Part 19

Nem is lehetett azzal most magánügyekről beszélni. A tegnapi budavári macskazene, a mit a katonai parancsnoknak adtak, s melyben polgárvér folyt, uralta a napi hangulatot. Nagynehezen birta megértetni Decebál a fiscalisával, hogy ő nem barricadeot építeni jött ide, hanem hogy mi történik a véreskői örökváltsággal? Biz arra szomorú volt a válasz, az országos fordulat ennek az alkunak végét szakította. Ha egy hónappal hamarább szánta volna rá magát a földesúr, hogy a szerződést megkösse, a százezer forint a kezében volna, de így bizony messze esett tőle, a pesti tizenkét pont az úrbériség egyszerű megszüntetését követeli s a paraszt nem bolond, hogy fizessen azért, a mit ingyen kaphat meg. Lehet, hogy az ország majd ád kárpótlást a földesuraknak, de hol következik az még? A véreskőiek külömben már elég szép kárpótlást nyujtottak azáltal, hogy megválasztották Tanussy Emmanuelt nemzetőri őrnagyuknak.

Decebál megátkozta még azt az órát is, a melyben ez a mintaképe az apagyilkosoknak világra született. A ki egy «Éljen a népszabadság» kiáltással elfujja az apja életmécsének utolsó lángját, az utolsó százezer forintot, a mely legbizonyosabb volt.

Annyira ment az elkeseredése az elfajult gyermek iránt, hogy még egy távolból adott ütést is akart neki mérni a fejére.

Nem volt elég, hogy elverte, kitagadta, meg is akarta azt semmisíteni. Erkölcsileg megölni.

Megirt egy nyilatkozatot, melynek tartalma oda ment ki, hogy miután az ő házassága Sára asszonynyal törvény szerint semmisnek lett elismerve, ennélfogva az ezen házasságból eredt fiú is törvénytelen szülött, annak tehát ő megtiltja a Tanussy-név viselését.

Kegyetlen, méreghatású nyilatkozat volt az. Igazi aqua toffana. De azzal megint csak a saját egészségét rontotta meg, mert a hány lapszerkesztőséghez elvitte, egy sem fogadta el, még a hirdetmények közé sem vették fel. Megkisérté külön kinyomatni, mint plakátot és nem talált nyomdászt, a ki azt drága pénzért kinyomassa.

«Hát ez a sajtószabadság!»

Nem maradt hátra más, mint levélben elküldeni ez apai anathemát a hittagadó fiúnak. Ez azonban úgy látszik, hogy nem osztotta a véleményét a törvényesség kérdésében s tovább is viselte a Tanussy-nevet, sőt igen gyakran emlegetetté is emelte azt, korát meghaladó hőstetteivel.

Decebál nem osztozott azokban. Hazament Tűzhalomra. A rendi országgyülés fel lett oszlatva, több követet a tanusvári megyeház udvarán nem választottak. A megye szét lett osztva négy kerületre, s ez mindenik a maga legnagyobb falujában választ ezentúl képviselőt, joggal a parasztság, irgalomból a nemesség.

Decebál megveté e kitüntetést. Nem kellett neki a megfordított világ. Hajdan a nemesség választotta a követet s adott neki kemény utasítást, ha attól a követ eltért, visszahívta, most meg a jelölt ád programmot a földi népnek s ha nem tetszik a programmja, nem választják meg.

Otthon maradt az egész szabadságharcz alatt, még csak egy népfölkelésben sem vett részt. Még csak hirlapot se járatott, hogy ne tudja, mi történik a világban. Megtiltotta minden ismerősének, a ki még a házába belépett, hogy az Emmanuel fiáról valamit beszéljenek, hacsak azt a hírt nem hozzák róla, hogy valahol elesett, vagy felakasztották.

