Part 3

No már ennél kellemesebb sportot nem is lehetne indítványozni egy asszonynak! A férj leveleit, mint a szalonkákat, mikor «huzva» jönnek, röptében leszedni! De egy sem kerül azok közül Decebál puskacsöve elé!

Itt hát minden rendbe lett hozva szépen.

Másnap ott maradt a mérnök a kastélyban. Azt mondta, hogy nincsen semmi dolga. Segített málhákat csomagolni az úrhölgynek. Sára asszony nagy parádéval akar föllépni az erdélyi ismerősök előtt, a testvéreinek is számos ajándékokat vitt magával, hadd irigykedjenek majd!

Csak harmadnap reggel, mikor már Decebált feleségestül utnak bocsátotta, tért vissza a mérnök maga is a városba.

Pontosan ott volt a királyi biztosnál egy órakor; Rézkuthyt már ott találta, hanem az anglusra még kellett várni jó három negyedet, annak az órája a londoni idő szerint járt.

Mikor aztán mind a négyen együtt voltak, akkor a mérnök előterjesztette Tanussy Decebál meghatalmazását és mr. Snopkins irásbeli ajánlatát.

– Már most tehát elhiszi inzsellér úr, hogy a bajhalmi leletek igazi kincsek, mondá Rézkuthy úr.

– Hogy ne hinném? itt az irott ajánlat, 48 ezer font sterling. Én ezt Tanussy Decebál nevében elfogadom.

– Hogyan tetszik? kérdé meghökkenve Ponthay Adalbert gróf.

– Úgy értem, hogy Tanussy Decebál elfogadja a Barrer et Sons antiquarius czég ajánlatát.

– Mit? És átengedi a Thonuzóba kincseket?

– Mind, azon módon, a hogy együtt vannak.

– Hogyan? Hiszen három nap előtt még embert ölt, ha egy patkószeget el akartak belőle tulajdonítani!

– Hát azóta elővette a jobbik eszét, meggondolta, hogy ha ő most e becsárból kifizet 160 ezer forintot, azzal a birtokát nagyon megrigázza, míg ha a ráeső 320 ezer forintot készpénzben besepri, azzal a most esett nagy csorbát jóformán helyreköszörülheti. Ezek a kincsek itt úgy is véka alá volnának rejtve, hadd bámulja őket a nagy világ amott a themseparti világvárosban.

Ezt azután mr. Snopkins kedvéért angolul is elmondta Mántay Móricz.

Mr. Snopkinsnak a szája kezdett lefelé nyilni, a mint a mondottakat hallogatni kezdé, s folyvást hosszabbra tágult, utoljára majd kiesett a feje a száján. És ugyanabban az arányban ágaskodtak fölfelé a szemöldökei is, karikára nyitva a nagy felhőszinü szemeket.

Mántay Móricz pedig a legegyügyübb ábrázattal gratulált neki a szerencsés vételhez, s utasításokkal látta el, hogy kinek hol fizettesse ki a vételösszeget: 16 ezer fontot Bécsben a kamaránál, Bankgasse Nro. 5. 32 ezeret pedig Pesten Malvieux czégnél, akár arany guineekben, akár aranyrudakban, de ezüstben is elfogadják.

Az anglusnak mozgott alá is fel is a feje meg az álla (külön) minden egyes mondatra. Mikor készen volt Mántay, azt mondta neki: «Wery well». Azzal fogta a kürtőkalapját s úgy elment, hogy minden ajtót nyitva hagyott maga után.

A hátramaradt urak közül kettő egymás szeme közé nézett, Ponthay gróf és Rézkuthy. Az utóbbi arczán szemrehányás volt olvasható: «Meg kellett volna a kisebbik összegnél maradni.»

Ponthay gróf még erőltette a hidegvérű nyugodtságot.

– Jól van! szólt Mántayhoz. Az elfogadási ajánlatot tudomásúl veszszük, s majd tudósítani fogjuk Tanussy Decebált az eredmény felől. Hol van ő most?

– Ma ment el Erdélybe, feleségestül együtt, sorba látogatni a tizenegy sógorát, a szélső a Szilágyságban lakik, a legutolsó a Bárczaságban. Ne tessék utána fáradni. Én meg vagyok ez ügyben hatalmazva végelintézésre.

