Part 18

Nem volt titok, hogy a fia hol van most és mivel foglalkozik. A töltéshányó, kubikoló parasztok elhozták idáig a hírét, hogy a Manó urfi mint ütött tanyát a mocsár közepén, miként esküdött meg a fűzfa alatt, Mántay Móricz volt a pap. Dicsérte mindenki a kis menyecskét. Derék, tűzről pattant teremtés! Elmondták, hogy mivel tölti ott az idejét a magányos ligetben, míg a férje a távol lápokat méregeti a messzelátóval.

Sára asszonynak az a gondolatja támadt, hogy felkeresi ezt a szigetet, azzal a nádkunyhóval, «aztán legyünk ottan ketten, a kik sajtot készítünk, halat szárítunk!»

Alkonyatkor lement a kastélyból a kertbe. Ott most nagy hevenyében rendet csináltatott a tiszttartó: ha az uri vendégek ide találnak jönni; a bozótokat megnyesték, az utakról felvágatták a pázsitot, a patakot újra a partja közé szorították s egy keseredett virágágyat is összeteremtettek valahogy mindenféle cserépből kiszedett muskátlikból. Legalább lehetett sétálni az utakon szemkiverés nélkül.

Egymagában ődöngött a szomorú fák között alá s fel.

Egy zugában a kertnek valami ritka növényre bukkant, a mi a méregtermők között első rangban áll. Ezt is úgy hívják, hogy «Belladonna»; hát druszája. A szálas növény épen tele volt cseresznyealakú vadpiros bogyókkal. Kettőt leszakított belőlük.

– Hej ha én ezt most beadhatnám valakinek!

Az a valaki nem más, mint a «kisebbik uram» Belizár.

Milyen furcsa az, hogy a magyaroknál az asszony a férje öcscsét kisebbik urának hívja!

Az udvaron hintógördülés hangzott, a kutyák nagyon ugattak. Tán vendég állt a házhoz?

Sára asszonynak kedve lett volna elfutni a vadaskert bozótjai közé, hogy elrejtőzzék előle, akárki jön most ide. Hanem a kertészlegények erősen utasítgatták az érkezettet, hogy merre találja meg a tekintetes asszonyt, csak menjen utána. Jobbnak látta hát megfordulni és eléje menni.

A középút egész hosszában végig szelte a kertet, mikor a mellékutból oda kijutott, már szemközt látta jönni a vendéget. Az alkonyfény annak a háta mögül világított: az alak és az arcz csak a közeledéssel kezdett mindinkább ismerhetővé lenni. Sára asszony a bámulattól megbűvölve állt az út közepén s a közeledőn felejté tekintetét.

Az az alak volt Belizár.

Az ifjabbik testvér most már nem hasonlított oly nagyon a bátyjához. A míg annak az arczán az évek folyamatján észrevehető nyomokat hagytak a korlátlan indulatok, az események izgalmai, a sivár élvkereső életmód, hogy tíz évvel idősebbnek látszott, a termete is derékban nagy átmérőt nyert; azalatt Belizár, mintha szerződése lett volna az idővel, alig változott meg valamit s az a valami is csak előnyére vált, a betyáros hányivetiség helyett bizonyos komoly méltóságot vett fel tekintetében és modorában, igazi előkelő levente volt. Már messziről levette a kalapját sógornője előtt.

Az pedig, mint egy Megæra toppant eléje, s összeszorult öklében vért eresztett a két méregbogyó.

– Hogy mersz te idejönni? Te üldöző ördögöm! kiálta Belizárra.

Az pedig fejhajtva üdvözlé őt s nyugodt hangon válaszolt.

– Te magad adtál erre jogot, édes ángyom, a mikor a hozzám irt levelét a férjednek feltörted s úgy küldted el nekem. Ez a levélfeltörés egy hozzám intézett egyenes felhivás volt: azért jöttem, hogy válaszoljak rá.

– Minő felhivásról beszélsz?

– Veled nagy méltatlanságot követtek el, s te a levelem pecsétjének a feltörésével azt árultad el, hogy ennek az indokát nálam keresed.

– Hát tagadod talán, hogy ezt a gyalázatot te követted el rajtam?

