Part 16

Ottan áll a bogrács, készen, a szolgafára felakasztva; jó paprikás halászlé készül abban ma estére. Teljes tele bográcscsal. Úgy látszik, az énekes madárnak nagy családja van!

Igaz! Hisz a fűzfáson túl látszik kibukkanva még egy néhány nádkunyhó, de azok már ujak.

Lizandra rőzsét aprózott, tüzet gyujtott a bogrács alá.

Azután még egy rakás fát gyujtott meg s apró fanyársakat faragott; azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb száz késvágással megszabdalva, azokat úgy sütik meg a parázshalom közé tüzködve cserepcsikon, a zöld csíkos hátú halacskák már ott viczkándoznak madzagra füzve a kopoltyuban, ezeket horoggal fogják.

De a mint a kopoltyuhoz kiment, a melyet a part melletti mély víz alatti gödör képezett, egész csodát látott: a nádasból százával uszott ki a part felé a vizi kigyó, magasra feltartott fejjel, s azok között, mint egy-egy főhadnagy, a tekenősbéka, sajátszerü pistyogó süvöltést hallatva. Lizandra nem félt a kigyóktól, megszokta a barátságukat még a Styx szigetén; csak álmélkodva nézte őket, hogy igyekeznek a rekettyebokrok közé elbujni. Ezek éreznek valamit. Csodálatos, hogy az időjárás tüneményeit azok a lények, a melyeknek nem adatott mód, a mivel gondolataikat egymással közöljék, előre megérzik. Leghamarább a pókok, azután a hüllők, majd a madarak. – Nemsokára megzendül a mocsár, a vizek szárnyas népe mind felkerekedik, egész tábort járva, sikoltozásuk, krákogásuk elárulja félelmüket, a legkonokabb ellenségek feledik az ősi gyülölködést, halászsas, héja, gém, kócsag, gődény, sirály, mint egy vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben s megszáll csapatostúl a sziget fűzfáin, czivakodva az ülőhelyért, a gázlók raja odahúzódik a bozót sűrűjébe s hivogatja egymást nagy trombitaszóval.

Az a nagy vihar kergette ide valamennyit, mely a Tiszántúli rónán végig tánczolt.

Az pedig nem jön ide. A szél-ara nem akarja a viganóját összecsatakozni a mocsárban, jobban tetszik neki a szilaj keringő táncz ott a sima rónán, derék tánczosaival, a töveikből kifacsart szálfákkal.

Itt az ingovány szigetén csak egy más tünemény jelzi a távoli nagy vihart. Az alkony-ég kigyullad a narancsvörösből lángoló biborba, visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint egy égő tükör, a hol a viz kicsillog; a hol meg a nádtenger kalászos síksága takarja a vizet, ott arany hullámokat látszik hányni ez a tenger.

S e csodavilágításban a sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek látszik, valami tulvilági zománczot kap minden, maga a parton álló nympha is a csendes víztükörbe nézve, mint egy zöldarczú tündért látja saját képmását abban.

Végre őtet magát is nyugtalanítja ez a megmagyarázhatatlan pompája a tüneményes égnek. El-elnéz a nyilt vágás felé, a merre szabad Tisza látszik. Talán vár valakit, a miatt aggódik. Kis gyermek korától fogva megszokta az egyedül létet, emberkerülte bútájban (Eiland).

A sok vizi madár egészen ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel jönnek hozzá, hogy szinte megczirogathatná a fejeiket. Az ágon ülő mindenféle ragadozók meg épen a nagy fűzfára szállásolták be magukat. Onnan ugyan egy lövéssel elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a gunyhóban, de ő ugyan a világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy madarat. Egy madarat! Az Istennek azt a kedvencz állatját, a kinek szárnyat adott, hogy hozzá felemelkedhessék; egy másvilág lakóját!

A leáldozó napot már eltemették a láthatár olvadt aranynyá vált felhői, de azért a ragyogó ég tovább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a szigeten csak mint egy sebes fuvallat csapott keresztül, egyszerre feltömjénzett a szigetvilág növényzetének füszerpárázata; az esti lég tele van ambrával; minden levél illatot áraszt, a mi az érzéket kéjesen mámorítja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a természet a mocsárlég miasmái ellen.