Erre már aztán egy kis finom mosoly vonult el a gróf arczán. Odalépett egészen a mérnök elé, úgy, hogy az orraik csaknem egymást érték s így szólt hozzá halkan:

– Azt mondják, hogy a mérnök úr ezermester.

– Nem, kegyelmes uram, én csak kilenczszáz mester vagyok.

Ezen aztán szabad volt mind a három úrnak hahotával kaczagni. Olyan jól esett nekik, hogy kedvükre kinevethették magukat. – Talán nem is ezen együgyü calembourghon nevettek. – De háromszor is ujra kezdték.

De úgy eltünt e naptól fogva mr. Snopkins Tanusvárról, hogy senkinél sem tett búcsulátogatást.

Még azután volt egy kis ribillió, a mit Horkázy és Vakandi támasztottak, mikor híre futamodott, hogy Mántay Móricz a Decebál teljhatalmazása mellett elcsaklizta Thonuzóba szent kincseit az angoloknak, még az ősapának a koponyáját is ráadásban. Mántay Móriczot szidták, gazemberezték uton-utfélen, meg is verték, de csak olyankor, ha maga nem volt ott, nyargaltattak stafétákat Decebál után Erdélybe, hogy szaladjon vissza, rántson kardot, viszik Thonuzóbát! De hiában volt minden erőlködés. A küldönczök vagy nem akadtak Decebál nyomaiba, vagy oda került a levelük Sára asszony bőröndjének a fenekére. Egy álló hónapig nem került vissza Decebál. Az alatt bizony akár lóháton is elmehetett volna Thonuzóba Angliába, azon a csontlován, léptetve, szépen.

De hát csak nem ment. S a bajhalmi világhírű leletekért csak nem küldték sem az arany rudakat, sem a zsákba rakott tallérokat, se Bécsbe, se Pestre. Az alatt a nagy patvarkodás is elcsillapodott. A királyi biztos is búcsut vett a vármegyétől s hazament Ponthaligetre.

Mikor aztán Decebál hazakerült, az első dolga volt Mántay Móriczot felhajhászni. Azt ott találta a dioptrája mellett, földet mért.

– Hát te már megjöttél Londonból? – kérdezé tőle.

– Londonból? Nem voltam én tovább, mint Bikszádon, mit kerestem volna én Londonban.

– Hát az én kölcsönöm dolgában.

– Nem tudok én a te kölcsönödről semmit.

– Gutát nem! Hát a mivel a fiscus harmadrészét kifizetem.

– Fiscus – harmad – részét? – Mi az?

– No a Thonuzóba kincseiért. Ne légy hülye!

– Úgy? A Thonuzóba kincsei! El is felejtettem ezt a dolgot. Otthon van a fiókomban az írás.

– Micsoda írás?

– Hát a királyi fiscusé, melyben tudósít, hogy elvitetheted haza a megyei archivumba letett bajhalmi leleteidet, miután hitelesen be van bizonyítva a megyei levéltárban talált okiratok nyomán, hogy ezek mind a te dédapád, anyád tulajdonai voltak s így neked jogos örökséged, ennélfogva a fiscus nem követeli belőlük a talált kincsek után járó harmadrészt.

– Lehetetlen.

– De azért úgy van. A királyi fiscus szokott nagylelkü lenni. Ez rendes dolog. Most hagyj nekem békét, hadd dolgozom. A kincseidet vedd át s birjad békével.

Decebál nagyott fohászkodott. Ez a bolondos mérnök megmentett a számára 160 ezer forintot és ő még is olyan szomorú lett, mintha azt sejtené, hogy ennek a dupláját azonban elvesztette.

«NETARTSDERRE» ÉS «MITUGRÁLSZ.»

«Asszonyember! varrd be a zsebeimet rendre! Szükségtelenek ezek a világon.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Disznó egészséges egy város ez a Debreczen. Ötvenezer lélek, s egy sem halandó test már tiz nap óta».

