Part 5

Nagy nap ez! A diákok választanak legátiót. Előttük a hosszu nagy lajstrom, a szent eklézsiák nevével, a mik szomjuhozzák a friss «igét». Mert jól esik ám a hivek seregének «odakinn», ha az eltottyadt tiszteletes helyett, a kinek már könyv nélkül tudja minden ember a prédikáczióját (csak maga nem) egy olyan tőrül metszett kölyökpapot lát kiemelkedni a kathedrából, a ki aztán csengő, dörgő, pattogó szóval harsogtatja el a hires Szoboszlay, vagy a még híresebb Kalmár hatalmas egyházi szónoklatait, nem is olyan alamuszi módon, hogy az egyik kezét leteszi, a másikat felveszi, vagy mind a kettővel megfogja a pulpitust, hogy el ne szaladjon alóla a kathedra, hanem neki ereszti mind a két karját Isten igazában s dobálja tele marokkal, a hogy illik, az áldást, dorgálást és bölcs oktatásokat. Akkor nem aluszik senki, mikor a legátus prédikál.

De viszonylagosan a diákság előtt is épen olyan kivánatos ez az ünnepi legátió. Derék egy intézmény az! A fiatal ember utazik saját költségén, apostolok lován, országot világot lát, tapasztal, emberekkel ismerkedik meg; némelyik legátió czélja a szlavoniai kálvinista községek, oda Kecskemétről megy a legátus. Aztán a legátió eredménye nagy segítség annak a szegény fiunak, a kit hazulról öt garassal eresztettek el, hogy legyen urrá. Némelyik már a «post festa»-ra várt jövedelmet el is költötte előre. A hitközségek suly szerint következnek a lajstromban, némely falu többet ér, mint egy nagy város. Ó-Szőny a legelsők között van, Budapest csak a vége felé kullog (még akkori időben!). A traditiók, a szájhagyományok egész statisztikai összeállítást tartanak fenn e tárgyról. Hol milyen konyhát tart a pap? Vannak-e felnőtt leányai? Házas-e a rektor, vagy csak academica promotión van? Néhol a földesúr pápista, hanem azért nála ebédel a legátus, nagy kanállal s aranyat kap ajándékba. Elmondatik, hogy micsoda bolondságai vannak a főurnak, a miket figyelemben kell tartani. Másutt ellenben a kertek alól kell felmenni a legátusnak a subsidium összegyűjtésekor, mert ha a compossessor meglátja az ablakon át, hogy közeledik a legátus, elszökik előle. Vannak beneficziumokkal járó legátiók. Vannak eloláhosodott falvak, a hol már senki sem tud magyarul, s a hol régi kétgarasosokkal fizetnek, a miket már a delvalvatio alatt kivontak a forgalomból, hanem azért oda is kell menni legátusnak, oda is el kell vinni a szent lélek kettős tüzes nyelveit.

A java legatiókat természetesen a quinquennis és a sexennis diákok válogatják el calculusuk rendje szerint, ezek az igazi theologusok, a kik már folyvást peregvést tudnak zsidóul; utánuk jönnek gradus szerint a juristák, philosophusok, physicusok, a kiktől nem kivántatik több, mint hogy az első két sort el tudják olvasni Mózes Pentateuchjából: «Beresid boró Elohim e thassamáim, tohu vabohu chusef.» A «bagó»-nak aztán marad az, a mit a többiek ott hagytak, a polyvája. De azért azt is elviszik, nem hoz be többet nyolcz bankó forintnál, azt is a perselypénzből adják ki, csupa krajczárban, de nem hagyatik az azért ott.

Hát az említett Mike-Pércs épen ebbe a kategoriába tartozó legátió volt. Még hozzá az a rossz hire járt, hogy az öreg pap rendkívül fösvény ember, maga főz, nem tart szakácsnét, a legátusnak a kostához kell menni. (Így tisztelték az iskolamestert hajdan.) S még hozzá van két filiája (nem a papnak, az még jó volna, hanem a községnek) két fiókegyházközség, jobbról is, balról is egy óra járásnyira, úgy, hogy a legátusnak alig tette le a kanalát, már a nyakába kell venni a lábait és kutyagolni a szomszédba, hogy ott legyen a harangszóra, s onnan megint vissza éjszakára Mike-Pércsre, s ott egyuttal énekelni is kell, mert a rektor golyvás, nem énekelhet.