De hát más illatok is vannak, teszem a paprikás halászlé!

Lizandrának a bogrács után is kellett látni, hogy kozmát ne kapjon a halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor megkóstolta a paprikás levet, nincsen-e tulsózva? Nem volna nagy csuda. Azt mondják a sós levesre: «Szerelmes a szakácsné.» – Hát a ki a szeretőjét csak minden szombat este látja!

Egyre neszel, ha nem hallatszik-e távolban az evezőcsapás? Az nem, hanem valami más. Valami csörtetés a nádtenger között, koronként felhangzó rekedt bőgéssel és valami vad csahintással, a mi nagyon külömbözik a kutyaugatástól. Mikor az ember először meghallja, ludbőrös lesz tőle a teste.

Vajjon mi lehet ott?

Az elvert bivalyt üldözi a két toportyán a nádason keresztül.

A bivaly hatalmas uszó, az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a farkasok, mert maga alá gázolja a megtámadóit, ki kell őt kergetniök valami szárazra, hogy megosztozhassanak rajta.

A bivalynak viszont, azért, hogy ő bivaly, nagy az ő philosophiája.

Valahol maga előtt tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak, talán pásztorok komondoraikkal. Arra felé veszi az útját.

Egyszer aztán, a hol a nádas megszakad s mélyebb víz jön közbe, melynek folyása van a Tiszából, előtör a bozótból az egész vadásztársaság.

Elől a bivaly ormótlan nagy feje, széles orrát magasan feltartva, a vízszinén uszó vizi tök, a békakorsócska széles levelei, kövér mákfejei közül forró párát fujtatva az orrlyukain át, utána két oldalt felhegyezett füllel a két ordas feje, szemeik zöld fényben ragyognak, csattogó szájuk a vizet habuczkolja.

Egyenesen arra felé tartanak, a hol a két tüzrakás ég.

Lizandra egy perczig zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól érzi a közelgő veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két fenevadat.

Elfuthatna előlük, a kunyhónak jó deszkaajtaja van; a nádkéve ugyan nem védelem a farkas ellen, mert az azt széttépi, hanem az odvas fa üregéből lábtó vezet föl a fára, ott biztos menedék van, mint egy őrtoronyban.

De a mikor azt a szegény üldözött állatot meglátta, a mely bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a rémületet, aztán hozzá azt a két czudar, fertelmes duvad fejet, kárörvendő vérszomjas agyarkodó tekintetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával, ördögileg villogó szemeivel, akkor valami szivkicserélő düh szállta meg egyszerre; az ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng: nem elfutni előlük, de rajtuk hajtani támadt kedve. A kunyhóban volt felakasztva a dupla puska, megtöltve öreg göbecsre. A ki azt ott hagyta nála, megtanította rá, hogy kell vele bánni, vadludat, tuzokot hogy kell meglőni. Azok ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek; de most ezen a két csikaszon ki akarta próbálni, hogy mit tud?

A hol a víz sekélylyé vált, a bivaly már feneket ért a lábával s csülökre kapva gázol ki; a két ordasnak még ott uszni kellett, ezzel elmaradtak nehány ugrásra az áldozattól. A bivalytehén, a mint a partra kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett s tehetetlenül dugta bele a fejét a hangafa bokorba. Az egyik farkas diadalcsahintással rohant feléje egyenesen, a másik betanult, sunyi strategiával került eléje kullogó lépésben.

Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes hadászati positió volt. Szépen az arczához fektetve a puska agyát, jól oda szorította vállához, csendesen megvárta, míg a puskacső legye ott lesz, a hol a farkasnak a feje van, akkor elrántotta a ravaszt, a fegyver eldördült s a duvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe s aztán hanyatt vágta magát. Gyönyörű lövés volt. Azzal hirtelen a másik farkas ellen fordult, mely épen akkor dugta elő a bozótból a fejét; annál már egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáét. Nem pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott; de hogy nagyon megbánta a dolgát, azt bizonyítá a keserves ordítozása, a mi nemsokára elnémult a sziget távoli bozótjában.

