Part 4

Sára asszony ült biz’abban. Ő is nagyon jól megismerte a fiát, még ebben az átváltozott alakjában is. A csoda fogta el! Az ő magzatja, a Tanussy-család egyetlen ivadéka, a fejedelmi sarjadék halottakat énekel végig az utczán! Ha olyan erősen be nem lett volna csatolva a bőrfüggöny a hintón, tán kiugrott volna belőle, így csak az ablaküveget tudta kitörni rajta, s azon kidugta az arczát, az egész feje nem fért ki rajta.

– Están, te! Están! kiáltá indulatosan a hajdúra.

Dejszen volt annak most egyébb dolga, mint a «tessék parancsolni!» Czombig bele kellett gázolnia a kátyúba, hogy a rudas lábát visszaemelje az istrángba. A kocsis káromkodott. A két első ló pedig rémültében kikapott a sártengerből a partra, a járópadlóra, s minden módon be akart menni a csizmadiának az ablakán, pedig nem volt szüksége csizmára. Legény, inas, májszterné rohant az épület védelmére fordítófával, seprüvel; a hintóba szorúlt asszonyságnak az interpellatiója, «a fiam! a fiam!» mind elveszett a nagy lármában.

Végre is az istráng volt az okosabb: elszakadt, s ezzel a rudas kiszabadult a kelepczéből.

De most már aztán nem lehetett tovább menni, a míg az istrángot össze nem kötözik.

Sára asszony mindezekről a földi bajokról tudomást sem látszott venni, őt csak a tova szaladott Emmácska érdekelte. Egy hatalmas kemény megtisztelés után, annyira érvényt szerzett az Estánhoz intézett szavainak, hogy az visszamordúlt rá a ló hasa alól: «no hát mi a?»

Elkerítette neki a szentjeit Sára asszony.

– Hagyd ott azt a lovat s gyere ide! Nem hallod, hogy kiabállak? Nem látod, hogy ott megy a fiam?

A hajdú nagyot bámúlt.

– Micsa fia?

– Szamár! az, ki azelőtt az Emma leányom volt.

– Hát hogy lett a kisasszonyból úrfi?

Az ám! Erről senki sem világosította még fel az otthoni cselédséget.

– Bolond! Ne kérdezd. Ott megy a temetéssel. Szaladj utána, hozd ide!

– Én? Hogy találjak én meg egy Emma kisasszonyt, tizenkét tógás diák között?

Sára asszony átlátta, hogy ezzel nincs mit beszélni, a kocsisnak osztott hát parancsot.

– Héj, Simkó! Rögtön fordúlj meg.

A vén kocsis rideg nyugalommal felelt vissza.

– Felfordúlni, azt megtehetem, de megfordúlni, azt nem tehetem.

– Elszakadt az istrángunk! magyarázá az Están az állapotot.

– Nekem pedig utól kell érnem azt a temetést minden áron.

Erre a szóra: «minden áron», közbelépett a gondviselés.

Egy taligás férfiú ott nézte már régen az utcza másik oldaláról ezt a nagy hajczihőt. Maga ott ült a lova hátán a nyeregben, fülig húzva magát a kifordított gubájába, s szítta erősen az üres makrapipáját; a lóhoz volt kötve az az ismeretes két kerekű talyiga, a mi úgy hasonlít a római curriculumokhoz; egy szál keresztbe tett deszka képezi az ülést benne. – Dehogy mozdította volna meg a kis ujját, hogy a bajba került utasoknak segítsen valamiben. Hanem a mint «árról» beszéltek, egyszerre eleven ember lett belőle, megszólalt:

– Elviszem én az ifjasszonykát a temetőig, vissza is hozom hat garasért.

Sára asszony nem sokat válogatott benne: «álljon kend ide a talyigájával!»

A vehiculum odafartatott a hintó mellé, az ernyőt nem sokat bontogatta Sára asszony, hanem levagdalta a késével a csattos szíjakat s úgy nyitott magának utat a hintóból.

Aztán nem törődve az összecsődűlt embereknek sem szemével, sem szájával, átszökött a hintóból a talyigába s helyet foglalt az ülésdeszkán.

