Part 7

Hát még a szép szónoklatok. Az egyik vezér jelszava azt hangoztatá, hogy «nem adózunk, nem katonáskodunk, senkinek nem szolgálunk», a másik ezzel nem érte be; «de osztozunk a papok nagy birtokán; elveszszük azoknak a főuraknak a jószágait, a kik külföldön laknak s kiosztjuk a szegény nemesség közt.» Ez már többet ért.

Akkor aztán következtek a hatályosabb módszerek: a két ellenjelöltnek kölcsönös rágalmazása. Nem volt az a fejvesztésre méltó bűn, a mit a kortes fantáziája ki ne talált volna. Mind a kettőnek már a születése előtti dolgainál kezdte a lebecstelenítését; nem volt olyan diákkori excessusa, hogy vissza ne emlékeztek volna rá: alacsony tolvajságot, csalárd okirathamisítást sütött ki egymásra a két testvér, egy véletlenül elcserélt kalap, meg egy jelentéktelen levélből kivakart szó miatt; Decebálra kisütötték azt, hogy oláh, Belizárra meg azt, hogy német. Decebál azt kürtölte az öcscséről, hogy az titokban pápista, Nagyváradra gyónni jár; Belizár meg a bátyjáról, hogy az zsidó: azért jár Erdélybe, hogy ő a zsidóknak a főrabbinusa Bözöd-Ujfaluban. Ezzel aztán fel lett kavarva az egész vármegyében minden szélvész, ki lett költve minden őrült szenvedély, a mi eddig tojáshéjban pihent; párt támadt párt ellen, nemzetiség nemzetiség ellen, oláh magyar ellen, a keleti hitű magyarnak oroszszá kellett lenni; pápista, kálvinista, lutheránus mind megtalálta eltemetett gyűlöletét s az mind jött a csatatérre, Thonuzóba csont-lován ügetve; családok vesztek össze, apa, fiú, testvérek, sógorok egymás között: egyik falu a másiknak hadat izent, azt meg is harczolta; egymásnak a búzáját éjszaka lekaszálták zöldjében, a boglyáit felgyújtották a mezőn, a lovainak levagdalták a füleit, aztán összevesztek a faluk benn magukban: ház ház ellen, korcsma korcsma ellen, templom templom ellen harczolt, elég volt a fehér tollnak a fekete tollal összetalálkozni, hogy botra kerüljön a dolog. Folytak a legocsmányabb pasquillok, versbe szedve, nótára téve; végtől-végig minden ház, fal és kerítés tele volt írva gúny, szidalom szavaival. Az átutazó becsületes embert, tekintélyes urat, szolgabírót megugatták a kutyák, megugatták az emberek, s a kutyák sokkal tisztességesebben.

Ebbe a felkavart iszapos zűrzavarba aztán belenyult valaki, a ki sötétben is lát és nyolcz keze van, mint a hydrának.

Belizár egyszer azon vette észre, hogy neki titkos segítsége érkezik. Eddigelé láthatatlan kezek dolgoznak mellette. Hatalmak, a miknek létezését eddig tagadták Tuhutum vármegyében, éreztetik hathatós befolyásukat. Vallásfelekezet, nemzetiség, érdekcsoport kezd az ő személye körül csoportosulni. Meg van teremtve egy párt, a mi eddig nem volt, s most az viszi magával. Még ha győz vele, akkor talán megszabadulhat tőle, de ha elbukik: egészen azé marad.

A tűzhalmi kastély hat hétig nem volt jobb a hadjáratok útjában fekvő csapszéknél. Éjjel-nappal jött, ment a vendégsereg: ajtó, kapu (kivált a pinczeajtó) soha be nem zárult. Termek, szobák folyosók, üvegház, tiszttartólak, pajta: az mind tele volt uraságokkal. S milyen uraságok! A kiknek a hajukba ragadt a bojtorján, s kezébe ragad a kés, villa, kanál, a mivel ebédelnek, bocskoros nemes urak, rovott életű kalandorok; vármegyeház földalatti részét kitanult félkézkalmárok; rettegett verekedők; atyafiak nyakán élődő csavargók; de szivesen kell látni valamennyit, mert voksa van s az ellenséget megfélemlíteni dicső nagy elementum.