A barlangi életre elég jó oka volt. Itt nem háboríthatták a hitelezői. Meg lett adva a «moratorium». Ez olyan jó az embernek, mint mikor a katona hadifogságba kerül, ott nem eshetik el. De nem is mozoghat. A moratorium annyit tesz, hogy hosszabb időhaladékig nem szabad az adósságok visszafizetését követelni a hitelezőknek. Hanem ezzel aztán be is van zárva a hitelnek minden kutforrása. Minden ember kénytelen annyival beérni, a mennyit otthon talál. Ha termett a saját fáján szilva, ehetik szilvát, ha nem termett, nem ehetik. Még orvosságnak sem kapni egy hitelezőt. Az ember hiába eped egy uzsorás után, eltünt, kiszáradt, még a medre is üres. Se zsidó, se czinczár, se örmény! Hol vannak a boldog idők? Az ember kénytelen otthon ülni és lesni, hogy mit hoz az ispán haza a vásárból? Tarka Kossuth-bankót. Attól meg fázik, hogy a nyakán fog veszni! Ki váltja be ezt valaha?

Szidta magában az egész nemzeti harcz vezetőit! Mit neki a zempléni fiscalis, meg az a patyikus fővezér! Még hozzá: lutheránus mind a kettő!

S az egész ország most ezeknek engedelmeskedik, a neveitől zeng vissza. Holott itt van az, a ki joggal követelheti és méltán magának az országban az első rangot. A Thonuzóba-ivadék. A kinek a kezében a szer, melyet a hét vezér kötött a dédük-apjával. Erről nem beszél senki.

Ilyenkor aztán egyetlen menedéke volt a régiségtára. Ez még ott díszelgett egész pompájában. Az ősök ereklyéi megvígasztalták keserűségekkel ellakott lelkét. Gyakran kilovagolt a bajhalmi czölöpsírhoz; felnyittatá a mauzoleum vas ajtaját s órákon át elbeszélgetett azzal a két csontalakkal, a kik nyolcz százados tanui az ősi homálytalan dicsőségnek.

Itt azután elfeledett hűtlen feleséget, korcs fiút és háladatlan hazát.

Vajon mi fog történni vele, ha egyszer ezt az utolsó menedéket is kirántják alóla?

PÁRBAJ ÁGYUVAL.

Hej de fölvitte Isten a dolgát a szép Lizandrának! A fűzfaoduba ragasztott nádkunyhó helyett olyan palotát kapott, a minek az árát nincs az a Rotschild, a ki kifizesse. Tanussy Manót, rögtön a szabadságharcz kezdetén, kinevezte a magyar kormány a komáromi várerődítésekhez parancsnoknak. Hamar ment akkor az előléptetés. Hadnagyból lettek tábornokok. A ki hadmérnök volt, a várparancsnoki kulcsot hordá a zsebében, mint Napoleon katonái a marschallbotot. S az ám a drága palota! Kétharmada a föld alatt van. Itt hallgatta a fiatal menyecske egész télen át a bombák pukkanását, az ütött fal rengését s az ágyudörgés szünetei alatt a honvédek vidám danáját: «Ég a kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát!» S olyankor aztán visszagondolt a maga kunyhójára is. Mégis szebb volt ottan. Hiszen szép muzsika az az ágyudörgés: a szabadságdal is az, de csak legszebb a nádi veréb fütyülése a virágos bozótban.

Lizandra panasztalanul viselte egy ostromolt város minden rémségeit. Pedig olyan ideges volt, hogy a megkarmolt ablaküveg hangjától elájult máskor. De az akaraterő még hatalmasabb: tudott parancsolni az idegeinek. A legsűrűbb ágyuzás közepett felvette a köpenyét, s mikor más népség szaladt a «czigánymezőre», a hova a monostori ütegek bombái el nem hatoltak, ő kiment a nádorvonalra, a férje után. Manónak ott volt dolga, a várvédő nehéz ütegeknél. Éjjel-nappal résen kellett állnia, hogy az ostromló sereg, tél idején, a befagyott Dunán keresztül meg ne rohanja a vár külső erődeit.