Lizandra egészen más embernek érezte magát. Valamikor gyermek korában azt kérdé Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiuvá változni? – – Hát így ni!

A ki ember a talpán, az a férfi! Egész ember: az a férfi.

– Ezt csináljátok utánam bécsvárosi, pestvárosi kisasszonyok!

S még a diadal tetejében egy jótett emléke! Megmenteni egy ártatlan életet!

Hát nem ártatlan életű-e a bivaly tehén?

Hogy fekszik ott elnyulva a földön, bizalomteljes önmegtagadással! Apró, pislogó szemeiben valósággal ragyog a köny. Ez a vízözön előtti vastagbőrüek világából itt késett idomtalan állat még sírni is tud; még valami rekedt nyöszörgése is van, a melylyel a maga érzését ki tudja fejezni, s ha egyéb mimicára nem képes is, megrázza a fejét s a füleit összecsattogtatja.

Lizandra megszánta a szegény állatot és odament hozzá. Térdére vette a nagy nehéz fejét azzal a serteborzas orrával s beszélgetett hozzá: «Tehénkém! Bivalykám! Ne félj, már nincs farkas.» S aztán kinálgatta kötényébe szedett füvel.

A bivaly aztán egyet gondolt: felállt a két térdére, majd mind a négy lábára; de még mindig úgy reszketett, hogy csupa szánalom volt nézni ezt az ormótlan állatot.

Lizandra kitalálta a bivaly baját. Az elejtett farkastól fél.

– No, ne reszkess, majd elmegy az innen!

Azzal megfogta az elejtett duvadat lompos farkánál, s elvontatta a sűrű bozótba, hogy a bivaly nem láthatott rá többet.

Akkor aztán az őslény visszanyerte a világhoz való bizodalmát, megrázta a bőrét, s neki állt a jó kövér fűnek, legelni. Ilyent soha sem kapott ő otthon «a nagyságos mamánál».

Most aztán Lizandra is hozzálátott ám a maga háziasszonyi kötelességéhez. A halászlé már készen volt a bográcsban; azt most már csak ott kell hagyni a hamvadozó zsarátnak felett, hogy forrón maradjon; a cserepcsikon sülő halat majd süsse meg kiki magának, az úgy jó. Most aztán csak az ital után kell látni, mert a jó vacsorának ez a koronája. Bornak itt híre sincs, azt nem lehet tartani, mert megeczetesedik, de annál jobb nektár készül a vadszeder levéből, mézes vizzel felhigítva. Azt mindig frissen lehet készíteni, a fűzfák köpüi, a szederbokor indái bőven adják az áldást. Lizandra két fekete, máztalan korsót megtöltött e nemzeti itallal. Hahaha! Biz az őseinknek is ilyen áldomást hoztak a feleségeik, mikor még a honkeresésben fáradtak a határtalan pusztán, a honnan nem látszának Tokajnak, Ménesnek hegyei.

De az ivadékoknak annyiban mégis jobb dolguk van, hogy őket már pusztai barangolásaikban elkiséri az a fekete bab, a minek a levét úgy hivják, hogy «kávé».

Még ez is az ő dolga volt. Vasserpenyőben megpörkölni a kávét, aztán két nagy lapos békasó között apróra őrölni, bögrében megfőzni. Megisszák majd utoljára abból a pohárból, a miből a szederbort itták, czukor helyett mézet kapnak hozzá. Kávéskanál is van, apró békateknőkből, a miknek ügyesen készített nádszár nyele van. Ezek az eszközök mind kívül vannak felaggatva a kunyhó falára szép rendben és tisztán tartva.

