Part 17

Mántay Móricznak nem kellett biztatás, a míg a munkások a farkasirhával elkészülnek, ott maradt a tűznél s elkezdett mesélni. Igazán mese volt. Mi lesz egyszer ebből az országból, ha ez a nép elkezd tanulni, dolgozni! Miféle csodákat értek ti meg egykor, mostani gyermekek, a mikről a vének ma csak álmodoznak, de azért úgy hisznek az álmaikban, mint a másvilági üdvösségben. Ti azt mind meglátjátok! Benne fogtok élni. Közönséges mindennapi dolognak fogjátok találni. Nem lesztek vele megelégedve, tovább álmodjátok a végtelen álmot!…

Nagyot fordult már a gönczölszekere hetes csillagképletével, mire vége lett az áhitattal hallgatott mesének. A tűz is elhamvadt: a munkások kezdték kívánni az uraknak a nyugodalmas jó éjszakát. Lizandrának a fejecskéje ott a Manó ölében talán álomnak is adta már magát.

– Menjünk már aludni, mondá a főmérnök.

Fölséges éjszaka! Egy levél nem mozdul a fákon. Hanem a helyett az ég csillagai erednek futásnak. Hogy rajzolják arany iveiket a sötétkék égre. A nádkunyhó nyitott ajtaján belátni. Nincsen ott sötétség, az odvas fa nedves pudvája világít, mintha phosphoros volna. Ez a hálószoba megelőzte Edison találmányát.

Csak a halászsasok nyugtalankodnak ott a fűzfa koronájában. Nem férnek egymástól.

– Te ma nagyon rosszul fogsz aludni, szólt Lizandra Manónak. A fűzfát teleszállta a sok halászsas; tán jó volna őket elriasztanod, egy pár lövéssel. Külömben még rád esik valamelyik.

Mántay erre a szóra bámulva fordult vissza. (Már menőfélben volt.)

– Hát ez micsoda? Te odafenn hálsz a fán? Manó fiam.

– Igen, ott a négy ág között. Ott az ágyam; éjszakára mennyezetet huzok rá gyékényből, meg szunyoghálóból. Pompás fekvés esik ottan.

– Pompás, a kinek pompás! De hát az asszony?

– Az övé a kunyhó.

– Hát te nem férnél el abban? A feleségeddel együtt?

– Hiszen még nem feleségem.

– Hogy-hogy, fiacskám?

– Tudod jól, apám, hogy még nem vagyunk összeesketve. Idáig szökve jöttünk. Papot nem kapni, ha kapni, sem áll meg. Annak elébb dispensatió kell, dimissorialis kell, keresztlevél kell, szülői engedély kell, az nekünk mind nincsen. Tehát várunk, a míg mind ez meglesz.

– S addig te a fa tetején hálsz, az életpárod meg a kunyhóban?

– Hát így egyeztünk; azért közel vagyunk.

– Mint Alnufusz herczeg az «ezeregyéjszakában», a ki az éles kardot oda fektette maga és a menyasszonya közé.

– Épen úgy, apám.

– De fiam, a mi a tündérmesében megjárta, nem járja Asszonyvárában. Nektek meg kell tartanotok az esküvőtöket.

– De hol veszünk hozzá papot? Embert csak lehetett teremteni, de ki tud papot teremteni?

– Tudok én azt is, szólt Mántay komolyan; azzal a távozó munkások után kiáltott: «Héj atyafiak, hozzátok el a kunyhómból azt a négyszegletű lapos bádogtokot, a minek gömbölyű dudorodása van a tetején, azután jőjjetek valamennyien ide vissza, szükség lesz rátok.

Manó nevetett, mint a ki tréfát vár ebből. Lizandra remegve huzódott hozzája, mint a ki sejti, hogy nagy komoly vége lesz ennek.

