Part 8

Decebál csakugyan játszott valami szerepet mind a két egymásra következő pozsonyi diætán, bár ennek a szerepnek a nyomait nem is találjuk a diariumokban. A hajdani rendi országgyüléseknél a legerősebb küzdelmek a kerületi gyűlésekben vivattak meg. Erdély még akkor nem tartozott Magyarországhoz, s külön gyűlése volt. Decebál e szerint a tiszántúli kerületben ragyogtatta elmevilágát. Hogy rendkivüli ész volt, azt legjobban bizonyítja az, hogy soha senki sem osztotta a véleményét. Nézetei mind olyan nem ebből a századból valók voltak; a hang, a modor, a felfogás mind olyan elriasztó, megdöbbentő volt, hogy még a saját megyebeli követtársát sem tudta magához hódítani vele. S erre volt legbüszkébb. Együtt volt nála az olygarchikus dölyf, a nemzeti büszkeség a kuruczos makacssággal, az ősi intézményekhez ragaszkodás a jacobinus democratasággal. Republicanus volt a trónprætendens diplomájával a zsebében.

Azt a Thonuzóbával való historiáját minden ember ismerte már. Tudták, hogy ez a gyöngéje. Ha a kártyaasztalnál történetesen nagy szerencsében volt s azt akarták, hogy ellenkezőre forduljon, csak Thonuzóbáról kellett említést tenni, rögtön vesztett.

És mégsem vette észre, hogy minő csalódásban van. Hogy őt Pozsonyban nem tartják annak a nagy embernek, a kinek Tuhutum vármegyében grassál. Sőt még tréfát űznek vele.

Egyszer például (épen azon időkben) fölmerült az a hir, hogy egy franczia gróf Crouy okiratokkal bebizonyítja, miszerint ő az Árpádház egyenes ivadéka; ennek a hirnek az alapján Decebált felbiztatták a bajtársai, hogy hívja ki vitézi párbajra ezt az Árpádivadékot, megtorlásul a Thonuzóbán elkövetett sérelemért. Ezt mégis nem tette meg, nem találván elég magasnak, magához mérve, azt a másik prætendenst.

De volt mind ennél egy sokkal veszedelmesebb önámítása, a miből a pozsonyi országgyülési korszak sem tudta kigyógyítani. Decebál azt hitte, hogy ő a legjobb kártyás a világon. Azért, mert Tuhutum vármegyében, meg az egész Tiszántúl az volt. Lehetett ott! De tessék csak a felföldre idekerülni! Majd itt mutatják meg, hogy micsoda hegedű az a kártya? Az alföldi magyar csak czigányprimás rajta, de ezek itt a Paganinik!

S ez Decebálnak nem akart a fejébe menni. Haraggal és szenvedélylyel játszott. S annál inkább vesztett.

A 40-es évek országgyülései arról is emlékezetesek, hogy azokon rengeteg vagyon változtatta a gazdáját, a diætai casinok asztalánál.

Itt rendesen találkoztak a Tanussy-testvérek is egymással. Azért, hogy az egyik báróvá lett, hogy a kormánypárthoz állott, azért, hogy egymásnak minden csepp vérükben ellenségei voltak, lehetett nekik a kártya-asztalnál egymás mellé ülni, nem mondva le természetesen arról a hivatalról, hogy játékközben is egymást vérig boszantsák, érzékeny szurdancsolásokkal.

Decebál úgy szokta szólítani az öcscsét, hogy «édes báró», míg az őt viszont «fejedelmem»-nek titulálta. Mindakettő tűrte a czímzést.

Abban az időben híres alak volt Sobri Jóska. Igazi rablókalandor, a kiről egész mondakör támadt már. Embert nem ölt, nem kegyetlenkedett, vakmerő volt, eszes és szerencsés, a mellett népszerű alak.

A kártyaasztalnál gyakran emlegették a nevét, ha valaki rendkivüli módon kifosztotta a társaságot, azt mondták rá: «hisz ez Sobri Jóska!»

S általánosan el volt terjedve a mende-monda, hogy ez a kalandor senki más, mint Decebálnak az eltünt fia.

Nem is boszankodott rajta Decebál. Ki tudja mivé nőheti ki az még magát?