– Tagadom, hogy én szereztem volna neked ezt a fájdalmat. Megmondom, hogy mi okozza azt? és aztán azt is, hogy mi gyógyít meg belőle?

– No hát mi az oka? Nem vagyok-e nemes származású? csak olyan jó, mint maga a főispán. Nem vagyok-e becsületes? csak olyan jó, mint akárki az asszonyok közül. Tudnak rám valamit, a mi ürügy lehet, hogy ilyen csufosan ajtót zárjanak előttem?

– Hallgass rám és légy nyugodt: és mindenekelőtt dobd el a kezedből azt a mérges bogyót.

– Mi gondod arra? Ha nekem úgy tetszik, lenyelem.

– No hát add ide az én kezembe, s ha azok után, a miket veled közölni fogok, azt mondod, hogy nyeljem le én, hát megteszem.

Sára asszony eldobta a két méregcseresznyét a kezéből.

– Mit tudsz hát felőlem? hadd hallom.

– Igen egyszerű a nyitja a te talányodnak. Azt talán tudod, hogy a mi udvari köreink nagyon hitbuzgók, s ebben a tekintetben igen szigoruak. Te az első férjedtől elváltál, úgy mentél nőül Decebálhoz. Ez a katholikus dogma szerint érvénytelen házasság. Te mindenüvé elmehetsz, mint a férjednek a felesége, de az egyházi vagy világi fejedelem ajtaján be nem léphetsz, mert ott téged csak Király Samu feleségének s Decebál szeretőjének tartanak.

Sára halálsápadttá lett e szavakra.

Belizár folytatá:

– E felett nem lehet vitatkozni. A római katholikus hit a házasságot felbonthatlan szentségnek ismeri.

– De már Király Samu meghalt! hebegé Sára.

– Tudom. Most már özvegyasszonynak ismernek. Szabad a kéz. És Decebálnak módjában lett volna ezt a mostani nagy keserűséget elfordítani rólad, nem nagy dologba került volna. A mint az első férjed halotti bizonyítványát kezéhez kapta, felhivatni a kálvinista papot, s két tanu jelenlétében elmondani előtte, hogy hites feleségül vesz. Rendben lett volna minden. És ez tudtára lett Decebálnak adva. A főispán általam iratott neki, kéz alatt figyelmeztetve, hogy tegye meg a kedvedért ezt a csekély áldozatot, külömben nem küldhet meghivót az udvari körökbe a te nevedre. És erre Decebál válaszolt nekem. Dölyfösen, haraggal utasítá vissza a figyelmeztetésemet: «én egy pár könyező asszonyi szemért hitemen, meggyőződésemen csorbát nem ejtek». Itt a levele, olvashatod.

Sára minden tagjában reszketett.

– Mit akarsz velem? Te szörnyeteg! Meg akarod velem gyülöltetni az uramat?

– Meg… felelt rá röviden Belizár.

Sára szédelgősen kapaszkodott egy mohos fa derekán felfutó repkény indájába.

Belizár pedig egészen közel lépett hozzá s most már forró, suttogó hangon ismétlé:

– Azt akarom, hogy meggyülöld, hogy kivesd a szivedből! Hogy kitépd a nevét úgy az emlékezetedből, hogy még egy gyökere se maradjon benne.

– Miért akarsz velem így bánni? rebegé megijedten a nő.

– Mert nem méltó, hogy téged bírjon, a ki az oltárképet lábával tapossa!

– S ezt te mondod? Te! a ki engem mindig szidalmaztál, gúnynyal, csufsággal halmoztál, a kétségbeesésig üldöztél.

– S te annak az okát mind nem találtad ki? Igenis, ócsároltalak, csufoltalak, téptelek, szakgattalak, mert a másé voltál. Lettél volna csak az enyém, istennővé tettelek volna. Hát nem sejtetted volna, hogy gyülöletemnek kútfeje az irántad való őrjöngő szerelem!

– Az Istenért, Belizár, ne mondd ezt.