E sürgés-forgás közben megmegütötte a fülét az új vendégnek a rekedt dörmögése. (Nincs ám ennek több annál az egy hangjánál.) Ki nem tudta találni mi baja? «Hiszen, ha szomjas vagy, előtted a nagy víz!» Utoljára a bivalytehén azt tette, hogy oda jött hozzá. Olyan bizodalmas alázatos nyájassággal közelített, mely minden gonosz szándékot kizárt. Ha egyszer a bivaly valakit megszeret, annál nincs ragaszkodóbb állat, nagyobb igazság kedvéért még a szája is tele volt hosszú csátéval, a mit csak úgy apródonkint morzsolgatott befelé. Ismét mekegett valamit s a vastag orrával egyet taszított a védasszonyán.

– No hát mi bajod? Mi kell?

Ujabb nyöszörgés.

– Talán fiadat keresed? Hja, bizony szegény kis borjut ma nem tudom ki szoptatja meg.

No most egyszerre rájött! Fittyet vetett ujjaival.

– Ahá! Ilyenkor megszokták a tehenkét fejni. Az lesz a baja. – Ejnye, ez bizony okos dolog lesz. Mindjárt segítek én rajtad.

Gyorsan futott a sajtár után, előbb kisurolta azt homokkal, mert biz abban azelőtt méz volt. Soha sem próbálta a fejést, azt sem tudta, ülni kell-e hozzá vagy térdelni? De szépen sikerült. Egész sajtár megtelt jó, illatos bivalytejjel.

Arra aztán a nemeslelkű szarvas állat, mint a ki legjobban ismeri a házi rendet, vezetés nélkül odaczammogott a nádkunyhó mellé, hozzádörzsölte az oldalát a fűzfa kérgéhez, s aztán eltehenkedett a számára vetett alomban, a falevelekben, átadva magát a bölcselkedő kérőzésnek.

De milyen nagy öröme volt Lizandrának az új szerzeményen! Majd hogy meg fogja lepni az urakat. Mántay Móricz egészen meg volt elégedve az itteni állapotokkal, csak néha sóhajtott fel, hogy de jó volna egy kis tejes kávé! Abban megvan minden földi boldogsága az embernek. – Hanem ez itten absurdum. Tejért tíz mértföldnyire kellene menni, s mire ide hoznák, már akkor az sajt és savó volna, nem tej, hát csak félre kell tenni a kivánságot.

Lizandra azt gondolta ki, hogy a vacsora végén meglepi az urakat a tejes kávéval, s majd hogy engedi nekik töretni a fejüket a találgatásban, honnan csordult ide az égből a friss tej? Addig ne tudjanak az Istenadta bivalyról semmit.

ESKÜVŐ A FŰZFA ALATT.

Egyéb baj nem történt ott, mint a mely rendesen meg szokott esni a kezdő vadászon, hogy a visszarúgó puskájának a ravasztakarója sebet vágott a lövöldöző jobb kezének a mutató ujján. Sebaj! Be lehet kötni falevéllel s aztán hangosan dalolni hozzá: «Megvágtam az ujjam, de nem fáj. – Fügefalevelet tettem rá. – Fügefa levele gyógyits meg; – Kedves, édes rózsám csókolj meg!»

Talán meg is hallják azt a nótát? Úgy tetszik, mintha evező-lapátok ütnék a távolban a taktust hozzá.

Lizandra egy jó szál fűzfavesszőt vág le, s annak lehántja a héját. Ilyen szép fehér vesszővel szokták megfenyíteni a kényeztetett rossz gyermeket, a ki soká elmarad a háztól s késő este veti haza.

– Lesz neked «kapsz!»

Nem sokára feltünik az alkonyégtől ragyogó csatornában az első csónak, abban csak két férfi silhouetteje látszik. Az egyik evez, háttal van; mégis ráismernek. – Hogy dobog a szive, mikor azt meglátja! Pedig még csak egy fekete árnyék, mely a lapátolás közben előre-hátra mozog, mint egy gép. Abba is idő telik, a míg a csónak odaáig ér, a hol ki lehet kötni a parton. A másik két ladik messze elmarad mögötte, pedig azokat két evezős hajtja, azok a segédmunkások.

Manó a kormányosára bizza (az pedig Mántay mérnök), hogy kösse ki a csónakot a fűzfához, maga kiszökik előre a nefelejtsbokrok közé, a czuppanó pázsitba.