Négy szakács főzött a számukra, s egy egész csapat bébillér; Sára asszonynak volt nagy hivatala.

A mi tányér, pohár az asztalra került, azt természetesen mindennap összetörték: nem győzte helyrepótolni a telkibányai kőedénygyár s üvegcsüri huta.

Hát még mikor az erdőaljai oláh nemes urak is meg lettek nyerve (a mi a Horkázy úr befolyásának köszönhető) s beállítottak egész csapatostól a tűzhalmi kastélyba. A vezérük: egy öles óriás, lóháton ment a lépcsőkön a czímerterembe, s odakötötte a lovát a kandeláberhez, nehogy valaki a vendégurak közül pártját fogja. Ezeket egész a követválasztás napjáig itt kellett tartani, s éjszakára mindig bezárni a pajtába, nehogy a «daru» párt kortesei megmételyezzék a szivüket még jobb pálinka igéretével.

A hatodik héten már nem volt a tűzhalmi kastély roppant kertjében semmi zöld, a mi valaha megehető volt, a káposztatorzsától elkezdve a téli almáig; kifogytak a kamrák, még a kenyérnek való lisztet is Aradról kellett hozatni, s a szénát pénzen vette Decebál s hajóval hozatta le Mármarosból.

Mind tömérdek pénzbe került ez! Fele czigány-utczára is szaladt. Az olyan jó kortesvezérek, mint Decebálnál Csunyi Laczi, Belizárnál Bakala Peti, nagyon értik a választási kétszerkettőt. S ez sajátszerű tabula Cebetis! Nem tanítják ezt az iskolában, pedig kár! Hogy csak egy példát is hozzunk fel, 3-at a 2-ből ki lehet vonni s akkor marad ott 5. Ez persze a rendes algebra szerint absurdum, de a választási algebra szerint szent igazság. Ugyanis, ha a követjelölt odaadta a kortesvezérnek az első 2 ezer forintot, akkor még ki lehet belőle venni 3-at, s ha azt is odaadta, még akkor bizonyosan utána fog hozni 5 ezeret, így lesz a «kivonásból» «összeadás!» Méltó, hogy akadémiai pályakérdésül kitüzessék.

A két versenyző testvér az egész idei termésnek az árát elköltötte már, gulyáikat, kondáikat minden országos vásáron ott lehetett látni, adták, a hogy vette valaki, még így sem volt elég a pénz. Azt pedig elő kellett teremteni minden áron. Ha már az ember egyszer benne van, akkor feszíteni kell, ha a hetedik ivadéka megsiratja is.

Abban az időben pedig nehezen ment a pénzcsinálás. A váltótörvény meg volt már hozva, de istenfélő földbirtokos óvakodott azzal ismeretségbe jönni; tudva azt jól, hogy a ki a kis ujját odaadja az ördögnek, az testestől, lelkestől elkapatik a földalatti hatalom által, már pedig való az, hogy ez az a vétkező kis ujja az embernek, a melyiket a váltó-blanquettre rátámaszt, a mikor nevét az «elfogadom» társaságában ráfirkantja, ez a hosszú, léniázott papiros a megfordított Jákob lajtorjája, a mely lefelé visz a pokolba. Decebál rámászott erre a lajtorjára. Abban az időben pedig pénzt csak egyes nagyvárosi uraságoknál lehetett kapni, a kik száz forint helyett kétszázat iratnak alá. Meg is újítják szivesen a váltót, akkor meg kétszáz helyett négyszázat kell aláirni. Még más kútforrásra is gondolt egy pillanatban Decebál. Hátha «Ő» adna kölcsön. A nagy Thonuzóba. Hisz ő neki százezreket érő kincsek állnak rendelkezésére. Egy részét pedig bizony áldozatul hozhatná. De nem! Ezt soha sem! inkább az ördög markából, mint az ő csontkezéből.