– Hát gyertek ide gyerekeim, szólt Mántay, hadd magyarázom meg nektek az ilyen csodatételnek a nyitját. Emlékezel rá Manó, mikor még Emma voltál, aztán odajöttél a dioptra elé alkalmatlankodni, azt kérdezted tőlem, hogyan tanultam én meg a mérnökséget? Szeretnél a nyomomon elindulni. Hát én akkor elmondtam neked, hogy én bizony eleintén papnak készültem, azután a jogászságra tértem át, censuráztam is, ügyvédi oklevelet is kaptam, csak azután tértem át a mérnöki pályára. Akkor nem akartalak elriasztani a magam példájával, láttam, hogy komoly ösztönöd van; elhallgattam az élettörténetemből azt, hogy én már káplán is voltam: valóságos felszentelt lelkipásztor bojtár, s egy álló esztendeig kereszteltem, eskettem, temettem az iratosi híveket. Maig is tartogatom mind az oklevelemet, mind a hajdanviselt selyem stólámat. Itt vagyok én! Ha csak pap kell. Pap vagyok én! S úgy összekötlek benneteket, hogy senki fel nem oldoz.

Manó még mindig kaczagott, de Lizandra már szeretett volna elszaladni, ha olyan nagyon nem fogták volna a két kezét.

– Hozzátok már hamar azt a bádogot! kiabált Mántay.

– De apámuram, szólt elkomolyodva Manó. Én nem vonom kétségbe a kegyelmed papi minőségét, de a szabályszerű feltételek még akkor is utunkban vannak.

– Ne fájjon neked azok miatt a fejed. Ha én téged a te Lizandráddal összeesketlek, soha semmi szentszék, viczispán azt meg nem másíthatja; ha dispensatio, dimissorialis nélkül tettem, az az én hibám, engem büntetnek meg érte. Mit csinálnak velem? Elcsapnak az «asszonyvári» ecclesia papságából: holtig való káplánságra itélnek. Peregrinus leszek! Hahaha! De ti rajtatok, Isten engem úgy segéljen, megörökül az áldásom. Soha igazabb áldás még ki nem jött a pap szájából, mint a milyennel én elbocsátalak titeket!

Az öregnek megteltek a szemei könynyel.

Erre aztán Lizandra is sírva fakadt, s oda borúlva Manó keblére, jól esett neki a kedvese arczát könyeivel beharmatozni.

Megjött azonban a bádog-tok. Benne volt abban ügyvédi, papi és mérnöki diploma szépen egymásra fektetve. Három ember életpályájára elég. A tok fenekéről előkerült a megfakult, penészfoltos selyem stóla is. Azt felkötötte a nyakába Mántay Móricz. Aztán fáklyákat gyujtatott.

– Kálvinisták vagytok valamennyien, úgy-e? kérdé a munkásoktól.

– Igenis, magyar valláson vagyunk.

– No, hát akkor válaszszatok magatok közül curatort. Jó lesz Pados András uram?

– Nagyon jó lesz.

– Megvan az ecclesia! Fogja kegyelmed curator uram az én káplán-levelemet; győződjék meg belőle, hogy nem méltatlanra pazarolja az ecclesia bizodalmát, a midőn engemet emeritus iratosi káplánt megválaszt lelkipásztorának.

Egyhangú volt a megválasztás.

– Van hát már ecclesia is, pap is, csak templom volna hozzá, jegyzé meg Pados András uram, a curator.

– Az is készen áll. Hát van ennél a felséges nagy fűzfánál külömb templom a kerek világon, a kit az úr Isten keze növelt a maga dicsőségére, beboltozott hatalmasabb tetővel, mint a Szent Péter bazilikájának kupolája. Kápolnát nyitott benne, s azt megvilágítá csoda szent fényével, s ide szállítá rá, kik őt magasztalják: az ég szárnyasait; hát nincs-e nekünk templomunk?

– Bizony jól prédikál tisztelendő mérnök uram, mondá a curator.

– No hát, hogy ezt az Istenalkotta templomot a legünnepélyesebb ceremoniával avassuk fel, legelőször is egy esküvőt tartunk benne. Kend Pados András uram, lesz a kérő násznagy, Bajnok Márton uram a kiadó násznagy. Tudnak írni. A matriculába a neveiket beírják aztán.

Minden ember komolyan vette ezt a dolgot. Olyan is volt, a ki azt mondta, hogy «de így kellene annak igazság szerint mindig menni: ne hurczolnák az embert annyifelé.»

Lizandra most már nevetéssel álczázta a megdöbbenését. Manó biztatá, hogy legyen erős szívvel. Rendén megy minden.