– Gyere ide, gyere! Tartsd a hátad! kiált eléje futva Lizandra. Hát ilyen sokáig el kellett maradni? Ma olcsó lesz a vessző.

S nagyokat füttyentett a kezében suhogtatott fűzág!

Manó aztán szép engedelmesen odatartotta neki a hátát.

Akkor a dévaj teremtés egyszerre megkapta a két vállát orozva hátulról, s hanyatt rántotta a fiút, hogy csak úgy nyekkent, a bokor közé esve. Kaczagott és tapsolt a pajkos tettének.

De nagy hamar sirás lett a vége (szokás szerint) a nagy dévánkodásnak, mert Manó hanyatt estében beletenyerelt a földi szederbe, s egy tüske megszurta a kezét, a mit egy hangos «hüh! a ki a Pilátusa van!» jelzett nála hevenyében.

Akkor aztán oda térdeltek mellé, megijedtek nagyon, engesztelték szépen; megcsókolták azt a szurás helyét a kezén, egy csepp vér jött ki belőle, azt nagyon megsiratták, bocsánatot kértek, megbánták nagyon a gonosz cselekedeteket: «ugy-e, a lábadat is megütötted?» nem hagytak neki békét addig, a míg rá nem mondta, hogy megütötte, akkor aztán Éva felkapta Ádámot az ölébe s úgy vitte a két karjára emelve, gyügyögteve: «megütötte szegényke a lábát, megszúrta a kezét, nem tud járni.» Manónak mesterségébe került kiszabadulni a keze közül, s lejutni az öléből a földre. Akkor aztán, hogy bizonyítsa, mennyire épek a lábai, visszaakarta adni a kölcsönt; de Lizandra olyan ügyes volt, mint egy őz gödölye; cziczázva siklott ki a kezei közül, mikor már azt hitte, hogy fogja.

– Valóságos rossz, pajkos gyerekek! dörmögé Mántay Móricz, kiszedve a ladikból a hosszú bádog szelenczéit. Manó elszaladt már.

Végre mégis csak el tudta fogni a Lizandráját! Akkor aztán ő vette a Lizandrát a karjára s vitte nagy diadalommal. Igazi ősemberek, a kiknek minden izma, idege, lelke olyan, a milyennek az Isten megteremté! – Egy darab paradicsom ez itt, a Tigris és Eufrates közepén, a honnan még nem kergette ki a lángfringiás angyal az ős emberpárt. Meglehet ám, hogy csak azért nem, mert itt még nem izlelték a «jónak és gonosznak tudásának fájának gyülmölcsét».

Hanem ekkor Manónak a szeme akadt meg Lizandrának a bekötött ujján.

– Hát a te drága kezedet mi lelte, angyalkám?

– Hazudjak, vagy igazat mondjak?

– Tudod, hogy a hazugságért megverlek.

– Hát a puskának a ravasztakarója vágta meg.

– Te lőttél!

– Nem hallottad a lövéseket?

– De igen. Azt gondoltam, azok nekünk szólnak.

– Azok másnak szóltak!

– Ugyan mit lőttél?

– Igazat mondjak?

– Ha hazudsz, közel a tenyerem!

– Hát mit lőttem? Két farkast lőttem.

Pátts! Már hangzott is a fenyitő tenyér.

No hát pitspátts! felelt vissza a két drága tenyér jobbról-balról visszafizetve a kapottat.

– De most igazságtalanúl ütöttél meg! Én nem hazudtam. Ha én azt mondom, hogy két farkast lőttem, akkor neked meg kell esküdnöd rá, hogy igaz.

– Jajaj! Esküszöm, hogy három farkas volt, csak ne tépd a szakállam.

– Szakáll is ez?

(Igaz, hogy csak amolyan pehelyféle volt.)

– Hát mondd, hogy hiszed!

– Hiszem! És viselni fogom bőrüket kaczagánynak, azt is elfogadom.

– Csak te kaczagj!

A jó paprikás halászlének a szaga már messziről illatozott eléjük.