Ha ilyenformán Decebál az ördögöktől hozott segítséget, nagyon természetes, hogy Belizárnak meg az ellenlábasokhoz kellett folyamodni, a szentekhez: ő meg a káptalanhoz fordult kölcsönért. Kapott is elég nagy summát, hogy a hadi költségeket fedezhesse vele. Csakhogy az ilyen kölcsön nem maradhat titokban, mint az uzsorásnak adott váltó, mert azt betáblázzák az adós birtokára s minden vármegyében kihirdetik a közgyűlésen, a hol a birtokai feküsznek.

Ez aztán megint egy erős izgatási eszköz lett Belizár ellen. A papok adtak neki pénzt! Eladta magát a clerusnak! Reversalist adott magáról! Convertált! A hitehagyott! Ezzel a hireszteléssel a hívei táborát nagyon megzavarták. Most már, azt tudva, hogy a papok pénzét költi, minden ember duplára tartotta a szavazatát Belizárnál, s ő, hogy megczáfolja a hitehagyottságáról terjesztett híreket, a hol csak egy rongyos födelű templom, paplak volt a nostrasoknál, azt kénytelen volt mind ujra zsindelyeztetni.

Az utolsó napokban már általános volt a verekedés a vármegyében. Eltörni a lábát egy voksnak, az is nyereség. Boglyák, kukoriczagórék felgyújtása éjjeli renden volt, kisérve elszórt czéduláktól, a mikben a falut veres kakassal fenyegetik, ha a választás napján ki mer mozdulni valaki a házból. A kétséges szavazatok ára mesésen fel lett árverezve: dobszóval az utczán, énekszóval a templomban hirdették a népszónokok, hogy jön az a nagy nap, a melynek sorsa életünk, halálunk fölött határoz. Rajtunk függ a világ szeme. A fuvar ára felment száz forintra.

Olyan kép volt ez, mintha egy festő csupa kificzamodott tagú emberekből állítana össze egy csoportot, összekeresve mindent, a mi anatomice valóság, de azért mégis képtelenség.

A megye székhelye, Tanusvár, a legutolsó napig alig volt kizavarva szokott nyugalmából. Itt kevés a szavazó. Ritka nemes ember űz mesterséget, de az ki is pingáltatja aztán a czímerén levő sarkantyús csizma alá a «Nemes» czímet a neve elé. A polgári osztályt nem érdekli az egész követválasztás. Tanusvár csak mezőváros, innen nem megy követ a diætára. Azért itt még nem is lengenek a házakon senki lobogói. Csak úgy divatból hordják a fehér tollat, a darúk jelvényét, minthogy Belizár hívei itt többségben vannak. A «Régi Nap» vendéglőse, Dabajkó uram pedig épen átkozza az egész restellatiót; ő nagyon rossz üzletet csinál. Mikor az egész vármegye ingyen bort iszik, akkor az ő bora mind ott pimpósodik meg a pinczében.

A követválasztás napjára azonban nagy előkészületek voltak téve. A város négy szélén négy tanya volt fölállítva, kettő a Decebál, kettő a Belizár szavazói számára. Ezekben kellett a két tábor csapatjainak összegyűlni s aztán a kirendelt órában vezéreikkel és zenebandáikkal a vármegyeház udvarára felvonulni.

Arra, hogy holmi fegyveres nép tartsa fenn a rendet, még csak gondolni is hazaárulás lett volna.

Ugyan mit tud bámúlni a világ Napoleon hadjáratain, Hannibál felvonulásán? A tuhutummegyei követválasztást kell megnézni, az a stratégia. Háromszáznegyven faluból kell két külön tábornak egy központban egyesíteni az ellenséges erőket. Minden falu végén ott leskelődik az átkelni szándékozó csapatra az ellenség. Megállítják a szekereiket, megkísértik az ellenfeleket becsalogatni a tanyájukba, elcsábítani, leitatni, másutt meg kőzáporral fogadják, minden sövény mellől hull a fejükre az áldás; ha gyöngeszivűek, megriadnak s visszafutnak; ha keménynyakuak, keresztül vágják magukat az ellenséges falun, s betört fejekkel, felkötött karokkal igyekeznek a czélhoz. Mentől több csoport vergődik össze innen-onnan, annál nagyobb a harczi kedv; megkezdődik a szekerek versenynyargalása, itt-amott bedöntenek egyet az árokba. A fiatal legények, kiknek még nincs voksuk, lóháton nyargalva kisérik elől-hátul a szekérvonatokat s rikoltozva hirdetik a jelöltjük nevét, a mit külömben az első szekéren vitt zászló is messziről olvashatóvá tesz.