Rendesen éjszaka kezdték meg az ágyuzást a monostori halomról. Olyan érdekes látvány ilyenkor elnézni azokat a fölfelé repülő tüzes meteorokat, melyek, mint a megfordított hullócsillag, alulról szállnak fel az égre, hosszú tűzfarkat eresztenek maguk után; mikor aztán a zenithet elérték, akkor egyszerre, a parabola tört karéjával aláhullanak; szétpukkanásukban vérvilágot vetnek a tájékra s megreszkettetik a földet. Jön egy másik, az már nem csóválja a tűzfarkát, csendesen súg végig a csillagok között, szembántó ragyogással, mintha a Mars vércsillaga indult volna meg gyors útra: az a tűzgolyó. A hol az leesik, ott ház gyúlad, tűz támad. Aztán megint nagy, félelmetes méltósággal emelkedik a magasba a csatatér lámpája, a világítógolyó, messze tájon kitündököltetve falakat, épületeket s azalatt az ostromütegek egész sortüzeket adnak, tele golyóikkal a sánczokra. Egy-egy bomba beleesik a Dunába, keresztül ütve a jeget, s ott robban szét a mederben, jégkolonczokat hajigáló vulcant támasztva a vízből, olyan az, mintha óriási gyémánt darabok sziporkáznának szerte az éjszakában. Ezeket mind gyönyörűség nézni. Csak azok az alattomos szörnyetegek az ijesztők, a miknek a röptét nem árulja el semmi; nem fénylenek messziről: valami ármányos gépezet van a belsejökbe rejtve, a mi csak akkor jön működésbe, a mikor a megtöltött vasteke lefelé esik, egy vékony üvegcsap eltörik belül a felfordulásnál s attól felrobban a durranó ezüst, úgy, hogy a bomba épen az ellenség feje fölött pukkan szét, száz golyót szórva szét a magasból.

Ezek voltak a negyven év előtti tüzérség csodái.

Ez volt egy fiatal asszonynak a mindennapi gyönyörűsége.

A kedvese közelében nem félt.

Ősztől tavaszig ott voltak bezárva az ostromolt várban. A külvilágról nem tudtak semmit. Csak egyszer, azon alkalommal, a midőn az új várparancsnok, Guyon Richard, keresztül tudott hatolni az ostromzáron, hallottak valamit az odáig történtekről. Ekkor jutott be hozzájuk egy pár ócska újság is – szalonnatakaró minőségben. Azok is holmi pozsonyi német lapok voltak, ócskák. De az ostromoltaknak még az is érdekes olvasmány volt. Az egyik pozsonyi lapban talált valamit Tanussy Manó, a mi őt személyesen érdekelte.

Ez az ő volt kenyeres pajtása, Ponthay Gil Blas császári tüzérkapitány kihívása volt ő hozzá, a nyilvánosság útján. «Miután Tanussy Emmanuel az adott becsületszavát megszegte, felszólíttatik lovagias elégtételadásra, rábizatván, hogy válaszszon időt és helyet és fegyvernemet: ellenkező esetben hitvány, gyáva, himpellér legyen a neve!»

S ezt a megpiszkolást tűrni kell, bezárva egy ostromolt várba. Manónak, még ha lehetett volna, sem leendett szabad elhagyni a rábízott erődítményeket.

Lizandra is megtudta ezt, mert Manó titkot nem tartott előtte s ő jól meg tudta a férjét vigasztalni.

– Ne fájjon e miatt a fejed. Rátalálsz bizonynyal. Én tudok jövendőt mondani, azért hogy felhagytam vele. Ha Ponthay tüzértiszt a császári hadaknál, elébb-utóbb ide fog kerülni az ostromló sereghez, akkor aztán megverekedhettek egymással. Az lesz az igazi párbaj! Ágyuval a Dunán keresztül. A két part a párbaji sorompó.

Manónak nagyon megtetszett ez eszme. Egy éjszakai kitörés alkalmával, a nádorvonalon, rábízta egy bajtársára, hogy egy levelet szegezzen oda a császári előőrsök tuskóhajlékának a kapujára. A levél tartalmát elhagyta olvasni mindenkinek: lássák, hogy nincs benne árulás. Ponthay Alfréd tüzérkapitánynak szólt az: «Kihivásodat a párbajra elfogadom. Minthogy pisztolytávolra egymás közelébe nem juthatunk, választom a bombavető ágyut. Ha elfogadod, lövünk egymásra, a míg találunk. Az én helyem a dunaparti legszélső köröndbástya. Rám ismerhetsz arról, hogy ágyuzás alatt egy nő-alak szokott mellettem állni. Az a vadmacska. Távcsöved meggyőzhet felőle. Elvárlak».

A levél bizonyosan eljutott oda, a hová czímezve volt.