– Megálljunk még, szólt Mántay, leülve a mohos faderékra s egy ív papirt közepén összehajtva. Az esküvőt meg kell ám előzni a móringlevélnek. – Hát leányom, micsoda hozományt móringolsz a vőlegényednek?

– Én? szólt nevetve Lizandra. Hát mit mondjak?

– No majd én dictálom. «Én Sáromberky Lizandra (mondd utánam!) móringolom az én kedves vőlegényemnek, Tanussy Manónak az én bivalytehenemet, két farkasbőrbundámat, meg a tíz ezüst forintomat, a mit a vármegyétől kell kapnom a duvadak füleiért.» Jól van, be van írva. Hát te vőlegény, mit móringolsz a te jegyesednek?

– Testemet, lelkemet.

Az is be lett írva.

– Már most hát járuljatok Isten színe elé.

Azzal odavitte őket a terepélyfa kupolája alá, kikérdezte őket: «szeretik-e egymást?» egymásba tette a kezeiket, elmondta előttük a nagy holtig való fogadást; szépen utána mondták egymás után. – Akkor aztán megáldotta őket.

Egy üres könyvből matriculát csinált, abba beírta az első párnak a nevét, a ki Asszonyvárott össze lett esketve. A ki kiváncsi rá, most is megláthatja. Ott van.

Olyan komoly dolog volt ez, hogy minden ember sírt mellette.

Egy most születő új világrésznek a kezdőpontján történt ez, hol az ember folytatja a teremtés művét.

A két gyermek egyedül maradt a kunyhóban, körülöttük az önvilágító odu, előttük a hallgató mocsárvilág, fejük fölött az ég sassai és szívükben egy ismeretlen új világ előérzete.

A távolból még hangzott a munkások lakodalmi népdala:

«Adjon Isten lassu essőt, Mossa össze mind a kettőt; Szita, szita, péntek, Szerelem, csütörtök, Zab, szerda!» . . . . . . «Ezt szeretem…» . . . . . . «Ezt csókolom…» . . . . . . Lalla! . . . .

EGY BÁLI MEGHIVÓÉRT.

Az idyll ott a mocsárlápok között nyugton folyhat tovább. Nekünk szárazföldi lakóknak tudomásunk sincsen azokról a vízi emberekről, a kiknek életmódja az, hogy napjaikat a csónak hátán, vagy övig vízben, sárban gázolva töltsék; csíkhalászok, tőzegvágók, bibicztojáskeresők, súlyomszedők, gyékényfonók, csatornaásók, sziksófőzők, nivelláló indzsellérek! Kinek volna kedve közöttük ténferegni? Végezzék a dolgukat.

Aztán holmi apró családi ügynek-bajnak háttérbe kell szorúlni olyan nagy országos esemény előtt, a milyen volt a bekövetkezett nádorválasztás. Az öreg József nádor, ki egy évvel előbb ülte meg félszázados nádorsága örömünnepét, meghalt, s utána a nemzet rendei legidősebb fiát, István főherczeget emelték, szabad választás útján, e második trónra. A nádor volt a kisebbik király Magyarországon. A szép daliás alakot, Pest vármegye gyűléstermében avatta fel fényes és hatalmas méltóságába maga az akkori trónörökös, a mostani magyar király Ferencz József. Hajh, micsoda szivárvány lehetett az ott, a mi az ezernyi hazafiak örömkönyeiből támadt, mikor az édes hazai nyelven hallották beszélni a magyar királyfit, először háromszáz esztendő óta, a magyar nádorhoz.

Azután következett a nagy, emlékezetes körutazása István nádornak az egész országon szerte. Egész diadalút volt az. A nemzet minden ajkú népe, minden felekezete egygyé olvadt a lelkesedésben, mint a corynthi nemes ércz a tűzben.