Hat vagy hét esztendő mult el már azóta, hogy nem hallottak hirt felőle. Ha nem volna oka titkolni a hollétét, azóta valami ismerős csak rátalált volna.

Egy este a pozsonyi casinóban, mikor épen leglármásabb társalgás folyt a tekéző asztalok körül, a későn érkező Belizárt azzal a megszólítással fogadja Decebál:

– Hát édes báró, mi ujság Bécsben?

– Hát azt, édes fejedelem, magának kellene legjobban tudni.

– Nekem? Mi közöm van nekem egész Bécs városához, császárostól együtt?

– Már bizony, édes fejedelem, nem ártana nagyobb kimélettel szólni ő felségéről, a ki kegyelmednek az egyetlen fiát épen most nevezte ki hadnagygyá és segédtisztté a komáromi várerődítéshez.

– Kit? A Sobri Jóskát?

– Nem a Sobri Jóskát! hanem a Tanussy Emmánuelt.

– Élcz akar ez lenni? kérdé Decebál elkomorodva.

– Semmi élcz. Tessék a hivatalos lapot elolvasni.

S azzal fölkapta az olvasó-asztalról a senki által nem forgatott bécsi hivatalos ujságot, ott mindjárt az elején rámutatott a legmagasabb kinevezésre, mely szerint a bécsujhelyi tiszti akadémia genie-kari növendéke «Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő», hadnagyi ranggal a komáromi várerődítési mérnökséghez kineveztetik.

– Nos? Van talán több Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő, mind a kegyelmed fia, fejedelem uram? kérdé kegyetlen phlegmával Belizár.

– Hadd látom! Nem igaz! Hazugság, ha nyomtatva van is! Ez nem az én fiam! Ez valami csaló, a ki az ő nevét bitorolja.

– Bizony csak a te magzatod az, édes Decebál, szólalt meg erre a társaságból egy főispáni tekintély, Ponthaligethy Adalbert gróf. Én ismertem, még mikor leányruhában járt. Már hat év óta tanul az én fiammal együtt, s mondhatom, hogy a legkitünőbb tanuló volt. Sokra fogja a fényes pályán vinni.

Decebálnak minden vér eltünt az arczából, még az ajkai is elfehéredtek.

– De ki vitte őt oda? hebegé eltompultan.

– Azt neked kell jobban tudnod. Ott ingyen nem tartják a növendékeket.

Decebál érzé, hogy most már csakugyan minden szem ő rajta függ.

Egy kuruczrebellis, egy pogány trónkövetelő, a ki alattomban a bécsujhelyi császári tiszti növeldében készítteti elő az egyetlen trónörökösét a katonai pályára!

– Gonoszabb az apagyilkosnál! lihegé elbúsultan.

Nem kellett már neki a «landsknecht», elég landsknecht neki a fia.

Jaj, de tönkre volt lőve ezzel az egy szóval.

Futott a casinóból egyenesen az országgyűlési szállására haza. Össze sem pakolt, arra sem várt, hogy a felesége felkészüljön az útra. Azt mondta neki, hogy jöjjön majd utána.

– Sokat vesztettél? kérdé Sára asszony, férje dult arczából huzva a következtetést.

– Sokat. Mindent. A becsületet.

– Hogy lehetne az?

– Előkerült a fiam.

– Az Istenért! Csak nem akasztják fel?

Sára asszony mind Sobrira gondolt.

– Nem őtet az akasztófára hanem a bitófát ő rá. Hogy soha ne született volna!

S azzal el, kirontott a házból. Tél volt, egy szál kabátban futott el, egyenesen a «Fehér Farkas»-hoz sietett; ott szoktak tanyázni a nyerges-ujfalusi gyors parasztok, egynek a szekerébe felvetette magát s arra a kérdésre, hogy hová vigye? azt felelte: «a pokolba.» A gyors paraszt olyan messzire nem vállalkozott, ő csak Piszkéig viszi el, majd ott a szembe jövő másik paraszttal egyezkedjék a további állomás iránt. Így indult neki a világnak. Csak egy óra mulva kezdte észrevenni, hogy fázik, hogy nem hozott magával semmi takarót, sem bundát, sem köpenyeget, a kocsis végtére megszánta, s hogy meg ne fagyjon, belegöngyölgette a lópokróczba, istrángokkal körülkötözve.