– Aztán csak jól meg kell fogózni kétfelül a kasba! dörmögé a talyigás jóakaró tanácsadással az úri vendégnek. S azzal elkezdé az alatta levő négylábú állatot a kóczmadzag ostorral agyba-főbe, a két csizmasarokkal meg oldalba biztatni, s mire az csakugyan mozgásba hozta a tagjait, úgy, hogy a talyiga is kénytelen volt vele menni.

Hejh, ha azt most látnák a tanusvári előkelő urak, asszonyságok, hogyan kergeti Sára asszony egy talyigán ülve a Tanussy-család trónörökösét, a ki halott előtt énekel kántusban, az utczán végig!

Még sem érte utól a gyászmenetet, pedig még borravalót is igért a talyigásnak. A «lú» nem szalad soha. Meggyőződése tiltja.

Mire a temető kapujához ért a talyiga, már akkor a diákok ott álltak karikában a halom tetején s a sírásók erősen kapálták be a földet a leeresztett koporsóra.

No itt legalább száraz föld volt, le lehetett szállni.

Sára asszony nem várt segítséget. Egyik lábával a kerékagyra lépve, aláhoppant a talyigából s indult a temetőajtó felé.

De nagy hirtelen visszahátrált megint. Szokás szerint a temető bejárata előtt két sor professionatus koldus képezett sorfalat, mindegyiknek ott ragyogott czondráján a fényes sárgaréz pecsét a D. V. betükkel. Hiteles koldusok.

Sára asszonyban máskülömben sem volt semmi festői érzék, hogy ő koldusok pofáiban valami nagy gyönyörködését találja, de most még a szokottnál is visszatetszőbbek voltak azok között; soknak az arcza tarka volt még a nem rég kiállt himlő ragyáitól. Ettől a látványtól csakugyan van oka visszariadni egy szép asszonynak, a ki ád az arcz simaságára valamit.

Hirtelen a szája elé kapta a zsebkendőjét, csak azon keresztűl kiáltott a koldus bíróra.

– Hej! Kit temetnek ottan?

A koldusbíró félszemű volt, nyúlszájú, a nagy persely a nyakában igazolta hivatalos állását, síró szóval felelt meg a kérdésre:

– Istenben boldogult néhai Koppants Áron uramnak a fiát, Koppants János henteslegényt, himlőben halt meg szegény, Isten nyugtassa meg.

– Himlőben! kiáltá fel Sára asszony. S az én fiamnak ott kell lenni.

– A bizony! Az a három utolsó sor ott mind ebben a nyavalyában halt meg.

Sára asszony kivül maradt, ott akarta bevárni a fiát.

És aztán még kellett neki valamit látni, a mi rosszabb a nyavalyánál is.

Végig kellett neki nézni, hogy az egyházfi hogy fizeti ki a diákokat egyenkint, ott mindjárt a végzett munka után. Az ő fiacskája is ott tartja a markát, a míg beleszámolják a hét pénzt.

Egy Tanussy Emmánuel petákot szolgál meg halott temetésénél! Ez kétségbeejtő!

A diákok azonban nem jöttek visszafelé azon a temetőkapun, a melyen bementek, hanem visszafelé indultak meg.

– Nem jönnek vissza? kérdé Sára asszony hüledezve.

– Nem ám, felelt az érdemes koldusbíró, mert a czigánysoron is van egy halott, most azért kerűlnek.

– Szaladjon valaki nekem a kántorhoz, hívja egybe ide!

«Szaladjon!» nevettek a koldusok. Ugyan ki szaladna itt, holott a ki nem sánta, az vak.

– Itt van egy tizes! kiálta Sára asszony, oda dobva a földre egy ezüst pénzt.

Most már aztán nem volt senki sem vak, mind utána kapott a pénzdarabnak; azonban egy sánta elkapta valamennyi elől, s aztán fél lábon, fél mankóval úgy eliramodott, hogy röptiben elfogta Zuboki uramat.

Zuboki uram megérté, hogy egy nagy úri asszonyság akar vele beszélni, a ki tizest ád a koldusoknak.

Hohó! Ennek nagy halottja lehet.