Tanussy Manó is «bagó» volt még (első éves philosophus), hanem tudvalevő két rendbeli kitünőségénél fogva mint kis botos és áltista, huszonnégy emberrel elébb választott s így még abba a kategoriába jutott, a hol egy jó husz forintos legatióra lehetett szert tenni; neki jutott «Sulymos-Káta», egy magányos helység, bortermő vidék. 400 kálvinista lélek, viális pap, trabális papné, csakhogy addig itatják a legátust, a míg be nem rúg.

Hanem biz a szegény Jancsi pajtásnak már nagyon sovány válogatása maradt, a czimborái bele beszélték Mike-Pércset. Mikor aztán beleválasztott, csak akkor világosították fel a sűrű hátrányáról az eklézsiájának, de már rajta maradt.

Azonban az electio után következik a cserebere. Egyik is megbánta, a mit magának foglalt, a másik is. Azok aztán iparkodnak kiegyenlíteni a dolgaikat, rábeszéléssel, ravaszsággal, vagy ha másképen nem megy, ráfizetéssel. A virement meg van engedve. Akad gazdája mindegyiknek.

Csak a szegény Jancsinak a Mike-Pércsét nem akarta senki a magának jutottnál jobbnak elismerni. Egész proverbium lett már belőle: «Kinek kell Mike-Pércs, meg a filiái?» A Jancsi majd búnak eresztette a fejét a nagy megbánástól.

– No hát ha senki sem akar veled cserélni, cserélek én! mondá Tanussy Manó.

Eleinte nevettek rajta, azt gondolták, tréfál. Jancsi komolyan elutasította az ajánlatot. Jó pajtások nem fogadhatnak el egymástól ily áldozatot.

Hanem aztán Manó olyan okot hozott fel, a mely egészen bevált. Ő neki ellensége a bor, ott pedig, a hová ő választott, keményen kell nyakalni, ez az oka, a miért odaengedi akárkinek cserébe.

A valóságos oka pedig az volt a cserének, hogy a mióta hazulról megszöktek, az egész telet-nyarat folyvást ugyanabban az egy ruhában huzták ki, a mi akkor velük jött. A Jancsié már akkor is ócska volt, azóta nagyon megadta magát az időknek, az uj ruháját, tudjuk, hogy Manónak engedte, s az még állta elég jól. Ezért kellett a Jancsinak átengedni a nagyobb «dácziával» járó eklézsiát, annak nagyobb szüksége volt rá.

Külömben Manó a legkeményebb nélkülözésekhez edzette magát, csikorgó télben is a puszta téglapadlón hált, a feje alatt egy hasáb fával vánkos helyett, s egyszer fogadásból megtette, hogy három napig nem evett semmit. Kiállta vitézűl.

A nagy vállalathoz (mert nem csekély dolog az!) nem kellett egyéb, mint egy pár prédikácziót leirni, azután meg valamelyik öreg diáktól, a ki termetre hasonló, elkérni kölcsön a viseltes tógáját, a mit az természetes, hogy odaád szó nélkül; rég gyakorlatban élt már ott a socialismus, egész a communismusig; a melyik diáknak hazulról laetum nuntium[1] érkezik, az valamennyi szobatársé, s ha egynek van egy ünneplő kabátja, azt valamennyi viseli. Jön még hozzá egy vászon kuffer, másként «batyu», a mibe egy ing, a tóga és egy pár csizma (ha van) megfér, a prédikácziót zsebre nyomják, persze egy árva szót sem tudnak még akkor belőle, mikor neki indulnak, de hát arra való a hosszú út, az ember előveszi a nagy séta alatt s bemagolja peripatetice.

Manónak annyival könnyebb volt a batyuja, hogy nem volt több annál az egy pár csizmájánál, a mit a lábán viselt, hanem az drága csizma volt, oda volt rejtve a talpába az a bizonyos száz forintos bankó, a mihez nem szabad hozzá nyulni. A vándor diákot emelgette a büszkeség, mikor arra gondolt, hogy ő most száz forintos bankóban gázol!