– Már kimondtam. Magad vagy az oka, minek hivtál ide? Hivtál, mikor a levelem feltörted. Kimondtad vele, hogy engem vádolsz a mostani kétségbeejtő szégyenedért. Azt hiszed, én okoztam azt, hogy én kaczagok rajtad, én gyönyörködöm az orcza-pirulásodban. No hát idejöttem megmondani, hogy nem én, hanem az, ki egykor azt esküdte: «sem örömében, sem bánatában soha hűtlenül el nem hagyom!» az okozta ezt a szívfájdalmat neked! S miután a fájdalom meg van szerezve, nem kéri belőle a maga osztályrészét, hanem fut a maga gyönyörűségei után, mert megfordítva vallja a magyar közmondást: «pénz elverve, asszony számlálva jó».

Sára zokogva rogyott le a harmatos fűbe.

Belizár lehajolt hozzá, hogy fölemelje.

– Kelj föl. Nem azért jöttem én ide, hogy a földön heverni lássalak, hanem hogy fölemeljelek. A hogy mondám: én tudok írt a te nagy fájdalmadra, hallgasd meg.

– Nincs annak más orvossága, mint a halál. Nyögé a nő.

– Bolondság! Ugyan ki ölné meg magát, mikor az élet szebbik fele áll előtte. Én elhárítom rólad azt a szégyent, a mi még nem hagyta nyomát: dicsőség, ragyogás, megbecsültetés volt egész életednek vágya, én vágyadat betöltöm.

– Hogy lehetne az?

– Légy az én nőm.

– Mit beszélsz?

– Igen egyszerű dolog ez. Első férjed halála után özvegy vagy: a Decebállal kötött házasságod semmis. Csak akarnod kell s egy keresztnévcserével Tanussy bárónő vagy. A püspök dispensatiója a formaságokat megrövidíti: kastélyom csak asszonyára vár.

Sára asszony összeszedte erejének maradványait. Büszkén emelte fel a fejét.

– Uram! Báró Tanussy Belizár úr! Mi adott önnek jogot arra, hogy engem ilyen ajánlattal lepjen meg?

– Ismét a te saját cselekedeted. Mi olyan szinjátszók voltunk, a kik szavukban gyűlölik egymást: tettükben pedig jók egymáshoz. Talán elfeledted már, hogy mikor engem igazságtalanul elitéltek két évi várfogságra, te, a ki tudtad, hogy ártatlan vagyok, titokban odamentél a biráim legfőbbikéhez s kezéhez szolgáltattad a tanujelt, mely helyettem magát Decebált vitte a börtönbe. Kiadtad a vétkest, hogy megmentsed az ártatlant. Azt, a kit férjednek hittél, azért, a kit üldöződnek véltél. Tagadhatod ezt?

– Az másért történt… hebegé Sára; de jól érzé, hogy most fogva van, mint a lépre jutott madár: az a kéz, mely most megragadja, odaviheti már, a hová neki tetszik.

Belizár azonban nem élt vissza a hatalmával. Elbocsátá Sára kezét.

– Jól van. Más okod volt rá. Én azonban ezt az okot hittem. Éveken keresztül ez a gondolat világított bele a jövendőmbe, hogy te jó vagy hozzám: szived szerint szeretsz. Ezért nem gondoltam a házasságra soha. Éltem rideg, szilaj legényéletet. Csak titokban rajongtam érted. Ki volt az, a ki arczképedet titokban lefestette, aczélba metszette? Soha sem találtad ki, úgy-e? Ma kitör belőlem a titokteljes szenvedély. Idejöttem, hogy megmondjam a szemedbe, mennyire szeretlek! A legőrültebb merényletre készen vagyok érted. Szeretlek annak a szívnek a hevével, a mely asszonyt nem szeretett soha s nem fog szeretni rajtad kívül soha; a kit ha elfogadsz, nem lesz akaratod, nem vágyad többé, mert a mit kigondolsz, már akkor teljesülve van.

A nő lelke már bele volt sodorva abba a bűvkörbe, a mit az igazi szenvedély, mint nap a bolygók utját, sávoloz maga körül. Nem bírta magát védeni annyi összeható indulat rohama ellen. Vitte, ragadta magával a becsvágy, a harag, a csalódás, a boszu, a szégyen: de csak mindannyi között a szerelem a király!

Bámulta ezt a férfit! Szenvedélye megigézte, bátorsága meghódítá, mert nem az a bátor ember, a ki az oroszlánt megtámadja, hanem a ki egy gyülölő asszonynak meg meri vallani a szerelmét.