Az alvezérek gondja, hogy két ellenséges dandár az uton össze ne verekedjék; lehetőleg úgy viszik a dolgot, hogy a találkozás ölelkezéssel, csókolózással, kulacskicseréléssel végződjék; mert hát itt jön az éjszaka, még le is lehet venni a lábáról az ellenfelet. Az oláh választók taktikája a legokosabb, ők mindenütt kénytelenek az ellenség falván keresztül vonulni, annálfogva feltüzik a fehér tollat, a darúk jelvényét s Belizár zászlói alatt vonulnak fel Tanusvárig, majd csak ott veszik aztán elő a fekete tollat s csatlakoznak Decebál zászlóihoz.

Semmiféle fegyveres erő nem lábatlankodott a választási harcztéren. Az volt az igazi szabadság! Nem úgy, mint most, hogy előre kirendelik a katonaságot, s erőhatalommal rekesztik el egymással a két ellentábort. «Romlásnak indult hajdan erős magyar!»

A távolabb vidékek contingensei már éjszakára felgyültek Tanusvárra, s megszállták a város utczáin emelt tanyákat: onnan járták végig a város utczáit nagy muzsikaszóval, megtisztelve a főispánt a megyeház előtt hevenyészett serenadeokkal. A farkasok a közben ott kullogtak a juhaklok körül, a furfangos lélekvásárlók, kik álczázott renegátsággal furakodtak az ellenfél nyája közé, a kit lehetett megmételyezve: jaj volt a bőrüknek, ha megismertettek!

Az elitehadak, a testőrdandárok azonban csak hajnalban indultak meg a két ellenjelölt kastélyaiból, a hol az éjszakát lelkesülten töltötték. Itt volt azután kifejtve minden, a mi pompa és hatalom. Lóháton felvonuló banderiumok, urakra szabott népviseletben: arany rojtos selyem zászlók, négylovas hintók sokasága, azoknak az élén a jelölt ötös fogata, sallangos szerszámmal, utánuk a véghetetlen sokaságú cséza, bricska, neutitsányi megrakva felbokrétázott nemes urakkal. Itt azután a dévaj incselkedésnek is hely lett adva. A saját jelöltjük tiszteletére költött dalokon kívül az ellenfélre gyártott gúnydalnak is bőven volt keletje, s hogy látható jelvényekben se szűkölködjenek, a fekete tollasok egy hosszú rúdra tűztek egy óriási kulacsot, a minek ábrázatja volt festve, igen jól hasonlított Belizárhoz. A kulacs-arczkép meg volt tisztelve egy püspöki süveggel, és arra felirva: «in hoc signo vinces». De azonban a darúk sem maradtak adósak, ők meg egy póznára függesztett lepedőnagyságú kártyalapot mutogattak, a min Decebál volt a makk-király egyfelől, Sára asszony ugyanazon színből a királyné másfelől. (A mióta Decebál a birtokcserét megtette Ponthaligethy gróffal, iszonyú sok makkja teremvén, elnevezték makk-királynak). A zászlónyél hegyén pedig volt egy papucs: mint a római vexillumokon a kinyújtott kéz. Ez volt Decebálra nézve a legkegyetlenebb insultatio.

Ha azt a két gúnyjelvényt az ellenfél tábora meglátja!

Pedig meglátják, mert a reggeli harangszó után mind a négy tanyáról megindulnak valamennyi zászlóval és muzsikával az ellentáborok s elfoglalják a vármegyeház nagy tágas udvarát. A nyargonczoknak, a kortesvezéreknek van dolguk, a híveiket együtt tartani, hogy az ellenféllel ne érintkezhessenek.

A két szemben álló tábor első tekintetre csaknem egyenlő erejűnek látszik: csak az a kérdés, hogy ki válik be igazi szavazónak? Ha a hangot meg lehetne mázsálni, úgy a Decebálé nyomna többet: annak a hívei határozottan erősebbek, a jelöltjük nevének hangoztatásában. Miután reggel kilencz órától tíz és félig állhatatosan megvívatott az az égverő torokharcz, végre megjelenik a megyeház udvarára nyiló tornáczon egy fiatal megyei tisztviselő s kiakasztja a fekete táblát, a mire ez a szó van felirva «Vox».