Akkor azonban magát csalta meg, a mikor azt hitte, hogy majd ő az uton tanulja meg a prédikácziót, mert a mint a szép zöld mezőre kiért, a mi akkor ékeskedett a tavasz egész pompájában, a pacsirták éneklése mellett, a méhek zsongásánál, elfelejtette minden apostoli küldetését.

Reggel azzal biztatta magat, hogy majd délután, akkor megint nem akarózott neki a «keresztyén atyámfiai! először!» no majd este felé! Akkor meg épen gyönyörű szép vidékbe került bele, Biharország erdős tájékába. Itt meg már épen nem volt kedve a virágzó iharfák, a barkázó jegenyék helyett a teleirt papirost bámulni. Majd holnap reggel! Hiszen korán virrad. Egyszer-kétszer elolvassa, megfogja azt az ő feje. Jó hely ez, nem tart hosszan a vacsora.

Ebben az egyben nem csalódott. A mint megérkezett Mike-Pércsre, könnyű volt a pap lakára rátalálnia, ott volt az a templom mellett. Ajtó, kapu be volt zárva, dörömbözésre ki nem nyilt, Manó aztán nem sokat könyörgött, átugrott a kerítésen, úgy ment be a paphoz. Ott kinn ült a tornáczon.

Öreg alkotmány volt biz’ az már, egyes egyedűl élő lélek a parochián. Az egyházfi hordott neki vizet, ha megkivánta. De ritkán kivánta meg. Ugyanazt a kabátot viselte, a miben mint káplán idejött, s a fején azt a nevezetes föveget, a mit műnyelven «vaskalapnak» neveznek. Füstölt erősen a selmeczi pipából, a mi a földig ért le, előre görbült, török meggyfa pipaszárával.

– Hát kend, hogy jött be ide? szólítá meg a betörő látogatót. (Még ő minden diákot per «kend» titulált.)

– Az ajtó zárva, a kerítésen másztam be.

– Úgyis is illendő. Kend a legátus?

Manó tisztelettudóan vette elő a megbizó levelét s átnyujtá a tiszteletesnek.

Az öreg úr messzire eltartotta magától a hitelesítő okmányt (presbyops volt) s alphától omegáig végig olvasta, azzal gyanusan sandalított félre a legátus felé.

– Hát prédikált kend már valaha? kérdezé félszájból, a másik féllel fogta a pipaszopókát.

Manó megvallotta, hogy még nem.

– No jó. Az nem nehéz. Hanem a miatyánkba vigyázzon kend, hogy bele ne süljön kend; mert az rajtam is megesett, hogy mikor odáig jutottam, hogy «bocsásd meg a mi vétkeinket miképen… semmiképen nem tudtam tovább menni: «azonképen, mindenképen, kutyateremtetteképen, Ámen!»

Manó megigérte, hogy a miatyánkat irásból fogja olvasni.

– Már most elmehet kend, odaát lakik a rektor, annál lesz kendnek evése, hálása. Aztán ne rontsa kend a keritésmászással a ruháját; tanulja meg, hogy mi az igazi «magyar závár?» a kis ajtón van egy lik, azon lóg ki egy csombókos madzag, ha azt meghúzza az ember, magától kinyilik az ajtó.

Manó megköszönte szépen a felvilágosítást.

A kapuból még egyszer visszakiáltotta a tiszteletes.

– Majd elfelejtettem volna a fő dolgot. Egy presbyter elvesztette a mezőn a metszőkését. Ezt ki kell a kathedrából hirdetni, hogy ha becsületes ember találta meg a metszőkést, adja be a paphoz. De aztán el ne felejtse kend.

Manó odatalált valahogy a rektor házához. Annak nem volt kerítése, csak a két kapubálvány állt ott előtte magában. Majd jövőre csinál hozzá az eklézsia keritést.