A TŰSZURÁS ÉS A FORRÓ VIZ.

Ismeretes az a szokásuk az asszonyoknak (már t. i. azoknak, a kik varrni is szoktak), hogy ha a tűvel megszurják az ujjukat, ezt hirtelen a forró vizbe mártják s azzal elmulik a tűszurás fájdalma. Természetes, a forró viz még jobban fáj.

Decebál is megszerezte ezt a tapasztalatot. Azzal a tövissel, a mit a fia katonatisztté lételével a körme alá vertek, haza szaladt Tüzhalomra, ott várt azután rá az a forró viz, a mibe az ujját beledughatta.

A kastélyába megérkezve, a mint az eléje siető kulcsárnak azt a rendeletet adta, hogy rögtön füttessen be a lakosztálya minden szobájába (kemény márcziusi idő volt!) attól azt a feleletet nyerte, hogy «nem lehet.»

– Nem lehet? Hogy hogy?

– Mert az ajtók le vannak pecsételve.

– Ki pecsételte le?

– A fiskális meg a szolgabiró, Tanusvárról.

Decebál azt hitte, hogy a vén kulcsár meggárgyult. Felsietett a lakosztályába s akkor aztán saját két szemével láthatta, hogy a főajtóra keresztben pecsétes szalagok vannak alkalmazva.

Mint törvénytudó ember, óvakodott letépni e tiltó szalagokat, átment a tiszttartói lakba. A gazdatisztet épen otthon találta.

– Mi történt az én házamnál? kérdé tőle indulatosan.

– Rogo humillime. Én épen tizenhárom levelet irtam az illustrissimének, a mikben mindenekről tudósítottam. Itt vannak a recepissék.

– Ahán! Ühüm! Én azokat nem bontottam fel. A sok országos ülés, meg a conferentiák! No csak adja elő mi történt? élő szóval.

– Hát exequáltak bennünket. El tetszett feledkezni az Avakumról.

– Ki a tatár az az Avakum?

– Ezer bocsánatot kérek: nem tatár az, hanem görög. Tőle méltóztatott valami hatvanezer forintot felvenni, váltóra. Aztán a váltók lejártak. A görög nem akarta azokat megujítani; szüksége van a pénzére, vasuti papirosokba akarja verni. A váltókat megprotestálták, nyomban itt volt a citatoria, s alig ért rá az ember körülnézni, már jött az a biztosítási végrehajtás. Bolond világ ez nagyon. Máskor három esztendeig is elhúzhatta az ember a liquidum debitumot, most meg mindjárt az executión kezdik.

– Hát mit foglaltak le nálam?

– A tanyákon a gulyát, meg a ménest; idefenn a kastélyban meg a Thonuzóba kincseket.

Ez utóbbi két szót olyan lassan iparkodott kiejteni a tiszttartó, mint a ki sejti, hogy most mindjárt kétfelé hasítják.

De inkább a rémület hideg réme ragadta nyakon Decebált erre a szóra.

– A Thonuzóba kincseket! Ki engedte ezt meg?

– Nem kértek rá engedelmet, instálom alásan: az a Pestről jött prókátor egyenesen követelte, hogy ezek a kincsek képezzék a biztosítási végrehajtás alanyát.

– Megyek rögtön a városba. Beszélek a fiskálissal. Azt az összeget elő kell teremteni rögtön és minden áron.

– Hanem abban az esetben méltóztassék megelégedni az én neutitsányimmal, mert a spectabilis hintajai mind le vannak pecsételve.

– Még a hintók is? No jól van. Majd segítünk rajta. Hát tiszttartó úr nem tudott valami financialis operatiót kezdeni, mikor a zavart látta?

– Kértem az instructiókat; de nem méltóztatott a leveleimre kegyesen válaszolni. Én csak egyféle financialis operatiót ismerek, a behordott contókat «nem fizetni.» Méltóztassék! Itt van egy egész halom; ácsmester, kőműves, asztalos, lakatos, még a templomépítésből. Három esztendő óta biztatom az embereket, hogy majd a jövő héten! Ez az én tudományom.