Ez pedig bevett magyar szó, minden nemes érti. A főispán szavazásra bocsátja a választók seregét.

Ekkor aztán egyszerre elnémul a lárma, dal, hetvenkedés. A megyeház főkapuját bezárják. A nemes urak falvankint járulnak egy hosszú folyosón keresztül a szavazatszedő-bizottság elé, a mely egyúttal a jogosultságuk fölött határoz, s beirja a neveiket a jelöltjük protocollumába.

Ez már nagyon unalmas mulatság.

A legtávolabb eső helységek választóit bocsátják legelől, s ha az egész vármegye leszavazott, következik maga Tanusvár. Ennek a szavazóira csak késő este kerül a sor. Addig kivülről be senkit sem eresztenek. Mikor odabenn annyi ember leszavazott, hogy tele a folyosó, akkor a megyeház kis ajtaján keresztül kibocsátják az egész csapatot az utczára.

Ez elég simán megy addig, a míg a tömeg nagyobb része odabenn van, de a mint a leszavazott sereg kezd odakinn a megyeház udvarán nagy gomolylyá nőni, a dolog egyre zavarosodik. A kijövő rajokat ellenséges botok üdvözlik agyba főbe, s vitézség kell hozzá, hogy utat tudjanak maguknak törni a maguk szőrű hivek állásáig.

Majd később szitkozódó csapatokat rajzik ki a megyeháza, a kik tele szájjal kiabálják, hogy ravaszság, csalás, erőszak van odabenn, az urak megdubitálják az igaz nemeseket, nagy a részrehajlás! Sok régi nemest megfosztottak a szavazástól. Az elkeseredés méltó anyagot lel a fekete tollasoknál. De nemsokára megfordítja a hangulatot egy újabb leszavazott raj, mely azzal az örömhírrel ömlik elő, hogy győznek a sasok, most szavaz Guraboncz; Decebál hatvan szóval hagyta el Belizárt! Erre aztán lelkesedés lepi meg a diadalérző pártot, ellenben bánat és csüggetegség az alulkerülőt. Az utóbbi kezd elbusultában megéhezni s elszállingózik a főtanyákra, ott keres vigasztalást.

De nemsokára új, nem várt fordulat zavarta fel a künn levő tömeget. Hallatlan esetről hoztak hírt a megyeházból jövő fekete tollasok. Az oláhság iszonytató árulást követett el! Hű maradt Belizárhoz! Pedig azt igérték titokban, hogy meg fogják csalni s Decebálra szavaznak. S nem csalták meg! Az árulók! Igen, mert Horkázy csak a pópáikat nyerte meg, de Bakala Peti megvesztegette a «csodaemberöket», a ki esőt, szárazságot jövendül meg.

S ennek a szava hatalmasabb, mint a pópáké! Most egyszerre elérte Belizár Decebált, alig van közöttük egy pár szó különbség. No de jöjjenek csak ki azok az oláhok! Volt azonban a főispánnak annyi bölcs belátása, hogy a jámbor oláh nemeseket a megyeház hátulsó ajtaján bocsátotta ki, azok mindjárt szekereikre kaptak, s elporoszkáltak a városból, mire észrevette valaki a menekülésüket, már jó messze jártak.

A bősz harag erre egészen Belizár személye ellen fordult. Ha most megkaphatnák, bizony porrá törnék!

Este felé már kinn volt a városban a leszavazott nemesség; odabenn csak a tüzhalmiak voltak még. Ezek egytől-egyig Decebál hívei. De aztán hátra volt még Tanusvár, a miről tudva volt, hogy egészen darupárti. Csak az a kérdés, hogy hányba tudnak a fehér tollasok disznószivet verni, hogy előjöjjön a házából s el merjen kullogni a megyeházig, lovas banderium oltalma alatt.

Veszett ügyre volt kilátás! A legvégül előrobogó tüzhalmi kortesek, fővezérükkel Csunyi Laczival azt a rémhírt hozták magukkal, hogy ha Tanusvár leszavaz, Decebál elbukik. S azt mind az oláhok dupla árulása okozta.