Elhihető, hogy az indítvány mind a két táborban élénk fogadtatásra talált.

Párbaj ágyuval!

Ezt a luxust nem minden ember engedheti meg magának.

Nyolczvan fontos granátokkal lövöldözni egymásra, oda állani összefont karokkal és nézni csendesen, hogy jön tüzet prüszkölve az ellenfél golyója a légen keresztül; messziről hangzik a taszigált süvöltése: «hüss, hüss, hüss!» S aztán felnézni az égre, mikor az a kis gömbölyű felhő egyszerre megjelenik. Az a fehér felhőcske ott az égen: egy darab pokol. A szétpukkant bomba. A gyújtókanócz úgy van pillanatra kimérve, hogy a robbantó tölteléket akkor gyújtsa meg, mikor a bomba épen az ellenfél álláspontja fölé ért, akkor aztán egyszerre zuhan alá a fejére az egész golyóraj és minden bombacserép. Mellette, körülötte a bajtársak kibuknak a sorból, halva, sebesülve: a ki megélt, csodálkozik rajta, hogyan kerülte ki a halált?

A cartell emberére talált. Ezt tanusítá az a kemény lövöldözés, a mit a monostori sánczból a nádorvonali végsáncz ravelineja ellen megkezdtek. Eddig mindig éjjel jöttek a bombáikkal: most nappal kezdtek hozzá.

Nappal aztán a távcső olyan közel hozza az ellenfeleket, hogy felismerhetik egymást.

– Ő az, a mi barátunk! mondá Manó, mellette álló feleségének, a mellvéd mögül kitekintve a távcsövével: nézz oda.

Lizandra belenézett a távcsőbe. Látott egy alakot és ráismert. A fiatal Ponthay volt.

Nagyot dobbant a szive, egész teste elkezdett reszketni. Úgy súgta neki valami, hogy mondja a férjének azt: «Bizony nem ő az, a ki ott áll a bombavető ágyu mögött». Minden idege fellázadt azon gondolat ellen, hogy most az az ő egyetlene kiálljon oda a halál tárt kapuja elé, s álljon ott addig, a míg vagy ő beesik rajta, vagy az a másik. Minden idege fájt bele.

– Nem! Nem ti parancsoltok nekem, hanem én tinektek! Ha én azt mondom, ne reszkessetek, hát nem fogtok megrezzenni! A fájásnak nem szabad fájni, az érzésnek nem szabad érezni.

Odafordult nyugodtan a férjéhez, s azt mondá neki:

– Igen! ő az!

Akkor aztán Manó is odalépett a bombavető ágyuhoz, mely a bástya ágyukosarai közé volt felállítva, két oldalról fedezve, s csak szemben mutatva meg magát, s a tűzmestert, a ki irányt ad neki.

– Te nézz oda távcsővel a túlpartra s figyeld meg, hogy talál-e a lövegem, mondá a feleségének. Azután nyugodtan osztá a parancsot a pattantyusoknak, a kik a nehéz bombavető üst ágyutalpát vastag kötelekkel kormányozzák, irányt adva. Hatan voltak az ágyunál, négy tartalékos távolabb hevert a zöld pázsiton: egy közülök, tenyerébe fektetve az állát, dudolta: «Minek nekem ez a világ? Ha nem vagyok benne virág?»

A mint Manó az ágyu mögé kilépett, a túlparti üteg mozsara rögtön eldördült s jött sivítva a légen keresztül, mintha deszkákat repesztene végig, a kilőtt gránát; nappal nem látszott a kanóczának a fénye, csak akkor jelentette be magát, mikor magasan a légben elpukkant; a darabjai zuhanva csapkodtak alá. Egy közülük elhordta annak a danoló katonának a fejét. Azt a társai felvették és odább vitték. Egy másik bombacserép oda fúrta be magát egy pár lépésnyire Lizandra mellé, a sánczkötegbe. A nő felvette azt! Jó lesz a pipere-asztalra ékszernek.

Az ellenfél nagyon szeleskedő volt; meg sem várta, hogy visszalőjenek: nagyhamar utána küldé a második bombát. Annak a kanócza meg már nagyon hosszúra volt idősítve; nem durranhatott szét a légben, hanem lecsapott a földbe s ott robbant el, kavicsözönt szórva maga körül s mély gödröt hagyva maga után.