Tuhutum vármegyében is nagy előkészületeket tettek a nádorlátogatás ünnepélyére. A főispán hetekkel elébb lement a megye székhelyébe; a termeket feldiszítették, a köznemesség között kiosztották az insurrectionalis réztokos kardokat, hogy egész lovas ezreddel fogadják a magas vendégeket; a birtokos főurak vetekedtek a pompa emelésében. Klaszszi Venczelnek (a pesti hires magyar szabónak) a fiatalság számára készített díszöltönyök hónapokig tartó gondot adtak; az öregek előszedték a pompás viseleteket, a miket apáik hordtak a korona hazahozatalának magasztos napjaiban; fontos értekezések, szakértő tanácskozások folytak megyeszerte az öltözetforma, a gombok, a sujtás, a zsinórzat kérdései fölött; némely úr titkolta a saját leleményét, meglepetést készített; a hölgyek csodát fejtettek ki a népies viseleteknek úrias pompává áttündéresítésében. Minő főkötők, párták, övek, kötények, fűzött vállderekak, menték, subiczák kerültek érvényre! Hát még az ősi násfák, kösöntyűk, mentekötők, rezgők! Az egész ország visszaifjodott három századdal.

No, hogy az egész Tuhutum vármegyében a pompás felvonulás babérkoszorúját Tanussy Decebál és a felesége fogják elnyerni, arról még csak kétség sem lehet. A legnagyobb titoktartás daczára is kiszivárgott annyi a közönség közé, hogy Decebál díszhintaját négy fekete mén fogja húzni, ezüstös sallangos szerszámmal, két hajdu díszmagyarban, a hátulsó a bakon, egy elől a kocsis mellett; a kocsis lobogós ingujjban, arany rojtos gatyában. A hintót Sára asszony maga egyedül tölti meg s olyan drága ruha lesz rajta, a minek a himzésében négy varróleány vakult meg – félig; a feje pedig olyan különösen lesz frizirozva, hogy olyat csak a régi képeken látni, fölfelé tömörített hajjal, a mibe, mint egy kalpagba, merészen van beleillesztve a brilliántforgós lengő kócsagtollbokréta, míg oldalt a gyöngygyel himzett piros «csákó» fityeg le róla. Csak az olyan termethez és arczhoz, mint az övé, lehet ezt viselni!

Maga Decebál pedig csupa olyan öltözetet fog felvenni, a mihez egész históriai emléksor van fűzve. Az a tigrisbőr-kaczagány Rákóczy nyomában repült valaha, azt a megfeketült ezüst pánczélinget, a beleszőtt aranycsillagokkal Bocskay ajándékozta; az a kard ott harczolt Tökölyi kezében Pétervárad alatt. Sőt még a Thonuzóba arany sisakját is fel fogja tenni; s akkor meglátja majd ország-világ ezt a nevezetes csodát. A nádor is megbámulhatja ezt a versenytársát a Szent István koronájának. Decebál fogja vezetni az egész nemesi bandériumot. Ez kicsinált dolog; s minden tekintetben vívmánynak mondható, hogy a vezérség ő reá bizatott és nem Belizárra, az udvarnál grata personára; de viszont az is latba vetendő esemény, hogy Decebál e feladatra vállalkozott s erre az egy kivételes esetre elfeledte a kuruczságát.

(Mi tűrés-tagadás? biz a férfi-hiuság semmiben sem enged a nőinek.)

A nádor-ünnepély előtt már tíz nappal, bizvást el lehet mondani, hogy egész Tuhutumvármegyében senki sem beszélt egyébről, mint a bekövetkezendő pompák látványáról.

Ekkor küldettek szét a főispáni hivatalból a meghivó levelek a nádor tiszteletére tartandó fényes tánczvigalomra, a mit Ponthay Adalbert gróf fog adni.

Már erről is mesemondás volt, a mit a fáma előre hiresztelt. Micsoda szőnyegek lesznek a termekben? Mennyi ezüst a buffet-teremben? Hány szakács érkezik Bécsből? Katonai zenekar! Bosco! Aztán huszonnégy pár, egyformán öltözött ifjú és hajadon fogja tánczolni az újdivatú «Körmagyart». (Világos-zöld Kossuth-dolmány, kettős ujjal, az egyik bő, félig nyitott, rózsaszinű atlaszbélléssel.) A debreczeni diákénekkar lejön, a szünóra alatt a szózatot énekelni. A terem közepén szökőkút lesz, a mi essbouquet-t lövell fel; a hölgyek olyan tánczrendet kapnak, a mi egyúttal legyező. Azt is tudják már előre, hogy maga a nádor-főherczeg is fog tánczolni egy fordulót, a vármegye legszebb asszonyával. (A sárga irigység fog el minden hölgyet, ha Tanussy Decebálnéra gondol.) S az a hölgy emlékül egy karpereczet kap a nádortól, annak a gyémántokból kirakott névelőbetűjével. – Az ember alig várja már, hogy jöjjön el az a nap!