A temetőt széles, mély árok vette körül, a mit még bevehetlenebbé tett a két oldalt magasra felhányt töltés. A külső gáton állt Sára asszony tekintélyes alakja; szép tarka virágos grosdenápel ruhában, drága bajadérral a nyaka körül, a fején egy olyan módi kalap, a mi épen úgy néz ki, mint a mostani gigeknek az eső ellen felhúzható födele, marabu tollakkal. Ezt bizony meg lehetett látni messziről.

Édes Zuboki úr tehát, bocsátván a kántusát a maga útjára, egyenesen neki vágott torony irányában a hívogató alaknak, úgy ugrált egyik sírtól a másikra, mintha athletai versenybe futna fogadásból. Nagy lihegve odaért a belső töltésre, s ott lekapta a kalapját, nem annyira köszönés végett, mint hogy az izzadt homlokát megtörülje, úgy beszéltek az elválasztó mély árkon keresztűl, mint Dobó és Amhát pasa.

– Maga a kántor? szólítá meg Sára asszony az énekek fejedelmét.

Az pedig nem szerette ezt a czímet, mert ez pápista szó.

– Ne tardsd erre! Én orgonista vagyok. Igen is. Mi tetszik a nagyasszonynak? Egész harmonia tetszik?

– Nem kell nekem semmiféle harmonia! Majd magam csinálok én olyan harmoniát, hogy ledűl bele a veres torony, azzal a repedt haranggal. Adja ki frissen a gyereket.

– Ne tardsd erre! Nincs az én zsebem tele gyerekkel! Honnan vegyem.

– Azt a hunczfutot küldje ide, a melyiknek a füle Tanussy Emmánuel névre hallgat, az az én drágalátos magzatom. Elszökött a gézenguz. Viszem haza.

– Tisztelem a tekintetes asszonyt. Alázatos szolgája. Örülök, hogy van szerencsém.

– Sohse örüljön semminek, hanem kiáltson utána annak a semmirevalónak, hogy jöjjön ide. Ha én kiáltok utána, még jobban elszalad.

Édes Zuboki úr maga elé szúrta a homokba a nádpálczáját s arra tette rá a kalapját; most még jobban izzadt az üstöke. Elővette a zsoltárbeli tudományát.

– «Perelj uram perlőimmel!» – «Haragodnak nagy voltában.» – «Ne szállj perbe én velem!»

– Ne diktáljon maga most itten zsoltárokat, hanem tegye, a mit mondok.

– «Parancsolá az Augustus császár!»

– Az Augustus császár csak egy kótyomfitty volt, az senkinek sem parancsolt, hanem a mit én parancsolok, arra nincs más felelet, mint «igen is, szaladok, teszem!»

– «Hegedűnket akasztottuk fűzfákra!» Hisz akkor rosszabbúl volnék a százharminczhetedik zsoltárnál. Nincs több ennél az egy áltistámnál. Nincs olyan szép áltushangja az egész kollégiumban senkinek, mint a primi anni Tanussy Manónak. A nélkül nincs harmonia. Ha a diskantusból akarna a tekintetes asszony egyet elvinni, abból van három, azt adhatok, de az altust nem adhatom.

Már erre elfogyott a türelem olaja Sára asszonynál, azt gondolta, hogy Zuboki úr mókázik; pedig nem volt az annak szokása.

– Enyje, te egeretnyelt részeg bor-duda! még én velem mersz csufondároskodni? No megállj, majd csinálok én rendet a debreczeni kollegiumban, ha még senki sem csinált!

S azzal, se szólt, se beszélt, felkapott egy hantot a földrül a lába alól. De Zuboki uram sem vette tréfára a dolgot; a mint látta, hogy micsoda veszedelmes ellenséggel van dolga, kapta a két kezébe a pálczáját, meg a kalapját, s úgy eliramodott, hogy legfeljebb három négy hant puffant oda a hátához, a míg az ostromüteg lőtávolából elmenekülhetett.

– No, ez szépen kezdődik! mondá magának Sára asszony, s visszadobogott a talyigájához.

A koldushad keserves nagy énekléssel fogadta: «szeretem és áldom az úr Istent!»

– No, hát csak áldd, van okod rá! kiáltá mérgesen Sára asszony, s majd felfordította a talyigát, a mikor felkapott bele. «Vissza a hintómhoz!»