Ekkor aztán Manó ágyuja felelt.

Ő jól is czélzott, jól is idősített. A teltgolyó épen az ellenüteg ágyukosarai közé csapott le, s pontosan robbanva, úgy szétvetette azokat, hogy a szolgálattevő tüzérek mind szét lettek riasztva.

Lizandra jelzé a hatást, a mit a távcsövön át észlelt.

– Többen megsebesültek, de a Gil Blas épen maradt.

– Akkor folytassuk.

Az ellenséges löveg most rövidebbre czélzott. Ekkor aztán a küldött bomba a Dunába esett le, a honnan, mint egy Geyzer lövellt fel a szétrobbanás alatt, s a mint az égbeszórt víztömeg lassan aláhullt apró permetegben, a lemenő nap szivárványtöredéket játszott benne.

A honvédtüzérek éljent kiáltottak rá. Lizandra tapsolt neki! Ez szép volt!

És szivében a pokol rémségeit állta ki.

Majd három bomba is jött egymás után, rövid időközök alatt a túlpartról. Manó fitymálni kezdte ellenfelét.

– Nem tud a barátom czélozni. Nekem bizony nincsenek elvesztegetni való granátjaim.

S azzal kiült a mellvédre, a lábát lógázva s a kezében tartott ágyukanócznál szivarra gyújtott. Mikor egy bomba elrepült fölötte, a sipkájával üdvözölte: servus!

Gyönyörűség volt az! De nem földi embereknek való.

– Lőjj már te is vissza!

– Nem jut-e eszedbe, szólt Manó tréfásan, hogy épen így hajigált egykor a Styx szigetére a mi Gil Blas barátunk vad gesztenye lövegeket. Hej, ha úgy orron tudnám találni, mint te akkor a cucurbita aurantiával.

Azzal leszállt a mellvédről, s odaadta a szivarát Lizandrának.

– No hát szívd te addig a szivaromat, a míg én czélozok.

Lizandra a szájába vette a szivart, de biz az kialudt, mert nem volt annyi lélekzete.

A míg Manó irányzott, az alatt a túlparti mozsár ismét durrant; egy másodpercznyi haladékkal később lőtt vissza az övé.

Az ellenfél lövege ezuttal pontosan kiszámított karéjban ivellett a fejük fölé s mikor épen ott fölöttük szétpukkant, úgy tetszett, mintha az égbolt szakadna alá.

Lizandrának megrogytak a térdei. Férjére pillantott s azt látta, hogy az megtántorodott s baljával a melléhez kap.

– Meg vagy sebesülve? kérdezé rémülten.

– Ne ügyelj te most rám! hörgé Manó. Hanem odavigyázz, mit talál az én lövegem!

Ah az hatalmas találó volt! a bomba belecsapott a túlparti üteg lőszerkocsijába, azt robbantotta fel.

– Győztél! kiáltá Lizandra. Ellened véres arczczal terűlt el az ágyuja mellett. A lőporszekér felrobbant.

– Akkor jól végeztünk, mondá Manó, s aztán ő is összeroskadt, oda a kedvese lábaihoz; halálsápadt arczczal; melléből magasra szökellt a vér.

A felrobbantott lőszerkocsi füstje magasra kavargott fel tűzveresen az alkonyégbe, a bástyafokon dudolták a honvédek:

«Az én babám kis gunyhója Többet ér, mint Budavára!»

Lizandra felvette az ölébe elesett kedvesét, s mint egykor a boldog szigeten, futott vele a diadal helyéről tova.

«MON PAUVRE NEVEU!»

Tanussy Belizár is épen azt tette, a mit bátyja Decebál, hogy a veszedelmes epocha alatt bölcsen félrehúzta magát. Csakogy ő az ellenkező poluson kereste fel a duzmazugot (Schmollwinkel!). Az egész telet (a mi honfitársainak olyan forró volt) a Bécs melletti Badenben tölté. Az volt akkor az előkelő világnak a kedvencz gyűlhelye. (Már elfelejtettük, miért?)