Ekkor valaki elkiáltotta magát: «halál a fejére a hazaárulónak!»

Ilyenkor könnyen hazaárulóvá lesz az ember.

S az rögtön hadi jelszóvá lett. Az elkeseredett sasok egész tömegestül neki indultak Belizár házát fölkeresni.

Belizárnak is volt nemesi curián, szép gyümölcsös kert közepett épült háza Tanusvárott; a hol a téli hónapokat szokta tölteni. Ez volt most a daruk főhadiszállása.

A sasok ezt a házat földig lerombolták s a butorokat szilánkokra tépték, hasogatták, az ott talált vendég urakat kékre, zöldre verték; maga Belizár csak úgy menekült meg, hogy a kertben levő vizvezeték kádjában húzta meg magát.

Bakala Peti kiugrott az ablakon jó eleve és elmenekült a daruk tanyájára s ott fellármázta a maga híveit, azok botra, fokosra kaptak s rohantak be a városba; de mire beértek, már akkor a Belizár házának a falait is bontották.

No, ha ti lerontottátok a mi urunk házát, mi meg lerontjuk a tietekét! s ezzel a szándékkal neki fordultak a másik oldalon Decebál házának. Annál is szép vendégsereg volt együtt, a hintajaik ott álltak sorban az udvaron. Legelőször ezeket szabdalták apróra. Aztán széthányták az utczai boltokat. Soha sem volt olyan olcsó a karton, meg a selyem. Utoljára aztán neki estek annak a belső lakháznak, csákányokkal, vasrudakkal, ajtó, ablak tört, zúzott a csapásaik alatt. «Fizetünk Belizárért!» Decebál és a vendégei a kéményen keresztül menekültek ki a szomszéd ház tetejére, úgy menekültek meg a csunya haláltól.

És az alatt, a míg a két bőszült ellentábor a két testvér házát kölcsönösen lerombolta, a furfangos Bakala Peti sorra járta az ismerős házakat Tanusváron, s hordta fel a Belizárhoz tartozó szavazatokat hintóval a megyeházára.

Egyszer aztán a Decebál kortesvezérei azzal a rémhírrel rohannak ki a megyeházból, hogy mindjárt többsége lesz Belizárnak, ha Tanusvár leszavaz.

No hát elő a legvégső segédeszközzel! Fel kell gyújtani a tanyákat! Mind a négyet. A saját és az ellenzék tanyáit. A tűzvészre majd elmegy a kedve Tanusvárnak a követválasztástól.

S ez a mesterfogás tökéletesen sikerült. Az éjszakát egyszerre bevilágította a négy felgyujtott tanya lángja.

Egy óra mulva aztán tűzben-lángban állt az egész város. Végtől-végig égett minden utcza, kálvinista, pápista templom, paplakok, iskolák, még a «Régi Nap» is. Egyes egyedül a vármegye háza maradt meg, annak cserepes volt a teteje.

Reggelre egy zsarátnok és sziporka-fergeteg tánczolt, forgószél tűzoszlopa alakjában Tanusvár helyén.

Koldussá lett egynehány ezer ember, az igaz.

Hanem a haza meg volt mentve.

Tanussy Decebál tizenhárom szótöbbséggel meg lett választva Tuhutum vármegye követjének.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– No ez csak tiszta munka volt! mondá Csunyi Laczi, egy égő gerenda üszkénél rágyujtva a makra pipájára.

A KI ROSSZABB AZ APAGYILKOSNÁL.

A kis királyoknak fejedelmi kötelességeik is vannak.

Ha a kettőjük között kitört háborunak egy népes város áldozatul esett, hát ez rendes dolog, minden hadjáratban megesik az; hanem aztán épen olyan rendes dolog, hogy a hadviselő potentátok az ilyen szerencsétlenséget enyhíteni siessenek.

Ebben nem is volt hátramaradás.