Jól mondta. Az uti kocsi még akkor is ott horgonyozott a nagy pocsétaöbölben a czizmadia háza előtt. Az istráng rendben lett volna már, hanem most meg a hátulsó kerékről esett le a nőstény sróf, bele a sárba, azt keresték kilenczágu vasgereblyével a latyakban, elnyelte azt a sár, de elnyeli az még magát a hintót is, ha reggelig itt hagyják.

Késő este lett, mire bevergődhettek a hintóval a nagy hidra.

Még akkor élt és uralkodott Debreczennek ez a hirhedett specialítása, a mire József császár azt mondta, hogy még soha sem látott ennél nagyobb hidat a szárazföldre építve.

A bárka végre eljutott az óhajtott kikötőbe, a Bikába.

Sára asszony, késő lévén az idő, ő maga is a hosszú keserves út fáradalmaitól eltörődve, a mai napon már nem találta czélszerűnek a hajtó vadászatot folytatni az Emmácska után. Hiába is keresné most azt a collégiumban. A vendéglős elmondta neki, hogy nagy halottra harangoznak, a Tánczos uramnak az öreganyja halt meg, az ecclezsiának is testált, az egész kántus ott van most a halottas háznál virrasztani.

«Virrasztani!» Egy Tanussy Emmánuel a disznóhajcsár öreg anyja mellett kornyikál kálomista rigmusokat és nyakal mellette debreczeni felfordult nyulós bort, a mit ollóval kell elvágni a szájától, mikor leteszi a poharat! «Hogy a tűz pusztítsa el az egész faluba ojtott várostokat!»

Azzal a tűzzel pedig jó nem tréfálni. Most épen olyan divatja van a tüzi veszedelemnek Debreczenben, hogy minden éjjel kigyullad valami majd itt, majd amott. Azt mondják, hogy mordályégetők vannak a városban.

Jó szerencse, hogy van egy olyan derék nagy botosa a kollegiumnak, mint a domine «Mitugrálsz!»

Ennek meg ez a latinus neve. Ő az első masinistája a diákoknak. «Masinista» jelent tűzoltót.

A tűzoltás a diákságnak a melléktanulmánya, van saját fecskendőjük és minden egyéb tűzoltó apparátusok. Azaz, hogy tulajdonképen az a mindenféle készülék áll jóféle kurtanyelű csáti tölgyfustélyokból, a miknek a bunkója ólommal van megtöltve, ezeknek a neve gerundium. Aztán valamennyi gerundiumnak van egy apja, meg egy öregapja. A botok apja a «kis bot», a nagyapja a «nagy bot». Az utóbbinak a sulya huszonkét bécsi font. Egészen hasonlít ahhoz a Herkules-buzogányhoz, a mit mindenki ismer. De ember is legyen, a ki azt felemeli. Már pedig ezt az ölnyi hosszúságú buzogányt kinyujtott karral kell a végénél fogva felemelni és aztán megint függőlegesen feltartani annak, a ki a nagybotos czímet el akarja nyerni. És annak külömben is bátor, erős szivű embernek kell lenni, a ki vészben és viharban parancsolni tud. Ilyen ember a «Mitugrálsz»? A kis bot csak kilencz fontot nyom, annak a kezelője Tanussy Manó. Ahoz is markos legény kell. Mikor aztán «incendium» hangzik, egyszerre végig futja a collegium szobáit a vészkiáltás: «ad arma! ad arma!» A masinisták ugranak a fekhelyeikről, kapják a gerundiumokat az ágy alól, a volontérek befogják magukat a nehéz tüzifecskendő elé, nem kell még a lovakra várni, s azzal csörtet a fekete csapat ki a collegium kapuján, a merre a toronyőr lámpása mutatja a tüzet, mert a tűzfény, kivált éjjel, megcsalja a tájékozást.

Már most, a ki a debreczeni hosszú utczákat ismeri, mindjárt ki fogja találni a kis bot és nagy bot intézményének a czélszerű voltát. A tűzoltó diákcsapat nem kerülget egyik utczáról a másikra, hanem neki a tűz irányában a kerteknek, a melyik palánk a kis bot döngésére be nem dűl, megadja magát menten, ha a nagy bot megszólítja, akkor aztán a ledöntött palánkon, a kerteken keresztűl vágtatnak a fecskendővel, kapu, kerítés törik-zúzik előttük, tégla-vályogfal nem akadály, a nagy bot olyan, mint a római faltörő kos, az egy hatalom.