«De majd eljön a dinnyeérés, akkor csak ád Jupiter egy kis kholerát».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ne tartsd erre!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Voltaképen Zuboki Máténak hitták, de miután minden beszédét azzal szokta végezni, hogy «ne tartsd erre!» rajta maradt ez a melléknév, az egész diákság így tisztelte.

Ő volt az egyház orgonistája, kántor és kántus prézes a kollegiumban.

Alacsony, eleven petten emberke volt, ripacsos ábrázattal, veres karikákba foglalt szemekkel, a mik mindig könyeztek, a hogy ő állítá, a debreczeni portól, a mire a diákok azt mondták, hogy igen is «lágy» «b»-vel irva.

– Hol van hát? mondá erre édes Zuboki úr.

Ez az «édes» aztán a megszólítási czím, rangfokozat szerint. A professor a «világosságos» (clarissime), az esküdt diák az «emberséges» (humanissime), a kántor már csak «édes» (carissime).

Édes Zuboki úrnak esküdt ellensége volt a bor, szüntelen harczolt vele, hol az győzte le őt, hol ő azt. Maig is fel van írva az egykorú énekes könyvek tábláira ez az aranymondása, a mivel a diákjait lepirongatta: «mindig mondom, hogy ne igyatok, azért mégis mindig iszunk».

Debreczenben pedig volt akkoriban a bornak itczéje négy váltó krajczár, öt itcze abból csak megillet egy rendes embert napjában, a mi húsz krajczár, – egy huszasban van ötven krajczár, – minden közönséges halott után jár a kántornak egy huszas, már most, a ki tanulta a magasabb mathesist, számítsa ki ebből, hogy ha tíz napig nem akarja magát senki eltemettetni Debreczen városában, mekkora cubicus elevatiót szenvedhet Zuboki uramnak a szomjusága?

Ezért volt az a keserves elhatározása, hogy bevarratja a feleségével a kabátjának a zsebeit. Minek a zseb, ha pénz nem jön bele. És ezért az a kegyes felfohászkodás, a dinnyeérés évadja után, a mikor, a mult évtizedben is meghonosult cholera nostras felszokott támadni a nagy alföldi városokban, s legalább hoz egy kis keresetet a szegény kántornak, harangozónak és sirásóknak. De biz a diákoknak is, az énekesek kapnak fejenkint egy petákot = 7 krajczár. Ezeket «petákos» halottaknak híják. De akadnak hébe-hóba magasabban és jobban született halottak is, a kiknek «márjásos» halott a nevük. A ki plane huszassal fizet, az «portentum». Az ilyentől Zuboky úrnak lázsiás tallér jár. (A mi egyébiránt nem jó, mert azt a feleség elzárja, nem engedi felváltani.)

A dinnyét azonban még csak most ültetik, abba még «Orbán» is beleszólhat, s addig még sok víz lefoly a Tiszán. Héj ha bor folyna benne, sohse hallaná az ember, hogy «a Tisza kiáradt».

«Ne tartsd erre!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A sok énekes diák között, a kikből a kántus kitelt, egy sem volt olyan kedvencze Zuboki uramnak, mint Tanussy Manó. Ennek volt aztán hangja! Megütötte a magas C-t, s mikor a nagy «harmoniá»-ban az «áltust» énekelte, kihallatszott valamennyi közül.

Mindenki szerette nagyon a Manót. Tudták felőle, hogy milyen rengeteg nagy úrnak a fia, azért mégis a többi szegény fiukkal osztozik abban a víg nyomoruságban, a minek a gyönyörüségéről a mostani kor ifju ivadékának már fogalma sincsen. Akkor «páros» zsemlyéket árultak, olyan volt, mint egy 8-as, krajczár volt az ára. De nagy delicia volt! délelőtt, iskola után! S ha volt egy jó pajtás, a kinek még krajczárja sem volt, kétfelé lehetett törni a páros zsemlyét s megosztani vele! Az volt a barátság!

