kerevethez vezette; beleültette, mint egy gyermeket.

– És én mégis fölfedem előtted a titkot, a mely származásomat takarja, – mondta szelid komolysággal, – mert _most már_ férfiúi becsületem is azt követeli… Aztán – tette hozzá, – el is foglak jegyezni, addig, míg gyürűt nem váltottunk, nem távozom innen…

– Ah!

Egy néma sikoly rebbent el az asszony remegő ajkáról, s mintha viszhangra kelt volna a viszhangtalan, szőnyeges szobában: Ah, ah!

Kont melléje telepedett s forró kezét a magáéba vonva, beszélni kezdett:

– Azért kell neked mindent elmondanom, mert immár két birtokosa van a titkomnak, s nem akarom veled szemben azt a méltánytalanságot elkövetni, hogy (a mire mást méltónak itéltem) továbbra is megvonjam tőled teljes bizalmamat. Te vagy nekem az első az emberek között, mert a predestinált párom vagy, küzdelmeim koszorúja, az ég jutalmából a földi életre eső bérem. Próbára tettelek, állottad a próbát. Érzem, hogy lelkemtől a tiédet el nem szakítja többé földi hatalom. Nem fogsz elárulni, mert nem árulhatod el nemzetedet. Meg fogsz halni a titkunkkal, amelynek teljességét az a másik két egyén se birja, a kik lényegében bele vannak avatva. Neked tartogattam azt, a miről halandónak akkor sem lesz szabad tudnia, ha a nyilvánosság nem árthat többé a szent ügynek: művem betetőzve lesz. Egy époszt akarok utódaimra hagyni, egy titokzatos legendákból szőtt hőskölteményt, mert a történeti valóság visszaverődő fénye elhomályosodik századok múltával, holott a nemzeteknek örökkön tartó illuziókra van szükségük, azokból táplálkozik az ő önbizalmuk s jövőjükbe vetett hitük. Árpádot, Szent Istvánt, a Hunyadyakat, Zrinyieket, Kossuthot emberi hibáiktól megtisztultan kell a nemzet elé állítani s így a reám vonatkozó ama körülményeket is titokban kell hogy tartsa a jövő történelme, a melyek árthatnának az illuziónak. Ime, a te lelkedbe temetem el származásom titkát. Halljad…

– Nem, nem, – ismételte a herczegné előbbeni tiltakozását, – semmit se akarok tudni, szentségtörésnek érzem titkod meghallgatását s szentségtörést én nem követek el.

Kont mégis elmondott mindent. Nemcsak annyit, a mennyit Lombossal közölt s a mit Kincses tőle kicsikart, családi nevét sem hallgatta el s megismertette a herczegnőt annak a történetével is, mint került (még dédapja) Amerikába s hogy emelkedett az indigena magyar nemzetség az Ujvilág legtekintélyesebb polgárai közé; miféle eszközökkel konzerválta nemzeti érzését, őrizte meg nyelvét és faji erényeit; mi indította őt arra, hogy talpra állítsa enervált nemzetét, mint csempészte be magát ősei hazájába, hogy férkőzött a Gábris palotájába, (a Móricz komornyik segítségével), a kaszinóba (a hol első szemfényvesztését produkálta), s mint játszotta el nemzete szine előtt azt a világra szóló komédiát, amelynek eddigi sikereit is köszönheti.

– Ime, elmondtam neked mindent, – végezte be szavait, – akarsz-e nőm lenni ezek után?

– Akarok, – lehellte az asszony, s mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, ajkához emelte annak kezét és egy bensőséges csókkal illette meg.

Kont elővette a magával hozott két gyürűt s az egyiket felhúzta a herczegnő ujjára:

– Holtomiglan…

– Holtomiglan, holtodiglan, – rebegte az asszony s meghatottságában, gyönyörűségében görcsösen fölzokogott.

XVII.