– Nézd csak! mondá Lizandra, itt a tuskó az utban, vigyük oda a vacsorához pamlagnak.

Azzal megfogták ketten két felől a nehéz faderekat s elkezdték a tüzelőhelyig czipelni. Mántay hasztalan kiabált Lizandrának, hogy ne erőlködjék, megrontja a termetét, várjon, míg ő oda érkezik és segít!

Azért is megmutatta, hogy van hozzá való ereje, csak egy kissé pirosabb lett az arcza az erőfeszítéstől. Azon a mohos faderékon elfértek mind a hárman.

Nemsokára összekerült az egész telep; hat segédmunkás a mérnöki műszerekkel, a táblás tokokkal, a háromlábú kukucskálóval, s más afféle ördöngős szerszámokkal, a miknek a mesterkedéséből fog az a csuda kikerülni, hogy a hol most ez a rengeteg nádas hullámzik, ott évtized mulva arany búzakalász veti fel kincseit, s hol most lélekvesztővel járnak a vizeken, ottan vasut… (Hohó, megállj Pegazus! Hippogryph! Fantáziának is vakmerő ez! Holott még a kerékre vont sin is luxus, ki a bolond jönne arra a gondolatra, hogy az egész utat behúzza keréktalppal?)

Az urak a kanapéra (lásd: fűzfaderék), a munkások a szép gyepre telepedtek; a «háziasszony» osztotta nagy fakanállal mindeniknek a piros halászlevet, nagy karéjokat szelve hozzá a fekete rozskenyérből, a mit a hét elején maga dagasztott, maga is sütött ki. (A kemenczét hozzá Mántay készítette a partpadmalyba.)

Dicsérte mindenki a szép asszony főztét, a két kancsó, az édes itallal («almáziának» nevezték el azt ennek a szigetnek nyelvén) sorra járt. Ő maga csak a mások jó étvágyában gyönyörködött (azt mondják, a szakácsné maga a szagától lakik jól az ételnek), vagy az ura mellé ült le s annak a tányérjából torkoskodott, s kinálgatta még egy szép falattal, még egy pohár szederborral. Mikor aztán mindenki jól lakott, s kedves egészségére kivánta egymásnak a vacsorát, Lizandra elmosta, eltakarította a bográcsot, tányért, tekenőbéka kanalakat, a két üveg poharat is kiöblítette; több alamázia nem ivódik, hanem jön befejezésűl a kávé. – Ez már nem kell a parasztnak; a munkások felczihelődnek, nyalábra fogják a szerszámokat, hogy a jó egy hajtásnyira levő gunyhóba szállítsák, a melyben Mántaynak van a főhadiszállása; a két úr egyedül marad, Lizandra még parázsnál sürög-forog, s egy kis idő mulva ott párolog a két pohárban a drága jó illatú kávé, még pedig tejes kávé, Mántay álmainak paradicsoma.

– Hát ez mi az Isten csodája? kiált fel a főmérnök, kételkedve látó és szagláló érzékeinek hitelességén. Tejes kávé?

– Gyöngyöm, galambom! Hisz te boszorkány vagy! kiált fel Manó. Azok teszik meg, hogy kést ütnek a száraz fába s azon keresztül megfejik a falu teheneit.

– Hát azért sem vagyok boszorkány, feleselt Lizandra. Mert én azt a tejet valóságos tehéntől fejtem ki, még pedig bivalytehéntől.

– De hát hol vetted te azt a tehenet?

– Hol vettem? Az Isten adta. Ugy-e, ezt sem hiszed? Ugy-e ez is hazugság? No hát gyere oda a gunyhó mellé, hadd verem oda hitetlen orrodat a bivaly orrához. Aztán mondd, hogy nem bivalytehén az, a mit látsz, hanem redves fa.

A két férfi jobbra-balra támolygott ámulatában, mikor azt az eltagadhatatlan emlős állatot a kérőzők fajából meglátta. A bivaly nem is mondott valami üdvözlő szót, a maga kevés szótagú idiomáján.