– Jól van, jól, azokra is majd rákerül a sor! Most csak fogasson be gyorsan; akár paraszt szekérbe; az mindegy.

A forró viz erősen hatott! Ha egy kegyes apának a butorait lepecsételik, az még annál is nagyobb szégyen, mint ha a fiát hadnagygyá nevezik ki. Egy kis király holmiját elkobozni! Mint valami szatócsnak a czókmókját! A Thonuzóba kincseket! Az kellene, hogy dobra üssék a szent sisakot, az áldozatüstöt, meg a hártyára irott szerződést!

A főfiskusnál pedig (a ki egyuttal uradalmi ügyvédje is volt) épen nagyon kikapott Decebál. Az majd megette, mikor eléje került. Az is számtalan levelet röpített fel hozzá Pozsonyba, a miket ő mind félretett felbontatlanul.

– Ne keseríts most engem a szemrehányásaiddal, szabadkozék, hanem segíts a dolgomon. Az én kastélyomnak meg kell tisztulni a bírói pecsétektől minden áron. Találj ki valamit.

– Hiszen találtam, meg is irtam, ha nem olvastad el! Itt van Véreskő. A mezőváros meg akarja magát váltani az úrbériség alól tőled s ajánl neked örökváltság fejében kerek százezer forintot.

Decebál erre a szóra büszkén hátravetette a fejét.

– Azt már nem teszem! Hogy én magam degradáljam magamat. Én Véreskőnek ura és fejedelme vagyok. Egy nagy mezőváros engedelmeskedik a parancsolatomnak s jobbágyi tartozását fizeti terményben és szolgálatban nekem. Ennek a megváltására nincsen elég nagy ár.

– Pedig bizony Ponthay Adalbert gróf hasonló esetben nem volt ilyen büszke. Ő az osztályban neki jutott Jávoros mezővárossal kiegyezett az örökváltság iránt, szinte ilyen összegben.

– Ő tehette azt! De én nem utánzom. Hogy én a nevem predikátumának a birtokáról lemondjak? Inkább a fejem szaladjon el a testemtől. Keress a számomra kölcsönt bármi áron.

Ezzel az ultimatummal ment haza Decebál a tanusvári házába, a mit a nagy rombolás után egész az utczára felépített s többé az elejét nem adta ki boltoknak. Itt nem volt a bírói zár útjában, elhelyezkedhetett.

Arra is gondolhatott e közben, hogy a hadnagygyá lett fiával mit csináljon? A tövisszúrás megint sajgott.

Kapott aztán még forróbb vizet, hogy azt elfelejtse.

Levele érkezett Pozsonyból, a megyei követtársától, stafétával.

Ezzel már mégsem követte azt, a mit rendesen szokott a levelek irányában gyakorolni, hogy szultáni büszkeséggel a divánja alá rakja s rájuk üljön.

De majd a guta ütötte meg annak a tartalmától.

A pozsonyi casinóban nagyon félreértették a hirtelen eltűnését a városból. Azt mondják, hogy a fia kineveztetése fölötti felháborodása csak alakoskodás. Beszélnek egy nehány ezer forint kártya-adósságról, a mit az elfutása estéjén kellett volna kifizetnie. Ezt mindenütt a világon becsületbeli adósságnak tekintik. És most az a csúfság fenyegeti Decebált, hogy Bakala Peti indítványára, ha három nap alatt ki nem egyenlíti a kártya-adósságát, kigolyózzák a casinóból.

Ez meg már épen kétségbeejtő állapot.

Arról az egynehányezer forintnyi kártya-adósságról bizony egészen megfeledkezett Decebál a nagy izgatottságban. Nem is gondolta, hogy ezt a casinóban olyan szigorúan veszik. Azt hitte, hogy ez is ácsconto, a mit három esztendeig lehet halogatni. S még Bakala Peti ül ő fölötte törvényszéket! Hol van az az aranynyal tömött szarvasbőr erszénye? hogy azzal csapná agyon!