A bankkonzorczium (némi csekély módosítással) elfogadta a Kont feltételeit. A parczellázási munka befejezése, illetve a telekkönyvi állapotok rendezése után hajlandó volt 400 millió koronát a régi birtokos érdekeltség javára s ugyanannyit a Kont kezéhez folyósíttatni, azzal a feltétellel természetesen, hogy az uradalmak részvevői az egész összeg erejéig, úgy birtokukra vezetendő zálogjogi biztosítással, mint személyi hitelükkel is szolidárisan jótállanak.

A pénzügyi rész rendezésével egyidejűleg kezdetét vette az uradalmak felosztásának temérdek körültekintést és részlet-munkát igénylő művelete is.

Alig két hét lepergése után több mint háromszázezer ajánlat adatott be. Való, hogy a megállapított fizetési feltételek igen kedvezőek voltak. A szerződés megkötése napján a vételár 10%-át kellett a vevő félnek lefizetnie, a hátralékot tetszésszerinti, negyven évre felosztható rátákban törleszthette.

A sokszoros túljegyzés folytán szükségessé vált ajánlattevőknek bizonyos osztályokba való sorozása. A klasszifikálásnál irányadó szempontok voltak: a pályázó egyéni tisztessége (személyhitele), családi állapota és nemzetisége. Az első osztályba a többgyermekes apák lettek fölvéve, a másodikba az egygyermekesek, a többi osztály összeállítása a parczellázó bizottság részéről inkább statisztikai munka volt, az azokba sorozottak ajánlata, a családos jelentkezők fölös számánál fogva tárgyalás alá sem bocsáttatott. A nem magyar nemzetiségű pályázók pályázatai azonban bizonyos arányszám szerint figyelembe vétettek. Minden egyes magyar telepítvénynek 20–30 százaléka, svábnak, szerbnek, horvátnak, tótnak jutott. Hadd asszimilálódjanak!

Valameddig ajánlattevő fél alá nem irta azokat a kikötéseket, a melyekkel Kont a föld észszerű művelését szinte ráoktroyálta vevőire: a bizottság szóba sem állott vele. De kevés ilyen ember akadt. A Kincses skrupulusai hiábavalók voltak. A nép fölszabadítóját látta Kontban s vakon elfogadta minden javaslatát, parancsát, abban a meggyőződésben, hogy az csak javára válhatik…

Hónapokig tartott, míg a régi dominiumokon tervezett új telepek végleges rendezése befejeződött, de Kont addig se pihent. Mindenekelőtt egy 4000 magyar hold kiterjedésű kertészetet alapított, hogy a telepeseket s majdan az egész ország népét, ingyen nemes alanyokkal láthassa el; a nagyobb községekben vegyészeti állomásokat szervezett, a melyeknek a föld elemzése volt a feladata; az e czélra kirendelt vándorgazdák azok munkálata, szakértői véleménye alapján rendelték el a telepeseknek, hogy mint műveljék földjüket s mit vessenek belé; minden vegyészeti állomás műtrágyatelep is volt egyszersmind, a hol telepesek minimális áron szerezhették be a rájuk diktált földjavító anyagot. «Egy szem mag se hulljon haszontalan földbe és haszontalanul», véste Kont emberei eszébe a jelszót, a melynek betartása fölött zsarnoki szigorral őrködött.

Aztán egy óriási épület alapját vetette meg a nagyúr.

– Ez lesz – mondta Kincsesnek, – az összes általam kreált nemzeti intézmények központi szervezetének a székhelye. Az államot az Országházából dirigálják, annak anyagát, a társadalmat, innen a Nemzetházából fogjuk ápolni, irányítani.

Lázas sietséggel folyt az építkezés. Négy hónap lefolyása alatt tető alá került az ország leghatalmasabb s legterjedelmesebb épülete. Akkorára már elkészült Kont a hivatalos szervezetek tervezetével is: a kinevezett, előkészített s beoktatott hivatalnokok elfoglalhatták helyeiket. A hatalmas, százfelé terjeszkedő igazgatásnak főbb ágazatai szerint tiz osztály hatáskörébe lett beosztva a nagystilú nemzeti munka fölötti igazgatási és felügyeleti hatalom. Ezek: I. A népesedési mozgalmat vezető, II. A filantrópiai, III. Az adóreform, IV. A földmivelési, V. Az ipari, VI. A kereskedelmi, VII. A vizszabályozási és vizerő, VIII. Új termelési ágakat meghonosító s új találmányokat segítő, szabadalmazó s végre IX. A bányászati osztályba. A X-ik (elnöki) osztálynak Kont volt a feje. Minden osztály mellé tanácsadó, szakértő testületek rendeltettek, a melyeknek tagjai a világ minden tájáról meghivott világhirű szakemberek lettek; az előmunkálatokat végző, a magyar föld becslésével megbizott amerikai urak valamennyien itt maradtak a Kont szolgálatában.