Mikor aztán az égő házhoz eljut a diákság, nagy okosan békét hágy annak a tetőnek, a melyik már úgy is ég, ellenben hirtelen ellepi a szomszéd háztetőket, puffog, csattog a sok gerundium, egy irgalmas kiáltás alatt le van födelezve tiz-tizenkét közel eső ház tisztára, azok meg nem gyulladhatnak. Valóságos lebunkózás. Akkor aztán a magára maradt égő házat is lehet locsolgatni.

Ez ugyan drasticus tűzoltási mód volt, de mindig bevált.

Az adoma szerint egyszer meg is sokalták ezt a barátságot a birtokosok s tanácshatározat ment a collegiumhoz, hogy a «florilegium» (virággyűjtemény, a diákság megtisztelő kifejezése) ne jőjjön tüzet oltani botokkal. A legközelebbi incendium alkalmával aztán kirukkolt megint a collegium ifjú népe a veszedelem színhelyére, magasra emelt pennákkal a kezében. Le is égett a fél utcza. Hát aztán csak megint visszadekretálódott a gerundium.

Egy ilyen látványnak Sára asszony is lehetett nézője. Mert alig hordatta fel a kocsiládákat a numero 8-ba, a minek az ablaka a nagy piaczra néz, a midőn egyszer csak megkondul a harang (a kiről így szól a vers: «mázsaharang ötvenkettő, de toronyba veresbe»), ez tüzet jelent! Mire nagy riadal támad, kofa, hentes, talyigás egyszerre futni kezd hetvenhét felé; «hol ég? ott ég!» a füstgomoly a nagy erdő táján emelkedik fel az égre, az esős felhős boltozat mindenfelé veresedik, «az ispitály ég!» kiabálják alá a toronyból, a városházától jön futva a dobos, csákót vesztett hajadon fővel, s veri a dobot, a hogy csak állja a bőr, végre a templomtéren összegyült sokaság kétfelé oszladozik, nagy robajjal tör rajta keresztűl a tűzoltó diákság, elől a nagy botos, a Mitugrálsz, két kezében keresztbe tartva maga előtt a nagy botot, hogy csak úgy dönti maga előtt a rendet, nyomában a kis botos, a vállára kapott ifjabb buzogánynyal, aztán rohan a nagy tüzi fecskendőbe elől-hátul belekapaszkodott fekete had, a nehéz masina döczögve gördül végig a nagyhidon.

Egy magasra fellövelő lángnyelv megmutatja merre a tűz? A nagy botos megkezdi a vezényletet, «tundas istum palánkum!» (Törd be azt a palánkot!)

Sára asszony onnan az ablakból csak akkor veszi észre, hogy kinek szól ez a kiáltás, mikor a nehéz buzogány elkezd egy deszkakerítésen recsegtetve tombolni, hogy ez az ő fiacskája. Ez az Emma gyerek!

– Hát azért neveltelek én tégedet selyem kisasszonynak! Kutya, meg a mája! A füstfaragó dolga a tűzoltás becsületes városban. Ne te kálvinista Róma!

A hajdu, meg a kocsis ezalatt nyugodt lélekkel jártatta a négy lovat, a nehéz út után, a házak mentében, a hogy szokás.

– Fogjátok meg nekem rögtön azt a kölyket! kiáltott le rájuk az ablakból Sára asszony. Azt ott ni, azzal a husánggal, a ki a kerítést döngeti, az az én fiam. Ide hozzátok mindjárt. A ki felgyujtotta az ispitályát, oltsa maga. Az én fiam nem kéményseprő inas!

A kocsis megfogadta a szót s közé keveredett a rohanó hadnak, a miből az lett, hogy nem ő fogta el a diákot, hanem elkapták őtet a diákok, a két lovával együtt, a lovakat rögtön befogták a fecskendő elé, a kocsist meg feltolták a bakra, hogy hajtson. A hajdu ellenben okulva a kenyerespajtása példáján, a két első lóval beretirált gyorsan a Bika udvarára. A másik két ló, a kocsissal együtt csak másnap délre került elő, a kocsisnak a szép karikába szedett haja mind le volt perzselve, a dolmánya csupa lyuk a ráhullott szikráktól, a lovaknak meg csak itt amott maradt a farkából valami, kell az gyűrűnek a diákok számára.