Az ilyen pillanatnyi veszedelmeknél rögtöni segítség volna egy levél, a Pozsonyban hagyott feleséghez: «Becsületem veszélyben; add el rögtön az ékszereidet! Tömd be a száját a fenevadaimnak!» Csakhogy Sára asszony az ilyen levelet először is nem tudná elolvasni, másodszor pedig nem értené meg, hogy mi veszedelem támad abból, ha Decebált kigolyózzák a casinóból, kifizetetlen kártyaadósság miatt? Bár minden adósságot ki lehetne úgy egyenlíteni, hogy az embert kiballotálnák onnan, a hol az adósságot csinálta!

Decebál ment megint azzal a Hiób postával a főfiscushoz.

– Teremts nekem pénzt azonnal, akármi áron! Görögtől, zsidótól, örménytől. Nem kérdem, mennyit irok alá érte.

– Akarsz a bécsi nemzeti banktól kölcsön venni?

– Attól nem! soha! Én, Tanussy Decebál, nem mehetek a német elé levett kalappal! Én Bécsnek nem lehetek lekötelezettje. Találj ki mást!

– Hát jól van, majd holnapig gondolok ki valamit.

Decebálnak még mindig jobban fájt az a szúrás az ujján, mint az a forró víz, a miben már nyakig ült benne. Nem lehetett neki azt tenni, hogy épen a mikor a fiát akarja kiragadni az osztrák szolgálatból, ugyanakkor maga, a büszke apa, a kis király, milliomokat érő birtok ura, kopogtasson be alázatosan a kisajtón s kérjen segítséget a filiszteusok ellen.

Még egy pár hőfokkal jobban fel kellett forrni ennek az iszapfürdőnek, hogy használjon.

A következő napon megint kap egy levelet Pozsonyból. Már a pecsét czíméről ráismert, hogy ezt Ponthay gróf írja.

Nem álltak egymással levelezésben. De ez pedig igen atyafiságos levél volt.

«Kedves uramöcsém.

Az a kellemetlen incidens, a miről követtársad tegnap levélben értesített, ne nyugtalanítsa a kedélyedet. Én, a mint a dologról értesültem, azonnal siettem azt a bizonyos subtilis természetű tartozásodat, távollétedben kiegyenlíteni. Meg vagyok felőle győződve, hogy hasonló esetben te épen így jártál volna el az én irányomban. Lehetünk acharnirt ellenfelek a politikában, de a hol a familiaris becsület van megtámadva, kötelességünk fentartani a solidaritást… stb.»

No még csak ez kellett Decebál árva fejének! Hogy Ponthay Adalbertnek legyen becsületbeli tartozással lekötelezve, megduplázottan atyafiságos solidaritás nemes érzületével.

Most már őrült módra rohant a fiskálishoz.

– Segíts! de azonnal, mert külömben kiszököm a világból.

– Van valamim, mondá a főfiscus. Kaphatsz százezer forintot, fel van ajánlva a számodra.

– Nem kérdezem a kamatot.

– Törvényes hat perczentre adják. Két esztendei felmondást engednek. Rögtön rendelkezésedre áll az összeg, úgy, hogy a mint a pénz felvétele, betábláztatása iránt nekem a felhatalmazást megadod, azonnal visszakapod az Avakum-féle váltóidat; a bírói pecsétek eltávolíttatnak, beköltözhetsz a kastélyodba. Csupán egy föltételt kötök ki: azt, hogy addig, a míg az egész eljárás be nincs fejezve, nem kérdezed, hogy ki adja kölcsön ezt a pénzt?

Decebál ráállt e föltételre, aláirta a meghatalmazást. Nagyon rövid eszűnek tartotta volna magát, ha ki nem találta volna egyszerre, hogy ki hát az a titokban rejtőző pénzfelajánló? Ki lehetne más, mint maga az Avakum. Ez csak convertálni akarja a «lebegő» adósságot «fundált» adóssággá, azért volt az egész executionalis comedia. Hát teljék kedve!

Így aztán hazajutott a birói pecsét alól felszabadított tűzhalmi kastélyába, még mielőtt felesége utána jött volna Pozsonyból.

Első dolga volt számba venni a nagy muzeumot, melyet Thonuzóba-kincse számára rendezett be. Itt voltak, csorbítatlanul a megfizethetlen drága ereklyék, velük tölthette el éjeit, napjait. Nekik panaszolta el a nagy gyalázatot, melyet egy elkorcsosult unoka czímerükön ejtett. Velük ülhetett tanácsot, mi módon lehetne kiköszörülhető ez a csorba, letisztítható ez a rozsda, leseperhető ez a döbröcz.