De nagyhirtelen másfelé vonta a figyelmüket az az éktelen lárma, a mi a kunyhók felől támadt: «üsd fejbe! csapd agyon!» kiabáltak a munkások; nagy puffogás hangzott, s nemsokára nagy derendócziával hoztak rudakra fektetve egy kivégzett farkast. Hárman is beszéltek egyszerre: «ott volt a mérnök úr gunyhójában, az ágy alá bújva; nem haraphatott meg senkit, mert az állkapczája már el volt lőve».

– No ez az egyik farkas, a melyiket meglőttem, mondá Lizandra szelid, csendes hangon.

Minden ember a meglepetés bámulatával tekintett rá.

– A másik ott fekszik a bokorban. Félre húztam, mert nagyon csunya volt.

A munkások azt is megtalálták a vérnyomon.

Manónak jegesedni kezdett a vére.

– Hisz ez rettenetes dolog!

– Dicsőséges egy asszony! kiálta fel Mántay Móricz.

– Hát mit szörnyűködöl most? szólt vállvonva Lizandra. Nem elmondtam első szóra, hogy két farkast lőttem? Ide jöttek, ezt a bivalytehenet üldözték, én fogtam a puskát, lelőttem mind a kettőt. Nekem maradt a tehén. Te viseled a farkasbőrt kaczagánynak.

S azzal elkezdett csufondárosan kaczagni.

Manó pedig odaomlott a lábaihoz s elkapva azt a sebzett kezét, elhalmozá sűrű csókjaival.

A munkások egymás mellé fektették a két ordast. Hatalmas két állat volt, him és nőstény; veszedelmes család. Mántay csodálkozásában a fejét verte a tenyereivel.

– Csodaasszony! valóságos amazon! Férfitól is mesterlövés volna!

A munkások éljent rivallkoztak.

– Le kell húzni az irháikat! parancsolá Lizandra. Az én uram azt fogadta, hogy viselni fogja kaczagánynak.

– Fogja is! kiálta Mántay. Micsoda? Ha az én feleségem lőtte volna, viselném a bőrét, mikor a király elé megyek!

– Én nem tudok szóhoz jönni az ijedségtől, rebegé Manó s igazán reszketett. Micsoda veszélyben forogtál! Sohasem hagylak magadra többet.

– Ebben igazad van, szólt Mántay. Erre az egyre nem gondoltunk, mikor ezt az aprószentet magára hagytuk a szigetünkön. Igaz, hogy nyáron a farkas nem támad emberre. De jövőre még se kisértsük az Istent. Te itt maradsz, a mappákat elkészíteni, én folytatom a nivellálást.

Manó egészen eltakarta volna, ha lehete a tenyereivel, karjaival a kedvesét, utólag rettenve meg a veszélytől, a miben az forgott. Lizandra pedig dicsekedve kiáltozott:

– De hát nem az Isten adta-e nekem ezt a tehenkét? Nem megszolgáltam-e?

Ünnepélyesen elismerték, hogy ez bizony teljesen jogos szerzeménye.

– És így az élet legnagyobb gondjától meg vagyunk szabadítva. Van mindennapra való tejünk.

– Praktikus egy genie! micsoda talentum! magasztalkodék Mántay Móricz; egész Magyarországon nincs párja a te kincsednek, fiam Manó!

– De ugyan egész Európában sincs! tódítá Manó hévvel.

– De ezen az egész planétán sincs! emelé a mérnök cubicus elevatióra a dicsőitést. Ilyent csak a tündérmesékben osztogattak. Megörökítjük ezt a helyet, fiam! Hét házzal vagyunk rajta. Egész falu. Adjunk neki nevet, a miben a mai nap emléke fennmaradjon. Ird be a mappánkba. Legyen ennek a helynek a neve «Asszonyvár». Ha lehet «Leányvár».

Az elnevezés ünnepélyesen elhatároztatott.

– Negyven esztendő mulva város lesz ezen a helyen!

S beirták a készülő térképre e kis, pirossal körített folt helyére e nevet «Asszonyvár» lobogó tűzfénynél.

– No, még egy pohárral ebből a kávéból. A míg a tűz elhamvad.