De volt ezeknek egyéb fontosabb teendőjük is a szakértői tanácsadásnál: az amerikai pénztőke meghódítása. A magyar föld gazdagságát kimutató becslési munkájuk s jelentésükhöz fűzött szakvéleményeik tudományos feldolgozása után Kont egy rendszeres művé tömöríttette az általuk összeállított értékes anyagot, s kinyomatván azt, elküldte az összes számottevő amerikai pénz-emporiumokba. S az újvilág pénz-embereinek figyelme egyszeribe Magyarország felé fordult. Rövid idő alatt tuczatjával keresték fel Kontot Amerika milliárdosai s az általuk ismert s nagyratartott szakértőik véleménye alapján konzorcziumot kötöttek egymás között a magyar föld ki nem aknázott kincseinek mozgósítására. A konzorczium feje Kont lett, a ki tizszázalékos hozzájárulással vett részt az érdekeltségben. Az igazgatótanács felerészben magyarokból, másik felerészben amerikaiakból volt összeállítva. A magyarok között szerepeltek a Kont-massza régi birtokosai közül a legtöbben, egyebek között Gábris, Gyimóthy, Kanut is. Kincses a felügyelő-bizottság elnökévé s Lombos annak tagjává választatott. A három milliárd tőkével megalakult részvénytársaság a «Magyar Föld Értékeit Feldogozó és Értékesítő Ipar- és Kereskedelmi-Részvénytársaság» czimet kapta. Angolul rövidesen: Americo-Hungarian Exploiting Company.

Mire elkészült a Nemzet-háza, megkezdhette működését a Részvénytársaság is.

Meg is kezdte (mert az amerikainál a percz is drága) azonnal. Valahol törvényeink tervbe vett alkotásaiknak nem állottak útjában, perczet sem késtek, hozzáláttak a munkához. Fölszaggatták a földet mindenütt, a hol aranyat, ezüstöt, kobaltot, antimont, rezet, vasat, márványt, drágakövet, szenet, tőzeget jelzett a szakértők jelentése. Gépgyárakat emeltek amerikai mintára, a melyek a bányászati kultura legújabb és legtökéletesebb gépmintáinak előállításával foglalkoztak. Tuczatjával nőttek ki a földből, a föld méhéből kivájt nyersterményeket feldolgozó hatalmas iparművek. Az üzemhez szükséges vizenergiának kihasználásához szükséges gátak, zsilipek, akkumulátorok s egyéb erőgyűjtő berendezések építéséhez, a mennyiben vizjogi törvényeink értelmében nem ütköztek bele mások szerzett jogaiba, szintén hozzáláttak s megigértették Konttal, hogy az amúgy is elavult vizjogi törvények revizióját keresztülhajtja az országgyűlésen, hogy az általuk tervezett nagystilú, az egész országot behálózó vizszabályozás és vizierő-megosztás kolosszális és egységes művét akadály nélkül keresztülvihessék minden vonalon.

Kont nemcsak ennek a revizióját vállalta magára, de valamennyi oly törvényét, a mely a nagy nemzeti munkát hátráltathatta volna, a mellett javaslatokat dolgozott ki új törvények, iparvédő és kereskedelmet fejlesztő törvények előkészítésére.

A Nemzet Házában égett a munka, a folyó ügyeken kivül valamennyi osztály törvényjavaslatok előkészítésével volt elfoglalva. Ezekre majd rátérünk később. Akkor, a mikor a javaslatok tárgyalásáról lesz szó…