Hajh, de dühös volt Sára asszony. Egész éjjel le nem feküdt, külömben sem alhatott volna a nagy harang-félreverés miatt. Átkozta az egész várost, collegiumostól együtt. «Ha most volna itt egy plébános, mindjárt pápistává lennék! Hisz a katholikusok csak nem hajtják a tüzbe kispapjaikat! Ki hallott ilyen bolondot?» Majd a lovaiért lamentált, majd a fiáért. Még sem szénát, sem abrakot nem kaptak!

Reggel felé még is csak el lett oltva a tűz szerencsésen.

De Tanussy Manó megadta a diadalnak az árát. Egy tűzfal, a minek az ormán dolgozott, ledült alatta, s a fiunak kificzamodott a lába, egynehány horzsolást a testén nem számítva. A társai úgy szállították haza a collegiumba, botokra fektetve. A tilógus ugyan mindjárt helyretette a bokáját, de azért mégis fekve kellett maradnia egész nap az ágyban s a dagadt bokáját hideg vizzel borogatni.

Ezt pedig senki sem hozta hirül Sára asszonynak.

Alig várta, hogy a reggeli harangszót elhuzzák. A kocsis még sem került haza a lovakkal. A mint a collegium csengetyűje is elverte a készülőt, felhivatta a hajduját.

– A diákoknak már beharangoztak, együtt vannak a collegiumban. Rögtön eredj oda, keresd fel, a hol találod a fiamat. Hogy hiják? Nem tudod? Tanussy Emánnuel. No, ne járjon a szád, mintha forró kása volna benne. Rágd meg jól: «Em–má–nu–el!» Emmábul, Sámuelből ragaszsz össze egy szót. Azt mondd neki, hogy én parancsolom, hogy én nekem azonnal ide jőjjön! Ha mindjárt az imádság közepén van is, azonnal ugorjon, hagyja abba, itt teremjen, mert külömben én deklinálom meg.

A hajdu öreg legény volt már, sokat tanult életében, csak azt az egyet nem tanulta meg, hogy valami izenetet úgy elmondjon, a hogy a szájába adták.

A collegiumnak nem felejtette a nevét.

– Ez a kinlódium? kérdi egy kaputámogató tógás fiataltól. Hogy ezt helybenhagyták, akkor azt kérdezte, hát hol van ebben a nagy kaszármában az a czinterem, a hol a Tanussy Emma Sámuel diákot deklinálják?

A megszólított felvezette a hajdut a kikoptatott falépcsőkön a fizikai terembe.

Ott épen a tisztelendő Hamzai uram, mint substitutus professor praelegált s a csillagok parallaxisát, vagy mit, magyarázta a kathedrában ülve. Szemben vele, a hogy otthon Tüzhalmon, a nagy kamarában vannak a stellázsira felrakva egymás fölé a tejes köcsögök, úgy ült sűrű glédákban egy egész tábor diák, a kik közül egyik sem hasonlított máshoz, mint maga magához.

A hajdunak elkáprázott a szeme, mikor belenézett ebbe az idegen sokaságba.

– Izé! Azt parancsolja a tekintetes Tanussy Decebálné asszonyság, hogy az a Tanussy micsoda? Izé! No ni, nem jön ki a számon a neve. A clarissime segíteni akart rajta: «Manó». Manó? Nem. Olyan nem kell. «Hát talán Emmánuel?» Az a! A kakas csipje meg a czifra tituláját! Hát, hogy azonnal ugorjon, ott teremjen a tekintetes asszonynál, a Bikánál, az Emma urfi édes anyjánál.

Hát persze, hogy az egész classis nagy röhögésnek eredt a furcsa összeállításra.

A clarissime átlátta, hogy ettől az atyafitól szóbeli izeneteket küldözni nem tanácsos, ennélfogva azt mondta neki, hogy csak forduljon ki a folyosóra, majd mindjárt fog levélben válaszolni.