A rektor jó czimbora volt; biennis diákból került ide, s aztán itt ragadt, megszerette a helyét. Azt is megmondta, hogy miért? Mivel a helység határában pompás borvíz-forrás fakad, az ember egész nap borvizet ihatik. Mindjárt szolgált is a legátus vendégének egy korsóval. Nála kosztozott a præceptor is, a kisebbik tanító. Lucullusi lakomát adott a vendégeinek. Volt lágy tojás, brúgó, meg érett turó és hozzá savanyuvíz elég. De hogy annál pompásabb legyen a lakoma, elővette a gitárját, s sorba énekelte a legszebb hajdankori nótákat, a præceptor fujta hozzá a kontrát, Manó az áltust. Egész az első bakter kiáltásig mulattak, akkor lefeküdtek szépen, Manó a feje alá tette a prédikácziót, hogy majd talán így belemegy. Az első kakaskukorításra aztán talpon volt s fogta, neki feküdt az épületes szónoklatnak, hogy majd végig olvassa.

De alig fogyasztott el belőle két levelet, már jött be hozzá a rektor a præceptorral. Négy óra volt reggel.

– Ne töltsük az időt hiába! «Minden órádnak leszakaszd virágát!» s azzal kihúzott a zsebéből egy játék zsíros svájczi kártyát. Gyerünk preferánczozni.

Hiába volt minden szabadkozás Manó részéről, hogy ő nem tud kártyázni! Megtanítják. Bele kellett állni. Természetesen krétára játszottak.

De hát az a prédikáczió? Manó utoljára, hogy a dolog körmére égett, kiszökött a fáskamrába, s ott a térdig érő fürészporban állva, olvasta keresztűl lopva az elmondandó pünkösdi szónoklatot. Bizott a fejéhez, hogy így is elbánik azzal.

Mire a harmadikat beharangozták, már szépen fel is volt öltözve a kölcsön vett tógába, s a hóna alá csapott bibliával ballagott nagy komolyan a templom felé. A tiszteletes csak a zsoltár éneklés után jött be, mikor már a légátus odafenn állt a szószékben, s olvasta a bibliából a felvett textust, a mi Bölcs Salamon prédikácziós könyvéből volt kölcsönözve.

Manó egy csepp kathedralázt sem érzett az első föllépése alatt, mintha mindig az lett volna a kenyere. Nagyon is megnézték: szép, délczeg fiú volt, olyan lehetett, mint János apostol. Nem akadt fenn sehol a beszédben, nem szorult rá, hogy az irásba pislogjon, úgy folyt az, mint a csergedező patak.

A templomnak három ajtaja volt, az utcza felőli épen a szószékkel szemben volt. Mikor már eljutott a szónoklati remekmű harmadik részéhez s nekifohászkodott, hogy «harmadszor pediglen, kedves atyámfiai, nem ok nélkűl mondja a szentirás, hogy «ordíts kapu, kiálts város», hát egyszerre csak elhal a száján a szó. A templomajtón egy alakot lát belépni, a ki tökéletes hasonmása Horkázy úrnak.

Valósággal ő az, a mint közelebb jön: a tűzhalmi táltos. S még odatelepedik le a presbyterek padjába, a curátor uram számára reservált helyre s ott megvetve a két könyökét, úgy néz fel a fiatal szónokra.

Manó úgy érezte, hogy az egész templom köröskörül tánczol, mint a búgó csiga, körülötte.

Az volt az első gondolatja, hogy azt most a szülői küldték utána, hogy haza vigye. Hanem aztán, a mint a két kezével megmarkolta a szószék támláját, visszatért az egész bátorsága; hiszen «erős várunk nekünk az Isten!» S ez a kathedra annak a tornya.

A prédikáczióból ugyan egy szónak sem volt ura többé, hanem nekiereszté a hangját s beszélt, a mi eszébe jutott, mennydörögve, hogy arra minden alvók fölébredének, mintha igazán kapu, város kiáltana s ilyenformán szerencsésen kigázolt a prédikáczióból egész a partra vezető «Ámen»-ig.

De csorgott is az izzadság minden hajaszálán végig.

A szemközt ülő Horkázy pedig nézte nagy hájfényű mosolygással.