Azt is tudták jól Manó felől, hogy a szülői akarata ellenére, szökve jött el hazulról a collegiumba. Nem is kap onnan egy krajczárt sem. Ki akarják éheztetni. Lehet is azt! Megél a diák a jéghátán is. Keres pénzt, a hogy szokás. «Karikába» állítja a civisek porontyait, s «privátát» ad nekik, eljár temetésre, s ha a «tógát» felölthette, jönnek a «légácziók.» A Manó ugyan még csak egy «esztendős» diák (vulgó «bagoly»), hanem először is, mint «altista», a kántusban tizenkét emberrel elébb «eligál», azután mint «kis botos» a tűzoltó csapatnál megint tizenkettővel előbb és így 24 magánál vénebb diákot ugrik át a névsorban, úgy, hogy már neki lehet Mike-Abony és Vámos-Pércs között is válogatni.

Egy szép napon aztán az a hír futotta be a collegiumot, hogy a Tanussy Manónak ötpecsétes levele érkezett, a mire kívülről rá van irva: «terhelve száz váltó forintokkal!» – Egy száz forintos levélnek a neve a collegiumi nomenclatio szerint «evangelium!» Ilyen csak az égből száll le! Meg tudja azt az egész coetus, mert a levelet előbb a seniornál bejelenti a portás, akkor a senior kiküldi a contrascribát, hogy győződjék meg a tényállás valódisága felől; ha ez megvan, az adressatus felhívatik a rector professorhoz; az tart neki egy kegyes leczkét, a miben meginti, hogy a kapott pénzt hivalkodásokra ne fordítsa, el ne vesztegesse, s akkor kiadja neki a testimoniumot, hogy csakugyan itt tanúl, s mi a calculusa, akkor a legközelebbi szombaton délután (máskor nem lehet, mert a mikor az iskolának vége van, akkor a postát bezárják) a diák az ellenőrrel együtt megjelen a postahivatalban, s ha a kettejük zsebében ál a hat garas, ami a portóért jár, lefizetik, ha nincs, a contra scriba hazaszalad a seniorhoz, s «post festa» lekötésével kölcsönkéri tőle; s így kerül haza a száz forintos levél.

Az azután természetes dolog, hogy egy ilyen száz forintos levélnek a megnyerője első feladatának tekinti a maga jó pajtásainak egy kis majálist kurálni.

Annál kellemetlenebbűl hatott a kollegiumi pajtásságra, hogy Tanussy Manó egy ilyen kincs elemelése után annyit sem mond a pajtásainak, hogy «ki szereti a halat?» Azt gondolták, tán a vasárnapot várja; de az is elmúlt s a collatio még sem következett. Kezdtek példálózni. Maga Netartsderre uram is ejtett ki ilyen szót az énekleczke alatt: «hej, ha én a torkomhoz csak hozzáértethetném is egy száz forintos bankónak a csücskéjét, mindjárt kirekednék tőle.» Manó abból se értett semmit. Végre a Jancsi collega vette elő négy szem között.

– Nem te neked szólt az a levél, a mit kaptál?

– De nekem szólt. A pénz is benne volt. De nekem nem lehet ahhoz hozzá nyúlnom. Olvasd el a levelet, s aztán mondd meg, hogy tehetem-e azt?

A levelet Ponthay Adalbert gróf írta, ez volt a tartalma:

«Kedves öcsém!