Hogy az aranyszélű boriték felnyitását, a mely a főispáni meghivót tartalmazta, mindenütt, a hol asszony van a háznál, az senkinek másnak át nem engedi, az bizonyos dolog.

De oly bámulattal senki sem vizsgálja azt át, mint Sára asszony. Hiszen már tud olvasni, nem kell neki tolmács. De akárhogy nézi is, a saját nevét nem találja a meghívóban. Az csupán csak tekintetes Tanussy Decebál követ úrnak szól.

Történetesen épen ott volt Decebál is, mikor e levél érkezett.

– Mit jelent ez? kérdezé Sára hebegve. A meghivón csak a te neved van. Rólam szó sincs.

Decebál elkapta tőle a meghivót, nem akart neki hinni. Látta aztán, hogy igaza van. Csak őt hiják magát.

Először elsápadt, aztán lángragyúlt az arcza.

– Ez a legmagasabb gorombaság! kiálta, összegyűrve a markában az egész meghívót. Hogy mer valaki nekem ilyen meghivót küldeni? Engem! a feleségem nélkül. Ezért keresztül fogunk esni egymáson főispán urammal! Fogadom azt!

Sára asszonynak nagy elégtételére vált, hogy Decebált ő miatta ilyen felgerjedésre kelni látta; hanem azután megijedt.

– Jaj! kedves galambom; valami hirtelenkedést ne kövess el én miattam.

– Oh nem! A parádé előtt nem, majd azután; de leszámolunk egymással.

– De hátha valami tévedés van a dologban? szólt Sára asszony, kapkodva a mentő szalmaszál után. Lehet a cancellistának a hibája, a ki a meghivókat irta.

– Oh nem! Nem az! Szándékosan kikeresett sértés ez; jól tudom! Tudták az emberek, hogy hol találják el az érzékeny oldalamat.

– Hát mit szándékozol tenni?

– Pipára gyujtok az egész meghívással és magam sem megyek el.

– Hogyan? nem akarsz elmenni a nádor ünnepélyére?

– Mit nekem a nádor! Tán nekem szerencse, ha őt megláthatom? kiálta fel dölyfösen Decebál; ha nem leszek ott, bizony jobban meg fognak látni, mint ha ott lennék.

– De nekem ez nem vigasztalás, szólt siránk hangon az asszony.

– Ne búsulj! Majd ha én leszek Pannonia királya, én sem hivom meg az estélyemre a Habsburgi grófokat.

– De én nem akarok addig várni, a míg te a Pannák királya lészsz, hanem azt akarom, hogy a nádori bálba meghivót kapjak. Nekem az után járj! Az egész világ azt várja, hogy ott legyek. A palatinus velem akar tánczolni. Minden ember tudja már, hogy hogyan leszek öltözve; ha ki kell belőle maradnom: annyi, mintha csak a koporsóba fektettek volna. Én ott akarok lenni! Érted?

– Én pedig nem fogok ott lenni! Kimondtam. Még ma, még ebben az órában elmegyek egész fitogatással Erdélybe medvevadászatra.

– Hová akarsz te menni?

– Megmondtam. A hol a medvék tanyáznak.

– Nem eresztelek! Nem szabad engem itt most szégyenszemre elhagynod. Ha olyan szerelmes ember vagy, most mutasd meg! A feleségedről van szó! Bizonyítsd be, hogy te vagy a kis király Tuhutum vármegyében. Piha! Egy Tanussy Decebál feleségének kell-e visszafordulni a tanusvári megyeház útjából, mikor az egész megye minden nemes asszonya, leánya hivatalos oda? Hát férfi vagy te? A ki elszaladsz világgá, a hol egy kis ellenkezést találsz, s ott hagyod az asszonyodat a piacz közepén a nevetők gunyjának?

– Majd megmutatom én, hogy boszut tudok érted állni, de most annak nincs ideje. Hisz csak nem adhatom Zách Felicziánt. Eltávozásom vegyék hadizenetnek.