– Ne adj most választ, szólt Belizár, hátralépve. Ne ebben az órában, ne ebben az indulatban. Gondold meg, ülj tanácsot a sziveddel. Kérdezd meg az éjszaka álmait. Fordulj Istenhez: tán sugalmat ád. Én nem akarom, hogy nekem megsértett büszkeségből add kezedet: nekem a szived kell, az egész hű szived. Ha azt nem adhatod, szakadjunk el egymástól, felejtsük ezt az órát. Az én lángom olyan, hogy ha azt nem viszonzod hasonló lánggal: megégsz benne. Gondold meg, a miket mondtam. Eskü alatt nem mondhatok igazabbat. Magadra hagylak. Ha akarsz, válaszolsz, csak egy szót; ha nem akarsz, hallgatsz. Hogy mi legyen az az egy szó? Azt a szivedre bizom.

Azzal felvette a földről a kalapját s elsietett.

Sára utána nézett; nézte hosszasan az alkonyfény arany alapjába rajzolt fekete alakot; s mikor ez eltünt előle, még akkor is látta ez alakot az aranytérben fehéren.

Hetek multak; a fényes ünnepélyek Tanusvárott lefolytak rendén: az idő is kedvező volt rájuk.

Annál rosszabb idő járt ezalatt Erdélyben, a Retyezát vidékén, a vadászatokra.

Ott folyvást szakadt az eső, a medvék nem jöttek lövésre; a sikertelen hajtások után a vadász urak kénytelenek voltak más nemeivel az élvezeteknek kárpótolni a kielégítetlen vágyakat. Decebál mindössze egy hiuzt tudott lőni, de annak sem hasznavehető a bőre ilyenkor, mert szőrt ereszt.

Ilyenkor aztán, mikor az ember a heves záporesőtől paczallá ázott, a lármás dinom-dánomba belecsömörlött, a czimborákkal összeveszekedett, csúzzal, huruttal kellően ellátta magát, olyan jól esik hazatérni a bizalmas otthonba, a hol a jó, türelmes (bár egy kicsit zsémbes) «házi doromb» várja jó meleg kandallóval, czirogató kézzel, izletes vacsorával: ingyen, őszintén adott csókkal.

Decebált egész hazáig verte az eső. Olyan volt, mint a garaboncziás diák: a hátán hordta a zegernye záport.

Mikor Tűzhalomra hazaérve, a szobájába felczihelődött, azt kérdé a hajdujától, a ki a tíz nap óta le nem huzott vadászcsizmából kezdte lehüvelyezni a lábát:

– No, hát Jancsi, mi ujság idehaza?

– Semmi nagy ujság nincsen, felelt a kérdezett; csakhogy épen a Dorkó nénő visszaállt a kastélyba.

– Visszaállt? Hát kibékült az asszonynyal megint?

– Nem békült biz az. Épen azért jött vissza, mert a tekintetes asszony itt hagyta a kastélyt s minden régi cselédet elvitt magával.

– Itt hagyta a kastélyt? Hát aztán hova ment?

– Hát nem tudja a tekintetes úr? A bizony férjhez ment a méltsás Belizár báróhoz. Pedig ugyan nagy lakadalom volt!

Decebál csak elmeredt. Minden ajtó nyitva volt, végig lehetett látni a szobákon.

Ott volt bennük egyedül, magára hagyva.

AZ ALMA MESSZE ELESETT A FÁJÁTÓL.

Az első meglepetés után azt mondá Decebál magában: «Igaza volt az asszonynak!» s igyekezett magából minden kedélyellágyulást kiphilosophálni. Igaz, hogy nagyon szerette azt az asszonyt. Akármilyen csapodár volt is más hölgyek irányában, szive szerint csak ehhez az egyhez szitott. A szivéből szakították ki. S hogy milyen nagyon kiszakították, bizonyítja az, hogy ahhoz az emberhez ment, a kit a világon legjobban gyülölt. Mert, ha akárki azok közül csábította volna el a nőt, a kik hizelkedésükkel ostromolták, nem volna csoda, de épen az, a ki mindig rágalmazta, gunyolta, az vitte el magával! Milyen nagyon meg kellett ennek az asszonynak gyülölnie a férjét! Vagy csak azért tette ezt, hogy ott ragyoghasson a nádori tánczvigalomban? Felejtsük el!