Én a napokban jutottam barátságos egyezség útján egy nagy ősi birtokomhoz, a mely miatt atyáddal régi osztályigazgató per folyt köztünk. Ő még legalább tíz évig elhúzhatta volna azt a pert, nekem nagy káromra, magának előnyére. E helyett, lovagiassága, atyafias jó indulata és igazságszeretete által indíttatva, önként megszünteté a hosszadalmas pert, s beleegyezett az új osztályba. Én csak a nemes viszonosság parancsát követem, a midőn e nagylelküséget a te családodnak meghálálni igyekezem. Jobbat nem tehetnék ez irányban, mint a midőn te neked, e család egyetlen sarjának azon a pályán, a melyre saját lelked vágyai vittek, a magasabbra vezető utakat feltárni törekszem. Debreczeni tanáraid által értesülve vagyok a felől, hogy tanulmányidat kitünően végzed, szép tehetségeid vannak. Ezek azonban a nehézkes, régi divatú kálvinista iskolarendszer mellett el fognak sekélyesedni. A ki a magasabb technikai pályára készül, mit vesztegeti azt a drága ifjuságát prédikátori és prókátori tanúlmányokkal. Neked fényes életpályát jósolhatok, ha a kollégium helyett a bécsújhelyi katonatiszti növeldébe lépsz át. Miért engedik a mi magyar előkelő családaink németeknek, cseheknek, horvátoknak át azokat a helyeket, a melyekben a mi fajunk kiváló tulajdonai az ész és vitézség legjobban érvényre juthatnak? Ha ebben az iskolában végzed a tanulmányodat, lehetsz hatalmas ember és lehetsz úr tetszésed szerint, én fiamat már oda küldtem. Neki szüksége van arra a disciplinára. Te azonban ki fogod magadat tüntetni, tehetséged és jó magaviseleted által. Fogadd el ajánlatomat. Az egész költséget tíz évig én viselem. Tehetem azt, hálából s úgy fogadhatod én tőlem, mint gyenge lerovását annak a tartozásnak, mely atyád kiegyezéséből reám hárult. Ez nem megszégyenítő ajándék s nekem még csak egy köszönő szóval sem tartozol érte. Itt küldöm a legszükségesebbekre való költséget. Ha jönni akarsz, megbízott emberem, Tánczos uram minden évnegyedben fel szokott jönni Bécsbe, ő elhoz magával.

Stb.»

– Már most tudod, hogy miért nem nyulok hozzá ehez a pénzhez? Visszaküldöm az ajándékozójának.

– Olvassuk fel ezt a levelet a bajtársaknak.

Úgy tettek.

Manó felolvasta a gróf levelét az egész coetus előtt.

– Mit szóltok hozzá?

– Küldd vissza, a honnan jött! kiálták egyhangulag. Hadd jöjjön be a csitvári krónikába, hogy volt egyszer egy diák a világon, a ki száz forintot kapott ajándékba s azt visszaküldte! – Majd egy Tanussy elmegy német katonának!

Csak a Jancsi bírt azzal a disznó szívvel, hogy ellenkező véleményt adjon: «biz azt tartsd meg, hátha hasznát veszed még?» – A miért aztán jól elagyabugyálták a többi scytha leventék.

Az egész gyermekkori ismerős világból egy nagy embere maradt Manónak, a kivel még levél utján érintkezett; az ő eszményképe, Mántay Móricz. Ettől tudta meg az otthon történt sűrű változásokat; apjának, anyjának börtönbe kerülését, onnan nagy hamar kiszabadulását; azután a szép jövedelmező birtokuknak egy meddő latifundiumért történt kicserélését, azután a nagy hühót a Thonuzóba sírjának a feltalálása miatt; a fenyegető veszedelmet, hogy a talált kincsek harmad értékében Tanussy Decebál még egy roppant összeget is a tengerbe fog dobni, s aztán ennek a bolond bajnak a szerencsés elháritását, olyan egyszerű módon, a hogy Columbus megállította a hegyén a tojást. Ennélfogva Manó nagyon könnyen megbecsülhette a valódi értékét Ponthay Adalbert gróf nagylelkű ajánlatának, apjáról pedig kénytelen volt elismerni, hogy az a legveszedelmesebb hóbortnak az áldozata: a míg az ősei fényében mákonyos mámort álmodik össze-vissza, az alatt a jövendő idők nyomorú sorsának veti meg az ágyát.

Manó elküldte a gróf levelét Mántaynak s tanácsát kérte. A mérnök sietett a válaszszal.

«Ha én intézném a sorsodat, azt mondanám, ne fogadd el; de mivel mások intézik, azt mondom, ne utasítsd vissza.»

«Ne fogadd el, de ne utasítsd vissza!» Így biz’ a delphii orákulum is tudott tanácsot adni.

Egyébiránt Mántay Móricz az utóbbi idők óta nem volt grata persona a tűzhalmi kastélyban. A bolond emberek soha sem szoktak háladatosak lenni a nekik tett jó szolgálatokért.