– Hát legalább maradj itt. Ne menj sehová.

– Ha itt maradok: embert ölök.

– Ismerlek! Látom a lelkedet! Nemcsak nem bánod ezt, de örül a lelked, hogy elfuthatsz tőlem! Hogy ürügyet találsz, kapsz a haragon, belelovaglod magad a büszkeségbe, csak azért, hogy sorrajárhasd megint az erdélyi szeretőidet, a hányat ott hagytál. Ismerem jól minden gonoszságaidat.

Decebál erre már epésen fölkaczagott.

– Téged már megint az örmény menyecske meséje kisért.

– Akár az örmény menyecskéé, akár a leányáé, az mindegy. De hogy te csélcsap, csapodár, kikapó vagy: az szent, mint a nap az égen. Eredj hát, hagyj itten! De én is fogadom a lelkemre, hogy a mint te itt hagysz ebben az én nagy gyalázatomban, én is itt hagyom a te házadat, s ha visszatérsz, úgy jöjj, hogy hozz más asszonyt a házhoz, mert engem itt nem találsz!

Azzal ott hagyta az urát, bevágva maga után az ajtót kegyetlenül.

Decebál fütyült boszujában, s a hajdukat kergette előre-hátra: «nem lesz semmi parádé! nem kell zsinór a mentékre; vissza kell izenni a kocsigyárosnak, hogy ne küldje a díszhintót; adja el feleáron akárkinek; megyünk a Retyezátra!»

«Úgy kell nekem! Mondá magában. Miért hagytam magamat meglágyítani? Miért lettem hűtlen büszkeségemhez? Minek felejtettem el Thonuzóba hagyományát? Az nem ment feleségestül meghódolni a Szent István koronáját hordozó fő elé. Egyszer akartam tenni, azért is megbűnhödtem!»

(Vajjon ez volt az az arczulütés, a mit Manó megjósolt? Nem! Hisz ez elhárítható. S aztán ez tulajdonképen nem is őtet érte, hanem az asszonyát.)

Sára asszony agyonsírta magát a szobájában e jelenet után.

Méltó oka volt az elkeseredésre.

Hisz a szegény asszonynak semmi más tér nincs fenhagyva a becsvágya kielégítésére, mint a társaságban ragyogás. A férfinak ott van a zöld asztal; aztán a zöld mező, meg a véres mező; övé a cserlevél, a buzakalász és a borostyán: hát az asszonynak még a virág se legyen engedve?

Sokszor mondták neki, hogy ő a legszebb asszony hét vármegyében: az arczképét lelopták, úgy adták ki aczélmetszetben, mindenkitől hizelkedést hallott és azért sohasem vétett még csak egy gondolatban sem a hitvesi hűsége ellen. Tudta, hogy férje százszor megcsalja s ugyanannyiszor megbocsátott neki; nem azért, mert szerette (tud az asszony többet is szeretni), hanem azért, mert nagyravágyása volt, hogy őt büszkének tartsák, hogy soha semmi szégyenleni valót ne mondhassanak felőle, a miért a kevélyek, az előkelők hátat fordíthassanak neki. Ha már nem születhetett oly magasan, mint azok, legalább erény és jó erkölcs dolgában egyenlő rangú akart lenni velük. S ezt a hűséges nőt, ezt a legszebb asszonyt engedik kizáratni abból a világból, mely rá nézve olyan volt, mint az igazhivőnek a paradicsom; engednek rajta egy olyan megszégyenítést elkövetni, a mi után el van végképen temetve, hogy soha falusi magányából többé elő ne jöjjön s a látogatók előtt ajtót zárjon.

Az elkeseredés odavitte Sára asszonyt, hogy elkezdte magában Decebál jellemét birálni, a mit még tán soha sem tett.

Hát bátor férfi ez, a ki akkor, a midőn a felesége meg van sértve, magára hagyja és tovább szalad? Hisz ez a harag csak álarcza a gyávaságnak. A dölyf csak oroszlánbőr a léhaság hátán. Megveti a szembetalált bajt és kitér előle.