Ha Decebál, roppant erdeiből egész Tanusvár számára felajánlotta az ingyen épületfát, másfelől Belizár téglavetői szolgáltatták a téglát, cserépzsindelt ingyen minden lakosnak, Decebál adta a fedő nádat, Belizár a meszet; s mind a két uraságnak valamennyi igavonó marhája folyvást a városnak szolgált. Decebál első kötelességének tartotta minél előbb újra fölépíttetni a leégett kálvinista templomot tornyostul, abba az elolvadt harangok helyébe ujakat hozatott, ekkor aztán Belizár sem maradhatott hátra, ő meg a pápista templomot emelteté fel romjaiból s az ő bőkezűségéből kapott végre Tanusvár olyan toronyórát, a mi nem mutogatta az egyik oldalán hátrafelé az órákat!

E nagylelkűségnek az lett a következménye, hogy Belizár, legfelsőbb elismerés jeléül a Szent-István rend lovagkeresztjét nyerte. Nagy ritkaság volt ez akkor Magyarországon. A ki rendjelt kapott, nem is hitték el annak, hogy vagy a testét, vagy a lelkét el nem adta, vagy a hitét, vagy a hazáját bizonyosan elárulta!

A Szent-István rend alapszabályai között van két pont, a mi szemet szúrt Tuhutum vármegyében: az egyik szerint a rendjel részese tartozik harczolni a hitetlenek ellen; a másik szerint pedig joga van a báróságot megkivánni.

Ennek alapján Belizárt minden ember azzal infestálta, hogy báró úrnak szólítgatá, s azt kérdezgeté tőle, hogy igaz-e, hogy katholikussá lett?

Addig-addig boszantották mind a kettővel, míg utoljára megtette mind a kettőt, s egy szép napon köztudomásuvá lett, hogy az egyik Tanussy testvér kilépett a nemesek sorából, s a kálvinisták gyülekezetéből, báró lett és katholikus.

Mint magyar mágnásnak, azután ő neki is helye volt a pozsonyi országgyülésen, az ő széke a felső táblánál volt, míg Decebál az alsónál foglalta el helyét. Megint közel voltak egymáshoz, s ha valahol, úgy itt lehetett igazán folytatni az ellenségeskedést.

De még Bakala Peti is felkerült az országgyülésre, mint «távollevők követe»; a külföldön lakó Ponthaligethy Don Juant képviselte. Ez is igen szép intézmény volt, de kár, hogy elolvadt.

Ő rá igazán nagy szükség volt itten.

Sára asszony volt legjobban kielégítve a sorsfordulat által. Elérte, a mi után vágyott, hogy elhagyhatta a tüzhalmi kastély lármás unalmát, s beléphetett a fényes nagyvilágba.

«Fő» Pozsony városa volt akkor a valódi nagyvilág Magyarországon.

Gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitünőségeknek, az egész magyar főrendnek, magában is előkelő, fényes nagy város, civilizált lakossággal, regényes vidékkel, ódon palotákkal, kövezett utczákkal, szökőkutakkal és különösen díszes mulató helyekkel.

Itt azután igazán volt díszes társaság, finom hölgyek és uraságok, pompás toilettek, volt nemes verseny, diadalok. Sára asszony Dorkó nénőt otthon hagyta, s a helyett franczia társalgónét fogadott s bámulatos dolgokat tanult meg tőle.

Szerencséje volt a tartós szépségek közé számíttathatni, a kiknek a bájait az évek csak fejlesztik. Mindig körülrajongva udvarlókkal! Ha olyan erényes nem lett volna, de sokszor visszafizethette volna a kölcsönt Decebálnak!

Csak egy teljesületlen vágya volt még, egy udvari bálban ragyoghatni! Hanem ezt lehetetlenné tette férjének politikai pártállása.

Decebál azt sokszor megmagyarázta a feleségének. Ha ő beadja a derekát, akkor veszve Magyarországon a szabadság ügye. A haza jobbjainak szeme mind ő rá néz. És minő szemek! A mikről így énekel az országgyülési dal:

«Duna, Duna, vized mért keserű, Árkod mért van tele? Mert Pozsonynál sok keserű könyű Hullott hajdan bele, Melyet a hon jobbjai pergetnek: Hogy N. N. N. nem jött fel követnek!»

Ezek voltak a szemek! Keserűvé sirták a Dunát! Ilyen sincs már!