Decebál dehogy érezte magát lekötelezve Mántay iránt azért, hogy «ingyen kapta meg a talált kincseit, hogy megtakarított a számára egy roppant összeget», ha ezáltal elvesztette a kincseinek a jó hírét. Azóta senki sem beszél róluk. Ha jön valaki hozzá, megnézni a százezereken kért sisakot, kancsókat, azt kérdezi: igazán arany ez? Decebál már a jó pajtásai nagy részét kikergette a házából az ilyen balgatag kérdések miatt. Belizár öcscse plane azt beszéli, hogy a bajhalmi czölöpsír már egyszer fel volt bontva; a meczenzéfiek elárulták, s hogy azok a csontvázak nem Thonuzóbáé és a feleségeé, hanom Zöld Marczinak, meg a szeretőjének a maradványai Hej, ha most megkaphatná, de beverné a fejét ezért a felségsértő káromlásért. De kiszökött a gyáva a külföldre, s oda Decebál nem megy. Ő még soha át nem lépte a haza határát. Extra Hungariam non est vita!

A botránkozás köve egyenesen Mántay Móricz volt mert ha ő el nem rontja a dolgot, most az egész világ tudná, hirdetné, szörnyüködnék rajta, hogy ő százhatvanezer forintot szúrt ki a Thonuzóba kincsekért, s híres ember volna. Ez a csunya mathematicus ellopta az aranynak a fényét, a karbunkulusnak a ragyogását.

De nem kevésbbé orrolt rá Sára asszony. Annak sem jó szolgálatot tett azzal, hogy a férjével együtt utaztatta Erdélyországon végig (pedig az volt a legfőbb kivánsága). Sára asszony sorba látogatta mind a hét nénjét. Azok mind férjnél voltak, kinek vén volt az ura, kinek iszákos, kinek verekedő, ki meg mindazt egyesíté magában; szegény sorsban is voltak többnyire mind. Irigykedtek a legifjabb testvérre, a ki ötlovas hintón jár látogatóba, s parádézik vele, hogy neki olyan délczeg, nyalka, fiatal, hatalmas ura van, a ki mellett gazdag ajándékokat lehet osztani a látogatónak. Hát hogy ők is viszonozzák valamivel a bőkezüségét, úgy tele pletykázták a füleit Decebál viselt dolgaival, a miket csak Erdélyben ismernek igazán, hogy az még az ő szerelemféltő fantasiáját is meghaladta. Eddig csak egy bizonyos örmény leánytól féltette a medvevadászt; van annak minden nemzetbeli! Több szerelmes kalandja volt annak, mint Don Juannak.

Sára asszony tökéletesen felvilágosodva érkezett haza Erdélyből. Most tudta már, hogy micsoda ember az ő Decebálja? Most értette már, hogy hová megy az a sok pénz, a min ő birtokot vásárol. Rámutogattak minden városban: ezt a házat is ő vette ennek meg annak a menyecskének. Valószínű, hogy mindezeknek a mondáknak kilenczvenkilencz századrésze nem is volt igaz. Rossz a világ nyelve! De azért elhiszi azt egy szerelemféltő asszony.

Ezért nagyon elkeseredve jött vissza Sára asszony az erdélyi kéjutazásból. Csak magában forralta a mérgét. Nem volt kin tölteni a boszuját, hogy az az Emma nincs most idehaza. Csak a levágott haját hagyta itten. Azt mindennap ujra fésülheti, meg is czibálhatja, a földre dobhatja, összegázolhatja, megint fölveheti, összecsókolhatja.

Egy napon a debreczeni senior levelet írt Decebálnak, melyhez a Manó iskolai bizonyítványa volt csatolva. A levelet Decebál felolvasta a feleségének. Jól tanúl a kölyök. Egy esztendő alatt két évi cursust végzett. Csupa eminens calculusa van minden tudományból. A senior azt írja, hogy nemsokára következni fognak a pünkösdi szűnidők, ha akarjuk, vakáczióra haza hozhatjuk a gyermeket. Az ugyan felakarja ölteni a tógát s inkább el akar menni legátióba az ünnepek alatt, de hát ez iránt előbb a szülők beleegyezését szokás megkérdezni; nem azért, mintha az ő engedelmükre adna valaki valamit, hanem azért, mivel az «új tóga» húsz váltó forintba kerűl. Ki fizeti azt meg?