Egy napon aztán elhozta a főfiscus a kifizetett váltóit, a készpénzt, a mi azoknak az összegén túl fenmaradt és a betáblázás felőli okiratot.

Ekkor aztán megtudta Deczebál, hogy ki volt az a titokban tartandó tőkepénzes, a ki őt boldoggá tette a kölcsönével?

Senki más, mint Ponthay Adalbert gróf.

Kedve lett volna a fejét a falba verni!

Azt a százezer forintot, a mit Ponthay gróf kapott Jávoros mezővárosától örökváltságdíjban, a mely várost Decebál engedett át cserében őserdős hegyekért, most ő veszi kölcsön, betáblázás mellett az esküdt ellenségétől s még hegyébe örök hálára is le van kötelezve ezért a nagylelkűségért.

Decebál most már nagyon vékonyra faragta azt a tollát, a mivel Manó fiának levelet írni szándékozott. Olyanformán érezte magát, mint az a sámsoni erejű ember, a ki egy nagy betegség után először megy ki a szabadba, s alig tudja egyik lábát húzni a másik után.

A MÁSVILÁGI HÖLGY.

Több mint egy éve már, hogy a császárvárost izgalomban tartja ez a csodatünemény.

Egy fiatal leány, a ki delejes álmában a mult és jövendő legrejtettebb titkait leleplezi.

Az előkelő osztályok egészen electrizálva vannak a villamos csodalénytől. Csak is ezek érintkezhetnek vele, mert egy óráig tartó beszélgetésnek az előre letett díja tíz louisdor, ez közönséges halandónak drága mulatság.

Ellenben a főurak és hölgyek, bankárok és nagykereskedők, művészi celebritások, sőt még magas állású főtisztek és diplomaták is egymásnak adják a bástya-utczai magányos ház ajtajának a kilincsét reggeli tíz órától esti hatig, eddig tart a delejes alvás ideje. Azontúl a csodahölgy valószínűleg visszatér erre a világra ebédelni.

Egy évnél több már, hogy mindenki adózik neki – az aranyaival és bámulatával; a scepticusok megtérnek, a hivők fanatikusokká válnak, ha vele egyszer beszéltek. Ismeri ez mindenkinek a titkát, olyanokat is, a miket a családi óvatosság őriz, a mik rég el vannak feledve, a mikről csak a magas udvari körökben suttognak egymásnak egyenrangúak négyszem között; – de még olyan titkokat is, a miket a magas diplomatia pecsét alatt tart. S nincs az a hozzá intézett kérdés, a mire olyan választ ne tudjon adni, a minek találó értelme van.

Pedig ez egy egészen fiatal leány, a kit soha senki sem látott azok közül, a kik addig vele beszéltek.

A jóslatai közül is sok beteljesült pontosan, a mik közelebb időkre szóltak. Házasságok úgy történtek meg, a hogy ő megjövendölte, előléptetések, kegyvesztések nyomban bekövetkeztek, lehetetlenségnek látszó fordulatok az élet és szív világában megdöbbentően megvalósultak s minden ember bámult rajta, hogy lehet ez?

A nevét nem tudni a leánynak.

Egy bizonyos Sommacampagna grófné unokahuga gyanánt szerepelteti, ki egy pár év óta lakik ott magányosan, egyikében azoknak az ódon palotácskáknak, a miket a a nagy körút elsöpört a föld szinéről később.

A grófné igazi grófné volt, ezt a rendőrség a leghitelesebb utánjárással kideríté; hogy olasz, azt bizonyítá a kiejtése és arczvonásai. Túl volt a fiatalság korán, de még mindig szép. Hogy mulatságba, társaságba nem járt, arra erős oka volt. Topa lábai voltak, (mint lord Byronnak) ez otthon ülni kényszeríté.