Hanem azután később kezdte észrevenni, a hogy a külvilággal érintkezésbe jött, milyen nagy csapás volt ez reá nézve. Az a furcsa tekintet, a mivel minden ismerőse fogadja, az a mosoly és szomorúság között válogató határozatlan valami, a mit a szemébe néző sehogy sem tud eltitkolni. Az arczáról olvassa mindenkinek azt a gondolatot: «Ez az ember de bolondul járt! elment vadászni, s azalatt férjhez vitték a feleségét!» Senki sem tudja, hogy mint kezdje vele a beszédet? Érzi, sejti, tudja, hogy nevetnek rajta. S ez rettenetes csapás! Minden rigolyái ellen a balsorsnak van valami védelem, csak az ellen nincs, ha az ember nevetségessé lesz. Ha elbujik az ember a világ nevetése elől, utána hangzik az; ha szembeszáll vele, a világ még jobban nevet; ha szomorkodik rajta, kinevetik; ha megadja magát, még inkább nevetik; ha vigan veszi a dolgot, tánczol, dalol, akkor meg ijedten néznek rá, azt mondják, megbolondult; még ha megöli magát, azon is kaczagnak. Ez a tragikumnak a legiszonytatóbb neme, a mi mint a Nessus-ing, még Heraklest is agyonkínozza csalánégetéssel.

E catastropha után Decebál került mindenféle társaságot. Új országgyülés következett, új követválasztási mozgalommal. Ezuttal föl sem lépett. A kortesvezéreket kikergette a házából. Megmondta nekik az igazat: nincs pénze. Ekkor aztán megtörtént vele az a csoda, hogy Tuhutum vármegye rendei, tudta hire nélkül megválasztották követnek. Csak a kész mandatum értesítette róla. Ez valami enyhítő balzsam volt a sebhedt kedélyére. Tehát a nemzet, a haza még sem feledkezett meg róla. Tudta volna csak ennek a rugóját! Az öcscse, Belizár eszközölte ki a megválasztatását, azt pedig Sára asszony vette rá e nagylelkűségre.

Így aztán felkerült megint a pozsonyi országgyülésre.

Semmiféle clubba sem iratkozott be, nem akart sehova tartozni. Csak a kerületi gyülésekben jelent meg, s igyekezett magát feltünővé tenni olyan nézetek kifejtésével, a mikkel egyedül maradt. Ez a szerep tetszett neki. Nem akart se liberalis lenni, se conservativ. Neki nem kellett se Kossuth, se Széchenyi, se Apponyi, se a centralista doctrinairek. Az aristocratiát épen úgy gyülölte, mint a democratiát. Fölfelé a rebellist, lefelé a zsarnokot szerette volna játszani. Semmivel sem volt megelégedve, a mi a jelenkorban létezik; de nem az új kort, hanem a régit kivánta a helyébe. Kurucznak csufolták s erre büszke volt. Minden szavából, de még a bajusza állásából is az tünt ki, hogy ő magát tartja az ország legelső emberének, a kinek majd eljön az ideje! Majd eljön az a nagy szél, a mi a mostani lomha rendet halomra dönti. S akkor majd ő körüle fog seregleni az egész nemzet.

A vagyoni állapotja azonban egyre hiányosabb lett. Már elhatározta magát, hogy csorbát üt a büszkeségén s a Véreskő mezővárostól annyiszor kínált százezer forintnyi váltságdijat elfogadja. Ennek az ügynek a rendbehozásával már meg is bízta a jogigazgatóját. Azzal egészen talpra állítja magát.