Manónak nem annyira Horkázy miatt volt szorongatása, hanem a helybeli tiszteletes miatt. Jaj! ha az ismerni találja Szoboszlay prédikáczióját s rájön, hogy a legátusa micsoda pogánymódra szalmázott most! Félszemmel mindig a papja felé sandalított. Az pedig félszemöldökével szintén egyre integet felé, mintha noszogatná, de ő nem értette azt el. Végre már a miatyánkhoz kezdett, a pap onnan alulról olyanforma mozdulatokat tett a felemelt keze mutató- és középujjával, mint a hogy rák szokott tenni az ollójával. Aha! Most értette már meg! A metszőkést kihirdetni! Sietett is vele. A végén járt már a miatyánknak, a hol annak a kálvinista toldaléka hangzik: «mert tied az ország, a hatalom és a metszőkés, most és mind örökké. Ámen.»

De tán észre sem vette volna, hogy milyen furcsát mondott, ha a gyülekezet valamennyi tagjának kétfelé nem szaladt volna a szája, s azt nem látja, hogy minden ember a két sor fogát mutogatja felé. Csak akkor kapta magát rajta a subscuson.

Azt hitte, hogy most meg a kathedra sülyed el vele Amerikába. Csapta hirtelen a bibliát a hóna alá s kotródott le a szószékből, gallérja közé húzva a fejét.

– Mondtam úgy-e, feddé meg a tiszteletes, hogy legnehezebb a miatyánkot elmondani, de még nehezebb a metszőkés kihirdetése.

Ez már világi nagy hiba volt. Hisz mire hazamegy a collegiumba, minden diák tudni fogja a casusát, s holta napjáig minden ember azzal fogja köszönteni, hogy «tied a metszőkés. Ámen.»

S e megzavarodása közepett kellett még aztán szembeállni a hozzálépő Horkázyval.

– Nagyon jó volt Emmácskám. Pompásan ment. Mint a karikacsapás. Lesz szerencsém elmondani odahaza, hogy micsoda dicsőségben részesült a mi Emmácskánk Mike-Pércs szentegyházában.

Manó másra akarta terelni a beszédet.

– Hát maga mit keres itten?

– Hát biz én, Emmácskám, canonica visitában járok a rézaljai hiveimhez. Itt vannak ős szyttya oroszok, a kik az én esperességemhez tartoznak. Már tíz éve, hogy nem voltam közöttük. Utközben aztán megtudám, hogy a mi Emmácskánk itt Mike-Pércsen az ünnepi legátus, saját füleimmel akartam meggyőződni az előmenetele felől. S nekem nagyon hosszú füleim vannak. Ezt maga jól tudja, Emmácskám.

Ehhez a szóhoz olyan képet csinált, mint a hóhér, mikor az áldozatát kerékre fonni készül.

Szerencsére nem lehetett a discursust tovább folytatni a templomban, mert a rektor az iskolásgyerekekkel odafenn a karzaton rázendítette a «dicséretet.»

«Ordítsd óh oroszlán az erdők ligetes Rengetegeiben, hogy ő rettenetes!»

A mire aztán minden ember abban a hitben lévén, hogy ő az az oroszlán, a kire ilyen rettenetes ordítás van szabva a rengetegben, olyan hatalmas énekléshez kezdett, hogy abban minden más egyéb szó elveszett, s e közben a tiszteletes és a legátus odaállának a terített úrasztal mellé s az egymás után sorjába odajáruló hiveknek osztották a kettős jelvényben foglalt úrvacsorát: a pap a bort egy régi ezüst kehelyből, a legátus a hosszú szeletekre falatolt kenyeret egy szerény czintányérról. Utoljára, mikor a gyülekezet elkészült, egymást részesíték a szent jelvényekben kölcsösen. A legátus nem volt felszentelt pap, de a protestánsoknál pap minden ember. Horkázy úr mindezt nézte végig szépen; ő nem kért részt belőle.

Az ő pünkösdje két héttel hátrább esik a Julianum kalendárium szerint.

Mikor mindennek vége volt, a hivek kitakarodtak; tiszteletes uram a karjára ölté a hátul lelógó selyem stóláját s megindula.

– Kend pedig még itt marad és átveszi a siklust, monda az utána nyomuló legátusnak.

Horkázyt ellenben arra sem méltatta, hogy észrevegye. Mit keres ez itt, a mi házunkban?

Az az említett siklus volt a perselyben összegyült helypénz; ez a legátus jövedelme pünkösd ünnepén Mike-Pércsen.