A hintón érkező vendéget egyenruhás inas bocsátja be és vezeti a keskeny csigalépcsőn fel az emeletbe. Az előszobában elveszik a kabátját, pálczáját, vagy napernyőjét, elfogadják a tíz louisdorját, de még azonkívül is mindent lerakatnak vele, a mi érczféle: vas, arany vagy ezüst s ha történetesen olyan csizma van a lábán, a minek a sarkába vasszegek vannak verve, azt is levettetik, s sarkatlan czipőt kap helyette. A vesztegzár alá vetett holmijait bezárják egy szekrénybe, s annak a réz kulcsát átadják neki. Egyedül a réz a semleges ércz a delejes alvóra nézve, ha vasat visznek a közelébe, idegrángásba esik, ha pedig aranyat, ezüstöt érez meg a látogatón, ellenszenves lesz iránta; ellenben nagy rokonszenvet tanusít, ha valaki borostyánkőt visz magával, például szivarszipkát, vagy nyakfűzért. – Ezt ott lehet is kölcsön kapni egy kis borravalóért az inastól.

Az így le és felszerelt látogatót azután bevezetik az elfogadó-terembe. Ott ül a selyembalzacon az olasz grófné, s megkínálja a karszékkel a látogatót, ha férfi, a divánnal, ha hölgy, s elmondja előtte a szükséges utasításokat.

A delejes alvó két ajtón túl az alcoveban fekszik, az ajtókat a látogató beteheti maga után, hogy hivatlan fülek ki ne hallgassák az értekezését. Az ágy-fülke előtt van egy nádszék, arra le kell ülni. Kéretik a látogató, hogy erősen fenhangon beszéljen az alvóhoz, mert az külömben meg nem hallja. A válaszolásra engedjen neki időt, s egyáltaljában kímélje és ki ne fáraszsza. Számokat ne kérdezzen tőle, pl. lutrira, vagy börzeárfolyamra vonatkozó számokat, mert azokra is fog ugyan felelni, de olyan nyelven, a mit senki sem ért. – És végtére, hogyha férfi a látogató, annak különös discret módon tudtára adatik, hogy az alvó szűzhöz se ne közeledjék, se valami szeméremsértő szót ne intézzen hozzá, mert az első szónál, az első lépésnél a delejes alvó halottmerevvé dermed s erre egy legördülő rézfüggöny egyszerre elzárja az alvófülkét s azzal vége az értekezésnek.

Még azonkívül a látogató azt az elővigyázati intézkedést is maga előtt találja, mikor az utasítás nyomán a két elválasztó-szobán keresztül hatolva a rejtélyes szobácskába belép, hogy az ágyfülke egy a boltozattól a padlásig érő vékony rézsodronyból szőtt, átlátszó függönynyel van elzárva, azon belül van a nyoszolya, melyen a csodaleány alszik.

Mindenki azt mondja róla, hogy valami földöntúli szépség. Csak egy vékony piquet-takaró leplezi termetét, melynek idomai Canova remekműveire emlékeztetnek. Sokan Psychét, még többen Hébét igyekeznek benne feltalálni. Haja aranyszínű, mely csaknem sarkáig hullámzik rajta végig. Az arcza olyan fehér, mint a fehér rózsa, s a két ajka annyi alakot tud ölteni, mint Proteus. És pedig azt, a mi a legszebb az arczában, a két szemét, még nem is látta senki, mert azok folyvást csukva vannak. Azok a hosszú selyempillák mozdulatlanul borulnak rá az arczra. – És mégis mindenkire ráismer, a ki hozzá szól, pedig ha csak lopva félig nyitná is fel a szemeit, ezek a sűrű pillák rögtön elárulnák.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tanussy Manó és Ponthay Alfréd egyszerre kerültek ki a bécsújhelyi tiszti akadémiából. Folyvást jó pajtások voltak, az első erőteljes ismerkedés óta. Az ifjú gróf tüzértiszt volt. Ehhez a fegyvernemhez érzett legtöbb kedvet.

Mindjárt az előléptetésük után siettek fel Bécsbe, a legmagasabb kegyet megköszönni.

A főudvarmesteri hivatalnál tudtukra lett adva, hogy kihallgatást csak két hét mulva fognak kapni, addig Bécsben maradjanak s magukat mindennap bejelentsék a térparancsnoknál. – Ez nem is valami kellemetlen utasítás.