Egyszer aztán csak megjött az a nagy szél, a mit oly igen várt. Budapesten megcsinálták a diákok a forradalmat. Csakhogy megint nem úgy csinálták, a hogy ő képzelte. Nem azt kiáltották ki, hogy: «legyen úgy, mint régen volt!» hanem egészen veszedelmes jelszavakat eresztettek a világba. «Testvériség! Egyenlőség!» Hogy Tanussy Decebál egyenlő legyen a jobbágyával! Hogy a parasztnak legyen szava az ország dolgainak intézésében! Sőt az országgyülés padjára is leülhessen! Képtelenség ez! Hát még az, hogy az úrbériség megszüntettessék, ne legyen robot, se dézma, a jobbágytelek legyen annak a tulajdona, a ki azt míveli! És a nemzetőrség! Felfegyverezni a parasztot! Lázadás ez!

Mi lesz már most a véreskői örökváltságból? A pugrisok nem fizetnek, ha ingyen jutnak a szabadsághoz. Odalesz bizonynyal a százezer forint.

S a pesti forradalom a pozsonyi országgyűlést is felzavarta. Új alkotmányról beszéltek. Elfogadták a pesti hires tizenkét pontokat annak alapjául. Tanácskozás, értekezés folyt minden clubban egész éjeken át. Decebál ide is, oda is bepillantott, mindegyiket boszusan hagyta el.

Az már kérdést sem szenvedett, hogy azt a mostani rendi alapon választott országgyülést hazaküldik s népképviseletit hívnak össze helyette. A parasztok fognak választani! A parasztok! A szűrös parasztok! A bocskoros parasztok! – De hisz a parasztok között is van rangfokozat, van egésztelkes, féltelkes, fertálytelkes paraszt; van zsellér, van napszámos. Hányadik rangig szálljon le ez a szent ősi jog?

E felett folytak a legnehezebb tanácskozások. Decebál azoknak az eredményét csak másodkézből tudta meg. A liberális párt a féltelkes jobbágyig fogja indítványozni a választói jog kiterjesztését. Decebálnak az is nagyon sok. Minden reménységét a conservativ pártba veti. A pecsovicsok nem fogják a nemesi előjogok ilyen lealacsonyítását eltűrni. Ezek azonban titokban tartják a club határozatát. Reggel aztán az összes országgyülés tagjai összegyülnek zárt tanácskozmányra. Első szónok a conservativ párt legcsökönyösebb, legpecsovicsabb tagja, goromba, dölyfös, zsarnoki jellemű ember. Ettől vár Decebál csodadolgokat. – Meg is kapja, a mit várt, de majd leszédül bele. A conservativ párt vezérszónoka azt indítványozza, hogy be kell hozni az általános szavazatjogot! – Micsoda? «Suffrage universel!» Még a napszámosnak, még a béresnek is legyen szavazata! – Igaz, így lehet minden szabadelvű forradalmat megbuktatni a túlhajtás által. Ez a meglepő indítvány zavarba hozza a szabadelvű párt sorait. Vezérszónokuk, a helyett, hogy a megállapított indítványt adná elő, kénytelen a pecsovicsok túllicitálása miatt egy lépcsővel alább szállni s indítványozza a negyedrésztelket, szavazatjog alapjául. A párthivek hüledeznek, senki sincs, a ki ellent mondjon, Kossuth teszi az indítványt! No ha senki sem szól, hát majd megteszi Tanussy Decebál.

Szót kért, egészen hangjánál volt. Azt az okos tacticát használta, hogy philippicájával nem a szabadelvű pártot, hanem a conservativot fogta ostromtűz alá.

– Hát kinek a kívánságára akarjuk így semmivé tenni az ősi Magyarhont? A nemzet kívánja? Ki az a nemzet? A pesti diákok? Egy pár hóbortos poéta, versfaragó? Kikoplalt, faczér mesterlegények, ujságírók és betüszedők? A pesti paraplé-revolutio. A kit egy tűzi fecskendővel szét lehet kergetni! S ezeknek a lármájától úgy megijednek az ország rendei, hogy még a csizmájukat is lehúzzák a lábukról, éljen az egyenlőség! járjunk mind mezitláb! Hát hol van az a hős conservativ párt, mely félszázadon át daczolni tudott az egész nemzettel, az igazi nemzettel? hát most a csőcselék, a pesti utczagyerkőczök zajától megijedve, féltében felcsapja a fejére a phrygiai sipkát? s egy Petőfinek megcsókolja a lábát, a ki őt megrugdosta? Gyávaság szállta-e meg lélek helyett a magyar nemesség keblét? Hisz az egész ország nem tud semmit az egész pesti forradalomról, városok és falvak veszteg maradnak. A pesti tizenkét pont nem más, csak egy concertprogramm műkedvelő diákok részéről! barnumi humbug!…

Nem beszélhette végig, annyira felzajdultak ellene minden oldalról, kiabált ugyan még sokat, neki vörösödött orczával, s a hadonázásáról itélve, bizonyosan a liberalisok is kikapták tőle a magukét, de a kifejezések elenyésztek a nagy ellenmondó zajban.