Sára asszony egészen beletalálta magát az új életbe. Képzeletének legmerészebb vágyai beteljesültek. Minden magas társaságban megtalálta a megillető helyét. Csak egy kellemetlen tárgy volt, a mi néha-néha feszélyezte. Az a bizonyos Tanussy Emmanuel. Az pedig sokat beszéltetett magáról. Nem! Ne értsük félre a dolgot. Nem a hadjárati dolgaival. Azokkal nem foglalkoznak a badeni reuniokban. Hanem inkább azzal a famosus leányszöktetésével, Hogy feltréfálta az urakat mind! Ez a quietalt hadnagy! A grófokat és herczegeket, a kik mind őrjöngtek a csodatevő alvajáró szűz után. Kisült, hogy nem volt a dologban semmi spiritismus; hanem raffinált világbolondítás. A rendőrség ezért a botrányért másodszor is kiutasította Bécs városából Sáromberkynét. Egész cause celébre lett ez ügyből. Azt is tudták, hogy Tanussy Emmanuel nőül vette az elszöktetett leányt; kalvinista ritus szerint, a mérnök által copuláltatva. Ponthay Gil Blas pedig nyilvánosan, hirlapi úton provokálta a kedvese elszöktetőjét, de ez nem jelent meg.

Mennyi érdekes botrány!

S mind erről lehetett Sára asszony előtt is beszélni, mert hiszen «Ce nes’t que votre neveu, nes’t pas!» s Sára asszony ráhagyta, hogy «oui».

Nagyon természetes! Tanussy Belizár bátyjának a fia, Tanussy Belizár feleségére nézve nem lehet más, mint unokaöcs.

Egyszer aztán az a boutade is felhatolt a badeni előkelő társaskörökbe, hogyan adott rencontret Tanussy Emmanuel Ponthay Alfrédnek: ágyura; barriere a két Dunapart. Bizarr ötlet.

Ezek a pletykák okoztak legtöbb fejfájást Sára asszonynak. Ha netalántán mégis ecclatálna, hogy az a scandaleus enfant az ő saját fils terribleje! Ez a mesalliance! Ez a rebellionban való partizánság. Képes lenne ő előtte bezárni az oly nehezen megnyilt paradicsomot. Jó szerencse, hogy ez a mauvais sujet, «quel soin moi sur lui? C’est mon neveu!»

Egyszer aztán megjött annak az eredeti párbajnak a hire.

A császári táborból sokan nézték azt távcsöveikkel, mint a hogy szokás a regattát nézni; s az eredmény közölve lett a badeni körökkel. Belizár is megtudta a körülményeit az egész bombaharcznak s elmondta azokat a feleségének.

Sára asszony volt a legelső, a ki egy matinéen, a mit X. X. herczegnő adott, ezt az érdekes tudósítást közölte a társasággal.

– Mon pauvre neveu est mort!

És aztán elbeszélte, a mit tudott, hogy Emmanuel még az ágyuhoz is kivitte magával azt a «personát», a mi csakugyan illetlen dolog. Ezt jó nevelésű nő nem teszi. Ott érte őt a Ponthay által kilőtt shrapnel-golyó halálosan. S az a persona még akkor sem szégyelt ráborulni. Ellenben az ő granátja belecsapott a császári üteg lőszerkocsijába s a robbanás Ponthay grófot is a földre terítette. «Mais il est sauvé!» csakhogy az állkapcsa össze van zúzva s a lőporszemektől az arcza örökre fekete marad. Hanem a «mon pauvre neveu, il est mort!»

Nem kisért hát már többé a rossz nevével! Ha meghalt, el is temették. Nem kell félni, hogy az a mesalliance, meg a plebejus foglalkozás, no meg a rebellisség valami szégyenfoltot talál ejteni a bárói czímeren. Il est mort.

Mégis illik érte, két hétig, félgyászt viselni. Az egész gyász elárulná, hogy közelebb rokonságban álltak. S a két hét alatt, ha valaki kérdést tesz e fekete ruha és a fekete pettyes fehér csipkefichue iránt, megmondhatja az ember neki: «Vous ne-savez pas encore? Mon pauvre neveu est mort». S aztán elhistorisálhatja, hogy történt.