Hozzájárult még a féltékenység szelleme is, melynek olyan nagy a teremtő ereje, hogy képes volna egy üres planétát megnépesíteni képzelt alakokkal. Éva már féltette Ádámot, mikor még második asszony nem volt a világon. S a képzelet logicája hatalmas. Megbántották a férfit? tehát haragja nagy! A bút, a bánatot eltemetni hogyan szokták? Vidám mulatsággal. S annak tudjuk, hogy mi a vége? És így valahányszor a férjet megharagítják, mindig a feleségnek kell érte megszenvednie!

Sára asszony az ujjain tudta volna elszámlálni Decebálnak a gyöngeségeit. Ilyen dologban az asszonyok emlékezete bámulatos.

S hogy a kínzás tökéletes legyen, épen akkor hozták a stafétával a pompás báli öltözetet Pestről. Az árjegyzék is oda volt hozzá mellékelve. Az utóbbit Sára asszony átküldte Decebálnak, hogy mondja meg felőle a véleményét.

Erre Decebál átjött a feleségéhez. Kirítt a tekintetéből az erőltetett nyájasság.

– Csak tartsd meg a báli öltönyt, mondá. Én bemegyek a városba s postára teszem a pénzt a ruháért. Lehet, hogy még viselni fogod.

Sára lelkében még egy reménysugár támadt.

– Te kérdőre vonod a főispánt? szólt Decebál kezét megragadva. Közel volt hozzá, hogy azt megcsókolja.

– Majd meglátom, felelt rá Decebál nagy langyosan.

Hát aztán csak nem csókolta meg a kezét.

Ismét rásötétedett a nő lelkére az árnyékok legfeketébbike: a gyanu. Decebál most szökni akar tőle búcsúzatlanul.

Hagyta menni.

Decebál befogatott s úgy távozott el, mintha csak a városba hajtatna.

Azt azonban Sára asszony szemfüles figyelme észrevette, hogy a férje egy levelet adott át az egyik lovásznak, a mikor a kocsira felült.

Azt a levelet elvenni a lovásztól nem volt nehéz feladat. Aztán a pecsétet feltörni sem lehetetlenség.

A levél czimzete is meglepte már. «Méltóságos báró Tanussy Belizár úrnak» szólt az.

Sára asszony tudott már olvasni, megérthette a levél tartalmát. Decebál epéskedő modorban tudatja a «báró urral», hogy miután őt a főispán megsértette az által, hogy a felesége nevét kihagyta a meghivóból, ő sem fog részt venni az egész parádéban, hanem a báró úrra hagyja, hogy vezesse már most ő a nemesi banderiumot. Ő most megy haragját «in anima vili» kitölteni. Jó, hogy e diák szókat nem értette Sára asszony, mert az «olcsó lelkek» alatt aligha medvéket és vadkanokat fogadott volna el.

Hanem annyit megértett a levélből, hogy Decebál csakugyan szökve ment el tőle: félt a búcsúzástól! És aztán az eszmetársulás arra a gondolatra is rávezette, hogy ennek a mostani szégyennek az okozója senki sem lehet más, mint maga a gyülölködő testvér, Belizár! Ő az udvari benfentes, az ő tanácsára hallgatnak odafenn. Bizonyosan ő terjesztett a magas körökben olyan rágalmakat az ángya felől, a melyek miatt azt a meghivatásra érdemetlennek találták.

És ez ellen semmi oltalom!

Az Isten minden állatnak adott védelmet, s ha azt nem, hát legalább rúttá tette, mint a varangyot, hogy utáljanak hozzányulni; csak a szép asszonynak semmit, annak a szépsége arravaló, hogy mindenki rávadászszon s ő meg ne védhesse magát.

A feltört levelet visszaadta a lovásznak, csak vágtasson hát vele a báró úrhoz, mondja meg neki, hogy a levelet az asszony törte fel, el is olvasta.

Mikor aztán egyedül maradt, akkor jött rá az a sivatag érzés, hogy senkije sincsen az egész világon.

De talán mégis van valakije.

Valahol a szekrénykéiben hever egy összegyűrt levél, a mit többszörös haragjában összemorzsolt, sarkaival megtaposott: fiának a levele, a miben tudatja vele, hogy nőül vesz egy szegény leányt. Most elővette ezt a levelet, s szépen kisimogatta a térdén a tenyerével, s újra meg újra elolvasta.