Mikor ismét helyreállt a csend, a conservativ párt előbbi szónoka, az az ismeretes hontmegyei atléta alak, azzal a gúnymosolygó oroszlánarczczal, felállt Decebálnak megfelelni.

Kezében volt a «Pesti Hirlap»-nak ma érkezett száma.

– Tisztelem én Tuhutum vármegye érdemes követének azt a dicséretes szokását, hogy szeret a mások háza előtt seperni. Azonban úgy óhajtanám, hogy e tiszteletreméltó foglalkozását gyakorolná hozzá közelebb eső téreken. Azt mondja, hogy az egész ország csendes, a pesti diákok forradalmáról tudomást sem vesznek sehol. Ime tessék a «Pesti Hirlap»-nak a tudósítását elolvasni Tuhutum vármegyéből. Ez a tekintetes követ úr megyéje. «A véreskői polgárság a mai népgyülésben, mely közel húszezer honpolgár által volt látogatva, egyhangú lelkesedéssel határozta el a pesti forradalomhoz való csatlakozását, a nemzetőrség rögtön megalakíttatott, ezernél több bátor honpolgár iratta be magát a zászló alá, a zászlóalj vezetőjéül egyhangú felkiáltással választatott meg ifjú hős polgártársunk, Tanussy Manó, volt mérnökkari tiszt.» – Úgy tudom, hogy Véreskő az érdemes követ úrnak az úrbéres városa s az új nemzetőri zászlóalj parancsnoka saját egyetlen fia.

Decebált egyszerre kilelte a hideg erre a kegyetlen mondásra. A saját fia, mint paraszthadvezető! Thonuzóba fejedelmi sarja a fellázadt helóták élén! Ez rettenetes csapás volt! Nem törődött ő tovább az egész tanácskozmánynyal, hogy építik fel Magyarországon az új alkotmányt. Futott ki az országházból.

Miként már egyszer, épen ilyen letromfolás után, épen így a magzatja által fejére hozott szégyen miatt, odahagyta fő Pozsony városát. (Ennek is vége már a főségével, a pesti diákok azt kívánják, hogy ezentúl Budapest legyen a főváros, az ország közepén, holott minden jóravaló országnak a szélén van a fővárosa, London, Stambul, Pétervár, Bécs, csak Páris tesz kivételt, ezt akarják majmolni a pesti apró Dantonok, miniatur Robespierrek, czikóriai montagnardok.)

De mindezen országos aggodalmaknál nagyobb volt az a magánfélelme, hogy vajjon ezzel a bolondozással nem romlik-e el az az egész örökváltsági ügy a véreskőiekkel? Ez sietteté nagyon Budapestre.

Mikor oda megérkezett, már egészen fel volt fordulva a világ tisztes rendje, a házak csak úgy repültek a sok háromszinű zászlótól, minden ember kardosan járt az utczán, s háromszinű kokárdát viselt a mellén. A fiakker, a kivel a jogigazgatójához akarta magát vitetni, azt kérdezte tőle: «hová menjünk, polgártárs?» Megmondta neki az utczát. A bérkocsis azt mondá, hogy olyan utcza nincs, annak most «szabadsajtó utcza» a neve. A fiscalis pedig nem volt otthon, az most strázsát áll odakünn a puskaporos toronynál, a segédje leültette, hogy várjon, s eléje rakott egy csomó legújabb proclamatiót, hogy mulassa vele magát. Mikor aztán hazajött a fiscalis, igazán meg volt lepetve tőle, volt rajta buzavirágszinű attila, datolyamag pakfon gombokkal, a fején kalabriai kalap, nagy veres strucztollal, a vállán szuronyos puska. Ez is meg van bolondulva.