Azt természetesen igen gyöngéd kimélettel kellett az uri asszonyságnak tudtára adni, hogy a fiával minő baleset történt, minélfogva az a mai napon gátolva van fiui kötelességének teljesítésében, ellenben a tekintetes asszonynak szenvedő gyermeke kórágyánál leendő megjelenése mennyire áldásos befolyással fog lenni annak felépülésére stb.

Hogy ennek az epistolának mi lesz a sorsa, azt előre lehet sejteni! Sára asszonynak levelet írni, a ki nem tud irást!

Mikor a hajdu visszaloholt a híres vendégfogadóba, a tekintetes asszony már künn a lépcsőtornáczon várta.

– No! Elhoztad? Nem hoztad?

– Igenis. Elhoztam a levelet.

Sára asszony azt a két szép fehér fogsorát mutogatta dühében, összecsikorgatva.

S azzal úgy vágta a fejéhez a hajdunak azt a levelet, hogy ha az papirosból nem lett volna, menten porrá zuzott volna tőle a feje.

Azután még egynehányszor a hátához vágta, egyszer a többek között az öklével együtt; utoljára pedig apró csipetekre összetépte, mint a lebbencstésztát, s a földön elszórva, sorba rátaposott az elszórt pilléire, mintha megannyi mérges pókokat gázolt volna össze.

– Levelet küld nekem! Még csuffá tesz a világ előtt! Olvassam, ha tudom! Nekem küld levelet, a kinek se bü se bá nem emberem. Nekem ákombákot! No megállj rosz kölyök, ha te nekem így produkálod, hogy mit tudsz, majd felauffirolom én te neked, hogy hát én mit tudok.

Azzal nagy dulfulva berontott a szobájába, előrántotta az elemózsinás kosarat, a miben szépen rendbe volt rakva a sok drága jó pogácsa, diós kalács, sonka, kalbász s más efféle csemege, a mi a diák paradicsomát képezi. Kinyította az ablakot, kidobált rajta mindent, ki a piaczra. Nem bánta kinek jut. Koldusok kapkodják-e el, vagy kósza komondorok falják fel. Inkább a kutyáknak. Semmi, de egy morzsa sem maradt sem a kosárban, sem a szivében.

El is utazott volna rögtön vissza, ha a kocsis a két lóval már visszakerült volna.

Pedig hát a szegény Manó gyerek ebben az egész levél históriában teljesen ártatlan volt. Eléggé nyughatatlankodott ő, a mikor megtudta az orgonistától, hogy abban a hintóban az édes anyja érkezett meg, de a borbély nem engedte neki hogy felkeljen, estig fekve kellett maradnia.

– Ne tartsd erre! biztatá Zuboki uram. Este kirukkolunk a tekintetes asszony ablaka alá s elénekeljük neki a legszebb harmoniás nótákat, azzal szent lesz a béke.

Úgy is történt. Még a sötétséget sem várták, már ott volt a kántus a Bika előtt Zuboki uram vezetése alatt, s rákezdé a gyönyörűséges szép nótát:

«Szomoruan hallott kongni A várban egy harangot…»

Manó énekelte az altushangot. Jaj, de fainul is adta!

A Bika korcsmáros onnan hallgatta az ablakból kikönyökölve a szép nótát, s nagyokat füstölt a földig eresztett longissimából. Engedte végig énekelni.

Hanem a mint Zuboki uram most ahoz a másik dalhoz kezdte a fuvoláját stimmolni: «Te Tihanynak riadó leánya», leszólalt onnan az ablakból.

– Hájszen, ha ez a szép harmonia az én nevemnapjára van szenteltetve, azt igen szépen megköszönöm, s egy pohár borral meg is honorálom, hanem ha netalántán annak az uri asszonyságnak sub numero 8 lenne szánva, akkor nem instállok belőle többet, mivelhogy az már a délesti órákban haza vissza elpályázott.

Erre csak a torkába szakadt a dal a diákságnak.

Manó odafordult a falhoz, s ha kicsufolják is érte, nem tehetett róla, de elkezdett sírni, – utoljára volt!

KIÉ LEGYEN MIKE-PÉRCS ÉS AZ Ő FILIÁI?

Megérkezett az electió napja!