Az egyházfi odahozta a fakó bársony zacskót hosszú nyélre kötve s kirázta belőle az összegyülemedett pénzt. Csupa vastag krajczárok voltak Mária Terézia idejéből, egyetlenegy ezüstpénz kivételével, a mit Horkázy úr tett a perselybe, elébb nagy fitogtatással oda helyezvén maga elé az asztalra. Megszámlálták, végig rakták vele az egész első padot. Épen száznyolczvan krajczár volt; teljes három bankó forint. Manó kivette közüle az ezüst pénzt, s odaajándékozta az egyházfinak, a krajczárokkal megtömte a tóga zsebét.

Azután együtt mentek ki mind a hárman a templomból.

Horkázynak a kocsija ott állt a templomkerítés előtt. Három hegyvidéki ló, farka, sörénye teleragadva bojtorjánnal. A szekér ekhós volt, a kocsisa nem idevaló viseletű, gombaforma kalappal, fürtös gubával, s térdig érő rojtos gatyában.

– No, hát mit izen tőlem a kedves anyácskának, apácskának, a szerény kis Emmácska? kérdezé Horkázy a kocsiba felkapaszkodván.

– A mit én izennék, azt ön úgy sem mondaná el, s a mit ön elmond otthon, azt én úgy sem izenném.

– Nagyon szép trópus. Látszik, hogy rhetorikát tanult. No, majd a legjobbat fogom hát mondani.

Azzal a kocsisnak utasítást adott, hogy hajtson Bagamér felé.

Ez nagyon megnyugtató volt Manóra nézve. Az épen ellenkező irányba esik, mint az ő filiái.

Nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy ezt a táltost egyenesen azért küldték most ide, hogy őtet erőszakkal fogja el és vigye haza. Debreczenben nem jó a talaj az ilyen merényletre, de itt a világ háta mögött ki vethet ellene, ha megtörténik.

Neki pedig rögtön indulni kellett a leányegyházba, hogy még délelőtt megtarthassa ott is az ünnepi szónoklatot.

A rektor le akarta beszélni.

– Hagyd te azt délutánra. Minden lelkes állat délután szokta bekurjantani a hiveket a filiában. Akkor jobban alusznak. Gyere, inkább preferánczozzunk ebédig. Inkább pénzben játszunk.

Most már volt a legátusnak pénze, a rektor is ma kapta meg a húsz iskolásgyerek után a két garasokat s ez a kész summa ágaskodott a zsebében. De Manó nem hajlott a marasztásra.

– Nincs nekem most kedvem, hogy olyan bivalyságot csináltam.

– Így lesz belőled nevezetes ember. Hát mikor Csokonay elcserélte az imádságos könyvet a szakácskönyvvel, s csak akkor vette észre, mikor félig elmondta, hogy az «eczetes uborka» hogyan készül; de hirtelen fordított rajta s átvitte a textust «az eczetes vízzel megkinált Jézusra». Mondok én teneked száz ilyen anekdotát.

Manó köszönte szépen a biztatást, inkább egy fütyköst kért az utra. Azzal is szolgálhatott neki a rektor, volt egész gyüjteménye somfa botokból, miknek a bunkóját ő maga ritka talentummal madárfejekké faragta ki, engedett belőlük választani. Minden legátus elvisz ezekből egyet emlékűl, Manó kiválasztotta belőlük a leggorombábbat. Ő csak védelmi eszközről gondoskodott.

A jó félórai út most már egészen arra lett szentelve, hogy a holnapra való második predicatiót tisztességesen betanulja. Elővette a kéziratot s azt magolta folyvást, nem nézegetve többé a táj szépségeit.

Egyszer aztán mély tanulmányából közeledő hintós lovak csengése veri fel; egy urasági fogat jön ugyan abban az irányban, a melyben ő halad, nem sokára utoléri; a bakon ül a kocsis, meg a hajdu, benn a hintóban senki sincs, a sárellenző bőr fel van kapcsolva.

– Jól megyek-e Ikafalvára? szólítá meg Manó a hajdut.

– Dehogy megy legátus uram! Rég elhagyta azt már! Amoda a szentképnél kellett volna letérni, aztán a mély utba befordulni; erre Kakatra megyünk.