Sára asszony nagyot lihegett boszuságában.

– No megállj, kölyök, majd adok én neked legátiót! Majd viszek én neked tógát, felölteni valót. Ha az én kettős tüzes nyelvem leszáll a te fejedre, tudom Istenem, az lesz majd a piros pünkösd napja!

Fel is készűlt azonnal a debreczeni útra, amit már egy év óta elhalasztottak a sok nehéz viszontagságok.

Hogy a rossz gyerek még csak egy levelet sem írt azóta a szüleinek! Most is a seniorral irat!

Még utoljára is az anyjának kell őtet megkövetni! Annak kell a helyébe menni, kiengesztelni. De az keserves kiengesztelés lesz!

Ezenben édes Zuboki uramnak a kérését hamarább meghallgatá a Jupiter, mint a dinnyeérés bekövetkezett volna. Addig is időben elbocsátá egyik ártó angyalát, a kinek neve «himlő». Az kezdett grassálni Debreczen városában.

Volt aztán már temetés: egy nap négy-öt is. Közben márjásos is. Édes Zuboki úr felfejthette megint a zsebeit, s nem mondta többé a tele palaczkra azt, hogy «ne tartsd erre!»

Egy olyan szép szitáló esős délután épen vittek a Nagy Péterfia-utczán végig egy fehérre és kékre festett koporsót a vállaikon a szép fehér köténynyel ellátott henteslegények; fiatal bajtársuk feküdt abban; a koporsó előtt járultak az énekes diákok, elől a kántorral, s énekelték a szép kalvinista zsolozsmát: «már elmengyek az örömben!»

Könnyű volt nekik, mert ők a padlón járulhattak előre, ez volt a két szál gerenda, mely mint a velenczei lagunák mellett a járda, a gyalogjárást lehetővé tette ilyen tavaszi latyak idején, ha szemközt jött valaki, felmászhatott a fabakterre. De annál keservesebb dolga volt annak a négy lovas hintónak, a mely a gyászmenettel szembe közeledett a város vége felől, s nagyokat lódult egyik oldalával a másikra. – De rossz lehet üveges hintóban járó úrnak lenni.

Édes Zuboki úr jelt adott a felemelt flautájával a háta mögé a következő versre, mire a kántus rázendíté:

«A sárból kimenekedtem!»

A salugáderes hintó épen akkor úgy bellezökkent egy alattomos kátyúba, hogy a hátulsó kereke tengelyéig elmerűlt a sárban, s erre a rudas ló kiugrott a hátulsó lábával az istrángból.

Ez valóságos irónia volt arra a versre, hogy «A sárból kimenekedtem», mely legelőször is magukra az énekes diákokra gyakorolta nevettető hatását; egyszerre torkukba szakadt az ének. S tizenkét vigyorgó fogsor ragyogott a hintó felé fordulva, hanem az a derült pillanat nem tartott sokáig, mert a rudas, a veszedelemtől megijedve, úgy elkezdett neveletlenkedni, rugdalózni, hogy mire Zuboki uram rákiáltott: «ne tarsd erre», már akkorra tele rúgta a szemét száját sárral. Erre aztán a többi két ló is megbolondúlt, a halottvivők fehér köténye, de meg a szép festett koporsó is, nagy bemocskoltatás veszedelmében forgott. Nem is vették azok tréfára a dolgot, hanem neki lódulának a koporsóval, hogy a sárvulkán lőtávolából elmeneküljenek, s taszították az éneklő diákokat maguk előtt; első eset volt, hogy a halott megkergesse a gyászkiséretet Futott is a diák, egymást taszigálva a pallón, de senki sem olyan nagyon, mint az altista, a Tanussy Manó. Neki még egy külön jogczíme is volt a neki iramodásra.

Annak a pórult járt hintónak a bakján megismerte a kocsist, meg a hajdút. Azok az ő cselédjeik.

Az a hintó ő érte jött. Vesd el magad!

Addig hátra sem nézett, a míg az utczagörbület el nem takarta előle a bajba jutott úri fogatot.