Mikor aztán a thée dansantból hazamegy az ember, letépheti magáról a báliruhát, akkor kizárva minden élő lelket a hálószobájából, előkeresheti az elefántcsont szekrénykéből azt a két levágott hajfonadékot, s azokat csókolva, ölelve, verheti magát a földhöz, s hentereghet alá s fel, mint az őrült, újra meg újra kezdve a csókolást, a zokogást: «óh kedves szép Emmácskám, drágácskám, angyalkám! Mért nem maradtál te nálam? Kis leánynak, kis szamárkának, a hogy én akartam. Megjövendölte ezt nekem a czigányasszony».

Mikor aztán vége volt mindennek; Komárom vára capitulált Sára asszony a legelső leutazó gőzhajóval sietett oda.

A család tisztessége úgy kivánja, hogy az elesett unokaöcsnek a sírja fölé díszes márványkő legyen emelve. S miután annak az apja (a rebellis) nagyon jó okokkal bir, hogy Komáromba (ha csak vason nem hozzák) fel ne jöjjön; tehát a jó érzelmű «tante»-nak a kötelessége, hogy ez etiquettenek elégtétessék. Jó ajánló levelei voltak az új várparancsnokhoz; az mindjárt tudakozódást intéztetett, hogy keressék fel az ostrom alatt elesett honvédek temetőjét s vezessék oda a bárónőt; hadd tegyen eleget a rokoni devoirjának.

Sok tudakozódás, és alapos informatio vétel után, végre kivezették a bárónőt az ácsi erdőbe. Ott, nem messze a jelenleg átfutó szőnyi államvasuttól, látja az utazó mai nap azt az obeliszket, mely a szabadságharcz áldozatainak hamvait takarja. Akkor még csak egy nagy, széles és hosszú négyszögletű gödör volt ott, félölnyi magasan befedve mészszel, melynek oltatlan maradványa esős időben még füstölgött, fehér párázatot küldve az égbe, mintha még egyre tartana a lélekköltözés.

– Önnek a neveuje, madame, ha elesett, itt van!

Erre a látványra a szivéhez kapott Sára asszony és nagyot sikoltott: «Oh kedves fiam!» s azzal odarogyott a mésztörmelékkel beszórt aszu pázsitra, abban a szép fekete bársony ruhában.

AZ A VISSZAKAPOTT ÜTÉS.

Decebálhoz is elszivárgott az a hír, hogy a fia milyen szép halálra talált Komárom falain. Nem tett rá semmi észrevételt. Magában bizonyos elégtételt érzett. Így jár azon fiu, a ki az apai tanácsot megveti!

S még ezen évad folytán többször is volt alkalma ilyen keserves elégtételt élvezni magában. Magyarország maga is elbukott. Ezt is előre megmondta Decebál. Mind azok a nagyságok, a kik őt félretolták, ignorálták, egyszerre földönfutókká levének. «Így kellett annak jönni!» mondá magában. «Nálam nélkül akarták helyreállítani az ős Magyarországot! Az apák hagyományai ellenére. A boszuálló nemezis érte őket utól!»

Milyen nagy lett volna az öröme Jónás prófétának, ha Ninivét csakugyan elsülyesztette volna az Ur, a hogy ő megjövendölte!

Annak nem maradt más vigasztalása, mint egy sötét odu, a minek az elejét befutotta a töklugas. Még ennek a gyökerét is kirágta a lóféreg.

Ilyen menedéket talált Decebál az ő kincstára museumában.

A felesége elhagyta, a fia meghalt, a hazája elmult, a nemessége elveszett, vége volt az egész világnak; csak ez az egy maradt: a dicső multak emléke.

Hát még ha ez is csak töklevél? Elfonyad, ha gyökerét megfurja a féreg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A vén táltos régóta halálrováson volt már. A hogy a vizibetegségben szenvedők szoktak, majd jobban volt, majd rosszabbul lett; utoljára már feküdni sem tudott, ülve aludt. Decebál bizony nem igen látogatta meg. A haldokló jó barát kellemetlen látvány.

Egyszer aztán Horkázy csakugyan elveszté a hosszú perét a halállal, a legfelső apellátán.

Valahonnan Hajdu-Dorogról jöttek el a hitebeli papok és énekesek az eltakarítására.