– Nekem pedig így magyarázta a rektor.

– No, megálljon legátus uram, majd mindjárt segítünk a baján, hogy el ne késsék a prédikáczióról: kapjon csak fel oda a hintóba, azzal a négy pejkóval egy pillanat alatt visszaröpítjük odáig, a hol eltévedt.

Manó vonakodott a szives kinálást elfogadni, de a hajdu leugrott a bakról, úgy unszolta, hogy csak üljön fel, ők a hatalmas Wesselényi Miklósnak az emberei, a ki a diákoknak maga is nagy barátja, ha legátust kap az úton, mind felszedi maga mellé a hintóba; míg végre ráhagyta magát vétetni Manó, hogy odamenjen a hintóhoz, s lekapcsolja a bőrtakarót.

Valósággal ott találta elbujva Horkázy urat. Az ő veres kiülő szemei voltak azok, a mik megigézték, mint a cobra szemei a mókust.

S abban a pillanatban az a másik összeesküvő, a hajdu átnyalábolta vaskarokkal s leszorítá a karjait. Horkázy pedig hirtelen megkapta a két kezét.

A kis botos ugyan életre-halálra védte magát, rugott, harapott, Horkázy szakálát szörnyen össze-vissza czibálta, de végre is győzött a túlnyomó erő; megkötözték kezét-lábát s aztán feltették a hintóba.

Horkázy nagyot fujt a küzdelem után, az orrát tapogatva, a miről egy helyen bizony lement a bőr a nagy hajczihőben s aztán kiadta a rendeletet.

– Már most vissza! Aztán tudjátok hová?

Azzal maga is beült a hintóba Manó mellé.

A diáknak bekötötték a száját kendővel, hogy ne kiabálhasson. Egészen ott volt a hatalmában a meghódítójának.

S az éreztette is vele a diadalmát, a győztesek szokott impertinentiával.

– No, drágalátos szép kis Emmácska! Hát hogy hivnak engem! Asinus! úgy-e, hogy «asinus»? Hosszúfüles. Olyan hosszú füleim vannak, hogy még a mike-pércsi legátus prédikáczióját is meghallgatják. Jaj, de szépen mondta! Kivált a miatyánkot! «Mert tied a metszőkés! Ámen.» Hahaha! Jó lett volna pedig ezt a metszőkést nem felejteni ott a miatyánkban, mert elvagdalhatná vele a kezéről, meg a lábáról a zsinegeket. Nagyon sajnálom, de az édes mama parancsolta, hogy csak jó erősen megkötözzük. Hja, így jár az, a ki hazulról elszökik! Micsoda szörnyűség. Egy jó nevelt kisasszony! Fiui köntösbe buvik! És ott ténfereg egy egész collegium diákjai között! Hát nem szégyenli magát? Ördögöknek kellett beléje szállani, másként nem lehetett! No megálljon, majd kikergetjük mi magából ezeket az ördögöket!

S ez így folyt tovább. Horkázy a hatalmába keritett gyermeket vérig kínozta a boszantásaival.

– Ekkora szégyent hozni a familiára! Még ha zsiványok közé keveredett volna, csak megjárná, volna benne virtus! Ha komédiásokhoz csapott volna fel, el lehetne nyögni, egy kis pajkosság volt! De kápsáló diáknak állni be! Szolgálatot tenni! Dologtétellel fertőztetni be a Tanussyak czímerét, a kiknek az ükei soha senkinek, még a királynak sem szolgáltak; soha semmi munkát nem végeztek, a miért fizetés jár; a kik még a tettenkapott tolvajnál is ott hagyták, a mit tőlük ellopott! S ezeknek az ivadéka jár alávaló szolgálatot tenni, mint a tót mendikások, mint a betlehemes fiuk, s elfogadja érte a halomra gyült krajczárokat! Nem! Ezt nem mondom el odahaza. Inkább a nyelvemet harapom el. Ha azt megtudná Tanusy Decebál, még puskát fogna czímere beszennyezőjére!

Manónak mindezt kellett hallgatni csendesen, mozdulatlanúl.

Horkázy megint újra kezdte.